24 éves vagyok. Most nem tudom, mit kellene írnom. Nemrég olvastam csak el Hazugvirág feljegyzéseit a sajátjáról, ami nem olyan régen volt. (Nem tudom, akkor írtam-e, de Isten éltessen, Virág!) Olyasmit írt, hogy nem szeret magáról ilyen önreflexiókat írni, szülinap alkalmából. És igaza is van. Én viszont akartam. Aztán rájöttem, hogy felesleges. Az embert a folytonos önreflexiók teszik tönkre, ezt magam is tapasztalom. Pedig az élet szép. Tényleg. Az első dolog, amit terveztem, hogy majd kimegyek a városba, és nem lévén órám majd egy kicsit könyvtárazgatok, aztán meg járkálni fogok fel-alá Warszawában, és próbálom jól érezni magamat. Egyedül. De ezt hagyjuk.
Nade ember tervez, Isten végez, vagy ahogy errefelé a polákok mondják: a katona lő, de a golyót az Úr vezeti. Az első, ami meglepett, az az volt, hogy Grzesiekék tudnak arról, hogy milyen nap van ma. (Ja, igen nem is mondtam, hogy ma van a lengyel pedagógusnap!) És fel is köszöntöttek, egy csomó palacsintával. Ez tényleg váratlan volt. Nahát!
Aztán nem sokkal ezután már egy alternatív színházban találtam magam, egy csomó régi díszlet, és egy csomó pozitív gondolat között. (Amikre szintén nem voltam felkészülve, azt kell, hogy mondjam.) Ania és Grzesiek ide jöttek, és itt folytattuk annak az etűdnek az összeállítását, amit még tegnap kezdtünk el. Ment is a dolog szépen.
Nade a színház! Az igazán szép helyen van. Ez a része a városnak, ahol most voltunk, már Dél-Praga, azaz a régebbi része ennek a városrésznek, ahol még tényleg megmaradtak ezek a régi épületek, és az egész két háború közötti lepukkantság. (Grzesiekék Észak-Pragában laknak, ahol teljesen új, modern lakótelepek vannak, és ami messze van mindentől.) És itt van az egyik tömbház, az ulica Lubelska 30-32, amelyet kiürült, romladozó épületként pár éve mindenféle művészek szálltak meg. Szobrászok, festők, grafikusok, fotósok és zenészek, sőt pszichológusok is, gondolom művész-terapeuták. És megcsinálták itt a maguk kis művészeti központját, a maguk rejtekhelyét, ezen az eldugott, zegzugos helyen. Sokféle terem, szoba van itt, és valamelyikben mindig van valaki. El lehet ide vonulni, alkotni, és össze is lehet jönni, kiállításokat és előadásokat csinálni, jókat inni és röhögni. Szóval, amolyan igazi underground gyülekezőhely. Itt működik a Scena Lubelska 30/32 is, ami, mint a fentiekből sejthető, egy alternatív színház, tele kreatív ötletekkel. A nevét, mint az már szintén kiderült, az utcáról kapta, és nem arról hogy Lublinban lenne. Izgalmas hely. Tele van minden a régi díszletekkel, és plakátokkal, azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy egy ilyen hely mennyi érdekességet rejthet, és micsoda egyedi, különleges atmoszférája van. A fő helyiség egy táncterem, ahol előadások és bulik egyaránt szoktak lenni. Színpad tulajdonképpen nincs és ez csak még élőbbé teheti a közönség számára az előadást, megadva azt az érzést, hogy a nézők is a színen vannak. Táncházas bulinak meg kívánni sem lehetne jobbat.
Így hát a Dom Tańca is jelen van ezen a helyen. Igazából a Dom Tańcának nincsen állandó székhelye, mindig ilyen és ehhez hasonló helyeken tartja a tanfolyamait és a buliit. (Némelyiken volt szerencsém járni; lepukkant, elhagyott, épp ezért nagyon izgalmas helyek voltak.) És persze, a táncházi zenészek is ilyen underground-arcokból lettek errefelé, ahogy az már lenni szokott (valószínűleg Magyarországon is így kezdődött az egész. Meg most is főleg ilyenekből jönnek össze a Táncházmozgalom legnagyobb arcai, nem afféle előkelő szalonzenészekből. Legalábbis szerintem. Na ez itt is így van. Ennek megfelelően több népzenész együttes is van, amelyik itt próbál. Meg másféle is. A Dom Tańca ugyanis nemcsak a parasztzenét őrzi, hanem a két világháború közötti Warszawa folklórját is. (Érdekes, hogy nálunk ez sokáig kimaradt az egészből, csak a mostani időkben kezdődtek el ilyen törekvések, gondolok itt a Tárkány Művekre, meg a Budapest Bárra. Lehet, őket szidni, hogy giccses, amit csinálnak, de szerintem mégiscsak szép, hogy a többféle, falusi és városi hagyományokat próbálják egymással „kibékíteni” (vagy ez nem is jó szó, hiszen nincs itt szó semmiféle ellentétről), de egymás mellé tenni, egymás mellett megmutatni. Hiszen mindkettő egyfajta hagyomány. Warszawában a hagyomány ilyenfajta őrzésének talán nagyobb tere van.) Ami egyébként a varsói folklórt illeti: talán vannak némely helyek, ahol még ma is él valamilyen formában. Praga régi részei, például valószínűleg jó terepet nyújthatnak ilyenekre. Akit ez érdekel, ajánlom nézze meg a Rezerwat című filmet. Szép, vidám, szívderítő alkotás. (A címet nem tudom, hogy fordítsam magyarra, akár Rezervátumot mondok, akár Sötétkamrát, mindkettőnek van valami vészjósló csengése, ami nem illik a film hangulatához. (Az utóbbi címváltozat azért jöhet szóba, mert fontos szerep jut benne a fotózásnak.))
Persze most is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne idehozni egyszer egy bulira a Fonót (a hely kicsit emlékeztet a Tűzraktérre), vagy egy előadásra a D’Coeurt vagy az Apró Színházat, vagy egy felolvasóestre az Open Mic társaságát. De ha belegondolok, ilyen helyeket Budapesten is találni néhányat. Sőt, szerte Magyarországon. Sőt, szerte Közép-Kelet-Európában. Sőt, szerte a Világon. És buliszervezésre mind alkalmasak, akár nemzetközi találkozásokra is. Mert ilyen magunkfajta fiatal, undergrond népi arcok mindenhol vannak.
Rövid idő múlva kiderült, hogy ebben a színházban számítógép is van Internettel, akkor használtam ki az alkalmat, hogy megírjam Nektek, hol vagyok éppen.
Aztán később a belvárosbéli csavargásom is megvalósult: bejártam a Krakowskie Przedmieściét és a Nowy Światot, csak úgy nézelődve, felmentem az Egyetemi Könyvtár tetejére, újra megnézni ezt a rengetegféle növényt, meg ilyeneket. Aztán visszasétáltam az Egyetemre, és beültem a Café Historiába. (Merthogy az UW-n minden intézetnek megvan a maga kávézója, a Történeti Intézetnek is.) Żureket ettem (ez zöldesfehér színű, nagyon finom lengyel savanyú leves, tormával, főtt tojással és kolbásszal) meg jó kis ropogós ruszin pierogot (ez meg tulajdonképpen sós derelye, túróval és krumplival töltve). Azonkívül felfigyeltem egy plakátra. Egy magyar film plakátja volt, azt írták ez „az év legtáncosabb komédiája”. A címe: Papryka, sex i rock’n’roll. (Ezt gondolom, nem nagyon kell lefordítani.) Na mi volt ez? Elárulom: a Made in Hungária.
Aztán visszasétáltam a belvárosba, el a Kultúra és Tudomány Palotájának környékére, aztán bementem az Empikbe is, megnézni, miféle bestsellerek hódítanak most Polákországban.
Szóval valahogy mégiscsak kellett ez a séta valahogy. De amikor hazaérek… Ezt nem is gondoltam! Ania és Grzesiek elénekelték a Sto lat…!-ot és megajándékoztak, amit végképp nem is sejtettem. És mit kaptam? Egy kötetet Bolesław Leśmiantól. Hohhó!
És azonkívül egy népzenei cd-t, egy gyűjtést Roztocze környéki falvakból (azaz pont Kelet-Lengyelországnak arról a területéről, ahol tavaly a Fonóval jártunk, meg ahol tavalyelőtt táborban voltam a Dom Tańcával. Játszanak is rajta olyan adatközlő zenészek, akikkel személyesen is találkoztam, mint Stanisław Głaz, Stanisław Fijałkowski meg Zbigniew Butryn…)
Nahát, nahát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése