Ania megkért, hogy segítsek neki. Egy Larysa nevű barátnőjével egy táncszínházas etűdöt kell összeállítaniuk valamilyen vizsgára. (Azt hiszem, Ania levelezőn végzi a Táncművészetit.) Végül is, belementem, noha pillanatnyilag, ezer más gondom mellett egyáltalán nem hiányzott, hogy még ezzel is foglalkozzak. A tánc, az mégiscsak teljes embert kíván teljes odafigyelést, még akkor is, ha csak pár lépésről van szó. Nekem meg nagyobb kedvem lett volna ma este (is) elvonulni, és vég nélkül írni, jegyzetelni azokból a könyvekből, amiket az elmúlt napokban szakdolgozati témámhoz kapcsolódóan találtam. Mégis vállaltam ezt az egész mozgásművészeti izét.
És egészen élveztem a dolgot. Élveztem, hogy együtt Larysával és Aniával folyamatosan állítgatjuk a lépéseket, gesztusokat, hogyan emeljem itt fel a kezemet, hova nézzek, közben, stb. Azt hittem, majd odaállok és szó nélkül mindent megcsinálok, amit mondanak, aztán viszlát. De persze nem: ott kellett lennem, jelen az egész szituáció számára beleélnem magam. Ilyen a tánc, ilyen a színház. (Ez inkább az utóbbi volt, egy néma darab, zenére.)Így, hát ott voltam, és beleadtam magamat, és így már hamarosan én is el mertem mondani a saját elképzelésemet, ezt szerintem így kellene csinálni, ehhez a gesztushoz ide és ide kell nézni, stb.
Ez az egész azért volt jó, mert kezdtem érezni utána, hogy énnekem testem is van, nemcsak intellektusom. Hogy élek is, és nemcsak írok, jegyzetelek meg alkotok. Hát ezért nem tudtam az utóbbi időben elégedett lenni semmivel, ezért fájt az egész létezés, meg minden.
Grzesiek és Ania egyébként azon munkálkodnak, hogy létrehozzák az itteni első Táncszínházat. Ilyen ugyanis nem nagyon van Lengyelországban, állítják ők. Pedig van egy csomó balett, meg mozgásművészeti stúdió szerintem. Olyan persze, aki autentikus népzenét és néptáncot használ az egészhez, tényleg nem sok lehet.
Azt nem tudom, hogy Grzesiekék milyen vonalon akarnak elindulni. Vsz. nem kötik ki a népi vonalat, lényeg, hogy valami mozgásművészeti dolog legyen, a tánc, a mozgás nyelvén mondjon el egy történetet. Első céljuk lesz Bolesław Leśmian egyik művének színpadra állítása. A zseniális költő ugyanis (ezt még Polákországban is kevesen tudják róla) írt néma darabokat is. (Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a műfajnak, lengyelül dramat mimicznynek hívják.) A címe Skrzypek Opętany. (Nem tudom eldönteni, hogy A megszállott hegedűsnek vagy Az ördöngös hegedűsnek fordítsam, bár a kettő eredetét tekintve ugyanaz, de magyarul azért van árnyalatnyi különbség a kettő között, nem?) Grzesiek szerint ezt a darabot nem állították még színpadra. Nem tudom, tényleg így van-e. Mindenesetre, ha nem beszélnek benne, akkor tényleg színpadra kell állítani, mert elolvasva nem biztos, hogy olyan nagyon érdekes.
Akár így, akár úgy, meg kell ismernem a darabot, mert Bolesław Leśmiant ismerve valami egészen izgalmas dolognak kell lennie. Ez a költő ugyanis nagyon izgalmas műveket alkotott. Ki tudja, lehet, hogy sikerülne még lefordítanom is. Jó lenne, ha művei közül legalább ez eljutna Magyarországra is. Mert egyébként nem hiszem, hogy bármi le lenne fordítva tőle.
Pedig nagyon rászolgált. Sajnos, nem tartom valószínűnek, hogy én leszek az, aki magyarra fogja fordítani a verseit, noha imádom, amiket írt. Lehet, hogy pont ezért is nem én fogom lefordítani: nem is a nyelvtudás az akadály, nem is csak a verselés, hanem az hogy eredetiben olvasva túlságosan tisztelem őt ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni ahhoz amit csinált, hogy újra merjem írni a műveit az anyanyelvemen. (Érdekes, úgy tűnik, mintha ilyesmiről is szó lett volna a Collegiumban a Krasznahorkai Lászlóval való beszélgetésen nemrég.)
