Fehérlejtő

Már említettem a tervemet, hogy meg akarom látogatni Białystokot. Kell is az, ki kell mozdulni néha Warszawából, másképp az ember teljesen becsavarodik. Białystok a mai Polálország keleti felén fekszik. (A Podlasiei Vajdaság (Województwo Podlaskie) székhelye.) Az itteni helyek pedig mind nagyon érdekesek tudnak lenni, mert annyiféle kultúra alakította őket, annyiféle történelmi vihar vágtatott keresztül rajtuk, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Hát, Białystok is ilyen. Érdekes egyébként, hogy az utóbbi időben megismert táncházi társaságból mennyien jöttek Białystokból. Ania (az egyik szállásadóm), Kamila (a magyar táncok rajongója), Magda (a (báb- és kőszínházi) színésznő, akit novemberben sikerült magunkkal rángatni Kolozsvárra), Ola (a francia táncházak egyik aprócska, gyönyörűszép szervezője). Meg még néhányan. Most azonban Śnieżannát látogattam meg, akit végül is szintén a Pawiarnia-béli francia táncházakból ismerek. Etnológiát végzett, most kulturális menedzsmentet tanul. Jókat beszélgettünk eddig nemcsak a Pawiarniában, hanem a filozófus-kávézóban, a Tarabukban is. A helyre, ahol most a város áll, állítólag valamelyik (nem tudom, melyik) Jagiełło-király talált rá, valamikor a XV. vagy XVI. században. Bölényre vagy tulokra vadászva tévedt el az itteni erdőben, télen, de aztán egy tisztáson kötött ki, szép, havas lejtős helyen. (Innen jön aztán a későbbi város neve is: Biały Stok, azaz Fehér Lejtő.) Megtetszett neki a hely és építtetett itt egy szép kényelmes vadászlakot. Így is maradt az egész egy pár évszázadig. Város itt csak a XVIII. században keletkezett. Jan Klemens Branicki, a gazdag mágnás alapította a saját magánvárosaként. Ez a Branicki egyébként az utolsó király, II. Stanisław sógora volt. Mint minden akkori lengyel arisztokrata, ő is egy nagy-nagy maffiózó. A város pedig hosszú ideig egyfajta magánváros volt, azaz a Branicki család tulajdonába tartozott (úgy ahogyan Zamość a Zamoyskiakéba vagy Tarnów a Tarnowskiakéba). Mellesleg határváros volt a Két Nemzet Köztársaságának két tagállama a Korona (Lengyelország) és a Nagyfejedelemség (Litvánia) között. Ezért is van a város címerében a két állam címere, a Fehér Sas és az Üldöző Lovas, és közöttük egy határvonal. És mint minden kelet-lengyel város, Białystok is egy igazi, sokszínű, sokkultúrájú, nyüzsgő, soknyelvű város volt. Egyszerre lengyel, orosz, fehérorosz (belarusz), litván és persze elég jelentős számban zsidó. Nehéz lesz elősorolni, mi mindent láttam én itt. De azért nézzünk bele.

Fehérlejtő II.

A roppant kellemes ebéd után nekivágtunk Śnieżannával ennek az olyannyira érdekes városnak. És én csak ámultam, hogy mi minden van itt, mennyi minden emlékeztet a város egykori sokszínűségére, szépségére. Kiderült, hogy egy csomó műemlék itt is rekonstrukció, mert ezt a várost is porig rombolta a világháború. A zsidókat kiirtották, az oroszokat és belaruszokat elkergették. Ma már a sok belarusz és litván, akik itt vannak inkább vendégmunkások a közeli határ másik oldaláról. Élt egyébként ebben a városban egy zsidó kereskedő, Ludwik Zamenhoff. Valószínűleg a soknyelvű környezet, amibe beleszületett is megérlelhette benne a nagy elhatározást, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy ez a sokféle ember jobban megérthesse egymást. Kitalált egy nemzetközi nyelvet, vagyis az eszperantót. Ezért van, hogy az itteni turisztikai ismertető táblákon a város különböző pontjain minden információ eszperantó nyelven is ki van írva. Voltak is itt már mindenféle nemzetközi eszperantó-konferenciák. Szóval tettünk egy sétát Śnieżannával a városban. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent elő fogok tudni sorolni, amit láttunk, sem abban, hogy az útvonal szerint fogom tudni sorbarakni őket. De azért megpróbálom. Elsőként a Branickiak hatalmas, gyönyörű barokk kastélyához értünk. Nagyszerű, kétszárnyú épület, homlokzatán a Branicki-címerrel, a griffel. (Ez persze nem csak az ő címerük, mert Polákországban mindig is sok nemes család osztozott egy-egy címeren.) Az épületben jelenleg orvosi egyetem működik. Tovább aztán ott volt a püspöki palota és közvetlenül mellette egy épület, ami régen a szabadkőműves páholyok székhelye volt. Nagyon jól megfértek egymás mellett. Még tovább aztán több templom, egyik mellett a „kötelező” Piłsudski-emlékmű, másik előtt a szmolenszki katasztrófa első emlékműve, rajta a 96 áldozat nevével (közülük több képviselő is Białystokból származott, de mint már említettem, itt született Ryszard Kaczorowski az utolsó emigráns lengyel elnök is, aki szintén ebben a balesetben veszett oda.) Aztán következett a Városháza. Előtte egy szökőkút, aminek érdekessége, hogy több helyen is állt már. Mindig átpakolták, ami miatt a kelleténél kicsit többször lett feltúrva a Főtér. Nem csoda, hogy az áthelyezésekre utasítást adó polgármester ritka látványos vereséget szenvedett a következő választáson. A Városháza mögött egy jégpálya is volt, ami állítólag ingyenesen használható bizonyos időkben. Olyankor katasztrófa a jégre lépni. Aztán egy csomó ortodox templom is van. Ezeket is szépen karbantartják. Eddig nem tudtam, de errefelé vannak pravoszláv vallású polákok is, tehát lengyel anyanyelvű ortodox vallásúak. Zsinagógából azonban már nem áll egy sem. Az utolsóból ami maradt: kupolájának váza. Az épületbe a II. világháború alatt a németek beterelték a város kb. 2000 zsidó lakóját, és rájuk gyújtották a szentélyt. Ma ezen a helyen emlékmű áll. Én mégsem az emlékművet néztem. Egyszerűen le nem tudtam venni a szemem a földön árválkodó kupolavázról. Muszáj volt egy pár percig azt bámulni, és csak állni, állni megdöbbenve, lesújtva, talán megrendülve. Hogy emberi akarattal lehetett ilyen kegyetlen pusztítást végezni, és ennek az egésznek, kétezer egykori életnek ennyi tanúja marad: egy szerteágazó, gyűrött vasdarab. Aztán továbbmentünk. Van itt többféle múzeum (várostörténeti, hadtörténeti- naná), galéria, kávézó és kocsma. Valamint egy színház és egy érdekes alakú könyvtár, valószínűleg ugyanannak az építésznek a műve, mint a varsói Egyetemi Könyvtár, csak kisebb. Ugyanennek az épületnek egy kiszögellésében egy bábszínház is van, mellette egy híres kocsma, egyetemisták és licealisták kedvenc helye. Egyetemből is van többféle. Az orvosi mellett egy humán tudományokkal foglalkozó és egy Szín- és Bábművészeti Akadémia is. Itt tanult Magda, kolozsvári útitársam, akiről már sokat meséltem.

Vendégségben

Haladjunk sorjában. Leszálltam a vasútállomáson, és miután majdnem elüttettem magam egy induló vonattal, hamarosan Śnieżannával is találkoztam. Vele először is a szülői házba mentünk, ahol megint belefutottam a híres lengyel vendégszeretetbe. Śnieżanna szülei elképesztően jó fej, derűs emberek. Itt volt még rajtuk kívül a kilencvenhárom éves nagyapa, pan Michał is, valamint az izgága kutya, Figa (vagyis Füge). (Śnieżanna húga, a kreatív festő Anka most éppen Warszawában van, így neki csak eszméletlenül ügyes képeit tudtam megcsodálni a szoba falán.) Együtt ebédeltünk, żureket (fehér levest) főtt tojással és áfonyás pierogot. Közben beszélgettünk, mindenféléről. Már ez a beszélgetés is nagyon szórakoztató volt, sokminden kiderült belőle a városról is, az itteniekről is. Egyébként az egész család kiválóan főz náluk és nagy rajongói a nagy gasztronómus írónak, a krakkói Robert Makłowicznak, aki amellett, hogy főzőműsort vezet a tévében, elszántan kutatja az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek főzőművészetét. Most a vendéglátóim sokmindenről igyekeztek kifaggatni, hogy igaz-e, amit pan Makłowicz leír a legutóbbi könyvében a magyar konyháról, és a magyar disznóvágási rituálékról. Például: igaz-e, hogy Magyarországon a kocsmák már reggel hatkor kinyitnak, de estére bezárnak, vagy ez csak disznóvágáskor van így? Igaz-e, hogy minden magyar reggel, mielőtt munkába menne, megiszik egy pohár pálinkát vagy ez csak faluhelyen van így? És mitől olyan különleges az a mangalica? Amennyire tudtam, válaszoltam nekik, habár szabadkoztam, hogy nem vagyok én olyan penge ezekben a témákban, főzni se tudok, de ennek ellenére szívesen válaszolgattam mindenre. Roppant szórakoztatott ez a beszélgetés. Elmondtam, hogy a mangalica nem olyan ősi magyar fajta, mint azt sokan hiszik, csak a XIX. században kezdték behozni Szerbiából, a kihalófélben lévő félvad bakonyi és somogyi disznófajták helyébe (amelyeknek mára teljesen ki is haltak), de mégis mostanra tipikus magyar fajta lett. Meg más efféléket. Meséltem nagyapám pálinkájáról (ha tudtam volna, hoztam volna kóstolót belőle), meg ilyenekről. Közben egyre inkább csodálni kezdtem ezt a Robert Makłowiczot is. Bár a könyvét nem olvastam (őt magát viszont láttam főzni egyszer-kétszer, még krakkói diákságom alatt), minden jel arra mutat, hogy ő a gasztronómia Jaroslav Hašekje. Az apa, pan Andrzej egyébként ezt mondta: -Persze, hogy szeretünk erről beszélgetni, hiszen ez olyan jól össze tudja hozni az embereket. Ha politikáról beszélgetünk, csak mindenki ideges lesz, és szétveti az indulat, de ha a konyha kerül szóba, az mindenkinek mosolyt, derűt csal az arcára, és kellemes emlékeket ébreszt, mert jót enni mindenki szeret.