(Eszembe jutott, hogy volt egy cikkem ezzel kapcsolatban, ami végül is nem került közlésre. Úgy döntöttem, hogy most kiteszem ide, ha akarjátok, elolvassátok. Lehet vitatkozni is vele, ha szeretnétek, akár itt, akár máshol.)
Gondolatok egy filmsorozat kapcsán
„Miért teszünk meg ma mindent, hogy elkerüljük az emberi kapcsolatokat? Miért járunk felnőttként is egyedül vagy a mamával, testvérrel (…) vacsorázni, szórakozni? Miért járunk garantáltan veszélytelen >>barátainkkal<< kirándulni, bulizni? Olyanokkal, akik közül azokat kedveljük igazán, akik még akkor sem akarnak még félkomolyan sem a párunkká válni, ha a másik nemhez tartoznak. Miért megyünk bele sokkal inkább egy futó kalandba, mint egy komoly érzelmi kapcsolatba?”
(Révész György: Szexuális környezetszennyezés)
Nem szeretem a tévésorozatokat. Mármint a vég nélkülieket, amikor nem egy adott történetet visznek filmre, hanem egy jó alapötletből kiindulva, a végtelenségig nyújtanak egy-egy hatásosnak bizonyult, de fokozatosan kifulladó sztorit egyre érdektelenebbé, erőltetettebbé váló pluszinformációkkal. Mostanában azonban van egy sorozat, aminek sikerült megfognia. És nem csak engem, hanem minket, számos ismerősömet, szóval a mi generációnkat általában. Tegye fel a kezét, aki még nem hallott róla: a How I Met Your Mother-ről van szó, magyarul az Így jártam anyátokkal-ról. (A cím magyar fordításának a maga kétértelműségével külön íze van!) Távolról (esetleg némi kultúrsznobizmussal) nézve pedig akár valami Jóbarátok-plágiumnak is tűnhet: New Yorkban játszódó szinglisorozat, sok rossz poén alá kevert műnevetéssel. Miért érzem mégis megszólítva magam általa?
Valószínűleg ebben sem az egyes részek története fogott meg, hanem a gyors sikerre tervezett tévésorozatoknál szokatlanul erős alapötlet. Eleve a történet időkezelése. Szeretem az életem bizonyos szakaszait úgy elképzelni, mint egy egységet, mint egy könyvet, amiben előre lehet lapozni vagy vissza. Szerintem pont ezért jó például Ottlik Géza Iskola a határonja (és folytatásai, a Buda és a Hajnali háztetők): pontosan ez alapján, időben ugrálva, különböző szereplők nézőpontjaiból, mégis egyes szám első személyben, szabad asszociációkon keresztül meséli el egy életen át tartó barátság történetét. Nem az időben legkorábbi pont a kezdet, nem a legkésőbbi a vég, mégis megvan a történet kerete, maga a baráti emlékidézés éveken átívelő szituációja. Valami ilyesmi a szóban forgó sorozat időkezelése is. Érdekes asszociációk, visszautalások, haveri nosztalgia. És tulajdonképpen ez is egy életre szóló barátságról szól. Látjuk belőle, mi az, ami olyan erősen összeköthet öt embert: a közös emlékek, amiket, még ha kínosak is, olyan jól esik másoknak is elmesélni.
Kezdődik az egész a jövőben: 2030-ban. Egy apa meséli a gyermekeinek, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal, jövendőbeli feleségével. Aztán egyből visszaugrunk a jelenbe, vagyis a filmbéli múltra 2005-re. Onnantól kezdve meséli a történetet, és most 2010-hez érve még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyáltalán kiderült volna ki lesz az a lány, aki. (Ezek szerint az elején jóval korábbra ugrott vissza ez a mesélő, mint ahol a tulajdonképpeni történet kezdődik. Úgy látszik 2005-ben az alkotók nem számítottak a sorozat ilyen szintű megnövekedésére. Ezek után érdekes kérdés: a jövő alakítja a múltat, vagy a múlt a jövőt? ) Pedig hány kapcsolata volt azóta a főszereplőnek! És mind dicstelen véget ért.
Ismerős szituáció? Hát igen. Emiatt érzem néha úgy, hogy ez a sorozat a mi nemzedékünket legjobban jellemző filmművészeti alkotás. Magunkat látjuk viszont a főszereplőkben, saját csetlésünket, botlásunkat. Évekig kísérletezünk más emberekkel, beleakadva a véglegesség illúziójába, majd ki is keveredve belőle. Hány ilyen, számunkra kedves Valakit használunk el, és hányan használnak el minket? Hány embernek kell még keserűséget okoznunk, elhagynunk és elhagyatnunk, míg eljön számunkra is a biztonság, az egymás melletti kitartás boldog bizalma? Itt van-e már az ideje ennek vagy ráérünk még? Irigyeljük az egyetem legeléjén összejött párt, Lilyt és Marshallt, akik kapcsolata és házassága a lehető legsimább sima ügynek tűnik, miközben szerencséjükre baráti társaságuk is nagyjából ugyanaz. Miközben tudjuk, hogy a főszereplő, Ted meg fogja találni a maga párját. De hogy mikor? (2030-ig van elég ideje. Illetve addig nincs, mert a gyerekeknek fel is kell még cseperedniük.) És valószínűleg mi is meg fogjuk találni ugyanúgy a magunkét. Lehet, hogy valahol mi is már magunkon elnézően mosolyogva idézzük fel mostani éveinket, és meséljük szerencsétlen botladozásunkat? Lehet. A sorozat minden epizódjának eleje és vége (a keret) egy-egy biztatás párkereső generációnknak arra, hogy nem leszünk egyedül húsz év múlva.
Miért, most egyedül vagyunk? Talán ez a másik fontos, amire rájöhetünk a film kapcsán: a főszereplő nincs egyedül. De ki is a főszereplő? Valójában nem is csak Ted. Hanem ő és barátai, az egész társaság, a haveri kör. A nagymenőnek látszani próbáló Barney, a kedvesen bumfordi Marshall, a vidám, művészlelkű Lily, és a munkájának élő, de egyébként vagány Robin. A közösség.
Ez az, amit sokszor nem veszünk észre, pedig nagy szükségünk van rá. Hogy addig is, amíg rátalálunk a nagy Ő-re, ne felejtsük el jól érezni magunkat. Ez pedig könnyebb, ha ott vannak nekünk a barátaink, akikre számíthatunk. Akik színessé és vidámmá teszik ezeket az éveinket, akikhez ragaszkodunk, akik… Hoppá! Akik jobban ismernek már minket, mint reménybeli párunk fog?! Akikkel sokkal több és izgalmasabb emlék köt össze, mint azzal az emberrel, akiben párunkra akadunk?! Akikkel a kapcsolatunknak nincs tétje, és akikkel szemben nincsenek elvárásaink, csak elfogadó szeretet és segítőkészség?! Hát igen, nyugtalanító kérdések, és ha akarjuk, szintén benne vannak az Így jártam anyátokkal-ban.
Vannak még ilyen barátságok?-kérdezhetné valaki. Jelentem, vannak. De vajon megmaradnak-e? Megmaradunk-e ebben a jó kis társaságban, ha nem itt találunk rá arra, aki mellett le szeretnénk élni az életünket? A film siet efelől is megnyugtatni a nézőt: itt viszonylag pozitív mintát látunk. A gyerekek, akiknek a narráció szól, reakcióik alapján láthatóan jól ismerik apjuk régi jó barátait, a történet szereplőit: Barney bácsit, Lily nénit, Marshall bácsit, Robin nénit. És látjuk a szereplőket konszolidáltabb, idősebb korukban egymással ugyanolyan jó kedvvel, a régi haversággal beszélgetni is. Ez talán mégiscsak azt mutatja, hogy nem kopik el teljesen a régi barátság a későbbiekben sem. (Abba talán nem nehéz ezek után belegondolni, hogy ezért viszont nekünk is tennünk kell.)
Talán ezt tudnám válaszolni azoknak az öregebb, „konzervatívabb” bírálóknak, akik esetleg azt kifogásolhatják, hogy a film „a mostani amerikai típusú szingliéletforma szabadosságát állítja mintául a mai fiatal generáció elé”. Tudniillik, hogy nem ezért érezzük találva magunkat általa. Ez nem feltétlenül minta, ezzel a film csak dokumentál, hogy magunkra ismerjünk, hogy magunkon nevethessünk. (Milyen szórakoztatóak és viccesek például Barney elméletei, ahogyan felállítja a csajozás tudományos alapjait, megalkotva olyan poénos fogalmakat, mint „puma-típusú nő” , „paraszem” , „szárnysegéd” !) Ha valamiben ez a film mintát adhat, az szerintem inkább ez lehet, amit az előbb mondtam: a barátságok megtarthatóságáról.
Manapság ugyanis nagyon gyakran látni, hogy az emberek attól szenvednek, hogy nincsenek közösségeik, nincsenek barátaik. Ennek pedig lehet akár az az egyik oka, hogy rengetegen hiszik, hogy párjukra akadva fel kell adniuk régi barátságaikat. Valamit valamiért. Lehet, hogy nem csak a ma szokásos önzés az oka annak a jelenségnek, amit a Hiperkarma így énekelt meg: „Valami azt súgja neki, hogy csak abban higgyen,/ akibe biztos, hogy nem fog beleszeretni…” ? Talán nem is csak a függetlenségünket féltjük, hanem néha a barátságainkat is?
Mindenesetre nem lennék annyira meglepve, ha az Így jártam anyátokkal végén Ted ráébredne, hogy a keresgélés évei minden szerencsétlensége ellenére élete legszebb részét jelentették. A néző meg sajnálná, hogy vége van a történetnek, és akármilyen csavarosra kanyarítják is az alkotók a megismerkedést a leendő menyasszonnyal, így szólna magában: „Ilyen egyszerűen jöttek össze?! Izgisebbre számítottam.”
Ez még persze odébb van. Egyelőre kényelmesen nyújtják még a történetet fenntartva a veszélyt, hogy ez a filmalkotás is az általam a fent ismertetett okok miatt nem szeretett sorozatok sorsára jut. Ettől viszont még generációs élményszerűsége, számunkra kigondolt üzenete és hangulati dokumentumértéke megmarad a későbbi időkre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése