A legjobb helye Warszawának azért mégiscsak, minden kétséget kizáróan a Királyi Fürdő-park (Park Łazienki). Akármennyire is Kraków a kedvencem, azért Warszawának mégiscsak megvan az az előnye, hogy jóval nagyobb zöld területek vannak, magán a városon belül.
Ez a park is hatalmas. És nagyon szép. Különösen ilyenkor, amikor annyiféle szép színűre festi a fákat az itteni arany ősz. Pompázatos színvilág. Sétálok az avaron a piros, sárga és barnás leveleken, a juharok, gesztenyék, tölgyek és néha nyírfák alatt. Nagyon szép.
(Az ilyen őszi ligetek különben is mindig eszembe juttatják a gyerekkorom két fontos helyszínét: a veszprémi Lenin-ligetet, amit azóta Erzsébet-ligetnek hívnak és az egri Népkertet, amit azóta Érsekkertnek hívnak.)
Ha az ember nagyon akar, még műemlékeket is talál itt. Leginkább mindenféle rokokó épületek, amelyeket Lengyelország utolsó királya, a nagy mecénás hírében álló II. Stanisław építtetett. (Civil nevén Stanisław August Poniatowskinak hívták. Majd még róla is mesélek, később.) Vannak itt mindenféle mesterséges tavak, amelyeken vadkacsák úszkálnak, néha még sirályokat is látni. Valószínűleg ezek miatt hívják Fürdőnek az egészet. De mostanság nem nagyon érdemes fürödni benne, és azt is kétlem, hogy Poniatowskiék kifejezetten úszkálni jártak volna ide. Ámbár ki tudja. Az egyik tavon van egy mesterséges sziget, amin egy színpad áll, tető nélküli és eseteként félbemaradt ión-oszlopokkal. Úgy tudom, itt még most is szoktak előadásokat és koncerteket tartani. Viccesen néz ki, hogy a nézőteret és a színpadot víz választja el egymástól.
A park maga a béke, ha az ember végigmegy rajta, de nem lenne Warszawa, ha ehhez is ne kapcsolódna valami harcos emlék. A park számos elszórt épületének egyikében valamikor a Napoléon háborúi után a kadétok egyik kaszárnyája volt. Innen vezette harcba ezeket a lelkes fiatalokat, Piotr Wysocki, azaz innen indult a Novemberi Felkelés. (Erről szól a Novemberi éj, Stanisław Wyspiański emlegetett műve.) De hagyjuk most ezt. Pillanatnyilag egyáltalán nem ez tűnik fontosnak és érdekesnek.
Mint már mondtam, sétálok a szép fák alatt. Néhol emberek állnak és kezükben magokat tartanak, amire rászállnak a kezeikre a széncinkék és a csuszkák. Az avarban pedig mindenfelé mókusok futkosnak és keresik az ennivalót. Vannak emberek, akik nekik is hoztak valamit.
Egyikük felkapaszkodik a lábamra, fel egész a térdemig.
-Szia!- mondja- Basia vagyok.
-Én meg Meder vagyok, de Tomeknek is szoktak nevezni.
-Figyu, van nálad valami kaja? Már ha érted, mire gondolok?
-Őőő, hát sajnos nincs…
Baśka erre menni készül. De aztán mégis meggondolja magát.
-Amúgy honnan jöttél?
-Hát, elég messziről. De egy nagyon hasonló helyről. Egy másik ilyen erdőből.
-És mi van ott?
-Ugyanilyen szép fák, főleg gesztenyék meg juharok meg avar, meg minden. Viszont nincs ilyen sok mókus, mint itt.
-Aha. És mit csinálsz?
-Tulajdonképpen ugyanazt amit Te. Futkosok fel-alá, és gyűjtögetek mindenfélét. Nemcsak olyanokat, amiket megeszek, hanem olyasmiket is, amiket másra is fel tudok használni. Mondjuk tudok vele másoknak jelezni. A barátaimnak.
-Érdekes. Én a barátaimnak nem azzal jelzek, amit a földön találok. Mi azt megoldjuk ilyen talált dolgok nélkül is. Egyszerűen saját magunkkal.
-Jó nektek. De azért nekem is nagy öröm, mint gondolom neked is, amikor az avarban a levelek alatt találok valamit, csakúgy teljesen véletlenül. Valami titkosat, ami el volt rejtve, de mert megtaláltam, biztos, hogy nekem lett címezve…
Basia élénken bólogat, és kedvesen néz nagy, sötét szemeivel.
Így beszélgettünk aztán még egy darabig. (Közben leguggoltam, így mindkettőnknek kényelmesebb.) Sokszor eszembe jutott közben, hogy Basia mennyivel maradandóbb dolgokkal foglalkozik, mint én. Nem egyszeri dolgokkal. Fontos dolgokkal. De ez egyáltalán nem baj. Ő megért engem, én is őt. Mint ahogy ebben a parkban olyan szépen megfér egymás mellett a nagyra nőtt fa és az ember alkotta színpad. Időnként kedvesen néznek egymásra.
-Na, most azért már mennem kell. Na szia!
-Szia!-mondtam. Még megígértem, hogy jövő héten is eljövök, ha nem lesz még nagyon hideg, és még majd beszélgetünk. Ő meg lemászott a térdemről, és elfutott. Aztán még egyszer visszafordult, biccentett egyet és felfutott a legközelebbi fára. Közben kapott egy diót egy embertől, azt kezdte rágcsálni.
Én meg továbbmentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése