Fehérlejtő

Már említettem a tervemet, hogy meg akarom látogatni Białystokot. Kell is az, ki kell mozdulni néha Warszawából, másképp az ember teljesen becsavarodik. Białystok a mai Polálország keleti felén fekszik. (A Podlasiei Vajdaság (Województwo Podlaskie) székhelye.) Az itteni helyek pedig mind nagyon érdekesek tudnak lenni, mert annyiféle kultúra alakította őket, annyiféle történelmi vihar vágtatott keresztül rajtuk, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Hát, Białystok is ilyen. Érdekes egyébként, hogy az utóbbi időben megismert táncházi társaságból mennyien jöttek Białystokból. Ania (az egyik szállásadóm), Kamila (a magyar táncok rajongója), Magda (a (báb- és kőszínházi) színésznő, akit novemberben sikerült magunkkal rángatni Kolozsvárra), Ola (a francia táncházak egyik aprócska, gyönyörűszép szervezője). Meg még néhányan. Most azonban Śnieżannát látogattam meg, akit végül is szintén a Pawiarnia-béli francia táncházakból ismerek. Etnológiát végzett, most kulturális menedzsmentet tanul. Jókat beszélgettünk eddig nemcsak a Pawiarniában, hanem a filozófus-kávézóban, a Tarabukban is. A helyre, ahol most a város áll, állítólag valamelyik (nem tudom, melyik) Jagiełło-király talált rá, valamikor a XV. vagy XVI. században. Bölényre vagy tulokra vadászva tévedt el az itteni erdőben, télen, de aztán egy tisztáson kötött ki, szép, havas lejtős helyen. (Innen jön aztán a későbbi város neve is: Biały Stok, azaz Fehér Lejtő.) Megtetszett neki a hely és építtetett itt egy szép kényelmes vadászlakot. Így is maradt az egész egy pár évszázadig. Város itt csak a XVIII. században keletkezett. Jan Klemens Branicki, a gazdag mágnás alapította a saját magánvárosaként. Ez a Branicki egyébként az utolsó király, II. Stanisław sógora volt. Mint minden akkori lengyel arisztokrata, ő is egy nagy-nagy maffiózó. A város pedig hosszú ideig egyfajta magánváros volt, azaz a Branicki család tulajdonába tartozott (úgy ahogyan Zamość a Zamoyskiakéba vagy Tarnów a Tarnowskiakéba). Mellesleg határváros volt a Két Nemzet Köztársaságának két tagállama a Korona (Lengyelország) és a Nagyfejedelemség (Litvánia) között. Ezért is van a város címerében a két állam címere, a Fehér Sas és az Üldöző Lovas, és közöttük egy határvonal. És mint minden kelet-lengyel város, Białystok is egy igazi, sokszínű, sokkultúrájú, nyüzsgő, soknyelvű város volt. Egyszerre lengyel, orosz, fehérorosz (belarusz), litván és persze elég jelentős számban zsidó. Nehéz lesz elősorolni, mi mindent láttam én itt. De azért nézzünk bele.

Fehérlejtő II.

A roppant kellemes ebéd után nekivágtunk Śnieżannával ennek az olyannyira érdekes városnak. És én csak ámultam, hogy mi minden van itt, mennyi minden emlékeztet a város egykori sokszínűségére, szépségére. Kiderült, hogy egy csomó műemlék itt is rekonstrukció, mert ezt a várost is porig rombolta a világháború. A zsidókat kiirtották, az oroszokat és belaruszokat elkergették. Ma már a sok belarusz és litván, akik itt vannak inkább vendégmunkások a közeli határ másik oldaláról. Élt egyébként ebben a városban egy zsidó kereskedő, Ludwik Zamenhoff. Valószínűleg a soknyelvű környezet, amibe beleszületett is megérlelhette benne a nagy elhatározást, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy ez a sokféle ember jobban megérthesse egymást. Kitalált egy nemzetközi nyelvet, vagyis az eszperantót. Ezért van, hogy az itteni turisztikai ismertető táblákon a város különböző pontjain minden információ eszperantó nyelven is ki van írva. Voltak is itt már mindenféle nemzetközi eszperantó-konferenciák. Szóval tettünk egy sétát Śnieżannával a városban. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent elő fogok tudni sorolni, amit láttunk, sem abban, hogy az útvonal szerint fogom tudni sorbarakni őket. De azért megpróbálom. Elsőként a Branickiak hatalmas, gyönyörű barokk kastélyához értünk. Nagyszerű, kétszárnyú épület, homlokzatán a Branicki-címerrel, a griffel. (Ez persze nem csak az ő címerük, mert Polákországban mindig is sok nemes család osztozott egy-egy címeren.) Az épületben jelenleg orvosi egyetem működik. Tovább aztán ott volt a püspöki palota és közvetlenül mellette egy épület, ami régen a szabadkőműves páholyok székhelye volt. Nagyon jól megfértek egymás mellett. Még tovább aztán több templom, egyik mellett a „kötelező” Piłsudski-emlékmű, másik előtt a szmolenszki katasztrófa első emlékműve, rajta a 96 áldozat nevével (közülük több képviselő is Białystokból származott, de mint már említettem, itt született Ryszard Kaczorowski az utolsó emigráns lengyel elnök is, aki szintén ebben a balesetben veszett oda.) Aztán következett a Városháza. Előtte egy szökőkút, aminek érdekessége, hogy több helyen is állt már. Mindig átpakolták, ami miatt a kelleténél kicsit többször lett feltúrva a Főtér. Nem csoda, hogy az áthelyezésekre utasítást adó polgármester ritka látványos vereséget szenvedett a következő választáson. A Városháza mögött egy jégpálya is volt, ami állítólag ingyenesen használható bizonyos időkben. Olyankor katasztrófa a jégre lépni. Aztán egy csomó ortodox templom is van. Ezeket is szépen karbantartják. Eddig nem tudtam, de errefelé vannak pravoszláv vallású polákok is, tehát lengyel anyanyelvű ortodox vallásúak. Zsinagógából azonban már nem áll egy sem. Az utolsóból ami maradt: kupolájának váza. Az épületbe a II. világháború alatt a németek beterelték a város kb. 2000 zsidó lakóját, és rájuk gyújtották a szentélyt. Ma ezen a helyen emlékmű áll. Én mégsem az emlékművet néztem. Egyszerűen le nem tudtam venni a szemem a földön árválkodó kupolavázról. Muszáj volt egy pár percig azt bámulni, és csak állni, állni megdöbbenve, lesújtva, talán megrendülve. Hogy emberi akarattal lehetett ilyen kegyetlen pusztítást végezni, és ennek az egésznek, kétezer egykori életnek ennyi tanúja marad: egy szerteágazó, gyűrött vasdarab. Aztán továbbmentünk. Van itt többféle múzeum (várostörténeti, hadtörténeti- naná), galéria, kávézó és kocsma. Valamint egy színház és egy érdekes alakú könyvtár, valószínűleg ugyanannak az építésznek a műve, mint a varsói Egyetemi Könyvtár, csak kisebb. Ugyanennek az épületnek egy kiszögellésében egy bábszínház is van, mellette egy híres kocsma, egyetemisták és licealisták kedvenc helye. Egyetemből is van többféle. Az orvosi mellett egy humán tudományokkal foglalkozó és egy Szín- és Bábművészeti Akadémia is. Itt tanult Magda, kolozsvári útitársam, akiről már sokat meséltem.

Vendégségben

Haladjunk sorjában. Leszálltam a vasútállomáson, és miután majdnem elüttettem magam egy induló vonattal, hamarosan Śnieżannával is találkoztam. Vele először is a szülői házba mentünk, ahol megint belefutottam a híres lengyel vendégszeretetbe. Śnieżanna szülei elképesztően jó fej, derűs emberek. Itt volt még rajtuk kívül a kilencvenhárom éves nagyapa, pan Michał is, valamint az izgága kutya, Figa (vagyis Füge). (Śnieżanna húga, a kreatív festő Anka most éppen Warszawában van, így neki csak eszméletlenül ügyes képeit tudtam megcsodálni a szoba falán.) Együtt ebédeltünk, żureket (fehér levest) főtt tojással és áfonyás pierogot. Közben beszélgettünk, mindenféléről. Már ez a beszélgetés is nagyon szórakoztató volt, sokminden kiderült belőle a városról is, az itteniekről is. Egyébként az egész család kiválóan főz náluk és nagy rajongói a nagy gasztronómus írónak, a krakkói Robert Makłowicznak, aki amellett, hogy főzőműsort vezet a tévében, elszántan kutatja az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek főzőművészetét. Most a vendéglátóim sokmindenről igyekeztek kifaggatni, hogy igaz-e, amit pan Makłowicz leír a legutóbbi könyvében a magyar konyháról, és a magyar disznóvágási rituálékról. Például: igaz-e, hogy Magyarországon a kocsmák már reggel hatkor kinyitnak, de estére bezárnak, vagy ez csak disznóvágáskor van így? Igaz-e, hogy minden magyar reggel, mielőtt munkába menne, megiszik egy pohár pálinkát vagy ez csak faluhelyen van így? És mitől olyan különleges az a mangalica? Amennyire tudtam, válaszoltam nekik, habár szabadkoztam, hogy nem vagyok én olyan penge ezekben a témákban, főzni se tudok, de ennek ellenére szívesen válaszolgattam mindenre. Roppant szórakoztatott ez a beszélgetés. Elmondtam, hogy a mangalica nem olyan ősi magyar fajta, mint azt sokan hiszik, csak a XIX. században kezdték behozni Szerbiából, a kihalófélben lévő félvad bakonyi és somogyi disznófajták helyébe (amelyeknek mára teljesen ki is haltak), de mégis mostanra tipikus magyar fajta lett. Meg más efféléket. Meséltem nagyapám pálinkájáról (ha tudtam volna, hoztam volna kóstolót belőle), meg ilyenekről. Közben egyre inkább csodálni kezdtem ezt a Robert Makłowiczot is. Bár a könyvét nem olvastam (őt magát viszont láttam főzni egyszer-kétszer, még krakkói diákságom alatt), minden jel arra mutat, hogy ő a gasztronómia Jaroslav Hašekje. Az apa, pan Andrzej egyébként ezt mondta: -Persze, hogy szeretünk erről beszélgetni, hiszen ez olyan jól össze tudja hozni az embereket. Ha politikáról beszélgetünk, csak mindenki ideges lesz, és szétveti az indulat, de ha a konyha kerül szóba, az mindenkinek mosolyt, derűt csal az arcára, és kellemes emlékeket ébreszt, mert jót enni mindenki szeret.

Meg egy másik baráttal is, ugyanott

Vekti még el sem ment, mikor már felbukkant egy másik közeli jó barátom is, életem egy másik fontos helyszínéről, vagyis a Fonóból. Ez egy ilyen hét volt. (Hozzáteszem, hogy egy pár napos betegség után lábadoztam ebben az időszakban.)
Konkrétan Erdőjáró jelent meg itt, a barátnőjével, Kicsivel, habár ők csak rövid időre. Nem volt annyi idejük körülnézni, mint Vektinek, és nem is tudtam velük mindenhol ott lenni, sem bemutatni őket a jó öreg osztálytársnak (bár lehet, hogy aztán a hazafelé tartó vonaton jobban megismerkedtek). De végül mégis sikerült velük is összefutni, és mégiscsak egy darabka otthoni hangulatot vagy mit hoztak ők is ide, amitől kicsit be voltam sózva.
Amúgy kifejezetten érdekes, hogy hogy keveredtek ide. Jóban vannak a magyar nagykövettel, ő hívta őket egy bálra fellépni, és magyar táncokat tanítani. Méghozzá egy olyan bálra, amit egy Nemesi Társaság adott most, a farsang időszakában. Egy olyan baráti kör, amelynek régi nagy múltú családok sarjai a tagjai, Potockiak, Tarnowskiak, Czartoryskiek, Zamoyskiak, de talán még a Ponińskiak, Lubomirskiak, Radziwiłłek és a Poniatowskiak is. Engem oda nem engednének be, mert mit keresne egy ilyen előkelő társaságban egy ilyen magyar (palóc) parasztivadék? Na jó, Erdőjáró sem egy kékvérű magyar, de legalább kun vér is csörgedezik az ereiben, hát valamilyen szinten mégiscsak nemes. (Na jó, végül is én sem vagyok éppen zsírosparaszt, egyik ősöm állítólag ott verekedett az egri várban, 1552-ben.)
Pedig az ilyen lengyel arisztokrata társaság már csak szakmai (történészi) szempontból is érdekelne. Meg hideg, önző számításból is: milyen jó lenne összespanolni valamelyikükkel, mondjuk egy Potockival vagy Lubomirskival, aztán elérni, hogy valahogy beeresszen a családi levéltárába, ahol én mindenféle értékes iratokat találhatnék a szakdolgozatomhoz. Meg egyébként is.
(Lj.: Józef Potocki, a nagy hadvezér, ha csak kényszerből és rövid ideig is, de ott harcolt 3000 katonájával régi haverja, Rákóczi Ferenc fejedelem seregében. Nélküle nem sikerült volna olyan brutálisan lezúzni az ellenséget Romhánynál, 1710 januárjában.
A Tarnowskiaknak meg mint Tarnów rendszeres és visszajáró rajongója vagyok lekötelezettje. A Zamoyskiakkal se ártana jóban lenni: hátha sikerülne meghívatni az együttesünket a zamośći Eurofolk Fesztiválra. És így tovább.)
-Na, és hogy bulizik egy ilyen kékvérű társaság? – faggattam Erdőjárót később egy jó kis forralt sör mellett.
-Hát volt a bálnak egy ilyen nyitótánca: ez az egyszerű vonulgatós, párban körbejárkálós tánc… Amit a lengyelek szalagavatókon is táncolnak
-Polonéz?
-Az, az. Aztán mi is táncoltunk egyet-kettőt. Egy palotást*, meg egy mezőségit. És a végén székit is tanítottunk. Tetszett nekik, csak kicsit összevissza lépkedtek rá. Nehéz úgy tanítani, hogy nem tudod elmagyarázni, mit, hogyan, merre, meddig. Na és utána a buli… ott már leginkább mindenféle borzalmas „lakodalmas” zene ment.
Szerettem volna még Erdőjárónak és Kicsinek megmutatni egy-két jó helyet Warszawában (mondjuk egy Pawiarnia-beli szerda esti francia táncházba), de már nem nagyon volt rá idő. De így sem volt rossz. Sétáltunk egy kicsit, főleg a Kultúra és Tudomány Palotája körül, ami mostanában esténként lila fényekkel van kivilágítva, és nagyon viccesen néz ki. (Amúgy nekem továbbra is tetszik, és mint kiderült az idelátogató barátaimnak is. Továbbra sem értjük, a polákok mit fanyalognak folyton rajta.) Aztán beültünk egy jó kis kocsmába, közel az Egyetemhez. Forralt sört ittunk szegfűszeggel és vérnaranccsal ízesítve.
Közben meséltem barátaimnak az itteni életemről. Azon gondolkodtam, vajon vissza tudom-e adni, hogy mi az, ami miatt lelkes vagyok, miért szeretném mindenképpen elhozni egyszer a Fonót a Wisła-parti erdő „csárdájába”, a Chata Traperába, miért lenne érdemes szerintem magyar szemmel is figyelemmel követni azt a Táncszínházat, amit Grzesiek most alapított, meg ilyeneket. Vajon el lehet-e ezt mesélni? Le lehet-e fordítani magyarra helyeket, hangulatokat, benyomásokat? A Pawiarniát, a Scena Lubelska 30/32-t, a Tarabukot**? Lehet-e, kell-e egyáltalán?
(Vagy maradjak inkább az egyszerűbb dolgoknál, a szavaknál, gondolatoknál? Mindenesetre érdemesebb onnan kezdeni, ha fordítás, akkor fordítani mondjuk Andrzej Sapkowskit, Leszek Kołakowskit, Adam Michniket, Jacek Kurońt…)

(*Végső soron a palotás is olyasmi nekünk, mint a polákoknak a polonéz: az a fajta romantikus, előkelő, finom „nemzeti” tánc. De a nemzeti kultúrában azért más-más szerepet töltenek be. A polákoknál a paraszti eredetű néptáncokat nem ismerik annyian, mint nálunk, ezért ezek a „modorosabb” nemesi táncok azok, amiket „nemzeti kincsnek” tartanak.
**Tarabuk: könyvesbolt és kávéház, a varsói filozófusok és írók kedvenc, hely, az egyik „legintellektuálisabb” hely az egész városban.
Andrzej Sapkowski (1948): fantasy-író, az igényesebb, intellektuálisabb, történeti-ismeretterjesztő fajtából. Két sikersorozata van, amit szívesen fordítanék: Egyik egy hagyományos, de nagyon izgalmas fantasy, a Wiedźmin (kb. Mágus) elfekkel, törpökkel, varázslókkal, meg minden ilyesmivel. (Ebből film és számítógépes játék is készült.) A másik egy 1420-as évek Csehországában játszódó sorozat, az ún. Huszita-trilógia: Narrenturm, Lux perpetua (Örök világosság), Boży bojownicy (Isten harcosai).
Leszek Kołakowski (1927-2009): marxizmustól induló, majd önálló gondolkodóvá, vallásfilozófussá váló, kérdező, és nagyon jó fej filozófus. Afféle liberális ellenzéki volt az előző rendszerben, a Solidarność egyik szellemi előfutárának is tartják. Lukács Györgyhöz szokták hasonlítani, de nála azért kritikusabb.
Adam Michnik (1946): liberális író-gondolkodó. 1968-ban a varsói egyetemi megmozdulások fő szervezője, amiért aztán becsukták. Később a Solidarność legfőbb ideológusa, a Gazeta Wyborcza alapítója és főszerkesztője. Mondjuk tőle már szerintem elég sokmindent lefordítottak magyarra is.
Jacek Kuroń (1934-2004): Michnik mestere (őrsvezetője a cserkészetnél). A Pártból, „ideológiai elhajlás” miatt kizárták, ezt követően lett szellemi ellenálló, a Solidarność egyik szellemi megalapozója, 1989 után pedig a nemzeti kisebbségek ügyének és a történelmi traumák feldolgozásának szószólója. Jászi Oszkárhoz vagy Mocsáry Lajoshoz lehetne hasonlítani talán.)

Egy régi baráttal Warszawán át

Múlt héten megérkezett Warszawába Vekti, régi jó barátom a gimiből. Foglalkozására nézve egyébként Jedi-mester, a legjobb fénykardkovács és fénykardcsiszár, akit ismerek. Minden alkalommal, mielőtt hosszú útra indultam volna, vele éleztettem meg szép fénykardomat, hogy jól vágjon, ha szükség lenne rá. Vekti egyébként technikai zseni, remek szerelő és fényképész is. A suliban mindig ő segített ki fizikából, én meg őt történelemből.
Egyébként fél évig (augusztustól decemberig) Suomiban volt ösztöndíjjal, főleg Rovaniemiben és Otaniemiben, közben néha Helsinkiben is. Amiért én nagyon irigylem. Suomi nekem maga az álom, a végső cél, a csodálatos északi Tündérország. (Nem tudom, mikor jutok el oda, de egyre közeleg az az idő is.) Annak idején dilemmában is voltam, hogy finn vagy lengyel szakra jelentkezzek az egyetemre. Az eredmény ismert. Azóta Polákorzság egy második valósággá, egy csodálatos kalanddá vált az életemben. Suomi pedig megmaradt a vágyakozás tárgyának, ahová majd egyszer „évekkel rakva”, „az út aratásával gazdagon” megérkezhetek.
Na de hogy is jön ez ide? Sehogy. Nem magamról akartam beszélni. Vektiről, aki szólt, hogy idejön Warszawába, amin meglepődtem. Kiderült, hogy néhány Rovaniemiben megismert barátját látogatja meg itt. (Például Karolinát és Nataliát.)
Utoljára augusztusban találkoztunk, mikor egy szép búcsúbuli keretében mindenkitől elköszönt. Jó érzés volt újra látni. Vagy mit mondjak. Azt hiszem Ti is már tudjátok, hogy kevés olyan élmény van a Világon, ami felérhet a viszontlátás örömével. Főleg, ha gimnáziumi osztálytársainkról van szó.. Na, de nem szövegelek erről sokat.
Vekti most Krakówból érkezett, amit Karolinával együtt járt be. Egyik ámulatból a másikba estem, mikor mutatta, hogy mennyire felkészült Polákországból: a nyelvből, a kiejtésből, de még az ország történetéből is. (Azért nem minden magyar veszi a fáradságot ilyen alaposságra, aki idejön.)
Mutatta, hogy mi mindent járt be eddig. Kraków! Engem rögtön megrohan a nosztalgia. Ó, Rynek, Maria-templom, Florian-kapu és Jagiełło Egyetem, Wawel-hegy és –székesegyház, Wisła-part és Bagatela színház, ó ti Kazimierz (Zsidónegyed) összes kocsmái, jaj, ti szép krakkói villamosmegállók, és… Piast Kollégium! (!!!)
Hát Vekti mindezeket bejárta. Sörözött az Alchemiában, evett zapiekankát a Kazimierzben, hallgatta a Hejnałt (trombitás ébresztőt) a Maria-templom tornyából, végigsétált a Wisła-parton, tiszteletét tette Báthory Istvánnál. És még olyan dolgokat is látott, amiket én nem láttam, vagyis Lech Kaczyński sírhelyét a Wawel-székesegyházban. (Hagyjuk a kérdést, hogy rászolgált-e az előző elnök erre a megtiszteltetésre. Egyébként nem, de most már mindegy.) Talán a Piast volt az egyedüli, ahol nem járt. (Én fél évig laktam ott, de milyen félév volt az, hohó!)
És hogy hogy tetszett neki minden, amit látott? El volt varázsolva, le volt nyűgözve. Azt is mondta, hogy jól választottam irányt annak idején, mikor a továbbtanulásról dilemmáztunk érettségiző korunkban. (Szerintem ő is a neki legmegfelelőbb helyre került, villanymérnökire, ahol kibontakoztathatja műszaki kreativitását.) És hozzátette: nem igaz, amit mondtak neki, hogy „Warsaw sucks, Cracow rules”. Mert igenis hogy jó hely ez a Feltámadott Város is.
-Igaz. Csak egy kicsit idegesebb, mint a Mágikus Város. – mondtam.
-De szép! Nézd meg, itt micsoda sokszínűség van! Egy újjáépített történelmi belváros, sok műemlékkel, de kicsit odébb sétálunk, és már felhőkarcolókba botlunk. Na meg persze a Kultúra és Tudomány Palotájába. Szóval Kraków maga a történelem, de Warszawa maga a jelen, a szüntelen mozgás, az élet. Ez a sokféleség nekem még jobban tetszik, mintha csak a történelmi emlékeket látnám. Jó hely, ez a Lengyelország.

Hamarosan találkoztunk Karolinával is, aki egy elbűvölően kedves és mosolygós lány. Nem mondanád meg ránézésre, hogy politológiát tanul. Egyébként készül visszamenni Suomiba, még fél évre, így az hogy most velünk járja a Feltámadott Várost, kicsit arra is szolgált neki, hogy végiglátogassa az összes barátját, és elköszöngessen tőlük.
Így aztán az egészből egy csapatos kalandozás lett Warszawában, hol ketten jártuk az utcákat, hol ők ketten, hol mi hárman, hol négyen, hol öten. Velünk tartott a már emlegetett Natalia is, meg Marcela, Karolina régi barátja.
Szóval izgalmas, sokszínű pár nap volt ez. Bejártuk a Stare Miasto-t (Óvárost) és a Nowe Miasto-t (Újvárost, de ez a név megtévesztő, mert valójában ez is a régi Warszawa egyik városrésze). + A Felkelés Múzeumát (amitől én még mindig le vagyok nyűgözve, bár most látom, hogy nem biztos, hogy minden külföldinek olyannyira érdekes, mint nekem), a Kultúra és Tudomány Palotáját, azon belül is a Muzeum Technikit. (Vekti ezért volt a legjobban oda és akár hiszitek, akár nem, a lelkesedése rám is átragadt. A legjobban azt hiszem, az Enigma-kódról szóló rész tetszett neki. Mondjuk szerintem lehetne ez a múzeum is kicsit interaktívabb.) Fel akartunk menni a Palota tetejére is, de kiderült, hogy azért 20 złotyt gombolnak le az emberről, szóval ez inkább való afféle gazdag nyugat-európai turistáknak, mint magunkfajta szegény, baráti országból jövő diákoknak.
Esténként meg mindenféle belvárosi és mokotówi kocsmákban ittunk, ahol én még sosem jártam. Végigpróbálgattuk a forralt mézbort, a sötét mézes sört, meg mindenféle ukrán söröket, amikről én még nem is hallottam (azt hiszem Oblonynak hívták a legjellegzetesebbet.)
Ha Vekti nem jár erre, én lehet, hogy magamtól rá sem szántam volna magam minderre, azzal a nyilvánvaló önbecsapással, hogy már elég jól ismerem Warszawát (pedig dehogy!), ám valójában azért, mert most is mindenféle poros könyvtárakban güzültem volna mindenféle régi iratok felett. (Tényleg, nem is mondtam! Hányszor jártam én már Warszawában az utóbbi négy és fél évben, és még sosem mentem el a Sejmhez! (Vagyis az Országgyűlés épületéhez.) Igaz, semmi extra nincs benne, főleg a magyar Parlamenthez képest, de mégiscsak illett volna megnézni. (Nincs is messze pedig a Magyar és a Bolgár Nagykövetség épületétől, amik előtt sokszor elsétáltam már.) Na, most erre is sor került.)
Szóval kimondhatatlanul hálás is vagyok Vektinek, hogy idejött, és kicsit kibillentett az egyre megszokottabb (és némileg egészségtelenül megszokott) életritmusomból, amit újabb ideérkezésem után kénytelen voltam felvenni. Meg Karolinának is, hogy itt volt velünk, mosolygott, és biztatott, és mesélt és segített. És megintcsak Vektinek azért, hogy itt volt, és felidézte a gimis éveket, életem talán (illetve legalábbis eddig) legszebb éveit.
Érdekes: még az is tetszett, hogy nem kell minden polákkal lengyelül beszélnem, hanem végre újra gyakorolhatom kicsit az angolt is. Nem gondoltam, hogy ez a pillanat is eljön. De eljött, és jó volt, mert valahogy még a folyékony angol beszéd is a szép középiskolás éveket idézte fel, a gyönyörű, vicces és szórakoztató angolórákat, ahol ott volt Vekti is, meg egy csomó jó barát, egy félig-haver tanár (vagy tán egészen az), na meg persze az első szerelem, és egyéb hasonló kedves apróságok.
Szóval, nem tudom én, hova ragozzam ezt még.
„Thank You for the Music”!

Helyzetjelentés

Éppen fogmosáshoz készülődtem, egy jó kis zuhany után, amikor Grzeseik felkiáltott:
-Vadkanok, nézd, vadkanok!
-Mi? Hol? – kiszaladtam, és kinéztem az ablakon.
Tényleg ott voltak egy páran. Ott sétálgattak közvetlenül a ház alatt, kimerészkedve az erdőből, közel az emberi tanyákhoz. Grzesiek hatot számolt össze belőlük. (Mi lenne, ha most éppen hazafelé tartanék valahonnan, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntenék, hogy megkerülöm a házat, és az erdő felőli bejáraton megyek be? Pont belefutnék ezekbe a nagy szuszogó jószágokba. Vajon barátságosak? Vajon el tudnék olyan jól társalogni velük, mint Basiával, a mókussal? Most tök komolyan, Tutatiszra!)
Ja, egyúttal ha kérditek, hogy vagyok, mit csinálok, nagyjából arra is ezt tudom leginkább válaszolni: egy perce még egy lengyel nagyváros szélén lévő blokház harmadik emeletén álltam az ablaknál, egy szál gatyában, kezemben egy fogkefével, és néztem az alul a hóban turkáló vadkanokat. Ez a helyzet.

Idézőjel

Egy ideje ezen merengek. Nem tudom, hogy így van-e vagy nem de mivel nem hagy nyugodni, valami lehet talán benne. Úgyhogy most leírom nektek. Gondoljátok tovább!:

„Milivoj Slaviček horvát költő mondja nekem: >>Az író tudja, hogy amit leírt, az jó-e vagy nem. Ha azt mondja, hogy nem tudja, tetteti magát.<< Slavičeknek igaza van.”
(Ryszard Kapuściński: Lapidarium I.)
(Szenyán Erzsébet fordítása.)