Fehérlejtő II.

A roppant kellemes ebéd után nekivágtunk Śnieżannával ennek az olyannyira érdekes városnak. És én csak ámultam, hogy mi minden van itt, mennyi minden emlékeztet a város egykori sokszínűségére, szépségére. Kiderült, hogy egy csomó műemlék itt is rekonstrukció, mert ezt a várost is porig rombolta a világháború. A zsidókat kiirtották, az oroszokat és belaruszokat elkergették. Ma már a sok belarusz és litván, akik itt vannak inkább vendégmunkások a közeli határ másik oldaláról. Élt egyébként ebben a városban egy zsidó kereskedő, Ludwik Zamenhoff. Valószínűleg a soknyelvű környezet, amibe beleszületett is megérlelhette benne a nagy elhatározást, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy ez a sokféle ember jobban megérthesse egymást. Kitalált egy nemzetközi nyelvet, vagyis az eszperantót. Ezért van, hogy az itteni turisztikai ismertető táblákon a város különböző pontjain minden információ eszperantó nyelven is ki van írva. Voltak is itt már mindenféle nemzetközi eszperantó-konferenciák. Szóval tettünk egy sétát Śnieżannával a városban. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent elő fogok tudni sorolni, amit láttunk, sem abban, hogy az útvonal szerint fogom tudni sorbarakni őket. De azért megpróbálom. Elsőként a Branickiak hatalmas, gyönyörű barokk kastélyához értünk. Nagyszerű, kétszárnyú épület, homlokzatán a Branicki-címerrel, a griffel. (Ez persze nem csak az ő címerük, mert Polákországban mindig is sok nemes család osztozott egy-egy címeren.) Az épületben jelenleg orvosi egyetem működik. Tovább aztán ott volt a püspöki palota és közvetlenül mellette egy épület, ami régen a szabadkőműves páholyok székhelye volt. Nagyon jól megfértek egymás mellett. Még tovább aztán több templom, egyik mellett a „kötelező” Piłsudski-emlékmű, másik előtt a szmolenszki katasztrófa első emlékműve, rajta a 96 áldozat nevével (közülük több képviselő is Białystokból származott, de mint már említettem, itt született Ryszard Kaczorowski az utolsó emigráns lengyel elnök is, aki szintén ebben a balesetben veszett oda.) Aztán következett a Városháza. Előtte egy szökőkút, aminek érdekessége, hogy több helyen is állt már. Mindig átpakolták, ami miatt a kelleténél kicsit többször lett feltúrva a Főtér. Nem csoda, hogy az áthelyezésekre utasítást adó polgármester ritka látványos vereséget szenvedett a következő választáson. A Városháza mögött egy jégpálya is volt, ami állítólag ingyenesen használható bizonyos időkben. Olyankor katasztrófa a jégre lépni. Aztán egy csomó ortodox templom is van. Ezeket is szépen karbantartják. Eddig nem tudtam, de errefelé vannak pravoszláv vallású polákok is, tehát lengyel anyanyelvű ortodox vallásúak. Zsinagógából azonban már nem áll egy sem. Az utolsóból ami maradt: kupolájának váza. Az épületbe a II. világháború alatt a németek beterelték a város kb. 2000 zsidó lakóját, és rájuk gyújtották a szentélyt. Ma ezen a helyen emlékmű áll. Én mégsem az emlékművet néztem. Egyszerűen le nem tudtam venni a szemem a földön árválkodó kupolavázról. Muszáj volt egy pár percig azt bámulni, és csak állni, állni megdöbbenve, lesújtva, talán megrendülve. Hogy emberi akarattal lehetett ilyen kegyetlen pusztítást végezni, és ennek az egésznek, kétezer egykori életnek ennyi tanúja marad: egy szerteágazó, gyűrött vasdarab. Aztán továbbmentünk. Van itt többféle múzeum (várostörténeti, hadtörténeti- naná), galéria, kávézó és kocsma. Valamint egy színház és egy érdekes alakú könyvtár, valószínűleg ugyanannak az építésznek a műve, mint a varsói Egyetemi Könyvtár, csak kisebb. Ugyanennek az épületnek egy kiszögellésében egy bábszínház is van, mellette egy híres kocsma, egyetemisták és licealisták kedvenc helye. Egyetemből is van többféle. Az orvosi mellett egy humán tudományokkal foglalkozó és egy Szín- és Bábművészeti Akadémia is. Itt tanult Magda, kolozsvári útitársam, akiről már sokat meséltem.