Ez az ember egyébként Warszawában született, ha jól emlékszem, félig zsidó származású családban. (Igaz, aztán főleg Zamośćban meg Lublinban meg hasonló keleti helyeken élt.) Eredeti családneve Lessmann volt. Sokan azt hiszik, hogy aki egy fővárosi zsidó családban születik, az biztosan „urbánus” költő lesz, már ha van a lengyel irodalomban ilyen fogalom. (Bár Julian Tuwimot, Aleksander Watot, meg az avangardistákat és futuristákat egész nyugodtan nevezhetjük annak.) Bolesław azonban azzal amiket és ahogyan írt sokkal inkább hasonlít a mieink közül is a „népi írókra”. Mindenesetre bejárta a lengyel vidéket, gyűjtött folklórt, és mindent fel is használt. A motívumokat a hagyományokat a hiedelmeket, a meséket, a mondákat, a balladákat. És mégis valami teljesen egyedit hozott létre. Talán külön költői, világot, de mindenesetre olyat, amely közel áll a hagyományos falusi kultúrához, a lengyel népi hagyományokhoz, ugyanakkor egyszerre modern is. A zeneiség mellett fontos a verseiben a misztikum, sőt a mitikusság, és amellett az erotika is. Talán Ady Endréhez tudnám hasonlítani, akinek kortársa is volt, hozzátéve, hogy nem látta olyan sötét színekben a Világot, mint a nagy magyar sámán-költő. Persze a maga népiességével és misztikumával jól beleillett a XX. század eleji irodalmi mozgalom a Młoda Polska (Ifjú Lengyelország) írói csoportjába, ahova olyan művészek tartoztak, akik egyszerre voltak városi bohémek, és hagyománytisztelő tradicionalisták, misztikusok és a maguk kora felé fordulók, ünnepélyesen díszesek és csiszoltan egyszerűek. Mint a Krakówban élő költő Kazimierz Przerwa-Tetmajer. Bohém, néha önpusztító életet élt. Amellett összegyűjtötte a Tátra hegyi pásztorainak, a góraloknak a népdalait, meséit, balladáit, és nyelvjárásuk elemeit is felhasználva olyasféle novellafüzért írt róluk, mint A jó palócok. Ennek a gyűjteménynek a címe: Na skałnym Podhalu (A sziklás Podhalében). A verseit viszont neki is leginkább Ady Endréhez lehetne hasonlítani, bár ő sem volt a nemzeti önostorzásnak olyan híve, mint magyar kortársa.
Ott van aztán a bátyja, Włodzimierz Tetmajer, aki inkább szobrász és festő volt. Művész barátainak Krakówban azonban azzal mutatott példát, hogy feleségül vett egy parasztlányt, Maria Mikołajczykot és oda is költözött hozzá Bronowice falujába (ez mára összenőtt Krakówval), átvéve egy gazdaság vezetését.
Példáját többen is követték: a menyasszony húgát, Jadwigát később egy másik nagy krakkói költő, Lucjan Rydel vette feleségül. Lakodalmukat pedig egy másik, szintén parasztcsaládba benősülő haverjuk a festő és drámaíró, Stanisław Wyspiański tette híressé. Írt ugyanis egy drámát az eseményről Wesele (Menyegző) címmel, amit Spiró György fordításában magyarul is meg lehet találni.
A dráma magán a lakodalmon játszódik (1900 novemberét írunk ekkor), ahol ott vannak fentiek közül Włodzimierz (ő a Házigazda), Kazimierz (a Költő) és egy csomó krakkói író és bronowicei paraszt, meg persze a zsidó kocsmáros és művészlelkű lánya. (Valamennyien valóban élő személyek.) Miközben tombol a vigasság különös dolgok történnek: mindenkinek megjelenik valamilyen szellem a múltból. Kinek egyszerűen meghalt régi szerelme, kinek saját irodalmi, történelmi regényhőse, kinek mardosó lelkiismerete. És nyugtalanító dolgokat mondanak. Aztán persze mindenki megy vissza a buliba, lelkében a nyugtalanító találkozás emlékével. Egyedül Włodzimierz gazda érzi úgy, hogy nem álmodott: ott volt nála Wernyhora (a „Hegyhengergető”), az ukrán dalnok szelleme, és otthagyta neki az Aranykürtöt, a polákok felszabadulásának, Polákország újraegyesítésének szimbólumát. Fegyvert kell tehát fogni! És jönnek a parasztkomák, kiegyenesített kaszával, mint a régi időkben. De hol van reggelre a Kürt? És mi lesz Lengyelországgal? Mi lesz?
Ha megkérdezitek, hogy kik a kedvenc lengyel költőim, hát őket tudom leginkább mondani: Az egyik, mint már mondtam, Bolesław Leśmian, el is mondtam, miért. A másik Stanisław Wyspiański, végül is verses drámákat írt. A Wesele a leghíresebb darabja, olyan jellemzőjévé vált a lengyel nemzeti tudatnak ez az egyszerre kétségekkel teli, pátoszos és önironikus dráma, aminél jellemzőbbet nehéz találni. (Andrzej Wajda készített belőle különös hangulatú, furcsán kavargó filmet.) De a többi drámája is hasonlóan ütős, szenvedélyes és magával ragadó lendületű (Spiró György szerint zene nélküli operák.) Az Akropolisz, ahol a krakkói görög istenszobrok találkoznak, a Novemberi éj, ami az 1830-as szabadságharc kirobbantásáról szól, az Átok, mint népies tragédia, a Merész Bolesław, mint történelmi dráma… És Stanisław mindeközben még a festészetben is nagyot alkotott.
És a harmadik, még egy korábbi korszak gyermeke, Juliusz Słowacki, a romantikus költő. Ilyen gyönyörű költői képeket, mint ő, nem használ akárki. És az egész hangulata, még a fordításokon is átjön. Érdemes elolvasni.
Érdekes: mindhárom költő hatalmas érzelmektől fűtött műveket írt, tele misztikummal, irracionalizmussal. Talán ezért szeretem őket.
Talán behozhatnám még negyediknek Czesław Miłoszt, a kis litvániai falutól az amerikai egyetemi katedráig jutó írót is, de végül is neki mindig az esszéit szerettem leginkább, noha egy időben megpróbáltam versírásban utánozni őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése