A tragikus autóbalesetről még Kolozsváron szereztem tudomást. Hárman haltak meg benne a Jászság Népi Együttes tagjai közül, táncházból hazatérve. Szabó Laura, Szebenyi Debóra, Répási Norbert.
Ó, elátkozott, elátkozott év.
Tavasszal árvíz Magyarországon, egy csomó házat elvitt; közben áprilisban egy repülőszerencsétlenségeben odavész a lengyel elnök, vezérkari főnök, bankelnök, miniszterelnökhelyettes, és felsorolni is nehéz lenne, ki mindenki még; Kínában földrengés; más helyeken földcsuszamlás, sár; októberben tíz ember hal meg Magyarországon egy ökológiai katasztrófában, Devecsert és Kolontárt elborítja a vörös vegyszer; Lengyelországban tizennyolcan halnak meg egyetlen közúti balesetben; és most novemberben ismét Magyarországon négyen.
Ó, elátkozott, elátkozott év!
Hallottam, hogy ma egy virrasztást is rendeznek az emlékükre a Fonóban. Sajnos azon nem tudok most ott lenni, de azért gyújtottam egy gyertyát a meghaltaknak az egyetemi Campuson, a Harkovban főbe lőtt Korompay Emánuel emléktáblája alatt.
Nyugodalmat a halottaknak, vigasztalást az élőknek!
http://www.youtube.com/watch?v=xMgx34yYe3A
2010. november 24., szerda
Nemzetkarakterológiai beszélgetés II.
Na, gondoltam egy idő múlva, már megint a piálásnál tartunk.
Kamila ugyanis akkor éppen ott tartott:
-Mert a polákok így isznak: felhajtják a vodkát húzóra, vagy a sört is villámgyorsan, „zdrowo!”, aztán már isszák is a következőt.
-Intenzíven isznak…
-Igen, úgy valahogy. A magyarok meg… Az Örök Kalotaszeg tökéletesen jellemzi őket. Ülnek egy hosszú asztalnál egy csomóan, emelgetik a poharakat, közben énekelnek valami lassú, bánatos éneket, iszogatnak, és közben megint búsonganak. Szeretnek szomorkodni.
-Sírva vigadás, mi?
-Az, az. Nekem például tök furcsa, hogy valaki úgy bulizik, hogy közben búsongó dalokat énekel. Ha bulizunk, akkor legyünk vidámak. Igaz, a mi népdalainknak nincs mindig olyan mélyenszántó tartalma, mint a tieiteknek.
-Emlékszem, - szólt közbe Magda – hogy mikor a szülinapomat ünnepeltük pár héttel ezelőtt a Pawiarniában, akkor Meder elénekelte nekem azt a magyar szülinapi köszöntőt is… Hogy is volt?
-„Sok születésnapokat vígan megérhess…!”
-Az az! Na hát, teljesen elcsodálkoztam, hogy ez a lassú és komoly dal valami vidám ünnepi köszöntő lehet.
-Nem is beszélve a szövegéről. Nem énekeltem végig, de az utolsó versszakban az van, hogy „S végleg az egek várát nyilván szemlélhesd/ S ott aztán az életet jobbra cserélhesd…” Ez még nekem is furcsa volt, hogy…
-Hogy minek egy ilyen köszöntőben a halált is emlegetni, ugye? – vette át a szót újra Kamila.
-Igen, pontosan. Bár, ha belegondolok, ilyen fordulatok nem csak a mi dalainkban vannak. - tettem hozzá.
-Akkor is furcsa, hogy valakinek ez olyan jó mulatság legyen, hogy szomorkodik. – erősködött újra Kama.
-Hát, őőő, na igen, tényleg szeretünk szomorkodni. De azért a polákok is szeretik játszani a szenvedő mártírt. Csak másképpen. Heveskedve, intenzíven. Egyszer olvastam Richard Hill könyvét; az volt a címe: Mi, európaiak. Ebben azt írja a polákokról, hogy bennük is megvan ugyanaz a hősiesség, ami az oroszokban, csak jóval színpadiasabb formában. Azt hiszem, ez így is van. Mickiewicz lángoló messianizmusa, mi? A polákok még piálni is hősiesen akarnak, mintha akkor is lovasrohamra mennének.
-Hááát,… végül is igen. De azért nézd meg: a mi köszöntőnk ez: „Sto lat, sto lat…!” [Száz évet, száz évet…!” a szerk.] Vidám, de mennyire egyszerű! Mennyivel kevésbé szofisztikáltabb, mennyivel kevésbé költőibb, mint a magyar köszöntő, mégis örömteli.
-Jó, jó ez igaz. Meg akkor fel lehetne hozni megint a himnuszainkat is összevetésnek. A magyar nem egy büszke induló, hanem egy kesergő ének a sok történelmi szenvedésről, na meg persze egy ima az Istenhez. Pedig egyáltalán nem egy magábafordult, búsongó, pesszimista ember írta. Jó, jó, gátlásos, csendes szerény srác volt ez a Kölcsey Ferenc, de amellett egy nagyon aktív hazafi, intenzíven gondolkodó, és tettvágytól fűtött ember. Végül is azt sem lehet mondani, hogy nagyon reménytelen időben írta volna. Éppen egy hosszú, nyugalmas békeidő alatt írt „a magyar nép zivataros századairól”. Ehhez képest a lengyel meg… Nahát, az meg tudjátok milyen. Nekem akkor tetszett igazán meg, amikor a keletkezéstörténetét is megtudtam.
(Lábjegyzet: A Rzeczpospolita Polska mai himnuszát egy Józef Wybicki nevű fazon írta, aki szintén nagy teoretikus író is volt, II. Stanisław (Poniatowski) király reformjainak nagy támogatója és előmozdítója. 1797-ben, két évvel azután, hogy az országot harmadszor is felosztották, úgy, hogy semmi nem maradt belőle, Stanisław királyt száműzték, Tadeusz Kościuszko szabadságharcát leverték, és úgy nézett ki, minden elveszett, szóval ebben az időben Wybicki Itáliába ment emigrációba. Nem tudom, pontosan hol volt, de egyszercsak meglátta a seregei élén büszkén masírozó Jan Henryk Dąbrowski tábornokot (később ő maga is alatta szolgált). És akkor hirtelen úgy fellelkesült, hogy szervezett lengyel katonákat lát, az ország hadseregét, hogy rögtön írt egy kis versikét egy ismert mazurek dallamra, amely vers így kezdődött:
„Jeszcze Polska nie zginęła, kiedy my żyjemy,
Co nam obca przemoc wzięła, szablą odbierzemy”
Csordás Gábor fordításában:
Lengyelország nem veszett el, ameddig mi élünk,
Ha elűz a szörnyű önkény, karddal visszatérünk!
[Szó szerint: Mit elvett az idegen önkény, karddal visszavesszük. a szerk.]
Micsoda energikus optimizmus egy reménytelen helyzetben. Nem adjuk fel! – mondták. Nem csoda, hogy ezt a dalt felkapták az itáliai lengyel légiók, mint saját dalukat kezdték énekelni. Aztán hamar elterjedt, egy két éven belül már minden polák ismerte és énekelte, titokban vagy nyíltan. De hivatalosan csak 1927-től lett állami himnusz.)
-Hát igen, így van ez.
Hallgattunk. Hirtelen eszembe jutott valami. „Felgerjedt szittya vérem”, és megszólaltam.
-Na azért nem addig a’! Nekünk is van ám egy dalunk; vesztett háború utáni, ami arról szól hogy nem adjuk fel! Hogy nem hagyjuk magunkat! Hogy élünk!
Azzal leállítottam az autórádióban éppen forgó csávási cd-t, és már énekeltem is:
Nyáron rossz a poros út,
Azon futott ki Kossuth,
Danárom, danárom!
Uccu dárom, danárom
Visszajön még a nyáron,
Kedves virágom!
Hej, te rózsa ne viríts,
Megboldogult Damjanich,
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Megbosszuljuk a nyáron,
Kedves virágom!
Nem hervadt a rózsa el,
Nem halt meg Bem, sem Perczel
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Visszajönnek a nyáron,
Kedves virágom!
Véres lesz a poros út,
Jön Batthyány, jön Kossuth
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Szabadság lesz a nyáron,
Kedves virágom!
-Piękna! (De szép!)– mondta egyből Kamila. Magyarul énekeltem, de ő rögtön mindent megértett. Magdának lefordítottam a szöveget, meg persze elmeséltem, hogy ki az a Damjanich János (aki lehet, hogy igazából megmaradt végig Jovan Damjanićnak, csak hű akat maradni a közös hazához? vagy tényleg magyar lett?) és ki az a Perczel Mór és Batthyány… hm… nem tudom, itt nem Batthyány Kázmér külügyminiszterre gondolt-e a dal, hiszen Batthyány Lajos sem élt már akkor. (Józef Bemet és Kossuth Lajost természetesen nem kellett magyarázni.) Aztán elénekeltem újra.
-Szép! – mondta ismét Kamila. – És olyan lelkes, meg optimista… mintha nem is magyar lenne.
-Hát pedig magyar ez, de még mennyire! – mondtam büszkén.
Kamila ugyanis akkor éppen ott tartott:
-Mert a polákok így isznak: felhajtják a vodkát húzóra, vagy a sört is villámgyorsan, „zdrowo!”, aztán már isszák is a következőt.
-Intenzíven isznak…
-Igen, úgy valahogy. A magyarok meg… Az Örök Kalotaszeg tökéletesen jellemzi őket. Ülnek egy hosszú asztalnál egy csomóan, emelgetik a poharakat, közben énekelnek valami lassú, bánatos éneket, iszogatnak, és közben megint búsonganak. Szeretnek szomorkodni.
-Sírva vigadás, mi?
-Az, az. Nekem például tök furcsa, hogy valaki úgy bulizik, hogy közben búsongó dalokat énekel. Ha bulizunk, akkor legyünk vidámak. Igaz, a mi népdalainknak nincs mindig olyan mélyenszántó tartalma, mint a tieiteknek.
-Emlékszem, - szólt közbe Magda – hogy mikor a szülinapomat ünnepeltük pár héttel ezelőtt a Pawiarniában, akkor Meder elénekelte nekem azt a magyar szülinapi köszöntőt is… Hogy is volt?
-„Sok születésnapokat vígan megérhess…!”
-Az az! Na hát, teljesen elcsodálkoztam, hogy ez a lassú és komoly dal valami vidám ünnepi köszöntő lehet.
-Nem is beszélve a szövegéről. Nem énekeltem végig, de az utolsó versszakban az van, hogy „S végleg az egek várát nyilván szemlélhesd/ S ott aztán az életet jobbra cserélhesd…” Ez még nekem is furcsa volt, hogy…
-Hogy minek egy ilyen köszöntőben a halált is emlegetni, ugye? – vette át a szót újra Kamila.
-Igen, pontosan. Bár, ha belegondolok, ilyen fordulatok nem csak a mi dalainkban vannak. - tettem hozzá.
-Akkor is furcsa, hogy valakinek ez olyan jó mulatság legyen, hogy szomorkodik. – erősködött újra Kama.
-Hát, őőő, na igen, tényleg szeretünk szomorkodni. De azért a polákok is szeretik játszani a szenvedő mártírt. Csak másképpen. Heveskedve, intenzíven. Egyszer olvastam Richard Hill könyvét; az volt a címe: Mi, európaiak. Ebben azt írja a polákokról, hogy bennük is megvan ugyanaz a hősiesség, ami az oroszokban, csak jóval színpadiasabb formában. Azt hiszem, ez így is van. Mickiewicz lángoló messianizmusa, mi? A polákok még piálni is hősiesen akarnak, mintha akkor is lovasrohamra mennének.
-Hááát,… végül is igen. De azért nézd meg: a mi köszöntőnk ez: „Sto lat, sto lat…!” [Száz évet, száz évet…!” a szerk.] Vidám, de mennyire egyszerű! Mennyivel kevésbé szofisztikáltabb, mennyivel kevésbé költőibb, mint a magyar köszöntő, mégis örömteli.
-Jó, jó ez igaz. Meg akkor fel lehetne hozni megint a himnuszainkat is összevetésnek. A magyar nem egy büszke induló, hanem egy kesergő ének a sok történelmi szenvedésről, na meg persze egy ima az Istenhez. Pedig egyáltalán nem egy magábafordult, búsongó, pesszimista ember írta. Jó, jó, gátlásos, csendes szerény srác volt ez a Kölcsey Ferenc, de amellett egy nagyon aktív hazafi, intenzíven gondolkodó, és tettvágytól fűtött ember. Végül is azt sem lehet mondani, hogy nagyon reménytelen időben írta volna. Éppen egy hosszú, nyugalmas békeidő alatt írt „a magyar nép zivataros századairól”. Ehhez képest a lengyel meg… Nahát, az meg tudjátok milyen. Nekem akkor tetszett igazán meg, amikor a keletkezéstörténetét is megtudtam.
(Lábjegyzet: A Rzeczpospolita Polska mai himnuszát egy Józef Wybicki nevű fazon írta, aki szintén nagy teoretikus író is volt, II. Stanisław (Poniatowski) király reformjainak nagy támogatója és előmozdítója. 1797-ben, két évvel azután, hogy az országot harmadszor is felosztották, úgy, hogy semmi nem maradt belőle, Stanisław királyt száműzték, Tadeusz Kościuszko szabadságharcát leverték, és úgy nézett ki, minden elveszett, szóval ebben az időben Wybicki Itáliába ment emigrációba. Nem tudom, pontosan hol volt, de egyszercsak meglátta a seregei élén büszkén masírozó Jan Henryk Dąbrowski tábornokot (később ő maga is alatta szolgált). És akkor hirtelen úgy fellelkesült, hogy szervezett lengyel katonákat lát, az ország hadseregét, hogy rögtön írt egy kis versikét egy ismert mazurek dallamra, amely vers így kezdődött:
„Jeszcze Polska nie zginęła, kiedy my żyjemy,
Co nam obca przemoc wzięła, szablą odbierzemy”
Csordás Gábor fordításában:
Lengyelország nem veszett el, ameddig mi élünk,
Ha elűz a szörnyű önkény, karddal visszatérünk!
[Szó szerint: Mit elvett az idegen önkény, karddal visszavesszük. a szerk.]
Micsoda energikus optimizmus egy reménytelen helyzetben. Nem adjuk fel! – mondták. Nem csoda, hogy ezt a dalt felkapták az itáliai lengyel légiók, mint saját dalukat kezdték énekelni. Aztán hamar elterjedt, egy két éven belül már minden polák ismerte és énekelte, titokban vagy nyíltan. De hivatalosan csak 1927-től lett állami himnusz.)
-Hát igen, így van ez.
Hallgattunk. Hirtelen eszembe jutott valami. „Felgerjedt szittya vérem”, és megszólaltam.
-Na azért nem addig a’! Nekünk is van ám egy dalunk; vesztett háború utáni, ami arról szól hogy nem adjuk fel! Hogy nem hagyjuk magunkat! Hogy élünk!
Azzal leállítottam az autórádióban éppen forgó csávási cd-t, és már énekeltem is:
Nyáron rossz a poros út,
Azon futott ki Kossuth,
Danárom, danárom!
Uccu dárom, danárom
Visszajön még a nyáron,
Kedves virágom!
Hej, te rózsa ne viríts,
Megboldogult Damjanich,
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Megbosszuljuk a nyáron,
Kedves virágom!
Nem hervadt a rózsa el,
Nem halt meg Bem, sem Perczel
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Visszajönnek a nyáron,
Kedves virágom!
Véres lesz a poros út,
Jön Batthyány, jön Kossuth
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Szabadság lesz a nyáron,
Kedves virágom!
-Piękna! (De szép!)– mondta egyből Kamila. Magyarul énekeltem, de ő rögtön mindent megértett. Magdának lefordítottam a szöveget, meg persze elmeséltem, hogy ki az a Damjanich János (aki lehet, hogy igazából megmaradt végig Jovan Damjanićnak, csak hű akat maradni a közös hazához? vagy tényleg magyar lett?) és ki az a Perczel Mór és Batthyány… hm… nem tudom, itt nem Batthyány Kázmér külügyminiszterre gondolt-e a dal, hiszen Batthyány Lajos sem élt már akkor. (Józef Bemet és Kossuth Lajost természetesen nem kellett magyarázni.) Aztán elénekeltem újra.
-Szép! – mondta ismét Kamila. – És olyan lelkes, meg optimista… mintha nem is magyar lenne.
-Hát pedig magyar ez, de még mennyire! – mondtam büszkén.
Ismét úton
Másnap először is kikísértük Aniát a Sepsiszentgyörgyre menő vonathoz. Nagyon irigyeltem, hogy itt marad Erdélyben. De nyilván nem ugyanaz a helyzetünk, mert neki ez egy másik ország, nekem meg olyan, mintha otthon lennék, hiszen a haza ott van, ahol az anyanyelv van.
De Kamila is azt mondogatta, mennyire jó lenne még itt maradni. Magda? Ő is el volt varázsolva Erdélytől, de másnap próbája volt a bábszínházzal, utána pár napra meg Oslóba kellett utaznia. Kamilának is fontos órája lesz holnap.
Így hát bármennyire is még hosszan maradtunk volna, mégiscsak el kellett indulnunk előbb-utóbb. (Inkább utóbb, jó?)
Hogy mi mindenről beszélgettünk az úton, arról elég hosszan és érdekesen lehetne írni. Hol Magda mesélt a színházi tapasztalatairól (nemcsak érdekesen, hanem szép selymes hangon is beszélt, így jó volt hallgatni), hol Kamila arról, hogy miben különbözik a magyar profi néptáncegyüttesek módszertana a Mojszejev-iskolától, és ez miért sokkal jobb, természetesebb. Meg arról is, hogy szerinte miben különbözik az erdélyi falusi világ némely lengyelországi falutól.
-Itt, ha minden faluban nem is, de minden vidéken két-három vallás él együtt és adott esetben, két-három nemzetiség is. Micsoda sokszínűség, tarkaság mindenhol! Mennyiféle nyelv, gondolkodásmód, mentalitás! Talán ezért sokkal „liberálisabbak” megengedőbbek errefelé a falvakban is mindenféle különcségekkel szemben. (Nem mint nálunk, ahol a Keleti Végeket leszámítva a legtöbb helyen egy tömbben mindenki katolikus és lengyel.) Ez talán akkor látszik a legjobban, ha az ember eljön a körösfeketetói vásárra. Egyszer azt látnotok kellene.
Később aztán azt is hozzátette, hogy emellett az is igaz, hogy a románok például tényleg sokkal óvatlanabbak; olyan értelemben, hogy kevésbé tudnak vigyázni az értékeikre, mint a magyarok, viszont egy-egy vereség, kudarc után nem adják fel olyan könnyen, és nem sopánkodnak annyit, mint a magyarok, hanem azt kérdezik inkább, hogyan tovább.
Na, gondoltam, megint jól belegabalyodtunk a nemzetkarakterológiába. A nemzetkarakterológia pedig szórakoztató, és Kamila megfigyelései éles látásra vallanak.
De Kamila is azt mondogatta, mennyire jó lenne még itt maradni. Magda? Ő is el volt varázsolva Erdélytől, de másnap próbája volt a bábszínházzal, utána pár napra meg Oslóba kellett utaznia. Kamilának is fontos órája lesz holnap.
Így hát bármennyire is még hosszan maradtunk volna, mégiscsak el kellett indulnunk előbb-utóbb. (Inkább utóbb, jó?)
Hogy mi mindenről beszélgettünk az úton, arról elég hosszan és érdekesen lehetne írni. Hol Magda mesélt a színházi tapasztalatairól (nemcsak érdekesen, hanem szép selymes hangon is beszélt, így jó volt hallgatni), hol Kamila arról, hogy miben különbözik a magyar profi néptáncegyüttesek módszertana a Mojszejev-iskolától, és ez miért sokkal jobb, természetesebb. Meg arról is, hogy szerinte miben különbözik az erdélyi falusi világ némely lengyelországi falutól.
-Itt, ha minden faluban nem is, de minden vidéken két-három vallás él együtt és adott esetben, két-három nemzetiség is. Micsoda sokszínűség, tarkaság mindenhol! Mennyiféle nyelv, gondolkodásmód, mentalitás! Talán ezért sokkal „liberálisabbak” megengedőbbek errefelé a falvakban is mindenféle különcségekkel szemben. (Nem mint nálunk, ahol a Keleti Végeket leszámítva a legtöbb helyen egy tömbben mindenki katolikus és lengyel.) Ez talán akkor látszik a legjobban, ha az ember eljön a körösfeketetói vásárra. Egyszer azt látnotok kellene.
Később aztán azt is hozzátette, hogy emellett az is igaz, hogy a románok például tényleg sokkal óvatlanabbak; olyan értelemben, hogy kevésbé tudnak vigyázni az értékeikre, mint a magyarok, viszont egy-egy vereség, kudarc után nem adják fel olyan könnyen, és nem sopánkodnak annyit, mint a magyarok, hanem azt kérdezik inkább, hogyan tovább.
Na, gondoltam, megint jól belegabalyodtunk a nemzetkarakterológiába. A nemzetkarakterológia pedig szórakoztató, és Kamila megfigyelései éles látásra vallanak.
Erdélyi Táncháztalálkozó
Nem kell olyan óriási rendezvényre gondolni, mint egy nagy általános Táncháztalálkozó Budapesten tavasszal, csak egy olyan fesztiválszerűségre. De ezt egy részetek, akik ezt a blogot olvassátok, már úgyis tudja. Nem baj, ezt most a többieknek mondom.
Visszatértünk a jó ebéd után a művházba. Éppen akkor kezdődött a táncoktatás.
A szilágysámsoni hagyományőrző együttes ifjú tagjai tanítottak belső lábas szilágysági táncokat. Be is álltunk ebbe. Aniáról tudtam, hogy nem lesz különösebb gondja ezekkel. Magdát figyeltem tehát. Egy szót sem értett abból, amit az oktatók magyaráztak, de mivel elég szemléletes volt az egész, elég jól megmutattak mindent, meg aztán Magdának, úgyis mint színésznőnek, úgyis mint régi táncházasnak van érzéke ilyesmihez, ezért ő is hamar vágta, hogy mit kell csinálni. Meg aztán megörült, mikor mondtam, hogy ez ám annak a régiónak a tánca, ahonnan Báthory István is származott.
Még jobban ment neki a sóvidéki forgatós. Azt nagyon szerettem vele táncolni. Szépen elegánsan ment minden. Amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem neki.
Közben mindjárt kezdődik a gálaműsor is, amire egymás után szállingóznak az emberek. Vannak közöttük ismerősök, bár korántsem mindenki, akire számítottam. Itt van például Timi, a székelykersztúri bombázó, meg László Csaba, a nagy székely mester, meg Kodoba Florin, de mint kiderült, ő is csak közönségnek jött most. (Kamila mint régi haverrel társalog Florinnal, méghozzá magyarul, amit persze mindketten kicsit törve beszélnek, de jól megértik egymást.) Aztán itt van az elképesztően jóképű és népszerű, és különös kisugárzással rendelkező Tibi Feketelakról. (Talán nem sértődik meg, ha elmondom: sokáig Marha Tibor néven élt, csak két éve változtatta meg a nevét Feketelaki Tiborra.) Nincs viszont itt például Călin, akit egy időben valamiféle lelki tanítómesteremnek tekintettem, hát persze hogy nagyon szeretnék vele találkozni. (Akik nem ismerik, azoknak elmondom, hogy Călin félig (apai részről) román, félig (anyai részről) magyar, ezért van román neve, mindamellett székely, örmény és szász vér is csörgedezik az ereiben, szóval nála erdélyibb erdélyit alig találni. Négy éve ismerem, de egy koreográfus sem volt még ekkora hatással rám, filozófiailag. Talán csak Gábor, aki évekig a szobatársam és gondolatébresztő vitapartnerem volt.) Ajdárt hiányolom innen; jó lenne megkérdezni tőle, mi újság indián testvéreinkkel Budán, és mit tervez ő a közeljövőben. (Annyi bizonyos, hogy Ajdár itt, a szülőhelyén tervezi felverni a wigwamját, ha befejezte az egyetemet.) Aztán meg Oglán bátyóról és Törpilláról is biztos tud valamit, akik egy ideje Londonban vannnak; ha minden igaz, decemberben akarnak hazatérni. De az otthon maradottakról is keveset hallok. (Nem tudom például, hogy Erdőjáró a Decathlonban dolgozik-e még. Hogy Szíla tervez-e belekezdeni egy új egyetemi szakba, és hogy elhozza-e néha a próbára Paprikást, a pici nyulat. Vagy hogy Csini jár-e még haza Kolozsvárra, amikor tud. Szelidecske szokott-e néha hegedülni a próbán. Maminti tervez-e új előadást az Apró Színházzal. Hogy Fülig Bandi és Szépszemű Anka milyen próbákat tartanak mostanában. Hogy Feketerigócska tanít-e valahol éneket, Mesellő matekot, Bella táncot. Hogy Csubakka hová cipeli éppen a nagy hangfalakat. Vacskamati és Mikkamakka, a székely motoros terveznek-e Írországba menni. Hogy mekkora most Manyó kisfia. És mit csinálnak Rucska, Jeszi, Tamkó? És így tovább, és így tovább. Erről mind jó lenne most kifaggatni Ajdárt, ha itt lenne.)
Itt van viszont egy csomó ismerős Kalotaszentkirályról. Például Réka, akivel olyan jókat tudtunk ott beszélgetni ebéd közben. És a szép Kinga, akivel már nagyon szertettem volna újra találkozni.
A műsor? Az igazán szép volt. Nyugatról kelet felé haladva járta be Erdélyt, azaz Bihartól Gyimesig, méghozzá nemcsak táncegyüttesekkel, hanem hagyományőrző, illetve adatközlő táncosokkal is. Sajnos nem jegyeztem meg minden együttes nevét, sem azt, hogy mit táncolnak, így most nem is tudom visszamondani. A másik, ami jó lett volna akkor, ha sikerül Ania és Magda mellé ülnöm, hogy tolmácsolhattam volna nekik, hogy mit látnak éppen. Itt azonban Magda megint szerzett egy meglepetést, ahogy utólag a műsorról beszélgettünk, kiderült, hogy annak ellenére, hogy mivel kevés magyar vagy román beszédet hallott eddig, kevésbé hallja, hogy mikor beszél valaki magyarul, mikor románul, a zenében már hallja a különbséget, és a viselet, meg a mozgás alapján is, gyorsan megállapítja, hogy melyik volt magyar tánc, melyik román. Egyébként csak két román tánc volt, mindkettő bihari, az egyiket az Ördögtérgye adta elő, a másikat egy bihari falu hagyományőrzői. A többi tánc: mindenféle szilágysági (szilágysámsoni), kalotaszegi (ha jól emlékszem bodonkúti), mezőségi, Küküllő-menti, marosszéki székely és gyimesi magyar tánc volt. Gyimesről természetesen Kicsi Kótáék (Blága Károlyék) jöttek el. Az előadók meg többnyire kolozsvári együttesek voltak, úgymint Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, stb. Akik Réka szerint nem egy esetben úgy vannak egymással, mint a kutya a macskával, illetve, mint mi, a Bakony Táncegyüttes voltunk régen a Veszprém Táncegyüttessel, illetve ők velünk. (Nem tudom, most is így van-e, régen jártam arrafelé.)
Na, aztán a végén még Berecz András is megjelent a színpadon. A nagy, huncut Berecz András, aki minden mai önjelölt stand up comedy-sztárt kenterbe ver. Na de itt volt igazán kár, hogy nem ültem a lengyelkék mellett, mert tudtam, hogy nem fognak egy szót sem érteni belőle, amit mond. De az is biztos, hogy lefordítani sem tudtam volna, ezt a sok sziporkát. Nem, az lehetetlen lett volna. Már csak a fuldokló röhögés miatt is. Így aztán felváltva kapaszkodtam a székbe, hogy le ne forduljak róla a nevetéstől, majd meg azon gondolkoztam, hogy vajon egy külföldinek elég szórakoztató-e maga az ember amit csinál, így ha nem érti a szöveget. Hamarosan azért választ kaptam a kérdésemre.
-Facet jest po prostu cudowny. (Ez a pasas egyszerűen csodás.) – mondta Magda. De azért hozzátette, hogy kár hogy nem értette a történeteket, amiket mesélt. Hát, mondtam erre, elmondhatom miről szóltak, de hát azt a sok poént, a körítést úgysem tudom visszaadni.
Utána táncház következett. Az pedig igazán király volt. Kezdődött az egész moldvaival, hogy mindenki jól belemelegedjen, aztán folytatódott egy bihari renddel, hogy mindenki jól leüljön. Na persze, nem, nem azért. De az az igazság, hogy a falusi románokon és az Ördögtérgye néhány tagján kívül nem igazán ismerte senki ezeket a táncokat. De még nézni is szórakoztató volt őket, meg hallgatni a tölcséres hegedűk szép hangját.
Aztán jött sorban a többi, ahgy az ilyenkor lenni szokott. Tudtam, hogy Ania nagyon szeretne velem mezőségit táncolni, hát arra őt kértem fel. De aztán Magdát sem hagytam ülni, megtanítottam a székire. De a legjobb talán mégis a kalotaszegi volt Kingával. Azt az egyet sajnáltam, hogy Florin most nem játszott egyáltalán, de hát érthető, nincs most itt a bandája. Se Ştefan, se Mihai, se Laurenţiu, se Puki, se Mircea. Így főleg a Heveder és a Harmadik zenekarra maradt a zenélés. Persze jól jártunk velük, mert például a Heveder tényleg az egyik legjobb banda az erdélyiek közül, már a mi generációnkból.
Az érdekes az volt, hogy milyen gyorsan váltották egymást a zenekarok, azaz, ha az egyik kidőlt, rögtön helyére állt a másik, minden lacafacázás nélkül. Ami viszont azt is jelenti, hogy így meg a táncosoknak volt kevesebb ideje szusszanni, de legalább nem voltak üresjáratok.
Azért néha így is jutott idő, a pihenésre, beszélgetésre is.
-Te Meder, tudsz te felcsíkit táncolni? – kérdezte Ágota.
-Öööö… Nem igazán.
-Akkor meséld el, honnan tudsz lengyelül. Hallottam a büfében, mikor azzal a lánnyal beszéltél.
Ágota nagyon szépen nézett.
-Jó – mondtam – üljünk le!
És leültünk. Elmeséltem neki a történetemet. Aztán ő is az övét. Jókat nevettünk.
-És ez a Meder név?
-Ja, az valami kirgiz diák neve volt, aki együtt lakott az édesapámmal Moszkvában. Hát valahogy így…
Visszatértünk a jó ebéd után a művházba. Éppen akkor kezdődött a táncoktatás.
A szilágysámsoni hagyományőrző együttes ifjú tagjai tanítottak belső lábas szilágysági táncokat. Be is álltunk ebbe. Aniáról tudtam, hogy nem lesz különösebb gondja ezekkel. Magdát figyeltem tehát. Egy szót sem értett abból, amit az oktatók magyaráztak, de mivel elég szemléletes volt az egész, elég jól megmutattak mindent, meg aztán Magdának, úgyis mint színésznőnek, úgyis mint régi táncházasnak van érzéke ilyesmihez, ezért ő is hamar vágta, hogy mit kell csinálni. Meg aztán megörült, mikor mondtam, hogy ez ám annak a régiónak a tánca, ahonnan Báthory István is származott.
Még jobban ment neki a sóvidéki forgatós. Azt nagyon szerettem vele táncolni. Szépen elegánsan ment minden. Amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem neki.
Közben mindjárt kezdődik a gálaműsor is, amire egymás után szállingóznak az emberek. Vannak közöttük ismerősök, bár korántsem mindenki, akire számítottam. Itt van például Timi, a székelykersztúri bombázó, meg László Csaba, a nagy székely mester, meg Kodoba Florin, de mint kiderült, ő is csak közönségnek jött most. (Kamila mint régi haverrel társalog Florinnal, méghozzá magyarul, amit persze mindketten kicsit törve beszélnek, de jól megértik egymást.) Aztán itt van az elképesztően jóképű és népszerű, és különös kisugárzással rendelkező Tibi Feketelakról. (Talán nem sértődik meg, ha elmondom: sokáig Marha Tibor néven élt, csak két éve változtatta meg a nevét Feketelaki Tiborra.) Nincs viszont itt például Călin, akit egy időben valamiféle lelki tanítómesteremnek tekintettem, hát persze hogy nagyon szeretnék vele találkozni. (Akik nem ismerik, azoknak elmondom, hogy Călin félig (apai részről) román, félig (anyai részről) magyar, ezért van román neve, mindamellett székely, örmény és szász vér is csörgedezik az ereiben, szóval nála erdélyibb erdélyit alig találni. Négy éve ismerem, de egy koreográfus sem volt még ekkora hatással rám, filozófiailag. Talán csak Gábor, aki évekig a szobatársam és gondolatébresztő vitapartnerem volt.) Ajdárt hiányolom innen; jó lenne megkérdezni tőle, mi újság indián testvéreinkkel Budán, és mit tervez ő a közeljövőben. (Annyi bizonyos, hogy Ajdár itt, a szülőhelyén tervezi felverni a wigwamját, ha befejezte az egyetemet.) Aztán meg Oglán bátyóról és Törpilláról is biztos tud valamit, akik egy ideje Londonban vannnak; ha minden igaz, decemberben akarnak hazatérni. De az otthon maradottakról is keveset hallok. (Nem tudom például, hogy Erdőjáró a Decathlonban dolgozik-e még. Hogy Szíla tervez-e belekezdeni egy új egyetemi szakba, és hogy elhozza-e néha a próbára Paprikást, a pici nyulat. Vagy hogy Csini jár-e még haza Kolozsvárra, amikor tud. Szelidecske szokott-e néha hegedülni a próbán. Maminti tervez-e új előadást az Apró Színházzal. Hogy Fülig Bandi és Szépszemű Anka milyen próbákat tartanak mostanában. Hogy Feketerigócska tanít-e valahol éneket, Mesellő matekot, Bella táncot. Hogy Csubakka hová cipeli éppen a nagy hangfalakat. Vacskamati és Mikkamakka, a székely motoros terveznek-e Írországba menni. Hogy mekkora most Manyó kisfia. És mit csinálnak Rucska, Jeszi, Tamkó? És így tovább, és így tovább. Erről mind jó lenne most kifaggatni Ajdárt, ha itt lenne.)
Itt van viszont egy csomó ismerős Kalotaszentkirályról. Például Réka, akivel olyan jókat tudtunk ott beszélgetni ebéd közben. És a szép Kinga, akivel már nagyon szertettem volna újra találkozni.
A műsor? Az igazán szép volt. Nyugatról kelet felé haladva járta be Erdélyt, azaz Bihartól Gyimesig, méghozzá nemcsak táncegyüttesekkel, hanem hagyományőrző, illetve adatközlő táncosokkal is. Sajnos nem jegyeztem meg minden együttes nevét, sem azt, hogy mit táncolnak, így most nem is tudom visszamondani. A másik, ami jó lett volna akkor, ha sikerül Ania és Magda mellé ülnöm, hogy tolmácsolhattam volna nekik, hogy mit látnak éppen. Itt azonban Magda megint szerzett egy meglepetést, ahogy utólag a műsorról beszélgettünk, kiderült, hogy annak ellenére, hogy mivel kevés magyar vagy román beszédet hallott eddig, kevésbé hallja, hogy mikor beszél valaki magyarul, mikor románul, a zenében már hallja a különbséget, és a viselet, meg a mozgás alapján is, gyorsan megállapítja, hogy melyik volt magyar tánc, melyik román. Egyébként csak két román tánc volt, mindkettő bihari, az egyiket az Ördögtérgye adta elő, a másikat egy bihari falu hagyományőrzői. A többi tánc: mindenféle szilágysági (szilágysámsoni), kalotaszegi (ha jól emlékszem bodonkúti), mezőségi, Küküllő-menti, marosszéki székely és gyimesi magyar tánc volt. Gyimesről természetesen Kicsi Kótáék (Blága Károlyék) jöttek el. Az előadók meg többnyire kolozsvári együttesek voltak, úgymint Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, stb. Akik Réka szerint nem egy esetben úgy vannak egymással, mint a kutya a macskával, illetve, mint mi, a Bakony Táncegyüttes voltunk régen a Veszprém Táncegyüttessel, illetve ők velünk. (Nem tudom, most is így van-e, régen jártam arrafelé.)
Na, aztán a végén még Berecz András is megjelent a színpadon. A nagy, huncut Berecz András, aki minden mai önjelölt stand up comedy-sztárt kenterbe ver. Na de itt volt igazán kár, hogy nem ültem a lengyelkék mellett, mert tudtam, hogy nem fognak egy szót sem érteni belőle, amit mond. De az is biztos, hogy lefordítani sem tudtam volna, ezt a sok sziporkát. Nem, az lehetetlen lett volna. Már csak a fuldokló röhögés miatt is. Így aztán felváltva kapaszkodtam a székbe, hogy le ne forduljak róla a nevetéstől, majd meg azon gondolkoztam, hogy vajon egy külföldinek elég szórakoztató-e maga az ember amit csinál, így ha nem érti a szöveget. Hamarosan azért választ kaptam a kérdésemre.
-Facet jest po prostu cudowny. (Ez a pasas egyszerűen csodás.) – mondta Magda. De azért hozzátette, hogy kár hogy nem értette a történeteket, amiket mesélt. Hát, mondtam erre, elmondhatom miről szóltak, de hát azt a sok poént, a körítést úgysem tudom visszaadni.
Utána táncház következett. Az pedig igazán király volt. Kezdődött az egész moldvaival, hogy mindenki jól belemelegedjen, aztán folytatódott egy bihari renddel, hogy mindenki jól leüljön. Na persze, nem, nem azért. De az az igazság, hogy a falusi románokon és az Ördögtérgye néhány tagján kívül nem igazán ismerte senki ezeket a táncokat. De még nézni is szórakoztató volt őket, meg hallgatni a tölcséres hegedűk szép hangját.
Aztán jött sorban a többi, ahgy az ilyenkor lenni szokott. Tudtam, hogy Ania nagyon szeretne velem mezőségit táncolni, hát arra őt kértem fel. De aztán Magdát sem hagytam ülni, megtanítottam a székire. De a legjobb talán mégis a kalotaszegi volt Kingával. Azt az egyet sajnáltam, hogy Florin most nem játszott egyáltalán, de hát érthető, nincs most itt a bandája. Se Ştefan, se Mihai, se Laurenţiu, se Puki, se Mircea. Így főleg a Heveder és a Harmadik zenekarra maradt a zenélés. Persze jól jártunk velük, mert például a Heveder tényleg az egyik legjobb banda az erdélyiek közül, már a mi generációnkból.
Az érdekes az volt, hogy milyen gyorsan váltották egymást a zenekarok, azaz, ha az egyik kidőlt, rögtön helyére állt a másik, minden lacafacázás nélkül. Ami viszont azt is jelenti, hogy így meg a táncosoknak volt kevesebb ideje szusszanni, de legalább nem voltak üresjáratok.
Azért néha így is jutott idő, a pihenésre, beszélgetésre is.
-Te Meder, tudsz te felcsíkit táncolni? – kérdezte Ágota.
-Öööö… Nem igazán.
-Akkor meséld el, honnan tudsz lengyelül. Hallottam a büfében, mikor azzal a lánnyal beszéltél.
Ágota nagyon szépen nézett.
-Jó – mondtam – üljünk le!
És leültünk. Elmeséltem neki a történetemet. Aztán ő is az övét. Jókat nevettünk.
-És ez a Meder név?
-Ja, az valami kirgiz diák neve volt, aki együtt lakott az édesapámmal Moszkvában. Hát valahogy így…
A sétát folytatva…
Sok érdekes dolgot látunk még errefelé, köszönhetően Emesének, aki végigvezet minket a szép óvároson. A legjobban Magda van elvarázsolva, hiszen neki minden teljesen új errefelé, még sosem járt itt, és eddig keveset tudott az erdélyi magyarokról. De látom rajta, hogy tetszik neki.
Természetesen felkeressük Hunyadi Mátyás szülőházát is, közben a sétálóutcán megnézve a sok vásáros embert. A lányoknak valami miatt nem is a sok szép mezőségi viseleten akad meg a szemük, hanem a szép, vastag román öveken, meg a jó meleg báránybőr kucsmákon. Hamarosan azt is megtudják, mi az a kürtőskalács.
Aztán még elmegyünk a Bánffy-palota előtt, és keresünk egy jó kis diákbarát ebédlőhelyet. (Végül Lunch Box név alatt találtunk egy igen jót.) Nagy kár, hogy nincs sok időnk, vissza kell menni az Egyetemisták Házába, ha nem akarunk lemaradni azokról a programokról, amik miatt tulajdonképpen idejöttünk.
Én azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek itt egyetemista. „Ö. m. a f.”* – gondolom magamban – „hát miért nem ide jöttem én Erasmusszal?” Oké, hogy szakdolgozat, meg minden, de hát Warszawát már egészen tűrhető módon ismerem. Itt kellene lenni, ki kellene deríteni, milyen az itteni egyetemistaélet, táncházakba járni, szép magyar csajokkal és román polonistákkal cseverészni, megkeresni olyan híres helyeket, mint a Bulgakov vagy az Előretolt Helyőrség; megismerkedni az itteni táncházas arcokkal, írókkal, költőkkel; kifigyelni, hol iszogat Troppauer Hümér és hol Lali meg Lóri, hol szokott játszani Florin és bandája, és így tovább.
Ej, ej, ö. m. a f., hát miért nem maradhatok én itt még egy fél évecskéig?
(* „Mostan a rövidség kedvéjért: ögye mög a fene.” Durbints Pali bácsinak, Göre Gábor bíró úr sógorának a szavajárása Gárdonyi Géza agyament regényében.)
Természetesen felkeressük Hunyadi Mátyás szülőházát is, közben a sétálóutcán megnézve a sok vásáros embert. A lányoknak valami miatt nem is a sok szép mezőségi viseleten akad meg a szemük, hanem a szép, vastag román öveken, meg a jó meleg báránybőr kucsmákon. Hamarosan azt is megtudják, mi az a kürtőskalács.
Aztán még elmegyünk a Bánffy-palota előtt, és keresünk egy jó kis diákbarát ebédlőhelyet. (Végül Lunch Box név alatt találtunk egy igen jót.) Nagy kár, hogy nincs sok időnk, vissza kell menni az Egyetemisták Házába, ha nem akarunk lemaradni azokról a programokról, amik miatt tulajdonképpen idejöttünk.
Én azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek itt egyetemista. „Ö. m. a f.”* – gondolom magamban – „hát miért nem ide jöttem én Erasmusszal?” Oké, hogy szakdolgozat, meg minden, de hát Warszawát már egészen tűrhető módon ismerem. Itt kellene lenni, ki kellene deríteni, milyen az itteni egyetemistaélet, táncházakba járni, szép magyar csajokkal és román polonistákkal cseverészni, megkeresni olyan híres helyeket, mint a Bulgakov vagy az Előretolt Helyőrség; megismerkedni az itteni táncházas arcokkal, írókkal, költőkkel; kifigyelni, hol iszogat Troppauer Hümér és hol Lali meg Lóri, hol szokott játszani Florin és bandája, és így tovább.
Ej, ej, ö. m. a f., hát miért nem maradhatok én itt még egy fél évecskéig?
(* „Mostan a rövidség kedvéjért: ögye mög a fene.” Durbints Pali bácsinak, Göre Gábor bíró úr sógorának a szavajárása Gárdonyi Géza agyament regényében.)
Mátyás szobra alatt
Te jó ég! Már megint mit csináltak Mátyás király szobrával?! Hát mindig kitalálnak valamit, hogy ne lehessen teljes pompájában megcsodálni? Végre kiszedték abból az izéből, dobozból, amiben volt, és végre már nem lebeg ég és föld között, lovastul. De most meg mumifikálták. Befáslizták, lovastul, hogy csak a körvonalai látszanak, de egyébként semmi. Mindezt remont címén! Oké, hogy renoválják; Warszawában a Mickiewicz-szobor is egy nagy dobozba van most zárva. De azt tudni lehet, hogy a felújítás mettől meddig fog tartani. Itt meg egy kicsit gyanúsan sokáig tartanak a munkálatok. Mindig hozzáteszik, hogy na még ezt javítgatunk rajta, na még azt. Én nem vagyok szakember, de azért ez mégis kicsit túlzás. Jó, a kék-sárga-piros zászlórudak, azok kit érdekeltek. De hogy előbb a teret túrják fel ásatás címén, aztán a talapzatot húzzák ki a ló alól, most meg egy halom szigszalagba csomagolják a főalakot, hogy az alant álló vitézek is csak meghökkenve lesik, hogy hova lett a király… Na ez azért túlzás.
Így füstölgök magamban a nagy király szobra alá érve.
Pedig – fűzöm tovább a sopánkodást – én olyan udvarias voltam. Mátyás királyról mesélve a lengyel lányoknak nem felejtettem el megemlíteni, hogy a nagyapja még egy havaselvi „román” volt, sem azt, hogy csak egyvalaki volt, aki ezt a dicső hódítót képes volt megállítani: Ştefan cel Mare, a vitéz és ravasz moldvai vajda. Én ezt is készségesen elmeséltem, erre a románok meg nem adják meg a lehetőséget a lengyelkéknek, hogy lássák a fizimiskáját ennek a nagy királynak.* Ez így nem fair.
Igaz, azt sem felejtettem el a lengyel ismerőseim orra alá dörgölni, hogy ez a Mátyás több csatában megverte IV. Kazimerz királyt, elfoglalta Wrocławot, és kikényszerítette, hogy átadják neki Sziléziát.
(Ezt persze ma már nem nagyon szokták emlegetni. A polákok és a magyarok itt egymás ellen harcoltak, ezért ez a történet kevésbé illik bele az „ezeréves barátság”- képbe. Nade énszerintem meg pont ez a jó, hogy ezekről, a magyar-lengyel háborúkról ma már tudunk minden tét és indulat nélkül, még akár barátságos évődéssel is beszélni.
Hja kérem, ilyen az élet. Mátyás apja, Hunyadi János, és Kazimierz bátyja, III. Władysław király még a legnagyobb haverok és harcostársak voltak. Vállat vállnak vetve harcoltak a törökök ellen, míg Władysław Várnánál óvatlanul bele nem vágtatott a janicsárok gyűrűjébe, és hősi halált nem halt a csatamezőn. Na és az apa fia, meg a báty öccse meg már egymás ellen csatáztak.)
Ania azt kérdezte:
-Ez az a Mátyás, akiről a Háromszék Táncegyüttes egyszer egy műsort készített; hogy járja álruhában az országot, és igazságot oszt a parasztoknak, meg minden?
Igen, igen, mondom, és egyszerre eszembe jut, hogy lehet, hogy pont erről van szó, itt van a kutya elásva. Valaki más lesz az alatt a nagy halom fásli meg szigszalag alatt, vagy nincs is alatta senki. Mátyás jól kitervelte az egészet, összeállította ezt az álcát, hogy ne lássuk, mi van, ő meg ezalatt ismét nyakába vette az országot. Valamelyik felvidéki, akarom mondani szlovákiai városban csajozik, vagy a szlovén hegyekben ébresztgeti az alvó lovagokat, vagy itt a szomszédban sörözget a Kalákával, vagy éppen Álmos vezért akarja felbosszantani; de az is lehet, hogy valahol Szerbiában tanítgatja a hadimesterségre Jani fiát, az apja, Jankó másik régi haverjával, a nagy harcos Marko Kraljeviććel. Ki tudja? Mindenesetre, ha kell, majd úgyis visszajön, addig meg hadd szórakozzon jól.
(Lábjegyzet:
*Édesapám egyébként azt mesélte, hogy egyszer egy román azt mondta neki egy kolozsvári kocsmában: „Szép, hogy a magyarok meg a polákok ennyire összetartanak, de hát ez érthető is, hiszen a legnagyobb lengyel király, Báthory István mégiscsak magyar volt. Hát látod, ugyanígy kellene nekünk románoknak is összetartani a magyarokkal, hiszen a legnagyobb magyar király, Matei meg román volt.”)
Így füstölgök magamban a nagy király szobra alá érve.
Pedig – fűzöm tovább a sopánkodást – én olyan udvarias voltam. Mátyás királyról mesélve a lengyel lányoknak nem felejtettem el megemlíteni, hogy a nagyapja még egy havaselvi „román” volt, sem azt, hogy csak egyvalaki volt, aki ezt a dicső hódítót képes volt megállítani: Ştefan cel Mare, a vitéz és ravasz moldvai vajda. Én ezt is készségesen elmeséltem, erre a románok meg nem adják meg a lehetőséget a lengyelkéknek, hogy lássák a fizimiskáját ennek a nagy királynak.* Ez így nem fair.
Igaz, azt sem felejtettem el a lengyel ismerőseim orra alá dörgölni, hogy ez a Mátyás több csatában megverte IV. Kazimerz királyt, elfoglalta Wrocławot, és kikényszerítette, hogy átadják neki Sziléziát.
(Ezt persze ma már nem nagyon szokták emlegetni. A polákok és a magyarok itt egymás ellen harcoltak, ezért ez a történet kevésbé illik bele az „ezeréves barátság”- képbe. Nade énszerintem meg pont ez a jó, hogy ezekről, a magyar-lengyel háborúkról ma már tudunk minden tét és indulat nélkül, még akár barátságos évődéssel is beszélni.
Hja kérem, ilyen az élet. Mátyás apja, Hunyadi János, és Kazimierz bátyja, III. Władysław király még a legnagyobb haverok és harcostársak voltak. Vállat vállnak vetve harcoltak a törökök ellen, míg Władysław Várnánál óvatlanul bele nem vágtatott a janicsárok gyűrűjébe, és hősi halált nem halt a csatamezőn. Na és az apa fia, meg a báty öccse meg már egymás ellen csatáztak.)
Ania azt kérdezte:
-Ez az a Mátyás, akiről a Háromszék Táncegyüttes egyszer egy műsort készített; hogy járja álruhában az országot, és igazságot oszt a parasztoknak, meg minden?
Igen, igen, mondom, és egyszerre eszembe jut, hogy lehet, hogy pont erről van szó, itt van a kutya elásva. Valaki más lesz az alatt a nagy halom fásli meg szigszalag alatt, vagy nincs is alatta senki. Mátyás jól kitervelte az egészet, összeállította ezt az álcát, hogy ne lássuk, mi van, ő meg ezalatt ismét nyakába vette az országot. Valamelyik felvidéki, akarom mondani szlovákiai városban csajozik, vagy a szlovén hegyekben ébresztgeti az alvó lovagokat, vagy itt a szomszédban sörözget a Kalákával, vagy éppen Álmos vezért akarja felbosszantani; de az is lehet, hogy valahol Szerbiában tanítgatja a hadimesterségre Jani fiát, az apja, Jankó másik régi haverjával, a nagy harcos Marko Kraljeviććel. Ki tudja? Mindenesetre, ha kell, majd úgyis visszajön, addig meg hadd szórakozzon jól.
(Lábjegyzet:
*Édesapám egyébként azt mesélte, hogy egyszer egy román azt mondta neki egy kolozsvári kocsmában: „Szép, hogy a magyarok meg a polákok ennyire összetartanak, de hát ez érthető is, hiszen a legnagyobb lengyel király, Báthory István mégiscsak magyar volt. Hát látod, ugyanígy kellene nekünk románoknak is összetartani a magyarokkal, hiszen a legnagyobb magyar király, Matei meg román volt.”)
Utazás
„Szeretném, ha mindazokon a helyeken el lehetnék temetve, ahol jártam és valaha járni fogok.”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
19-e, péntek. Indulás Kolozsvárra. Az út szörnyen hosszú ezért korán indulunk. Az útitársak: három lengyel lány (Ania, Magda, Kamila), akik mindhárman Białystokból jöttek, de most Warszawában laknak. +Egy összevissza csavargó magyar legény, aki ki tudja honnan jött, és ki tudja hová megy. Mind a négyen régi táncházas arcok.
Bővebben: Ania: egy teaházban dolgozik; ír táncos, operarajongó, közvetlen úticélja Kolozsvár. Távolabbi úti cél: Sepsiszentgyörgy, ahol a Háromszék Táncegyüttesnek fog ír táncokat oktatni, és a Háromszék Táncegyüttestől fog magyar táncokat tanulni.
Kamila: elképesztően energikus orvostanhallgató, néptáncos. Az erdélyi táncok és az erdélyi magyar folk-arcok ismerője. Másfél év alatt meglepően jól megtanult magyarul is. Ő vezet, mert egyrészt övé a kocsi, másrészt csak neki van jogsija.
Magda: színésznő, több bábszínház, valamint a Scena Lubelska 30/32 állandó fellépője. A varsói francia táncházak egyik nagy szervezője. Bejárta már, mint cserkész Polákországot, mint lelkes utazó az Ibériai-félszigetet és Skandináviát. Erdélyt és a magyar Táncházmozgalmat még kevéssé ismeri, de a barátai annyit áradoztak róla, hogy úgy gondolta, megnézi magának.
Meder: régi táncházas magyar legény. Élete egyesek szerint egy Cseh Tamás-ballada, mások szerint egy Andrzej Stasiuk-regény. Mit keres Polákországban? Nyilván magát. (Ezt egy régi haverja mondta, aki az utóbbi időben nagyon megharagudott rá, és ezt a mondatot lesújtó kritikának szánta). Hogy miért megy Kolozsvárra? Ez egyértelmű. Hogy visszajön-e Warszawába? Na, azt még nem tudni.
Az útvonal:
Warszawa→Radom→Rzeszów→Dukla
(Kedves Fonósok! Emlékeztek a Duklai-hágóra? Azon át jöttünk be Polákországba. Most ugyanazon az úton megyünk az ellenkező irányba. De nyilván nem véletlenül juttok itt megint eszembe. Mellesleg a Kalandozók-vers is összefüggésben áll ezzel a hellyel, de hát ezt úgyis tudjátok.)
„Nevek közt utazunk a tiszta idea oldatában. A valóság nem fejt ki ellenállást, így hát minden történet, minden egymásutániság, az ok és okozat minden régi házassága egyformán jelentéstelen- (…) Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétségben, és világít magának.”
(Andrzej Stasiuk: Dukla. Körner Gábor fordítása)
De menjünk tovább, mert sosem érünk oda! (Innentől egy kicsit gyorsabban haladunk, mert itt vége a borzalmas lengyel utaknak, jönnek a remekül kiépített szlovák utak. De sokszor voltam én itt T-U-R-I-S-T-A!)
(Lulu kedvéért: )
http://www.youtube.com/watch?v=FbvFjqtPx00&playnext=1&list=PLAAA10EFBCCAE0438&index=38
Dukla→Eperjes/Prešov→Sáros/Šariš→Kassa/Košice→Tornyosnémeti
(Hamarosan átérünk Magyarországra. Kamila nem győz áradozni a jól megépített és karbantartott magyar autópályákról, hogy micsoda minőségiek, és milyen szépen lehet rajtuk suhanni. Hízik a májam a hazafias büszkeségtől. No lám! Minek panaszkodunk mi annyit, mikor van, amiben ezek szerint jók vagyunk, jobbak, mint a polákok?!)
Tornyosnémeti→Zsolca→(Miskolcot, Debrecent kikerüljük)→Derecske→Berettyóújfalu→Biharkeresztes
(És íme már a Partiumban vagyunk!)
Biharkeresztes→Nagyvárad→Királyhágó
(Itt kellene most megállni, és a hegytetei vendéglők valamelyikében megenni néhány mici-et, hogy érezzük, hogy már Erdélyben vagyunk. Sajnos azonban, nincs időnk erre. Mics helyett be kell érnünk néhány soványka szenyával.)
Királyhágó→Bánffyhunyad/Huedin→Gyalu/Gilău→Kolozsvár/Cluj
(Már eléggé sötét van, ezért nem tudjuk megcsodálni Bánffyhunyadon a cigánypagodákat. Nade majd visszafelé.)
Útközben jókat beszélgetünk. Leginkább mesélek Magdának, aki először jár errefelé, arról, hogy miért is olyan fontos nekünk magyaroknak Erdély, miért szeretjük az itteni táncokat, miben hasonlít az egész a polákoknak Litvánia és a Keleti Végek iránti romantikus nosztalgiájához, stb.
Igaz, Magda először a táncokról kérdezett, hogy hogy van ez a magyarokkal és a románokkal, kik vannak többen, és kik merrefelé meg ilyesmi. Én meg a magam természetes módján mesélni kezdtem, de Kamila közbevágott.
-Jezu, Meder, nem láttam még olyan magyart, aki ilyen kevés szóval elintézte volna azt, hogy Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott! Mindenki, akivel eddig beszéltem, egy órán keresztül, kereplő módjára zúdította a panaszt, a nagy igazságtalanságról, ami titeket, ért, te meg csak egy mondatban térsz ki erre?
-Na jó, de azt hittem, ezt úgyis mindenki tudja. Főleg ti. Mindnyájan eleget beszéltetek már magyarokkal ehhez. De különben sem erről kérdeztetek.
(Egyébként is. Nem fogok nagy területek elvesztéséről hosszú panaszokat mondani egy olyan nemzet képviselőinek, amely nemzet egész államát, állami önállóságát vesztette el 123 hosszú évre. Ez akkora, sokk, történelmi trauma, amit én ésszel alig bírok felfogni. Főleg, hogy ez az állapot sokáig elég véglegesnek tűnt, mindenki számára. (Na nem úgy, mintha az érintettek valaha is beletörődtek volna a dologba.) Na, nem mintha ez a mi fájdalmunkat kisebbítené, de hogy miért fáj ez nekünk, arról Bibó István és Száraz György álláspontját vallom a magaménak. Erről ennyit.)
És már meg is érkeztünk Kolozsvárra. De lehet, hogy most jön a neheze. Mert meg kell találnunk a szállást. De ez is könnyebben megy, mint azt vártam. Még szerencse, hogy nem paráztunk ezen egész úton, hogy nem tudjuk, hová kell menni. Tudtuk, hogy nem fogunk elveszni. Végül is egy Waldorf-iskolában kaptunk szállást. A Waldorf-iskolák pedig általában vidám helyek. Egy ottani tanítónéni fogadott minket, Emese, aki valamikor szintén az Ördögtérgye táncosa volt. Most itt lakik a suli felett, egy szolgálati lakásban. Az igazság az, hogy nem tudjuk eléggé megköszönni a segítségét.
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
19-e, péntek. Indulás Kolozsvárra. Az út szörnyen hosszú ezért korán indulunk. Az útitársak: három lengyel lány (Ania, Magda, Kamila), akik mindhárman Białystokból jöttek, de most Warszawában laknak. +Egy összevissza csavargó magyar legény, aki ki tudja honnan jött, és ki tudja hová megy. Mind a négyen régi táncházas arcok.
Bővebben: Ania: egy teaházban dolgozik; ír táncos, operarajongó, közvetlen úticélja Kolozsvár. Távolabbi úti cél: Sepsiszentgyörgy, ahol a Háromszék Táncegyüttesnek fog ír táncokat oktatni, és a Háromszék Táncegyüttestől fog magyar táncokat tanulni.
Kamila: elképesztően energikus orvostanhallgató, néptáncos. Az erdélyi táncok és az erdélyi magyar folk-arcok ismerője. Másfél év alatt meglepően jól megtanult magyarul is. Ő vezet, mert egyrészt övé a kocsi, másrészt csak neki van jogsija.
Magda: színésznő, több bábszínház, valamint a Scena Lubelska 30/32 állandó fellépője. A varsói francia táncházak egyik nagy szervezője. Bejárta már, mint cserkész Polákországot, mint lelkes utazó az Ibériai-félszigetet és Skandináviát. Erdélyt és a magyar Táncházmozgalmat még kevéssé ismeri, de a barátai annyit áradoztak róla, hogy úgy gondolta, megnézi magának.
Meder: régi táncházas magyar legény. Élete egyesek szerint egy Cseh Tamás-ballada, mások szerint egy Andrzej Stasiuk-regény. Mit keres Polákországban? Nyilván magát. (Ezt egy régi haverja mondta, aki az utóbbi időben nagyon megharagudott rá, és ezt a mondatot lesújtó kritikának szánta). Hogy miért megy Kolozsvárra? Ez egyértelmű. Hogy visszajön-e Warszawába? Na, azt még nem tudni.
Az útvonal:
Warszawa→Radom→Rzeszów→Dukla
(Kedves Fonósok! Emlékeztek a Duklai-hágóra? Azon át jöttünk be Polákországba. Most ugyanazon az úton megyünk az ellenkező irányba. De nyilván nem véletlenül juttok itt megint eszembe. Mellesleg a Kalandozók-vers is összefüggésben áll ezzel a hellyel, de hát ezt úgyis tudjátok.)
„Nevek közt utazunk a tiszta idea oldatában. A valóság nem fejt ki ellenállást, így hát minden történet, minden egymásutániság, az ok és okozat minden régi házassága egyformán jelentéstelen- (…) Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétségben, és világít magának.”
(Andrzej Stasiuk: Dukla. Körner Gábor fordítása)
De menjünk tovább, mert sosem érünk oda! (Innentől egy kicsit gyorsabban haladunk, mert itt vége a borzalmas lengyel utaknak, jönnek a remekül kiépített szlovák utak. De sokszor voltam én itt T-U-R-I-S-T-A!)
(Lulu kedvéért: )
http://www.youtube.com/watch?v=FbvFjqtPx00&playnext=1&list=PLAAA10EFBCCAE0438&index=38
Dukla→Eperjes/Prešov→Sáros/Šariš→Kassa/Košice→Tornyosnémeti
(Hamarosan átérünk Magyarországra. Kamila nem győz áradozni a jól megépített és karbantartott magyar autópályákról, hogy micsoda minőségiek, és milyen szépen lehet rajtuk suhanni. Hízik a májam a hazafias büszkeségtől. No lám! Minek panaszkodunk mi annyit, mikor van, amiben ezek szerint jók vagyunk, jobbak, mint a polákok?!)
Tornyosnémeti→Zsolca→(Miskolcot, Debrecent kikerüljük)→Derecske→Berettyóújfalu→Biharkeresztes
(És íme már a Partiumban vagyunk!)
Biharkeresztes→Nagyvárad→Királyhágó
(Itt kellene most megállni, és a hegytetei vendéglők valamelyikében megenni néhány mici-et, hogy érezzük, hogy már Erdélyben vagyunk. Sajnos azonban, nincs időnk erre. Mics helyett be kell érnünk néhány soványka szenyával.)
Királyhágó→Bánffyhunyad/Huedin→Gyalu/Gilău→Kolozsvár/Cluj
(Már eléggé sötét van, ezért nem tudjuk megcsodálni Bánffyhunyadon a cigánypagodákat. Nade majd visszafelé.)
Útközben jókat beszélgetünk. Leginkább mesélek Magdának, aki először jár errefelé, arról, hogy miért is olyan fontos nekünk magyaroknak Erdély, miért szeretjük az itteni táncokat, miben hasonlít az egész a polákoknak Litvánia és a Keleti Végek iránti romantikus nosztalgiájához, stb.
Igaz, Magda először a táncokról kérdezett, hogy hogy van ez a magyarokkal és a románokkal, kik vannak többen, és kik merrefelé meg ilyesmi. Én meg a magam természetes módján mesélni kezdtem, de Kamila közbevágott.
-Jezu, Meder, nem láttam még olyan magyart, aki ilyen kevés szóval elintézte volna azt, hogy Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott! Mindenki, akivel eddig beszéltem, egy órán keresztül, kereplő módjára zúdította a panaszt, a nagy igazságtalanságról, ami titeket, ért, te meg csak egy mondatban térsz ki erre?
-Na jó, de azt hittem, ezt úgyis mindenki tudja. Főleg ti. Mindnyájan eleget beszéltetek már magyarokkal ehhez. De különben sem erről kérdeztetek.
(Egyébként is. Nem fogok nagy területek elvesztéséről hosszú panaszokat mondani egy olyan nemzet képviselőinek, amely nemzet egész államát, állami önállóságát vesztette el 123 hosszú évre. Ez akkora, sokk, történelmi trauma, amit én ésszel alig bírok felfogni. Főleg, hogy ez az állapot sokáig elég véglegesnek tűnt, mindenki számára. (Na nem úgy, mintha az érintettek valaha is beletörődtek volna a dologba.) Na, nem mintha ez a mi fájdalmunkat kisebbítené, de hogy miért fáj ez nekünk, arról Bibó István és Száraz György álláspontját vallom a magaménak. Erről ennyit.)
És már meg is érkeztünk Kolozsvárra. De lehet, hogy most jön a neheze. Mert meg kell találnunk a szállást. De ez is könnyebben megy, mint azt vártam. Még szerencse, hogy nem paráztunk ezen egész úton, hogy nem tudjuk, hová kell menni. Tudtuk, hogy nem fogunk elveszni. Végül is egy Waldorf-iskolában kaptunk szállást. A Waldorf-iskolák pedig általában vidám helyek. Egy ottani tanítónéni fogadott minket, Emese, aki valamikor szintén az Ördögtérgye táncosa volt. Most itt lakik a suli felett, egy szolgálati lakásban. Az igazság az, hogy nem tudjuk eléggé megköszönni a segítségét.
Warszawába menő utazásomnak Diáriuma itt átmenetileg megszakad. Most valami más következik. Nevezzem-e egy másik utazásom diáriumának? Nem, mert bár ahova megyek, ott közel sem töltöttem annyi időt, mint Warszawában, mégis, odautazni, és ott lenni olyan, mintha egy kicsit hazatérnék. De mégsem akarom nagyképűen otthonomnak nevezni ezt a helyet sem.
Nevezzük tehát másképpen. Következik:
Nevezzük tehát másképpen. Következik:
2010. november 14., vasárnap
Színház, kicsit másképpen
Olyat láttam, hogy azt el sem hiszitek, de sajnos elmesélni is elég nehéz lesz. Pedig még mindig a hatása alatt vagyok. Színházat láttam, olyant, ami egyszerre végtelenül kevert és nagyon tiszta, egyszerre ősi és nagyon modern. Szóval mindenekelőtt színes és sokféle, távoli és mégis hasonló dolgokat tesz egymás mellé, anélkül, hogy nagyon összeolvasztaná őket.
Ősinek pedig azért ősi, mert nagyon nagy tradíciókkal rendelkező dolgait hozza össze a nagyvilágnak, modernnek pedig éppen azért modern, mert összehozza őket: hogyan, mikor láthatna az ember együtt egymás mellett japán nihon buyōt és flamencót, lengyel táncot és afrikai mesét, ha nem éppen a mai időkben, amikor kezdenek a határok eltűnni, vagy mi. „Kicsi a világ.” – mondjuk, mert nagyon gyorsan el lehet jutni egyik helyéről a másikra, a valóságban is, de akár még virtuálisan is. Ez pedig éppen arról kellene, hogy szóljon, hogy a különböző kultúráknak lehetősége van egymással találkozni (és nem ezeknek a kultúráknak a beolvasztásáról). Köszönnek, megcsodálják egymást, aztán továbbmennek. A világnak össze kellett mennie, hogy elképesztő sokszínűségére, változatosságára, végtelen gazdagságára rádöbbenjünk.
Nagy szavak, mi? A lényegre térve: egy alternatív színházban jártam megint. Most nem a Scena Lubelskában, de egy hasonló helyen. Elhagyatott külvárosi (pragai, naná) utca, elhagyatottnak látszó épület, az egyik ablakon egy stilizált, tekergőző kígyót ábrázoló tábla hirdeti: Teatr Wytwórnia. (Azaz: Gyárszínház.) Ezt a helyet is kissé nehéz megtalálni, ami azt illeti. Itt volt az előadás, Mese a nőről, aki táncolt címmel. És micsoda előadás!
Az egészet egy alternatív színtársulat, a Marebito szervezte. A szó japánul vendéget jelent, de afféle vándorló garabonciást is, aki híreket hoz vendéglátóinak. Azaz történeteket. A társulatot 2005-ben alapította Adrianna Kabza-Biernacka és Elżbieta Jabłońska. Olyan előadásokat próbálnak megvalósítani, amelyekben kiemelt szerep jut az emberi testnek, a mozgásnak. Ada és Ela is sok forrásból merítettek és merítenek az előadásaikhoz. Tanultak japán színjátszást, flamencót, és kapcsolatban állnak a Dom Tańcával is. Most egy olyan előadást akartak csinálni, amiben mindez egyszerre van jelen, egymás mellett, tisztán. Össze akarták gyűjteni különböző helyeken megismert barátaikat, hogy létrejöjjön egy nagy, közös mese, ahová mindenki hozza a saját mozgásművészetét és elbeszéléstechnikáját. És meg is csinálták!
Az egésznek a kerete, egy vándorló hercegnő története, aki elveszett kedvesét keresi. Útja során emberekkel találkozik, történeteket hall a Világ minden tájáról. Ezekben a történetekben talán egyvalami közös: a nőiesség különböző megnyilvánulásairól szólnak.
A hercegnő szerepét Umeda Hana játszotta. Hana japán, vagy talán félig japán, félig lengyel lány, nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ő hozta az előadásba a nihon buyō-iskola méltóságteljes táncát, amelyet még otthon tanult, Nishikawa Fukushinótól.
A marcona szamurájt, akibe a hercegnő beleszeret Jakub Karpoluk játszotta. Ő meg a japán kultúra lengyel kutatója, alapító tagja volt a Ryokurankai Társulatnak, amely pedig a nō-színház népszerűsítője Lengyelországban. Így Kuba, meg a felesége, Yoko hozták be az előadásba a nō-színház mozgásművészetét. Na meg Ada Habza-Biernacka, aki szintén tagja a Ryokurankainak is.
És volt egy harmadik japán színész is az előadásban, név szerint Rui Ishihara, aki meg a butō-iskola művésze. A Butō valamivel újabb iskola, mint a nō vagy a nihon buyō, hiszen a XX. században fejlesztették ki Tacumi Hidzsikata és Kazuo Ohno. De tulajdonképpen ez is a régi japán népi színjátszás újrafelfedezése (a nō inkább udvari színház). Furcsa volt, amit ez a színész művelt. Először egy ravasz tolvajt játszott, egészen furcsa grimaszokkal az arcán és egészen majomszerű mozgással. Később pedig mint egy női szellem tért vissza a színre, talán mint a vándorló hercegnő alteregója. Ez utóbbi különösen zavarbaejtő volt. Perceken keresztül nem történt más, mint hogy egy nőnek öltözött férfi áll a színen, kibontott hajjal és a távolba néz, mindenfelé. De az egészen apró, finom gesztusokban, amiket közben tett, volt elrejtve az igazi művészete annak, amit csinált. Az hogy egy férfi így el tudjon játszani egy nőt, ráadásul úgy hogy közben nem válik transzvesztitává, mert mégis marad valami megmagyarázhatatlan férfias kisugárzása, az egészen hihetetlennek tűnt. De mondom, eléggé zavarbaejtő is volt.
A történet szerint a hercegnő útja során találkozik egy másik magányos nővel, akivel aztán egy darabig együtt vándorolnak. Ezt a nőt Kamila Olesińska játszotta, aki flamencót táncolt. A flamenco- az megint egy más hagyomány, az andalúziai cigányok táncából alakult ki. Mégis: ugyanazt a nőiséget fejezte ki, mint a nihon buyō, csak annak egy egészen más oldalát. Heves, feszült, gyors, méltóságot és hajlékonyságot sugárzó tánc. Ez megint két nagyon távoli kultúra találkozása volt. Sőt háromé, mert a két nő, ráadásul a Remek által húzott lengyel dallamokra járta a maga táncát. Micsoda ellentmondásos találkozás ez! Elvileg lehetetlen és mégis lehetséges, hiszen megvalósult, itt, a szemünk láttára.
Aztán a főszereplő elér a vándorútján egy lengyel faluba is, ahol egy nagyon beszédes, már-már szájmenéses öregasszony ad neki szállást. Ez az öregasszony megint Ada volt. Valami furcsa nyelvjárásban beszélt, ami nagyon emlékeztetett a tátrai góralok (gurálok) beszédére, de még annál is specifikusabb volt. Később kiderült, hogy Ada, mielőtt még visszatért volna Warszawába, és megalapította volna a Marebitót, azelőtt Sącz közelében lakott, vagyis egy délkelet-lengyelországi kis faluban, egy nagyon eldugott helyen, ahol sokat hallhatta a szomszédait így beszélni. A Sącz-környéki lachok beszéde, mint már említettem még a góralokénál is jobban elüt az irodalmi lengyeltől. Én ennek ellenére megértettem, mert hamar rájöttem, hogy mi az, amit szabályszerűen másképpen mond, mint azt én tanultam. Úgyhogy ezzel nem volt gond.
Az asszony a régi időkről mesélt a lánynak, amikor még vasárnaponként együtt táncolt a falu apraja-nagyja. És egyszercsak megszólalt a zene, és mintha az elbeszélés alakjai hirtelen megelevenedtek volna, táncolni kezdtek a színre beszivárgó emberek. Illetve kiderült, hogy nem is csak az emlékekből pattannak elő, hanem valóban itt vannak, és valóban táncolnak. Mert aztán egyikük (Grzesiek) Hanát is felkérte táncolni. De ezt is olyan természetességgel, mintha nem is lett volna előre megírva a forgatókönyvben. Sőt az egész jelenet ilyen spontán buli benyomását keltette, ami minden nézőt elbűvölt. Amúgy a zene és a tánc nem sączi, hanem Lublin-vidéki oberek volt, de ez senkit nem zavart.
Akik itt táncoltak, azok persze régi ismerőseim voltak, a Dom Tańca tagjai, a lengyel népzene elkötelezett gyűjtői és kutatói. Grzesiek és Ania, meg Kasia Tucholska, a pedálos harmonika nagy művésze, egyben fáradhatatlan táncos és Kasia Żytomirska. Meg Emilia, akit annak idején (Dorotával és Marcinnal együtt) szintén az elsők között ismertem meg a Dom Tańcából még Felsősófalván. (Nem emlékszem már, hogy melyikük hívott engem először a maguk táborába.) Most kicsit óvatosabban táncolt, mert gyereket vár. Tulajdonképpen mindannyian magukat alakították: különösebben jelmezre vagy népviseletre sem volt szükségük; ugyanúgy öltöztek fel, mint egyébként a táncházakban.
Zenélni pedig Remek zenélt; nem csak most, hanem az egész előadás alatt, meg egy Kasia Wieczerzak nevű fiatal csajszi. Hegedűn játszottak, de azt is sokféleképpen: néha a megszokott technikáktól egészen eltérően, különleges hangokat csalva ki a hangszerekből. Vagyis nem csak az előadás zenéjét, hanem a mindenféle hangulatkeltő zörejeket is ők szolgáltatták. Általánosan is jellemző volt ez az egész előadásra: a hangoknak nagy szerepük volt. Minden kis finom zörej a maga módján más hangsúlyt adott a színen történő dolgoknak és az ott elhangzó mondatoknak. Még az is, ha Remek egyszerűen suhintott egyet a vonóval. (Így aztán néha a csendnek is egészen fontos szerep jutott.) Egyébként Remek és Kasia mindenféle más húros hangszereken is játszottak időnként, de azoknak nem tudom a nevét. Pedig előadás után beszélgettünk egy jót Remekkel, de elfelejtettem pont erre rákérdezni. Némelyik hangszer ukrán bandurára hasonlított.
A két zenész mellett ott volt még Agata, Remek felesége is, aki énekelt, szép lengyel népdalokat és balladákat, sőt egy litván éneket is. Meg dobolt is, a lengyel táncos jelenetben. Egyébként most Agata is gyereket vár, már vagy a hetedik-nyolcadik hónapban lehet.
És ott volt még az előadásban egy Dorota Maciejuk nevű asszony, mint mesélő. Merthogy Dorota meg a Studnia O (O Kút) művésze. A Studnia O pedig egy másik műhely, akik azt mondják magukról, hogy az ő területük az élő szó művészete. Tulajdonképpen ők egy irodalmi színpad. Amivel foglalkoznak az a mesélés, elbeszélés. A történetmondás változatos technikáit akarják felkutatni és továbbadni. A mesélést sokféleképpen illusztrálják: képekkel, zenével, tánccal, pantomimmal. Ettől lesz az egész igazi műhelymunka.
Így hát az egész történetet Dorota mesélte, de nem csak az előadás kerettörténetét. Hanem amíg senki nem volt a színen, (vagyis főleg amíg mindenki átöltözött) egyéb meséket is, Afrikából, Ázsiából. Ezek valahogy titokzatos módon álltak össze egy egésszé, valahogy úgy, mint Szilvay Matteo Szent Patrik Purgatóriuma című novellája. Azaz elsőre látszólag nem sok közük van egymáshoz. De nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé. És ezen aztán az ember még jó darabig elgondolkozhat.
Hát ilyen volt ez az előadás. Hogy megtalálja-e a végén a hercegnő a kedvesét? Nyilván. És nyilván úgy, olyan érzéssel talál rá, mint Odüsszeusz Ithakára Konsztantinosz Kavafisz gyönyörű versében, „évekkel rakva” és az „út aratásával gazdagon”, hogy ő is elmondhassa titokzatos módon mosolyogva:
„Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
A szerzett tudásból s tapasztalatból
Máris megtudhatod, mit jelent Ithaka.”
(Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka
Somlyó György fordítása)
Az egész előadás rendezője pedig Ela Jabłońska volt. A vége után odamentem gratulálni neki is, de egyszerűen…. Egyszerűen hiányoztak a szavak ahhoz, hogy ki tudjam valahogyan fejezni, azt az élményt, ami ez a színház volt és azt, hogy milyen hálás vagyok, hogy ennek a csodának részese lehettem.
Az előadás után aztán egy rövid időre beültünk a színházhelyiség melletti kávézóba is Remekkel, Aniával és Kasiával. Ez is ugyanabban a régi gyárépületben van, és ha a színház helyisége, és az épület külső kinézete között nagy a kontraszt, akkor ez erre a társalgó-kávézóra méginkább igaz. Szépen festett falak, műfű és nyugágyak (!). A plafonról, ki tudja miért, meg hogyan egy hinta lóg alá. Hamarosan láttam, hogy Emilia jön be a ehlyiségbe , leül és elkezd hintázni.
Odamentem hozzá. Tőle is azt kérdeztem:
-Szia Emilia, emlékszel még rám?
-Nem.
-Talán azért, mert utoljára még angolul beszélgettünk. Meder vagyok a Bakonyból. Tudod az a magyar srác, aki öt éve, Felsősófalván…
Ősinek pedig azért ősi, mert nagyon nagy tradíciókkal rendelkező dolgait hozza össze a nagyvilágnak, modernnek pedig éppen azért modern, mert összehozza őket: hogyan, mikor láthatna az ember együtt egymás mellett japán nihon buyōt és flamencót, lengyel táncot és afrikai mesét, ha nem éppen a mai időkben, amikor kezdenek a határok eltűnni, vagy mi. „Kicsi a világ.” – mondjuk, mert nagyon gyorsan el lehet jutni egyik helyéről a másikra, a valóságban is, de akár még virtuálisan is. Ez pedig éppen arról kellene, hogy szóljon, hogy a különböző kultúráknak lehetősége van egymással találkozni (és nem ezeknek a kultúráknak a beolvasztásáról). Köszönnek, megcsodálják egymást, aztán továbbmennek. A világnak össze kellett mennie, hogy elképesztő sokszínűségére, változatosságára, végtelen gazdagságára rádöbbenjünk.
Nagy szavak, mi? A lényegre térve: egy alternatív színházban jártam megint. Most nem a Scena Lubelskában, de egy hasonló helyen. Elhagyatott külvárosi (pragai, naná) utca, elhagyatottnak látszó épület, az egyik ablakon egy stilizált, tekergőző kígyót ábrázoló tábla hirdeti: Teatr Wytwórnia. (Azaz: Gyárszínház.) Ezt a helyet is kissé nehéz megtalálni, ami azt illeti. Itt volt az előadás, Mese a nőről, aki táncolt címmel. És micsoda előadás!
Az egészet egy alternatív színtársulat, a Marebito szervezte. A szó japánul vendéget jelent, de afféle vándorló garabonciást is, aki híreket hoz vendéglátóinak. Azaz történeteket. A társulatot 2005-ben alapította Adrianna Kabza-Biernacka és Elżbieta Jabłońska. Olyan előadásokat próbálnak megvalósítani, amelyekben kiemelt szerep jut az emberi testnek, a mozgásnak. Ada és Ela is sok forrásból merítettek és merítenek az előadásaikhoz. Tanultak japán színjátszást, flamencót, és kapcsolatban állnak a Dom Tańcával is. Most egy olyan előadást akartak csinálni, amiben mindez egyszerre van jelen, egymás mellett, tisztán. Össze akarták gyűjteni különböző helyeken megismert barátaikat, hogy létrejöjjön egy nagy, közös mese, ahová mindenki hozza a saját mozgásművészetét és elbeszéléstechnikáját. És meg is csinálták!
Az egésznek a kerete, egy vándorló hercegnő története, aki elveszett kedvesét keresi. Útja során emberekkel találkozik, történeteket hall a Világ minden tájáról. Ezekben a történetekben talán egyvalami közös: a nőiesség különböző megnyilvánulásairól szólnak.
A hercegnő szerepét Umeda Hana játszotta. Hana japán, vagy talán félig japán, félig lengyel lány, nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ő hozta az előadásba a nihon buyō-iskola méltóságteljes táncát, amelyet még otthon tanult, Nishikawa Fukushinótól.
A marcona szamurájt, akibe a hercegnő beleszeret Jakub Karpoluk játszotta. Ő meg a japán kultúra lengyel kutatója, alapító tagja volt a Ryokurankai Társulatnak, amely pedig a nō-színház népszerűsítője Lengyelországban. Így Kuba, meg a felesége, Yoko hozták be az előadásba a nō-színház mozgásművészetét. Na meg Ada Habza-Biernacka, aki szintén tagja a Ryokurankainak is.
És volt egy harmadik japán színész is az előadásban, név szerint Rui Ishihara, aki meg a butō-iskola művésze. A Butō valamivel újabb iskola, mint a nō vagy a nihon buyō, hiszen a XX. században fejlesztették ki Tacumi Hidzsikata és Kazuo Ohno. De tulajdonképpen ez is a régi japán népi színjátszás újrafelfedezése (a nō inkább udvari színház). Furcsa volt, amit ez a színész művelt. Először egy ravasz tolvajt játszott, egészen furcsa grimaszokkal az arcán és egészen majomszerű mozgással. Később pedig mint egy női szellem tért vissza a színre, talán mint a vándorló hercegnő alteregója. Ez utóbbi különösen zavarbaejtő volt. Perceken keresztül nem történt más, mint hogy egy nőnek öltözött férfi áll a színen, kibontott hajjal és a távolba néz, mindenfelé. De az egészen apró, finom gesztusokban, amiket közben tett, volt elrejtve az igazi művészete annak, amit csinált. Az hogy egy férfi így el tudjon játszani egy nőt, ráadásul úgy hogy közben nem válik transzvesztitává, mert mégis marad valami megmagyarázhatatlan férfias kisugárzása, az egészen hihetetlennek tűnt. De mondom, eléggé zavarbaejtő is volt.
A történet szerint a hercegnő útja során találkozik egy másik magányos nővel, akivel aztán egy darabig együtt vándorolnak. Ezt a nőt Kamila Olesińska játszotta, aki flamencót táncolt. A flamenco- az megint egy más hagyomány, az andalúziai cigányok táncából alakult ki. Mégis: ugyanazt a nőiséget fejezte ki, mint a nihon buyō, csak annak egy egészen más oldalát. Heves, feszült, gyors, méltóságot és hajlékonyságot sugárzó tánc. Ez megint két nagyon távoli kultúra találkozása volt. Sőt háromé, mert a két nő, ráadásul a Remek által húzott lengyel dallamokra járta a maga táncát. Micsoda ellentmondásos találkozás ez! Elvileg lehetetlen és mégis lehetséges, hiszen megvalósult, itt, a szemünk láttára.
Aztán a főszereplő elér a vándorútján egy lengyel faluba is, ahol egy nagyon beszédes, már-már szájmenéses öregasszony ad neki szállást. Ez az öregasszony megint Ada volt. Valami furcsa nyelvjárásban beszélt, ami nagyon emlékeztetett a tátrai góralok (gurálok) beszédére, de még annál is specifikusabb volt. Később kiderült, hogy Ada, mielőtt még visszatért volna Warszawába, és megalapította volna a Marebitót, azelőtt Sącz közelében lakott, vagyis egy délkelet-lengyelországi kis faluban, egy nagyon eldugott helyen, ahol sokat hallhatta a szomszédait így beszélni. A Sącz-környéki lachok beszéde, mint már említettem még a góralokénál is jobban elüt az irodalmi lengyeltől. Én ennek ellenére megértettem, mert hamar rájöttem, hogy mi az, amit szabályszerűen másképpen mond, mint azt én tanultam. Úgyhogy ezzel nem volt gond.
Az asszony a régi időkről mesélt a lánynak, amikor még vasárnaponként együtt táncolt a falu apraja-nagyja. És egyszercsak megszólalt a zene, és mintha az elbeszélés alakjai hirtelen megelevenedtek volna, táncolni kezdtek a színre beszivárgó emberek. Illetve kiderült, hogy nem is csak az emlékekből pattannak elő, hanem valóban itt vannak, és valóban táncolnak. Mert aztán egyikük (Grzesiek) Hanát is felkérte táncolni. De ezt is olyan természetességgel, mintha nem is lett volna előre megírva a forgatókönyvben. Sőt az egész jelenet ilyen spontán buli benyomását keltette, ami minden nézőt elbűvölt. Amúgy a zene és a tánc nem sączi, hanem Lublin-vidéki oberek volt, de ez senkit nem zavart.
Akik itt táncoltak, azok persze régi ismerőseim voltak, a Dom Tańca tagjai, a lengyel népzene elkötelezett gyűjtői és kutatói. Grzesiek és Ania, meg Kasia Tucholska, a pedálos harmonika nagy művésze, egyben fáradhatatlan táncos és Kasia Żytomirska. Meg Emilia, akit annak idején (Dorotával és Marcinnal együtt) szintén az elsők között ismertem meg a Dom Tańcából még Felsősófalván. (Nem emlékszem már, hogy melyikük hívott engem először a maguk táborába.) Most kicsit óvatosabban táncolt, mert gyereket vár. Tulajdonképpen mindannyian magukat alakították: különösebben jelmezre vagy népviseletre sem volt szükségük; ugyanúgy öltöztek fel, mint egyébként a táncházakban.
Zenélni pedig Remek zenélt; nem csak most, hanem az egész előadás alatt, meg egy Kasia Wieczerzak nevű fiatal csajszi. Hegedűn játszottak, de azt is sokféleképpen: néha a megszokott technikáktól egészen eltérően, különleges hangokat csalva ki a hangszerekből. Vagyis nem csak az előadás zenéjét, hanem a mindenféle hangulatkeltő zörejeket is ők szolgáltatták. Általánosan is jellemző volt ez az egész előadásra: a hangoknak nagy szerepük volt. Minden kis finom zörej a maga módján más hangsúlyt adott a színen történő dolgoknak és az ott elhangzó mondatoknak. Még az is, ha Remek egyszerűen suhintott egyet a vonóval. (Így aztán néha a csendnek is egészen fontos szerep jutott.) Egyébként Remek és Kasia mindenféle más húros hangszereken is játszottak időnként, de azoknak nem tudom a nevét. Pedig előadás után beszélgettünk egy jót Remekkel, de elfelejtettem pont erre rákérdezni. Némelyik hangszer ukrán bandurára hasonlított.
A két zenész mellett ott volt még Agata, Remek felesége is, aki énekelt, szép lengyel népdalokat és balladákat, sőt egy litván éneket is. Meg dobolt is, a lengyel táncos jelenetben. Egyébként most Agata is gyereket vár, már vagy a hetedik-nyolcadik hónapban lehet.
És ott volt még az előadásban egy Dorota Maciejuk nevű asszony, mint mesélő. Merthogy Dorota meg a Studnia O (O Kút) művésze. A Studnia O pedig egy másik műhely, akik azt mondják magukról, hogy az ő területük az élő szó művészete. Tulajdonképpen ők egy irodalmi színpad. Amivel foglalkoznak az a mesélés, elbeszélés. A történetmondás változatos technikáit akarják felkutatni és továbbadni. A mesélést sokféleképpen illusztrálják: képekkel, zenével, tánccal, pantomimmal. Ettől lesz az egész igazi műhelymunka.
Így hát az egész történetet Dorota mesélte, de nem csak az előadás kerettörténetét. Hanem amíg senki nem volt a színen, (vagyis főleg amíg mindenki átöltözött) egyéb meséket is, Afrikából, Ázsiából. Ezek valahogy titokzatos módon álltak össze egy egésszé, valahogy úgy, mint Szilvay Matteo Szent Patrik Purgatóriuma című novellája. Azaz elsőre látszólag nem sok közük van egymáshoz. De nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé. És ezen aztán az ember még jó darabig elgondolkozhat.
Hát ilyen volt ez az előadás. Hogy megtalálja-e a végén a hercegnő a kedvesét? Nyilván. És nyilván úgy, olyan érzéssel talál rá, mint Odüsszeusz Ithakára Konsztantinosz Kavafisz gyönyörű versében, „évekkel rakva” és az „út aratásával gazdagon”, hogy ő is elmondhassa titokzatos módon mosolyogva:
„Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
A szerzett tudásból s tapasztalatból
Máris megtudhatod, mit jelent Ithaka.”
(Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka
Somlyó György fordítása)
Az egész előadás rendezője pedig Ela Jabłońska volt. A vége után odamentem gratulálni neki is, de egyszerűen…. Egyszerűen hiányoztak a szavak ahhoz, hogy ki tudjam valahogyan fejezni, azt az élményt, ami ez a színház volt és azt, hogy milyen hálás vagyok, hogy ennek a csodának részese lehettem.
Az előadás után aztán egy rövid időre beültünk a színházhelyiség melletti kávézóba is Remekkel, Aniával és Kasiával. Ez is ugyanabban a régi gyárépületben van, és ha a színház helyisége, és az épület külső kinézete között nagy a kontraszt, akkor ez erre a társalgó-kávézóra méginkább igaz. Szépen festett falak, műfű és nyugágyak (!). A plafonról, ki tudja miért, meg hogyan egy hinta lóg alá. Hamarosan láttam, hogy Emilia jön be a ehlyiségbe , leül és elkezd hintázni.
Odamentem hozzá. Tőle is azt kérdeztem:
-Szia Emilia, emlékszel még rám?
-Nem.
-Talán azért, mert utoljára még angolul beszélgettünk. Meder vagyok a Bakonyból. Tudod az a magyar srác, aki öt éve, Felsősófalván…
2010. november 12., péntek
A Függetlenség Napja II.
Ezen a napon mindig nagy katonai parádé van az Ismeretlen Katona sírjánál, a Piłsudski téren, és vele szemben, a Marsall szobránál. Koszorúzás meg ünnepi beszédek, ilyesmik. És nagy katonai felvonulások. Tulajdonképpen ugyanaz zajlik, mint augusztus 15-én (már két alkalommal is volt szerencsém itt, Warszawában ébredni erre a napra). Kicsit össze is mosódik, hogy melyik napon mit ünnepelnek, hiszen egymáshoz nagyon közel eső és egymással összefüggő dolgok ezek.
Mint lelkes Lengyelország-fan, természetesen kihasználtam az alkalmat, hogy részt vegyek az ünnepen, illetve legalábbis megtekinthessem ezt. Délelőtt először is a híres Wojciech Bogusławski által alapított Nemzeti Színházhoz mentem. (Hogy kicsoda Wojciech Bogusławski? Olvassátok el az Ikszeket vagy Az Imposztort Spiró Györgytől, abból kiderül, de most nem tartozik a témához.) A Színház téren egy hatalmas kivetítőn dokumentumfilmeket vetítettek az új Polákország megszervezéséről és a varsói csatáról. Érdekes volt, legalábbis nekem, a külföldinek. Lehet, hogy a polákok számára csupa olyat tartalmazott, ami már a könyökükön jön ki, ezt nem tudom. Legtöbb embert nem is ez vonzotta igazán, hanem a környéken parkoló járgányok. Ugyanis a Hadsereg Múzeumának és a Történeti Múzeumnak a dolgozói együtt rekonstruáltak (vagy restauráltak?) néhány 1920-ban is használt azonosított katonai guruló tárgyat, és most kiállították őket. Például egy teherautót, meg egy oldalkocsis motorkerékpárt. De a legérdekesebb egy páncélautóvá átalakított Ford T-modell volt. Ezt én már láttam egyszer kiállítva a hadsereg napján, kb. három éve. De azt elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fér el ebben két ember, illetve, hogy hol lát ki rajta akár a sofőr, akár a géppuskás. Hát most ez is kiderült, a járgány gazdái közül ketten felkurblizták az autót, aztán beszálltak, és egyből világos lett, hogy úgy férnek el, hogy ki lehet nyitni az autó tetejét, és így ki is látnak. Csak az a furcsa, hogy így szerintem eléggé jó célpontot nyújthatnak bármilyen ellenségnek. Főleg olyankor lehet gáz, ha a sofőrt lövik le, mert a géppuskás nemigen tud hozzáférni a kormányhoz.
Mindenesetre a két katona kényelmes tempóban „elszáguldott” (ha-ha-ha!) a páncélautóval, másik két társuk felpattant a motorra, a negyedik maradt egyedül a teherautó volánja mögött. Elhajtottak a nagy katonai felvonulásra, amit én is annyira meg akartam nézni. Így hát átvonultam a Piłsudski térre, ahol a fő ünnepség zajlott. Gondoltam, minden csoport, legyen bár katonai hagyományőrző vagy aktív katona úgyis az elnöknél tiszteleg először. A Piłsudski-szobor közvetlen közelébe fészkeltem be magam. Az elnöki beszédet nem hallottam, bár nem hiszem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. Bár nem tudom, ez a Bronisław Komorowski milyen szónok. Lech Kaczyński nagyon hatásvadász volt, ezt mindkét alkalommal éreztem annak idején, pedig akkor még közel sem értettem mindent, amit mondott. Mindenesetre a hadsereg napján az volt a szokás, hogy a beszéd végén az elnök elkezdte sorolni a lengyel történelem nagy csatáit. (Persze nem az összeset, mert akkor ki tudja, mikor érne a végére, csak azokat, amik az Ismeretlen Katona sírjára is fel vannak írva.) Valami ilyesmi szöveggel:
-Ti, akik Grünwaldnál vertétek laposra a németeket, ti akik Velikije Lukit ostromoltátok, ti akik Kircholmnál söpörtétek el a svéd túlerőt, ti akik Cecoránál estetek el Stanisław Żółkiewski hetmannal…! Dicsőség nektek!
Vagy valami ilyesmi. És minden ötödik vagy hatodik csata után még hangosabban megismételte:
-Dicsőség a hősöknek! (Chwała bohaterom!)
Mire a téren álló összes katona, a tábornokoktól az utolsó közlegényig, teljes hangerővel azt kiáltotta:
-Mindörökkön örökké!
Ez utóbbi mondat úgy zengett a tér felett, mintha, valami díszlövés lett volna. Szép volt.
Na, nem tudom, most volt-e ilyen; meg egyáltalán, hogy ez november 11-én is szokás-e, és hogy általános szokás-e ez, vagy csak Kaczyński vezette be. Mikor odaértem, már túlvoltak a beszédeken, mindenféle szervezetek koszorúztak az Ismeretlen Katona sírjánál, aztán az elnök, vagyis Komorowski átvonult a tér másik felére, a Marsall szobrához koszorúzni, és vele a hadsereg mindenféle díszelgő a alakulatai; a gyalogosok, a repülősök, a tengerészek, a határőrök, a zsandárok, a desszantosok és a műszakiak kiválasztottjai. (Egy ilyen parádén résztvenni természetesen jutalom az adott fegyvernem katonáinak.) Csak a podhalei lövészekethiányoltam, akik mindig kiemelt helyen menetelnek az ilyen ünnepeken. Őket onnan lehet megismerni, hogy nem rogatywkát hordanak a fejükön (így hívják azt a jellegzetesen lengyel négyszögletes katonasapkát) és nem is barettet, hanem olyan kalapot, mint a Tátra hegylakói a góralok (gurálok). Nem tudom, most itt voltak-e.
Na, gondoltam, nagyszerű, akkor a koszorúzás után majd jönnek a történelmi alakulatok is, arra vagyok igazán kíváncsi, főleg az ulánusokra.
A mellettem álló nénik mondták, hogy az is szokás ilyenkor, hogy jön Piłsudski egy autón, és tiszteleg a katonáknak, meg integet az embereknek. Találgatták, ki fogja idén játszani a Marsall szerepét.
-Szegény pan Zakrzeński! Kár érte nagyon! – tették hozzá sóhajtozva.
Ugyanis az ilyen alkalmakkor Piłsudskit mindig egy Janusz Zakrzeński nevű színész játszotta, de most áprilisban ő is az elnöki gépen utazott Szmolenszkbe. Nyugodjon békében!
Én azonban semmiféle autót nem láttam, ami Piłsudskit szállította volna. Sőt, kiderült, hogy a történelmi felvonulás sem erre jön, amerre én álltam. Pedig jól megnéztem, merre fognak vonulni. Csakhát arra nem számítottam, hogy nem várják meg a térről való kivonulással a Marsall szobrának koszorúzását. Mégiscsak úgy illet volna, hogy addig maradnak az elnök mellett. Mégsem ez lett. Mikor erre rájöttem, megpróbáltam a felvonulás nyomába eredni, a megadott útvonalon, de már nem voltak sehol. Tudtam, hogy a végállomás a Hadsereg Múzeuma, így hát arra vettem az irányt. De a nagy tömegben nehezen lehetett haladni, és mire odaértem, már csak a híre volt a történelmi csapatoknak, csak a zsandárok vonulgattak fel alá, ügyelve a rendezvények biztonságára. Hát megint lemaradtam a felvonulásról. Ez nagy kár. Eszembe jutott, hogy vannak róla fényképeim, amiket Szymon készített, még öt évvel ezelőtt, talán még megvannak. Nagyon más most sem lehetett. (Józef Haller és Józef Piłsudski-féle légiók, aztán az 1920-as Önkéntes Hadsereg, a „Szeptemberi” Hadsereg, Armia Krajowa, Anders-sereg, Berling-sereg (Armia Ludowa) és a varsói felkelők. És a végén „Kubuś” a felkelők által mindenféle alkatrészekből összeügyeskedett páncélautó.) Meg biztos lesznek képek a Gazeta Wyborczában is. De azért mégiscsak élőben lett volna az igazi látni. Főleg ezeket az ulánusokat.
Mindenesetre a Nemzeti Galéria és a Hadsereg Múzeuma előtt így is voltak mindenféle érdekes látnivalók. Végig az Aleje Jerozolimskién ott reprezentált a mai hadsereg, bemutatva a modernebbnél modernebb és szebbnél szebb harci járgányokat, fegyvereket és felszereléseket. Persze voltak is érdeklődők jó sokan.
Hiszen ez az ünnep valahol mégiscsak szintén a hadseregről szól. És a polákok nagyon szeretik a mindenkori hadseregüket. Harcias népnek tartják magukat (és hősiesnek), de én úgy érzem, manapság inkább már csak szurkolókként tekintenek a katonáikra. Mármint, hogy büszkék rájuk, figyelemmel kísérik őket, tisztelettel beszélnek velük és róluk, és megéljenzik őket, de azért mégsem mindenki akar katona lenni.
Mindenesetre elég érdekes volt látni a sokféle eszközt, amit bemutattak. A tankoknál mindenhol hatalmas sor állt, így azokra inkább nem próbáltam feljutni. Csak két dzsipre másztam fel. A kézifegyvereket viszont mind végigpróbáltam.
A Hadsereg Múzeumának parkjában meglepve láttam, hogy legutóbbi ottjártamhoz képest mennyire kibővítették az ott lévő arzenált. Persze lehet, hogy néhány járgányt kifejezetten erre az alkalomra hoztak ide. Kedvem lett volna megkérdezni valamelyik ott lévő katonát, hogy melyikre a legkíváncsibbak az emberek. Biztos a legmodernebbekre. De lehet, hogy még mindig vannak olyan lökött (főként külföldről érkező) fanok, akik Lengyelországban egy régi T-34-est látva még mindig azt remélik, hogy majd előmászik belőle Olgierd, Janek, Gustlik és Szergó, vagy adott esetben Olgierd helyett Tomek, ha úgy adódik.
Kiderült viszont, hogy az 1920-as varsói csatáról, amikor Piłsudskiék csodálatosképpen megfordították a bolsevikok elleni háború sorsát a főváros megvédésével, úgy, hogy még a zseniális Mihail Tuhacsevszkij sem tudta megtörni az elnyűhetetlen polákokat, szóval erről a csatáról készült egy új játékfilm is. Ki más készítette volna, ha nem a történelmi filmek nagy mestere, Jerzy Hoffman, aki filmre vitte a Sienkiewicz-trilógiát (Tűzzel-vassal, Özönvíz, Kislovag) és a Régi mesét is. Azon sincs mit csodálkozni, hogy Piłsudski szerepét Zakrzeński híján kedvenc színészére az öreg sztárra, Daniel Olbrychskire osztotta. (Pedig Olbrychski, ha nem ragasztanak neki nagy fekete bajuszt az orra alá, egyáltalán nem hasonlít a marsallra. De mégis régi haverja a rendezőnek, és a közönség is szereti.) A szokatlan csak az, hogy a daliás fiatal lengyel tisztet ezúttal nem az észveszejtően jóképű, mélyen búgó hangú szépfiú, Michał Żebrowski játsza, hanem egy Borys Szyc nevű, zömök erős szőke legény. Lehet, hogy Żebrowskinak sok volt már kicsit a kosztümös történelmi filmekből, de egyébként Borys is egy nagy sztár mostanában. (Színházban meg mindenféle romantikus komédiákban is sokat foglalkoztatják, úgy néz ki.)
No, mindezeket onnan tudom, hogy most itt a Múzeumban volt egy közönségtalálkozó az alkotókkal. A velük való beszélgetést már megint lekéstem, csak arra értem oda, hogy van egy fotókiállítás a film képeiből, meg hogy a terem közepén ott ül a Hoffman meg az Olbrychski, és autogarmmokat osztogatnak. Nem vagyok nagy autogramm-gyűjtő, meg nem is akartam letapostatni a lábamat, ezért inkább a fotókiállítás felé vettem az irányt. Érdekes volt megnézni.
Jerzy Hoffman filmjeit mindig is azért szerettük, mert történelmi film kategóriában a legjobbak közé tartoznak, de meg azért is, mert elképesztően látványos csatajelenetek vannak bennük.
http://www.youtube.com/watch?v=5vngukeRwps&feature=related
Na ez is ilyen, legalábbis a sok állókép alapján, amiket most láttam belőle. (Vagy csak direkt az ilyeneket teszik ki?) Némileg mintha naturalistább lenne, mint az eddigiek. De például szép lovasrohamok ebben is vannak. (Ez a bolsevik – lengyel háború állítólag az utolsó nagy lovascsaták ideje volt.)
Elkezdtem körbejárni. Első kép: egy lengyel katona puskatussal loccsantja ki egy fegyvert fogott orosz proli agyvelejét. Következő: Egy lengyel és egy orosz katona kést döfnek egymásba. Következő: lengyel lovasroham. Aztán: orosz lovasroham. Megint lengyel. Gyalogroham. Visszavonulás, lövésektől összeeső gyalogosok. Aztán: egymás hegyén-hátán heverő holttestek, szétlőve, széttépve, vérbe fagyva. Ha már dicsőítjük a hadseregünket, mutassuk meg, milyen az a mocskos háború - ez végül is valahol érthető. A főszereplőkről is vannak képek: Daniel Olbrychski, mint Piłsudski marsall. Borys Szyc összekaristolt arca. Aztán az egyik képen felismerni vélem Alekszandr Domogarovot is, aki a Tűzzel-vassalban a heves kozák harcost, Jurko Bohunt alakította (és annyi lány szívét hódította meg, mint reménytelenül szerelmes „rosszfiú”). Nem fogjátok kitalálni: egy vörös kozák parancsnokot alakít. (Azon túl, hogy ez egy baráti visszautalás egy korábbi filmre, része az itteni gyakorlatnak is: ha már közös történelem, legyen benne orosz színész is. A Tűzzel-vassalban is volt egy csomó jó fej kozák, a Katyńban is volt egy jó fej orosz, az 1612-ben is volt egy lengyel színész. A már emlegetett Michał Żebrowski. Igaz, az ő ottani karaktere mindennek mondható, csak jófejnek nem.)
Ha majd vetíteni fogják ezt a filmet, mindenképpen meg kellene nézni. Hogy elhozzák-e Magyarországra is? Jó kérdés. Szerintem biztos. Mert látványos. Az átlag magyar néző keveset tudhat a varsói csatáról, de valószínűleg Alekszandr Kolcsakról se sokat, az Admirális c. filmre meg mégis mennyien voltak kíváncsiak.
Mint lelkes Lengyelország-fan, természetesen kihasználtam az alkalmat, hogy részt vegyek az ünnepen, illetve legalábbis megtekinthessem ezt. Délelőtt először is a híres Wojciech Bogusławski által alapított Nemzeti Színházhoz mentem. (Hogy kicsoda Wojciech Bogusławski? Olvassátok el az Ikszeket vagy Az Imposztort Spiró Györgytől, abból kiderül, de most nem tartozik a témához.) A Színház téren egy hatalmas kivetítőn dokumentumfilmeket vetítettek az új Polákország megszervezéséről és a varsói csatáról. Érdekes volt, legalábbis nekem, a külföldinek. Lehet, hogy a polákok számára csupa olyat tartalmazott, ami már a könyökükön jön ki, ezt nem tudom. Legtöbb embert nem is ez vonzotta igazán, hanem a környéken parkoló járgányok. Ugyanis a Hadsereg Múzeumának és a Történeti Múzeumnak a dolgozói együtt rekonstruáltak (vagy restauráltak?) néhány 1920-ban is használt azonosított katonai guruló tárgyat, és most kiállították őket. Például egy teherautót, meg egy oldalkocsis motorkerékpárt. De a legérdekesebb egy páncélautóvá átalakított Ford T-modell volt. Ezt én már láttam egyszer kiállítva a hadsereg napján, kb. három éve. De azt elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fér el ebben két ember, illetve, hogy hol lát ki rajta akár a sofőr, akár a géppuskás. Hát most ez is kiderült, a járgány gazdái közül ketten felkurblizták az autót, aztán beszálltak, és egyből világos lett, hogy úgy férnek el, hogy ki lehet nyitni az autó tetejét, és így ki is látnak. Csak az a furcsa, hogy így szerintem eléggé jó célpontot nyújthatnak bármilyen ellenségnek. Főleg olyankor lehet gáz, ha a sofőrt lövik le, mert a géppuskás nemigen tud hozzáférni a kormányhoz.
Mindenesetre a két katona kényelmes tempóban „elszáguldott” (ha-ha-ha!) a páncélautóval, másik két társuk felpattant a motorra, a negyedik maradt egyedül a teherautó volánja mögött. Elhajtottak a nagy katonai felvonulásra, amit én is annyira meg akartam nézni. Így hát átvonultam a Piłsudski térre, ahol a fő ünnepség zajlott. Gondoltam, minden csoport, legyen bár katonai hagyományőrző vagy aktív katona úgyis az elnöknél tiszteleg először. A Piłsudski-szobor közvetlen közelébe fészkeltem be magam. Az elnöki beszédet nem hallottam, bár nem hiszem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. Bár nem tudom, ez a Bronisław Komorowski milyen szónok. Lech Kaczyński nagyon hatásvadász volt, ezt mindkét alkalommal éreztem annak idején, pedig akkor még közel sem értettem mindent, amit mondott. Mindenesetre a hadsereg napján az volt a szokás, hogy a beszéd végén az elnök elkezdte sorolni a lengyel történelem nagy csatáit. (Persze nem az összeset, mert akkor ki tudja, mikor érne a végére, csak azokat, amik az Ismeretlen Katona sírjára is fel vannak írva.) Valami ilyesmi szöveggel:
-Ti, akik Grünwaldnál vertétek laposra a németeket, ti akik Velikije Lukit ostromoltátok, ti akik Kircholmnál söpörtétek el a svéd túlerőt, ti akik Cecoránál estetek el Stanisław Żółkiewski hetmannal…! Dicsőség nektek!
Vagy valami ilyesmi. És minden ötödik vagy hatodik csata után még hangosabban megismételte:
-Dicsőség a hősöknek! (Chwała bohaterom!)
Mire a téren álló összes katona, a tábornokoktól az utolsó közlegényig, teljes hangerővel azt kiáltotta:
-Mindörökkön örökké!
Ez utóbbi mondat úgy zengett a tér felett, mintha, valami díszlövés lett volna. Szép volt.
Na, nem tudom, most volt-e ilyen; meg egyáltalán, hogy ez november 11-én is szokás-e, és hogy általános szokás-e ez, vagy csak Kaczyński vezette be. Mikor odaértem, már túlvoltak a beszédeken, mindenféle szervezetek koszorúztak az Ismeretlen Katona sírjánál, aztán az elnök, vagyis Komorowski átvonult a tér másik felére, a Marsall szobrához koszorúzni, és vele a hadsereg mindenféle díszelgő a alakulatai; a gyalogosok, a repülősök, a tengerészek, a határőrök, a zsandárok, a desszantosok és a műszakiak kiválasztottjai. (Egy ilyen parádén résztvenni természetesen jutalom az adott fegyvernem katonáinak.) Csak a podhalei lövészekethiányoltam, akik mindig kiemelt helyen menetelnek az ilyen ünnepeken. Őket onnan lehet megismerni, hogy nem rogatywkát hordanak a fejükön (így hívják azt a jellegzetesen lengyel négyszögletes katonasapkát) és nem is barettet, hanem olyan kalapot, mint a Tátra hegylakói a góralok (gurálok). Nem tudom, most itt voltak-e.
Na, gondoltam, nagyszerű, akkor a koszorúzás után majd jönnek a történelmi alakulatok is, arra vagyok igazán kíváncsi, főleg az ulánusokra.
A mellettem álló nénik mondták, hogy az is szokás ilyenkor, hogy jön Piłsudski egy autón, és tiszteleg a katonáknak, meg integet az embereknek. Találgatták, ki fogja idén játszani a Marsall szerepét.
-Szegény pan Zakrzeński! Kár érte nagyon! – tették hozzá sóhajtozva.
Ugyanis az ilyen alkalmakkor Piłsudskit mindig egy Janusz Zakrzeński nevű színész játszotta, de most áprilisban ő is az elnöki gépen utazott Szmolenszkbe. Nyugodjon békében!
Én azonban semmiféle autót nem láttam, ami Piłsudskit szállította volna. Sőt, kiderült, hogy a történelmi felvonulás sem erre jön, amerre én álltam. Pedig jól megnéztem, merre fognak vonulni. Csakhát arra nem számítottam, hogy nem várják meg a térről való kivonulással a Marsall szobrának koszorúzását. Mégiscsak úgy illet volna, hogy addig maradnak az elnök mellett. Mégsem ez lett. Mikor erre rájöttem, megpróbáltam a felvonulás nyomába eredni, a megadott útvonalon, de már nem voltak sehol. Tudtam, hogy a végállomás a Hadsereg Múzeuma, így hát arra vettem az irányt. De a nagy tömegben nehezen lehetett haladni, és mire odaértem, már csak a híre volt a történelmi csapatoknak, csak a zsandárok vonulgattak fel alá, ügyelve a rendezvények biztonságára. Hát megint lemaradtam a felvonulásról. Ez nagy kár. Eszembe jutott, hogy vannak róla fényképeim, amiket Szymon készített, még öt évvel ezelőtt, talán még megvannak. Nagyon más most sem lehetett. (Józef Haller és Józef Piłsudski-féle légiók, aztán az 1920-as Önkéntes Hadsereg, a „Szeptemberi” Hadsereg, Armia Krajowa, Anders-sereg, Berling-sereg (Armia Ludowa) és a varsói felkelők. És a végén „Kubuś” a felkelők által mindenféle alkatrészekből összeügyeskedett páncélautó.) Meg biztos lesznek képek a Gazeta Wyborczában is. De azért mégiscsak élőben lett volna az igazi látni. Főleg ezeket az ulánusokat.
Mindenesetre a Nemzeti Galéria és a Hadsereg Múzeuma előtt így is voltak mindenféle érdekes látnivalók. Végig az Aleje Jerozolimskién ott reprezentált a mai hadsereg, bemutatva a modernebbnél modernebb és szebbnél szebb harci járgányokat, fegyvereket és felszereléseket. Persze voltak is érdeklődők jó sokan.
Hiszen ez az ünnep valahol mégiscsak szintén a hadseregről szól. És a polákok nagyon szeretik a mindenkori hadseregüket. Harcias népnek tartják magukat (és hősiesnek), de én úgy érzem, manapság inkább már csak szurkolókként tekintenek a katonáikra. Mármint, hogy büszkék rájuk, figyelemmel kísérik őket, tisztelettel beszélnek velük és róluk, és megéljenzik őket, de azért mégsem mindenki akar katona lenni.
Mindenesetre elég érdekes volt látni a sokféle eszközt, amit bemutattak. A tankoknál mindenhol hatalmas sor állt, így azokra inkább nem próbáltam feljutni. Csak két dzsipre másztam fel. A kézifegyvereket viszont mind végigpróbáltam.
A Hadsereg Múzeumának parkjában meglepve láttam, hogy legutóbbi ottjártamhoz képest mennyire kibővítették az ott lévő arzenált. Persze lehet, hogy néhány járgányt kifejezetten erre az alkalomra hoztak ide. Kedvem lett volna megkérdezni valamelyik ott lévő katonát, hogy melyikre a legkíváncsibbak az emberek. Biztos a legmodernebbekre. De lehet, hogy még mindig vannak olyan lökött (főként külföldről érkező) fanok, akik Lengyelországban egy régi T-34-est látva még mindig azt remélik, hogy majd előmászik belőle Olgierd, Janek, Gustlik és Szergó, vagy adott esetben Olgierd helyett Tomek, ha úgy adódik.
Kiderült viszont, hogy az 1920-as varsói csatáról, amikor Piłsudskiék csodálatosképpen megfordították a bolsevikok elleni háború sorsát a főváros megvédésével, úgy, hogy még a zseniális Mihail Tuhacsevszkij sem tudta megtörni az elnyűhetetlen polákokat, szóval erről a csatáról készült egy új játékfilm is. Ki más készítette volna, ha nem a történelmi filmek nagy mestere, Jerzy Hoffman, aki filmre vitte a Sienkiewicz-trilógiát (Tűzzel-vassal, Özönvíz, Kislovag) és a Régi mesét is. Azon sincs mit csodálkozni, hogy Piłsudski szerepét Zakrzeński híján kedvenc színészére az öreg sztárra, Daniel Olbrychskire osztotta. (Pedig Olbrychski, ha nem ragasztanak neki nagy fekete bajuszt az orra alá, egyáltalán nem hasonlít a marsallra. De mégis régi haverja a rendezőnek, és a közönség is szereti.) A szokatlan csak az, hogy a daliás fiatal lengyel tisztet ezúttal nem az észveszejtően jóképű, mélyen búgó hangú szépfiú, Michał Żebrowski játsza, hanem egy Borys Szyc nevű, zömök erős szőke legény. Lehet, hogy Żebrowskinak sok volt már kicsit a kosztümös történelmi filmekből, de egyébként Borys is egy nagy sztár mostanában. (Színházban meg mindenféle romantikus komédiákban is sokat foglalkoztatják, úgy néz ki.)
No, mindezeket onnan tudom, hogy most itt a Múzeumban volt egy közönségtalálkozó az alkotókkal. A velük való beszélgetést már megint lekéstem, csak arra értem oda, hogy van egy fotókiállítás a film képeiből, meg hogy a terem közepén ott ül a Hoffman meg az Olbrychski, és autogarmmokat osztogatnak. Nem vagyok nagy autogramm-gyűjtő, meg nem is akartam letapostatni a lábamat, ezért inkább a fotókiállítás felé vettem az irányt. Érdekes volt megnézni.
Jerzy Hoffman filmjeit mindig is azért szerettük, mert történelmi film kategóriában a legjobbak közé tartoznak, de meg azért is, mert elképesztően látványos csatajelenetek vannak bennük.
http://www.youtube.com/watch?v=5vngukeRwps&feature=related
Na ez is ilyen, legalábbis a sok állókép alapján, amiket most láttam belőle. (Vagy csak direkt az ilyeneket teszik ki?) Némileg mintha naturalistább lenne, mint az eddigiek. De például szép lovasrohamok ebben is vannak. (Ez a bolsevik – lengyel háború állítólag az utolsó nagy lovascsaták ideje volt.)
Elkezdtem körbejárni. Első kép: egy lengyel katona puskatussal loccsantja ki egy fegyvert fogott orosz proli agyvelejét. Következő: Egy lengyel és egy orosz katona kést döfnek egymásba. Következő: lengyel lovasroham. Aztán: orosz lovasroham. Megint lengyel. Gyalogroham. Visszavonulás, lövésektől összeeső gyalogosok. Aztán: egymás hegyén-hátán heverő holttestek, szétlőve, széttépve, vérbe fagyva. Ha már dicsőítjük a hadseregünket, mutassuk meg, milyen az a mocskos háború - ez végül is valahol érthető. A főszereplőkről is vannak képek: Daniel Olbrychski, mint Piłsudski marsall. Borys Szyc összekaristolt arca. Aztán az egyik képen felismerni vélem Alekszandr Domogarovot is, aki a Tűzzel-vassalban a heves kozák harcost, Jurko Bohunt alakította (és annyi lány szívét hódította meg, mint reménytelenül szerelmes „rosszfiú”). Nem fogjátok kitalálni: egy vörös kozák parancsnokot alakít. (Azon túl, hogy ez egy baráti visszautalás egy korábbi filmre, része az itteni gyakorlatnak is: ha már közös történelem, legyen benne orosz színész is. A Tűzzel-vassalban is volt egy csomó jó fej kozák, a Katyńban is volt egy jó fej orosz, az 1612-ben is volt egy lengyel színész. A már emlegetett Michał Żebrowski. Igaz, az ő ottani karaktere mindennek mondható, csak jófejnek nem.)
Ha majd vetíteni fogják ezt a filmet, mindenképpen meg kellene nézni. Hogy elhozzák-e Magyarországra is? Jó kérdés. Szerintem biztos. Mert látványos. Az átlag magyar néző keveset tudhat a varsói csatáról, de valószínűleg Alekszandr Kolcsakról se sokat, az Admirális c. filmre meg mégis mennyien voltak kíváncsiak.
A Függetlenség Napja I.
Szóval, mint már előrebocsátottam, november 11-e, Szent Márton napja a lengyel függetlenség ünnepe. 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a három részre osztott ország újraegyesülését, és függetlenségét. Azaz a Rzeczpospolita Polska (Lengyel Köztársaság) újjáalakulását. Tulajdonképpen akkor történt ez meg, amikor már-már szinte maguk a polákok is kezdtek lemondani egykor dicső államuk restaurálásáról. 123 év telt el azóta, hogy a három „gonosz” nagyhatalom, Poroszország (azóta: Németország), Oroszország és a Habsburg Monarchia (azóta: Osztrák-Magyar Monarchia) harmadszor is felosztotta egymás között a Köztársaság területét, ezzel tulajdonképpen teljesen eltüntették a térképről. (Az első két felosztásnál az Államszövetség „csak” elvesztett egy csomó területet, de formálisan megmaradt önálló államnak.) Ezalatt a 123 év alatt számos felkelés tört ki az ország helyreállításáért (a 3 legnagyobb: az 1794-1795-ös Tadeusz Kościuszko-féle, az 1830-as Novemberi és az 1863-as Januári), azonkívül a polákok ott voltak Európa minden harcmezején, ahol szabadságharc folyt, remélve, hogy ezzel saját magukon is segítenek. Sok mindent elértek, de az önálló állam áhított helyreállítása csak nem jött meg. (Ott van Stanisław Wyspiański általam már sokat emlegetett 1900-as drámája a Menyegző: annak is a reménytelen lemondás a vége, hogy nem lesz újabb szabadságharc, nem tudunk megmozdulni, elvesztettük az Arany Kürtöt, amit Wernyhora, az ukrán énekmondó adott, hogy annak hangjára gyülekezzenek a harcra kész polákok. Csendes letargia. Álomszerű melankólia. Stb.)
És akkor egyszer csak kiütött az első világháború. Ez annál szomorúbb lehetett a polákoknak, minthogy más-más oldalakon, egymás ellen kellett harcolniuk. A harcoló nagyhatalmak azonban ekkor, hogy a polákokat megnyerjék, többnyire megígérték, hogy győzelem esetén helyreállítják Lengyelországot. Természetesen az orosz, a német és az osztrák-magyar uralkodó is úgy képzelte, hogy majd a maga területeihez csapja az ellenfél által birtokolt lengyel területeket, és így lesz helyreállítva Polákország, mint a maga nagy birodalmának egy része.
A lengyel vezetők azonban ravaszak voltak: egyezkedtek mindhárom hatalommal az ügyben, és többnyire engedélyt szereztek, hogy a cél érdekében viszonylag önálló lengyel légiókat szervezzenek. Csakhogy ezek a három különböző birodalomban szerveződő légiók összehangolták a tevékenységüket, és adott pillanatban egy parancsnokság alatt egyetlen hadsereggé álltak össze. Pont akkor, amikor a világháború hadviselő feleinek mindegyike ki volt már fulladva, és meg volt szorulva. Ezt használták ki a polákok, egy óvatlan pillanatban, minden nem lengyel haderőt lefegyvereztek, és kikáltották államuk helyreállítását. Ment minden, mint a karikacsapás.
Ennek a légiókból létrejövő önálló lengyel hadseregnek a főparancsnoka lett Józef Piłsudski, az egykori nagy szociáldemokrata harcos, aki húsz évvel korábban Szibériát is megjárta az akkori aktivitásáért. (Egyébként litvániai polák volt ő is Wilno/Vilnius környékéről.)
Aztán kiderült, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert az önálló Polskának még 4 év kemény harcot kellett folytatnia a bolsevik Oroszországgal, hogy az önállóság meg is maradjon. Hogy végül is győztek, az nagyban Piłsudski marsall katonai zsenijének köszönhető, aki Warszawa alól (!) kergette vissza az ellenséget jó messze. Ezt hívták akkor Wisła-menti csodának. (Ennek emlékére is van egy külön nemzeti ünnepük augusztus 15-én, az a Lengyel Hadsereg Napja.)
A történethez hozzátartozik, hogy Piłsudski, aki alapjában véve nem volt egy hatalomvágyó ember, a győzelem után lemondott, és mint köztiszteletnek örvendő nyugalmazott öreg katona élt tovább, visszavonultan. Egészen 1926-ig, amikor is kinyilvánította, hogy mivel a maga részéről elege van az addigi koalíciós kormányok töketlenkedéséből, ezért inkább a saját kezébe veszi az ország sorsát. Így hát puccsal magához ragadta a hatalmat, és kiépített egy fél-diktatúrát, egy tekintélyelvű államot. Ami működött is, a marsall 1935-ös haláláig.
Manapság azonban Piłsudskira mindenki egyértelműen mint nemzetmentő hősre gondol, és nem mint diktátorra. A varsói csata megnyeréséért, és minden egyéb nagy tettéért elfelejtették neki, hogy a hatalomátvétele során, bármennyire is vértelenül akarta megoldani, mégiscsak meghalt kb. 300 ember az utcai lövöldözésekben. Piłsudski- hős, akárki akármit mond róla. Nem véletlen, hogy a három nagy nemzeti ünnep közül kettőnek ő a főszereplője. (A harmadik május 3-a, akkor az 1791-es Alkotmányukat ünneplik a polákok.)
Az akkori eseményekről egyébként több kiállítás is volt a városban. Az egyik például a város legforgalmasabb helyén, közel a Centralny pályaudvarhoz. Ennek a címe az volt: Út a függetlenséghez. De elsősorban Warszawa történetét beszélte el képekben az I. világháború alatt. Vagyis arról, hogyan ígérte meg II. Nyikolaj cár Polákország egyesítését; aminek semmi foganatja nem lett, mert az oroszok hamar eliszkoltak Warszawából. Bejöttek helyettük a németek, akik megint fűt-fát megígértek, és nagyon meg voltak lepve, mikoregyszercsak megjelent nálunk egy csomó kékzubbonyos tiszt, bejelentve, hogy őket ezennel az önálló lengyel hadsereg hadifoglyainak nyilvánítja. Szólt a légiószervezésről is, és arról, hogy hogyan lett Warszawa az új Polákország fővárosa. (Persze mi más lett volna?) Mindez képekben elmesélve. A képek felett pedig hatalmas óriásplakáton az akkori lengyel vezetők képei. Bal oldalon a jobboldali pártok vezetőié (az ún. nemzeti demokratáké, rövidítve ND-é), Roman Dmowskié és Ignacy Paderewskié. Jobb oldalon pedig a baloldali pártok vezetőié, Wincenty Witosé és Józef Piłsudskié.
(Lábjegyzet: Ignacy Paderewski érdekes figura volt. Zongorista és zeneszerző. Az egész világon koncertezett, és soha nem mulasztotta el felhívni közönségének, rajongóinak figyelmét a polákok sanyarú helyzetére. Talán ezzel a fáradhatatlan lobbitevékenységével érdemelte ki, hogy mikor létrejött az önálló Lengyel Állam, ő lett a miniszterelnök. Jó kis ország ez, ahol zeneszerzőkből és kéményseprőkből lesznek a miniszterelnökök, villanyszerelőkből az elnökök.
Józef Piłsudski a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagja volt. Igaz, miután katonai főparancsnok lett, pártonkívülinek tekintette magát. Ugyanígy később is.
Wincenty Witosról már beszéltem, ő a PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe – Lengyel Népi Párt) vezetője volt. Piłsudskival később összeveszett, ezért megpróbálták egy koncepciós perrel kitúrni a helyéről. Ezért ő CsehSzlovákiába ment, de később visszajött)
A másik kiállítás (a Nemzeti Színház közelében) inkább az I. világháború alatti lengyel karikatúrákat mutatta be. Meg a szocialista mozgalmakat ebben az időben. Többen nézegettük. Mellettem egy 40 év körüli férfi állt. Egyszercsak megszólalt.
- Eh orosz vagy lengyel burzsoázia, nem mindegy?
- Öööö… - nem tudtam, erre mit mondjak.
- Bizony minden kornak megvan a maga burzsoáziája. Nem lehet azt elpusztítani. Így van ez, fiatal barátom.
-?!?!?!?
És akkor egyszer csak kiütött az első világháború. Ez annál szomorúbb lehetett a polákoknak, minthogy más-más oldalakon, egymás ellen kellett harcolniuk. A harcoló nagyhatalmak azonban ekkor, hogy a polákokat megnyerjék, többnyire megígérték, hogy győzelem esetén helyreállítják Lengyelországot. Természetesen az orosz, a német és az osztrák-magyar uralkodó is úgy képzelte, hogy majd a maga területeihez csapja az ellenfél által birtokolt lengyel területeket, és így lesz helyreállítva Polákország, mint a maga nagy birodalmának egy része.
A lengyel vezetők azonban ravaszak voltak: egyezkedtek mindhárom hatalommal az ügyben, és többnyire engedélyt szereztek, hogy a cél érdekében viszonylag önálló lengyel légiókat szervezzenek. Csakhogy ezek a három különböző birodalomban szerveződő légiók összehangolták a tevékenységüket, és adott pillanatban egy parancsnokság alatt egyetlen hadsereggé álltak össze. Pont akkor, amikor a világháború hadviselő feleinek mindegyike ki volt már fulladva, és meg volt szorulva. Ezt használták ki a polákok, egy óvatlan pillanatban, minden nem lengyel haderőt lefegyvereztek, és kikáltották államuk helyreállítását. Ment minden, mint a karikacsapás.
Ennek a légiókból létrejövő önálló lengyel hadseregnek a főparancsnoka lett Józef Piłsudski, az egykori nagy szociáldemokrata harcos, aki húsz évvel korábban Szibériát is megjárta az akkori aktivitásáért. (Egyébként litvániai polák volt ő is Wilno/Vilnius környékéről.)
Aztán kiderült, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert az önálló Polskának még 4 év kemény harcot kellett folytatnia a bolsevik Oroszországgal, hogy az önállóság meg is maradjon. Hogy végül is győztek, az nagyban Piłsudski marsall katonai zsenijének köszönhető, aki Warszawa alól (!) kergette vissza az ellenséget jó messze. Ezt hívták akkor Wisła-menti csodának. (Ennek emlékére is van egy külön nemzeti ünnepük augusztus 15-én, az a Lengyel Hadsereg Napja.)
A történethez hozzátartozik, hogy Piłsudski, aki alapjában véve nem volt egy hatalomvágyó ember, a győzelem után lemondott, és mint köztiszteletnek örvendő nyugalmazott öreg katona élt tovább, visszavonultan. Egészen 1926-ig, amikor is kinyilvánította, hogy mivel a maga részéről elege van az addigi koalíciós kormányok töketlenkedéséből, ezért inkább a saját kezébe veszi az ország sorsát. Így hát puccsal magához ragadta a hatalmat, és kiépített egy fél-diktatúrát, egy tekintélyelvű államot. Ami működött is, a marsall 1935-ös haláláig.
Manapság azonban Piłsudskira mindenki egyértelműen mint nemzetmentő hősre gondol, és nem mint diktátorra. A varsói csata megnyeréséért, és minden egyéb nagy tettéért elfelejtették neki, hogy a hatalomátvétele során, bármennyire is vértelenül akarta megoldani, mégiscsak meghalt kb. 300 ember az utcai lövöldözésekben. Piłsudski- hős, akárki akármit mond róla. Nem véletlen, hogy a három nagy nemzeti ünnep közül kettőnek ő a főszereplője. (A harmadik május 3-a, akkor az 1791-es Alkotmányukat ünneplik a polákok.)
Az akkori eseményekről egyébként több kiállítás is volt a városban. Az egyik például a város legforgalmasabb helyén, közel a Centralny pályaudvarhoz. Ennek a címe az volt: Út a függetlenséghez. De elsősorban Warszawa történetét beszélte el képekben az I. világháború alatt. Vagyis arról, hogyan ígérte meg II. Nyikolaj cár Polákország egyesítését; aminek semmi foganatja nem lett, mert az oroszok hamar eliszkoltak Warszawából. Bejöttek helyettük a németek, akik megint fűt-fát megígértek, és nagyon meg voltak lepve, mikoregyszercsak megjelent nálunk egy csomó kékzubbonyos tiszt, bejelentve, hogy őket ezennel az önálló lengyel hadsereg hadifoglyainak nyilvánítja. Szólt a légiószervezésről is, és arról, hogy hogyan lett Warszawa az új Polákország fővárosa. (Persze mi más lett volna?) Mindez képekben elmesélve. A képek felett pedig hatalmas óriásplakáton az akkori lengyel vezetők képei. Bal oldalon a jobboldali pártok vezetőié (az ún. nemzeti demokratáké, rövidítve ND-é), Roman Dmowskié és Ignacy Paderewskié. Jobb oldalon pedig a baloldali pártok vezetőié, Wincenty Witosé és Józef Piłsudskié.
(Lábjegyzet: Ignacy Paderewski érdekes figura volt. Zongorista és zeneszerző. Az egész világon koncertezett, és soha nem mulasztotta el felhívni közönségének, rajongóinak figyelmét a polákok sanyarú helyzetére. Talán ezzel a fáradhatatlan lobbitevékenységével érdemelte ki, hogy mikor létrejött az önálló Lengyel Állam, ő lett a miniszterelnök. Jó kis ország ez, ahol zeneszerzőkből és kéményseprőkből lesznek a miniszterelnökök, villanyszerelőkből az elnökök.
Józef Piłsudski a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagja volt. Igaz, miután katonai főparancsnok lett, pártonkívülinek tekintette magát. Ugyanígy később is.
Wincenty Witosról már beszéltem, ő a PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe – Lengyel Népi Párt) vezetője volt. Piłsudskival később összeveszett, ezért megpróbálták egy koncepciós perrel kitúrni a helyéről. Ezért ő CsehSzlovákiába ment, de később visszajött)
A másik kiállítás (a Nemzeti Színház közelében) inkább az I. világháború alatti lengyel karikatúrákat mutatta be. Meg a szocialista mozgalmakat ebben az időben. Többen nézegettük. Mellettem egy 40 év körüli férfi állt. Egyszercsak megszólalt.
- Eh orosz vagy lengyel burzsoázia, nem mindegy?
- Öööö… - nem tudtam, erre mit mondjak.
- Bizony minden kornak megvan a maga burzsoáziája. Nem lehet azt elpusztítani. Így van ez, fiatal barátom.
-?!?!?!?
2010. november 10., szerda
Jelszavak
Már kitettem a Facebookra azt a jópofa plakátot, ami a lengyel nemzeti ünnepre, a Függetlenség Napjára, azaz november 11-ére hívogatja a fiatalokat egy hazafias rockkoncertre. (Mielőtt félreértenétek, itt Polákországban nem létezik a „nemzeti rock”, mint műfaj, abban a bosszantóan ötlettelen és irritálóan vonalas, soviniszta értelemben, mint nálunk.) A plakát egy 1920-as fegyverbe szólító plakát átrajzolása, szerintem egész érdekes módon. (Nem tudom, hogy tolerálnák-e az ilyet nálunk, ahol egyes humortalan vadkeresztények még azt is zokon vették, amikor egy Veszprémet népszerűsítő turisztikai plakáton a szerző napszemüvegben merészelte ábrázolni I. István királyt és Gizella királynét.)
Most a kezembe akadt egy szórólap is erről. (Mármint a november 11-ei koncertről.) Az a szöveg, amit láttam rajta, olyan, hogy muszáj most leírnom, és le is fordítanom Nektek. Íme:
„Wyobraź sobie, że codziennie tworzysz wielkie dzieło.
Wyobraź sobie, że Twoje decyzje wpływają na kształt świata.
Wyobraź sobie wyzwania i cele, które chcesz i możesz zrealizować.
Wyobraź sobie, jak sprawiasz, że Twoi przyjaciele czują się bezpiecznie.
Wyobraź sobie, że dajesz innym wolność.
Wyobraź sobie, że każdy dzień jest Dniem Niepodległości.
Wyobraź sobie…
Że to Polska właśnie!”
És magyarul:
„Gondold el, hogy minden nap nagy dolgokat viszel véghez.
Gondold el, hogy döntéseid befolyásolják a világ alakulását.
Gondolj el magadnak kihívásokat és célokat, amiket meg akarsz és meg tudsz valósítani.
Gondold el, mit tehetsz azért, hogy barátaid biztonságban érezzék magukat.
Gondold el, hogy szabadságot adsz másoknak.
Gondold el, hogy minden nap a Függetlenség Napja.
Gondold el,…
Hogy >>ez hát Lengyelország<<*!” Tehát a nemzeti ünnep alkalmából cselekvésre, aktív alkotásra biztatják a fiatalokat. Nem lecseszik a mai ifjúságot, hogy nem olyan bátrak és vitézek, meg okosak, meg kitartóak meg keratívak, mint az őseik. És nem is csak annyit üzennek nekik: legyenek büszkék, hogy e nemzet fia és lányai, legyenek büszkék bátor, vitéz, okos, kitartó, kreatív őseikre, és ezzel minden el is van intézve. (Mindkét szöveg akkor igazán álszent, ha magához hasonló fiataloktól hallja az ember.) Volt Budapesten egy egyetemi lap, Spiritusz Campus volt a címe. (Lehet, hogy még most is megvan.) Ebbe írogatott egy Mészáros András nevű egyetemista, akit így ismeretlenül is nagyon tiszteltem, az önálló véleményéért, a meg nem alkuvásáért, még ha időnként túlzásokba is esett heves, bátor kritikusságában. Ő írt egy cikket Puskás Ferenc halála után. Az a nagy nemzeti rongyrázás, az a csillogó-villogó képmutatás, amivel az ország szerény Öcsi bácsijának temetését megrendezték sokunkat felháborított. Gondolom, őt, Andrást is, mert ezt írta akkor: „Ezek a >>nagy emberek<< többet érdemelnének annál, mint hogy egyszerűen hátbaveregessük magunkat, amiért olyan ügyesek voltunk, hogy sikerült egy országba születnünk velük.” Ők megtették a magukét a maguk szintjén. Tegyük meg mi is a magunkét a magunkén! – ez volt a cikkének a lényege. (* Idézet Stanisław Wyspiański drámájából, a Menyegzőből (Wesele). A Menyasszony (Jadwiga) és a Költő (Kazimierz Tetmajer, a Vőlegény barátja) beszélgetnek. 1900-ban járunk, amikor éppen már több mint száz éve nincs Lengyel Állam. Jadwiga, mint egyszerű parasztlány nem is biztos benne, hogy mi az hogy Lengyelország egyáltalán. Ekkor a Költő megkéri, helyezze melkasára a kezét: PANNA MŁODA: …Serce?
POETA: A to Polska właśnie!
MENYASSZONY: …A szív?
KÖLTŐ: Ez hát Lengyelország!
(Spiró György fordítása))
Most a kezembe akadt egy szórólap is erről. (Mármint a november 11-ei koncertről.) Az a szöveg, amit láttam rajta, olyan, hogy muszáj most leírnom, és le is fordítanom Nektek. Íme:
„Wyobraź sobie, że codziennie tworzysz wielkie dzieło.
Wyobraź sobie, że Twoje decyzje wpływają na kształt świata.
Wyobraź sobie wyzwania i cele, które chcesz i możesz zrealizować.
Wyobraź sobie, jak sprawiasz, że Twoi przyjaciele czują się bezpiecznie.
Wyobraź sobie, że dajesz innym wolność.
Wyobraź sobie, że każdy dzień jest Dniem Niepodległości.
Wyobraź sobie…
Że to Polska właśnie!”
És magyarul:
„Gondold el, hogy minden nap nagy dolgokat viszel véghez.
Gondold el, hogy döntéseid befolyásolják a világ alakulását.
Gondolj el magadnak kihívásokat és célokat, amiket meg akarsz és meg tudsz valósítani.
Gondold el, mit tehetsz azért, hogy barátaid biztonságban érezzék magukat.
Gondold el, hogy szabadságot adsz másoknak.
Gondold el, hogy minden nap a Függetlenség Napja.
Gondold el,…
Hogy >>ez hát Lengyelország<<*!” Tehát a nemzeti ünnep alkalmából cselekvésre, aktív alkotásra biztatják a fiatalokat. Nem lecseszik a mai ifjúságot, hogy nem olyan bátrak és vitézek, meg okosak, meg kitartóak meg keratívak, mint az őseik. És nem is csak annyit üzennek nekik: legyenek büszkék, hogy e nemzet fia és lányai, legyenek büszkék bátor, vitéz, okos, kitartó, kreatív őseikre, és ezzel minden el is van intézve. (Mindkét szöveg akkor igazán álszent, ha magához hasonló fiataloktól hallja az ember.) Volt Budapesten egy egyetemi lap, Spiritusz Campus volt a címe. (Lehet, hogy még most is megvan.) Ebbe írogatott egy Mészáros András nevű egyetemista, akit így ismeretlenül is nagyon tiszteltem, az önálló véleményéért, a meg nem alkuvásáért, még ha időnként túlzásokba is esett heves, bátor kritikusságában. Ő írt egy cikket Puskás Ferenc halála után. Az a nagy nemzeti rongyrázás, az a csillogó-villogó képmutatás, amivel az ország szerény Öcsi bácsijának temetését megrendezték sokunkat felháborított. Gondolom, őt, Andrást is, mert ezt írta akkor: „Ezek a >>nagy emberek<< többet érdemelnének annál, mint hogy egyszerűen hátbaveregessük magunkat, amiért olyan ügyesek voltunk, hogy sikerült egy országba születnünk velük.” Ők megtették a magukét a maguk szintjén. Tegyük meg mi is a magunkét a magunkén! – ez volt a cikkének a lényege. (* Idézet Stanisław Wyspiański drámájából, a Menyegzőből (Wesele). A Menyasszony (Jadwiga) és a Költő (Kazimierz Tetmajer, a Vőlegény barátja) beszélgetnek. 1900-ban járunk, amikor éppen már több mint száz éve nincs Lengyel Állam. Jadwiga, mint egyszerű parasztlány nem is biztos benne, hogy mi az hogy Lengyelország egyáltalán. Ekkor a Költő megkéri, helyezze melkasára a kezét: PANNA MŁODA: …Serce?
POETA: A to Polska właśnie!
MENYASSZONY: …A szív?
KÖLTŐ: Ez hát Lengyelország!
(Spiró György fordítása))
Underground
Nem szóltam még a varsói metróról, pedig mindennap használom, utazom vele oda, meg vissza, előre meg hátra. Warszawában csak egy metróvonal van, a másodikat most építik, de az elkészülte bizonytalan, mint Budapesten a 4-esé. (Vagy azért annyira talán mégsem.) De hát a Királyi Várat sem két nap alatt építették újjá a háború után. Sőt… De ez más téma.
Szóval a metró. Amit leginkább szeretek benne, az a hang, ahogyan elindul. Egy egészen titokzatos hangsor, mintha egy részlet lenne, valami Ennio Morricone-filmzenéből. Vagy mintha éppen egy űrhajó szállna fel a Csillagok háborújában (ugye Star(a) Wars(zawá)ban vagyunk!), a Star Trekben vagy a Pirx kapitányban. (Azt is egy polák írta.) Idővel az ember hozzászokik ehhez a hanghoz, és nem indul be minden alkalommal a fantáziája tőle, de amikor először utazik, akkor mindenképpen nagy élmény.
Ami még érdekes, hogy a városatyáknak, vagy a metró tervezőinek vagy szóval az illetékeseknek szemmel láthatóan szívügye, hogy a polgárok egy pillanatra se unatkozzanak. Ezért ha nem is minden kocsi, de azért legtöbbje fel van szerelve kis kivetítőkkel, amelyeken az utasok mindenféle híreket olvashatnak az országos ügyekről. Ilyesmi persze már Budapesten is van, de csak az állomásokon, és azok közül is csak egy-kettőben. Itt viszont utazás közben is olvasgathat az ember. És egész jól lehet tájékozódni a fontos témákról az ilyenekből. (Jó hogy ez van, mert Grzesiekéknek nincs tv-jük (szerencsére), a Gazeta Wyborczát meg azért nem mindennap veszem meg.) Nem csak híreket lehet látni, hanem szép fotókat is, főleg egy Beata Pawlikowska nevű csinos újságíró lány tibeti utazásáról. Valamint az ember mindennap megtanulhat egy új angol szót vagy egy egész frazeologizmust, képet kaphat arról, hogy milyen filmek futnak manapság a mozikban (megtudhatja, hogy a Fűrész az lengyelül Piła), és hogy milyen koncertekre érdemes elmenni a napokban. És, hogy a gyerekeknek is legyen valami érdekesség, időnként egy kissé bugyuta képregény is megjelenik a kivetítőn, Stefan, a sárkány meg a haverja, Franek, a majom kalandjairól. Meg azért néha ilyen „érdekes és semmire sem használható tényeket” is kiírnak ide (pl, hogy hol hullott a legnagyobb jégeső, hogy a fiatalok egyre korábban kezdik a szexet, Indiában fél évig esik az eső, stb.), mert miért ne?
Szóval ilyen jó hely ez a metró. Na persze a legnagyobb csúcsforgalmat itt is eléggé megszenvedi az ember, van oldalbakönyöklés, lábrataposás, meg fellökés, meg odacsukás. És a kivetítőt sem mindig lehet látni a többi embertől, de ha valaki ezen problémázik az én helyzetemben, az azt jelenti, hogy túlságosan jó dolga van, belekényelmesedett az itteni életbe.
Ellenőröket még nem láttam, de nem is biztos, hogy szükség van rájuk, mert kártyás beléptető rendszerrel működik az egész, ilyen modern egy közlekedési eszköz ez, kérem. Van viszont metró-őrség, akik rendesen gumibottal az oldalukon járkálnak fel-alá az állomásokon, vigyázva a rendre. Ez különben érdekes dolog: mennyiféle militáris szervezet van itt: rendőrség (időnként még a katonai rendészet is besegít nekik), városi őrség, metró-őrség, pláza-őrség. Vagy csak arról van szó, hogy ezek még mind állami kézben vannak, és nem mindenféle őrző-védő szervezetek látják el a feladataikat. De az is igaz, hogy sokkal inkább szem előtt vannak, mint Budapesten, mintha sűrűbben járőröznének.
A metrómegállók viszont sok szempontból nagyon egyformák; úgy értem, itt biztos nem lehetne olyan filmet forgatni, mint a Kontroll volt Magyarországon. (Egyébként a Kontroll itt is hatalmas siker volt pár éve.)
Szóval a metró. Amit leginkább szeretek benne, az a hang, ahogyan elindul. Egy egészen titokzatos hangsor, mintha egy részlet lenne, valami Ennio Morricone-filmzenéből. Vagy mintha éppen egy űrhajó szállna fel a Csillagok háborújában (ugye Star(a) Wars(zawá)ban vagyunk!), a Star Trekben vagy a Pirx kapitányban. (Azt is egy polák írta.) Idővel az ember hozzászokik ehhez a hanghoz, és nem indul be minden alkalommal a fantáziája tőle, de amikor először utazik, akkor mindenképpen nagy élmény.
Ami még érdekes, hogy a városatyáknak, vagy a metró tervezőinek vagy szóval az illetékeseknek szemmel láthatóan szívügye, hogy a polgárok egy pillanatra se unatkozzanak. Ezért ha nem is minden kocsi, de azért legtöbbje fel van szerelve kis kivetítőkkel, amelyeken az utasok mindenféle híreket olvashatnak az országos ügyekről. Ilyesmi persze már Budapesten is van, de csak az állomásokon, és azok közül is csak egy-kettőben. Itt viszont utazás közben is olvasgathat az ember. És egész jól lehet tájékozódni a fontos témákról az ilyenekből. (Jó hogy ez van, mert Grzesiekéknek nincs tv-jük (szerencsére), a Gazeta Wyborczát meg azért nem mindennap veszem meg.) Nem csak híreket lehet látni, hanem szép fotókat is, főleg egy Beata Pawlikowska nevű csinos újságíró lány tibeti utazásáról. Valamint az ember mindennap megtanulhat egy új angol szót vagy egy egész frazeologizmust, képet kaphat arról, hogy milyen filmek futnak manapság a mozikban (megtudhatja, hogy a Fűrész az lengyelül Piła), és hogy milyen koncertekre érdemes elmenni a napokban. És, hogy a gyerekeknek is legyen valami érdekesség, időnként egy kissé bugyuta képregény is megjelenik a kivetítőn, Stefan, a sárkány meg a haverja, Franek, a majom kalandjairól. Meg azért néha ilyen „érdekes és semmire sem használható tényeket” is kiírnak ide (pl, hogy hol hullott a legnagyobb jégeső, hogy a fiatalok egyre korábban kezdik a szexet, Indiában fél évig esik az eső, stb.), mert miért ne?
Szóval ilyen jó hely ez a metró. Na persze a legnagyobb csúcsforgalmat itt is eléggé megszenvedi az ember, van oldalbakönyöklés, lábrataposás, meg fellökés, meg odacsukás. És a kivetítőt sem mindig lehet látni a többi embertől, de ha valaki ezen problémázik az én helyzetemben, az azt jelenti, hogy túlságosan jó dolga van, belekényelmesedett az itteni életbe.
Ellenőröket még nem láttam, de nem is biztos, hogy szükség van rájuk, mert kártyás beléptető rendszerrel működik az egész, ilyen modern egy közlekedési eszköz ez, kérem. Van viszont metró-őrség, akik rendesen gumibottal az oldalukon járkálnak fel-alá az állomásokon, vigyázva a rendre. Ez különben érdekes dolog: mennyiféle militáris szervezet van itt: rendőrség (időnként még a katonai rendészet is besegít nekik), városi őrség, metró-őrség, pláza-őrség. Vagy csak arról van szó, hogy ezek még mind állami kézben vannak, és nem mindenféle őrző-védő szervezetek látják el a feladataikat. De az is igaz, hogy sokkal inkább szem előtt vannak, mint Budapesten, mintha sűrűbben járőröznének.
A metrómegállók viszont sok szempontból nagyon egyformák; úgy értem, itt biztos nem lehetne olyan filmet forgatni, mint a Kontroll volt Magyarországon. (Egyébként a Kontroll itt is hatalmas siker volt pár éve.)
A város Tornya
Akármit is mondanak, azért Warszawa legjellegzetesebb épülete mégiscsak a Kultúra és Tudomány Palotája (Pałac Kultury i Nauk, a továbbiakban PKiN). Hiába a felújított Királyi Vár, az átlagos külföldinek, mégiscsak ennek az égbemutató, hegyes, impozáns toronynak a látványa fog valószínűleg leginkább megmaradni, és a későbbiekben is beugrani Warszawából. (Ha éppen nem a nagymellű sellőlány a város címeréből.) Ha viszont ezt szóvá teszed egy poláknak, akkor ő valószínűleg idegesen legyinteni fog, és azt mondja:
-Eh!
Meglepődsz, de ízlések és pofonok, gondolod. Én is így voltam ezzel. De miután sok lengyel ismerősömtől visszahallottam, hogy milyen egy otromba épület ez, így meg úgy; a nyári egyetem ideje alatt végül is rákérdeztem az egyik tanáromnál. Olyasmit mondott, hogy:
-Nem illik oda a város közepére. Elcsúfítja a városképet…
Vagy valami ilyesmit. A fejemet csóváltam. Ha megállunk a Palota alatt, és körbejárjuk, közben figyelve, hogy milyen épületek veszik körbe ezt a tornyot, egy csomó ronda üvegdobozt (azaz felhőkarcolót) fogunk látni, mindenféle mesterséges fényekkel meg giccsesebbnél giccsesebb reklámplakátokkal. Ehhez képest a Palota egy nyugodt, joviális, régimódi de derűs öregúrnak tűnik a sok műanyag plázacica között, a maga modern gótikájával. És ez a sok épület itt körben mind hotel meg pláza, meg ilyesmi, szóval a globalizált rablókapitalista világ erkölcsi fertőjének helyei, a Palota meg mégiscsak a tudomány és a kultúra helye.
Egy idő után aztán, mindenféle elejtett gunyoros megjegyzések alapján már átláttam a szitán. A PKiN sosem fogja lemosni magáról a szégyenbélyeget, hogy „Sztálin ajándéka a Lengyel Népnek”. Ja, hogy innen fúj a szél?! Ezért nem örülnek neki, hogy ez az újjáépített város legjellegzetesebb épülete! (Möhehehe- nevetek magamban, kissé kárörvendően.)
Egyébként az épület tényleg a régi szovjet építészet jegyeit viseli magán. (Egyesek szerint emlékeztet arra, ahogyan a soha meg nem épült Szovjetek Palotájának kellett volna kinéznie Leningrádon.)
Ha már ott van ez a nagy központi monstrum, a polákok használják is. Méghozzá arra, amire eredetileg is tervezve lett. Van itt gépészeti múzeum, ifjúsági szabadidőközpont, hatalmas kongresszusi terem, három színház (amelyekből az egyik Báb- a másik Stúdió- a harmadik Drámai Színház), és egy mozi. (Ott meg éppen most zajlik „Szputnyik Lengyelország felett” címmel a kortárs orosz filmek fesztiválja.) És ezek még mindig csak a külső szárnyai az épületnek, mi minden lehet még magában a középpontban álló fő toronyban! A régi időkben mindenféle újságok szerkesztőségei voltak itt, meg egy csomó pártiroda. Nem tudom, manapság hogy van ez, azt hiszem a szerkesztőségek közül nem egy itt is maradt, máig is. Talán a kilencésháromnegyedik emeleten van a lengyel Mágiaügyi Minisztérium (Ministerswto Spraw Magicznych) is, habár erre nem mernék megesküdni. (Pedig ezt illene tudnom.)
Nem tudom, miért, de nekem ez az épület valahogy tetszik. Jó, egy kicsit szürke, de azontúl szerintem szép, megvan a maga bája. Valahogy nagyon vonz is, néha erős késztetést érzek, hogy körbesétáljam. Tetszik a formája, de még a körben elhelyezett szocreál szobrok is tetszenek. (Adam Mickiewicz, Fryderyk Chopin és Maria Skłodowska-Curie szobrain kívül van itt Marx-Engels-Lenin-kötetet szorongató tanár, csörgődobos diáklányka, fogaskerekes mérnök, és építőmunkás is, akinek egyik kezében vaskos könyv, a másikban légkalapács van.) Lehet, hogy emellett nem is csak az épület külseje vonz, hanem az a sok minden, ami benne lehet. Hogy egy helyen ennyi minden érdekes kulturális intézmény legyen, az számomra nagyon izgalmas. (Persze az államszocialista rendszerek nem véletlenül demonstráltak ilyen nagy kulturális-tudományos presztízsépületek felhúzásával, az tény.)
Belül még csak egyszer voltam, akkor is a földszinten egy Solidarność-kiállításon. (Na, ugye - mondtam akkor - hogy nem az számít, hogy ki építette ezt az egészet, hanem, hogy milyen események zajlanak itt. Nem?) De szeretném egyszer keresztül-kasul bejárni az egészet, megnézni mi van az egyes emeleteken, meg minden. Meg érdekes lehet kinézni is a tetőről. Egyszer majd annak is eljön az ideje. Bár most is eszembe jutott, hogy meg kellene szólítani a városi őrség (straż miejska) ott ácsorgó tagjait, azokkal a szavakkal, amikkel Hagyjállógva Vászka meg a haverja Ványka szólították meg a Szentpétervári Állami Bank előtt posztoló vöröskatonát (Gothár Péter filmjében):
-„Engedje meg, instállom, pandúr elvtárs egy szegény kisgazda-földmunkás bóhernek, hogy a tetőről legeltesse a szemét ezen a szép épületen!”
Csak az a kár, hogy 1.) ezt a mondatot még oroszul sem tudtam megjegyezni, nemhogy lengyelre is lefordítsam; 2.) egyáltalán nem biztos, hogy ezután úgy fel tudnék repülni a Pałac tetejére, mint Vászka meg Ványka szálltak fel az Állami Bankra Petyerburgban. A hoppanálás is bizonytalan errefelé, ha itt van a Minisztérium. Így hát kénytelen lennék a liftet használni. De biztos nem lennék egyedül a tetőn sem. Ez a Pałac mégiscsak Warszawa Empire State Buildingje. És bármennyire is jólesik időnként morgolódni az államszocializmus öröksége miatt, azért a lelkük mélyén a polákok is szeretik ezt az épületet, és örülnek, hogy itt van.
-Eh!
Meglepődsz, de ízlések és pofonok, gondolod. Én is így voltam ezzel. De miután sok lengyel ismerősömtől visszahallottam, hogy milyen egy otromba épület ez, így meg úgy; a nyári egyetem ideje alatt végül is rákérdeztem az egyik tanáromnál. Olyasmit mondott, hogy:
-Nem illik oda a város közepére. Elcsúfítja a városképet…
Vagy valami ilyesmit. A fejemet csóváltam. Ha megállunk a Palota alatt, és körbejárjuk, közben figyelve, hogy milyen épületek veszik körbe ezt a tornyot, egy csomó ronda üvegdobozt (azaz felhőkarcolót) fogunk látni, mindenféle mesterséges fényekkel meg giccsesebbnél giccsesebb reklámplakátokkal. Ehhez képest a Palota egy nyugodt, joviális, régimódi de derűs öregúrnak tűnik a sok műanyag plázacica között, a maga modern gótikájával. És ez a sok épület itt körben mind hotel meg pláza, meg ilyesmi, szóval a globalizált rablókapitalista világ erkölcsi fertőjének helyei, a Palota meg mégiscsak a tudomány és a kultúra helye.
Egy idő után aztán, mindenféle elejtett gunyoros megjegyzések alapján már átláttam a szitán. A PKiN sosem fogja lemosni magáról a szégyenbélyeget, hogy „Sztálin ajándéka a Lengyel Népnek”. Ja, hogy innen fúj a szél?! Ezért nem örülnek neki, hogy ez az újjáépített város legjellegzetesebb épülete! (Möhehehe- nevetek magamban, kissé kárörvendően.)
Egyébként az épület tényleg a régi szovjet építészet jegyeit viseli magán. (Egyesek szerint emlékeztet arra, ahogyan a soha meg nem épült Szovjetek Palotájának kellett volna kinéznie Leningrádon.)
Ha már ott van ez a nagy központi monstrum, a polákok használják is. Méghozzá arra, amire eredetileg is tervezve lett. Van itt gépészeti múzeum, ifjúsági szabadidőközpont, hatalmas kongresszusi terem, három színház (amelyekből az egyik Báb- a másik Stúdió- a harmadik Drámai Színház), és egy mozi. (Ott meg éppen most zajlik „Szputnyik Lengyelország felett” címmel a kortárs orosz filmek fesztiválja.) És ezek még mindig csak a külső szárnyai az épületnek, mi minden lehet még magában a középpontban álló fő toronyban! A régi időkben mindenféle újságok szerkesztőségei voltak itt, meg egy csomó pártiroda. Nem tudom, manapság hogy van ez, azt hiszem a szerkesztőségek közül nem egy itt is maradt, máig is. Talán a kilencésháromnegyedik emeleten van a lengyel Mágiaügyi Minisztérium (Ministerswto Spraw Magicznych) is, habár erre nem mernék megesküdni. (Pedig ezt illene tudnom.)
Nem tudom, miért, de nekem ez az épület valahogy tetszik. Jó, egy kicsit szürke, de azontúl szerintem szép, megvan a maga bája. Valahogy nagyon vonz is, néha erős késztetést érzek, hogy körbesétáljam. Tetszik a formája, de még a körben elhelyezett szocreál szobrok is tetszenek. (Adam Mickiewicz, Fryderyk Chopin és Maria Skłodowska-Curie szobrain kívül van itt Marx-Engels-Lenin-kötetet szorongató tanár, csörgődobos diáklányka, fogaskerekes mérnök, és építőmunkás is, akinek egyik kezében vaskos könyv, a másikban légkalapács van.) Lehet, hogy emellett nem is csak az épület külseje vonz, hanem az a sok minden, ami benne lehet. Hogy egy helyen ennyi minden érdekes kulturális intézmény legyen, az számomra nagyon izgalmas. (Persze az államszocialista rendszerek nem véletlenül demonstráltak ilyen nagy kulturális-tudományos presztízsépületek felhúzásával, az tény.)
Belül még csak egyszer voltam, akkor is a földszinten egy Solidarność-kiállításon. (Na, ugye - mondtam akkor - hogy nem az számít, hogy ki építette ezt az egészet, hanem, hogy milyen események zajlanak itt. Nem?) De szeretném egyszer keresztül-kasul bejárni az egészet, megnézni mi van az egyes emeleteken, meg minden. Meg érdekes lehet kinézni is a tetőről. Egyszer majd annak is eljön az ideje. Bár most is eszembe jutott, hogy meg kellene szólítani a városi őrség (straż miejska) ott ácsorgó tagjait, azokkal a szavakkal, amikkel Hagyjállógva Vászka meg a haverja Ványka szólították meg a Szentpétervári Állami Bank előtt posztoló vöröskatonát (Gothár Péter filmjében):
-„Engedje meg, instállom, pandúr elvtárs egy szegény kisgazda-földmunkás bóhernek, hogy a tetőről legeltesse a szemét ezen a szép épületen!”
Csak az a kár, hogy 1.) ezt a mondatot még oroszul sem tudtam megjegyezni, nemhogy lengyelre is lefordítsam; 2.) egyáltalán nem biztos, hogy ezután úgy fel tudnék repülni a Pałac tetejére, mint Vászka meg Ványka szálltak fel az Állami Bankra Petyerburgban. A hoppanálás is bizonytalan errefelé, ha itt van a Minisztérium. Így hát kénytelen lennék a liftet használni. De biztos nem lennék egyedül a tetőn sem. Ez a Pałac mégiscsak Warszawa Empire State Buildingje. És bármennyire is jólesik időnként morgolódni az államszocializmus öröksége miatt, azért a lelkük mélyén a polákok is szeretik ezt az épületet, és örülnek, hogy itt van.
Ajanłasz, megied-j-zesz
Ha az ember szokajig wan külföldön, akkor megwan a weseje, chodź edź idő utan elkezd külföldy modra gądolkodny. A nielwet, a draga anianielwet perse nem felejty eł (nem isz lehet azt), czak a gądolkodasz jön walachodź maszkeppen. Az esjarasz waltozyk meg, talan. Ekkor aztan mond-jak isz neki kedwesz bratjai esz bratkai: „Ej te, mar egiesen lędziel modra gądolkozol, mint-cha mar te isz lędziel lęnel.”
Seręczere ez a wesej ęgiem ed-jeltałan nem fenieget. (Legalabbisz nem annira, mint Krakówban.) En mindyg tartok bizoniosz tawolszagot ezzel a sep orsaggał meg a nepekweł. De seretek itt lęny azert. Ty isz seretnetek, cha ide ótaznatok. Warszawa sep warosz. Mar szokat tudok lędzielül. De haza meg mindyg madziarul irok sep üdwözłeteket.
Meg majd irok perse maszt isz, ha seretnetek.
Serwustok Gierekek!
(Uhf, jaj, dechodzisz Gierekek, bocianat ezert, de jo pojennak latsott. Akartam irny: „Giermekek”. Idź mar azert jobb les, ud-je, mert a giermek lędzielül isz jelęt walamit. Izet, aprodot wadzisz fed-j-werchordozot. Madziaroktol tanultak meg, udź lat-syk ezt a sot isz. Na ęnit mara. Sy-astok!)
Seręczere ez a wesej ęgiem ed-jeltałan nem fenieget. (Legalabbisz nem annira, mint Krakówban.) En mindyg tartok bizoniosz tawolszagot ezzel a sep orsaggał meg a nepekweł. De seretek itt lęny azert. Ty isz seretnetek, cha ide ótaznatok. Warszawa sep warosz. Mar szokat tudok lędzielül. De haza meg mindyg madziarul irok sep üdwözłeteket.
Meg majd irok perse maszt isz, ha seretnetek.
Serwustok Gierekek!
(Uhf, jaj, dechodzisz Gierekek, bocianat ezert, de jo pojennak latsott. Akartam irny: „Giermekek”. Idź mar azert jobb les, ud-je, mert a giermek lędzielül isz jelęt walamit. Izet, aprodot wadzisz fed-j-werchordozot. Madziaroktol tanultak meg, udź lat-syk ezt a sot isz. Na ęnit mara. Sy-astok!)
2010. november 7., vasárnap
Emlékiratírók
Van egy ilyen órám (ez meg szerdánként van), hogy Emlékiratírók a XIX-XX. században. Jó vagy nem jó előadó a néni, aki tartja, ez most más kérdés. (Kicsit változó is.) De maga a téma tetszik. (Otthon is jártam ilyenre.) Emlékiratokat olvasni mindig izgalmas dolog. Sokban megismerheted egy másik ember véleményét a Világról. Persze az emlékirat általában valami önigazolás-féleség is, és aszerint is kell kezelni.
Én most Wincenty Witosét olvasom, aki egy egészen érdekes figurája volt a két világháború közötti politikai életnek. Egyszerű galíciai (Tarnów-környéki) parasztemberként kezdte a pályafutását, és tulajdonképpen egész életében soha nem adta fel a paraszti munkát, mindig volt egy darab földje, ahol dolgozhatott. De olyasféle gazda volt, mint Magyarországon Veres Péter vagy Nagy Ferenc. Önműveléssel, sok olvasással, nagy kitartással szerzett viszonylag széles műveltséget, és lett aztán közéleti személyiség, előbb járásbíró, később aztán a galíciai Lengyel Népi Párt (Polskie Stronnictwo Ludowe - PSL) tagja, az I. világháború idején már egyik vezetője, majd a két világháború közötti időben többször miniszterelnök. És ahogyan Péter bátya, vagy Nagy Ferenc, úgy pan Wincenty sem tagadta meg önmagát: magyar kollégáihoz hasonlóan minisztersége idején is parasztviseletben és csizmában járkált és reprezentált.
Ami az emlékirataiban különösen érdekes, hogy nem csak saját magáról ír nagyon sokat, sőt nem is elsősorban saját magáról, hanem a falujáról, a szülőhelyéről, annak szokásairól, hiedelmeiről, mindennapi életéről is, nagy alapossággal. Tulajdonképpen egy egész kis szociográfiát rittyent az emlékiratai elejére Wierzchosławicéről és környékéről, a járásról és Tarnów körzetéről. Érdemes lenne ezt az írást talán összevetni a Puszták népével vagy a hasonló magyar dolgokkal. Bár nem tudom, hogy az irodalmi szociográfia, mint műfaj megvolt-e a polákoknál is, és ha igen, ott is ilyen nagy jelentőségre tett-e szert a népi mozgalomban, mint nálunk. Amúgy nem ígérem, hogy lefordítom Witos emlékiratait, vagy ha igen, akkor legfeljebb csak ezt az elejét, mert ami utána jön, a sok pártharc, a leírások egymás fúrásáról, az egymással való kiszúrásról, ilyesmikről, azok már kit érdekelnek?
De mondom összevetésre érdemes lehet az egész a hasonló magyar alakokkal. Én a magam részéről egy időben nagyon szívesen olvastam sok mindent, Péter bácsitól, tetszett a keresetlen szavakkal megfogalmazott őszinte vélemény, az egyszerű, egyenes stílus, amiben írt. Őt is kevesen olvassák ma már, mert vagy úgy gondolják, hogy csak a saját korának szólt, és ma már nem aktuális, amit mond, vagy azt hiszik, hogy a későbbi, háború utáni szereplésével hiteltelenített, mindent, amit mondott. Pedig egyrészt, ha sok szó esik emellett arról, hogy Németh László műveit érdemes lenne feldolgozni és újragondolni, akkor amellett apró kiegészítőnek, kis kontextusnak jó lehet Péter bácsi véleménye is. Másrészt pedig az ember semmiféle használható és jó gondolatot nem hiteltelenít azzal, hogy valahol belesodródik valami olyan folyamatba, amit már nem tud irányítani, ahol kiesnek a dolgok a kezéből. Ettől még a jó ötletei megmaradnak, és ugyanúgy jó ötletek maradnak.
Gyanítom, hogy ilyen gondolatok és jó ötletek itt, Lengyelországban is lehetnek, csak meg kell keresni őket. Na, majd meglátjuk.
(Lábjegyzet: Ilyen párt, hogy PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe) ma is létezik, de tulajdonképpen már nem sok köze van a Witos-féle párthoz, bár hivatalosan annak a jogutódja.)
Én most Wincenty Witosét olvasom, aki egy egészen érdekes figurája volt a két világháború közötti politikai életnek. Egyszerű galíciai (Tarnów-környéki) parasztemberként kezdte a pályafutását, és tulajdonképpen egész életében soha nem adta fel a paraszti munkát, mindig volt egy darab földje, ahol dolgozhatott. De olyasféle gazda volt, mint Magyarországon Veres Péter vagy Nagy Ferenc. Önműveléssel, sok olvasással, nagy kitartással szerzett viszonylag széles műveltséget, és lett aztán közéleti személyiség, előbb járásbíró, később aztán a galíciai Lengyel Népi Párt (Polskie Stronnictwo Ludowe - PSL) tagja, az I. világháború idején már egyik vezetője, majd a két világháború közötti időben többször miniszterelnök. És ahogyan Péter bátya, vagy Nagy Ferenc, úgy pan Wincenty sem tagadta meg önmagát: magyar kollégáihoz hasonlóan minisztersége idején is parasztviseletben és csizmában járkált és reprezentált.
Ami az emlékirataiban különösen érdekes, hogy nem csak saját magáról ír nagyon sokat, sőt nem is elsősorban saját magáról, hanem a falujáról, a szülőhelyéről, annak szokásairól, hiedelmeiről, mindennapi életéről is, nagy alapossággal. Tulajdonképpen egy egész kis szociográfiát rittyent az emlékiratai elejére Wierzchosławicéről és környékéről, a járásról és Tarnów körzetéről. Érdemes lenne ezt az írást talán összevetni a Puszták népével vagy a hasonló magyar dolgokkal. Bár nem tudom, hogy az irodalmi szociográfia, mint műfaj megvolt-e a polákoknál is, és ha igen, ott is ilyen nagy jelentőségre tett-e szert a népi mozgalomban, mint nálunk. Amúgy nem ígérem, hogy lefordítom Witos emlékiratait, vagy ha igen, akkor legfeljebb csak ezt az elejét, mert ami utána jön, a sok pártharc, a leírások egymás fúrásáról, az egymással való kiszúrásról, ilyesmikről, azok már kit érdekelnek?
De mondom összevetésre érdemes lehet az egész a hasonló magyar alakokkal. Én a magam részéről egy időben nagyon szívesen olvastam sok mindent, Péter bácsitól, tetszett a keresetlen szavakkal megfogalmazott őszinte vélemény, az egyszerű, egyenes stílus, amiben írt. Őt is kevesen olvassák ma már, mert vagy úgy gondolják, hogy csak a saját korának szólt, és ma már nem aktuális, amit mond, vagy azt hiszik, hogy a későbbi, háború utáni szereplésével hiteltelenített, mindent, amit mondott. Pedig egyrészt, ha sok szó esik emellett arról, hogy Németh László műveit érdemes lenne feldolgozni és újragondolni, akkor amellett apró kiegészítőnek, kis kontextusnak jó lehet Péter bácsi véleménye is. Másrészt pedig az ember semmiféle használható és jó gondolatot nem hiteltelenít azzal, hogy valahol belesodródik valami olyan folyamatba, amit már nem tud irányítani, ahol kiesnek a dolgok a kezéből. Ettől még a jó ötletei megmaradnak, és ugyanúgy jó ötletek maradnak.
Gyanítom, hogy ilyen gondolatok és jó ötletek itt, Lengyelországban is lehetnek, csak meg kell keresni őket. Na, majd meglátjuk.
(Lábjegyzet: Ilyen párt, hogy PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe) ma is létezik, de tulajdonképpen már nem sok köze van a Witos-féle párthoz, bár hivatalosan annak a jogutódja.)
2010. november 3., szerda
Zene- Kult
Amúgy most hétvégén valamikor volt a Kult koncertje is valamelyik stadionban. Jó lett volna elmenni rá, de nem került rá sor. Persze nem is lett volna rá pénzem, mert félelmetesen drága volt az egész. Kb. kétszer annyi, mint amikor két és fél éve Krakówban a Kult, közös koncertet tartott a Dżemmel, a lengyel rock másik régi legendájával. De szemem előtt pont az a koncert lebegett, azt is megoldottam jegy nélkül, gondoltam, megfelelő terepszemle után most is be lehetne lógni akár.
Az a koncert ugyanis valamikor júniusban volt már, ha jól emlékszem. Nekem pedig még nem volt biztos, hogy mikor térek végleg haza. (Haza? Akkoriban kezdtem elbizonytalanodni, hogy hol vagyok én tulajdonképpen otthon, nem lehet-e, hogy már félig-meddig határon túli magyarnak számítok, krakkói magyarnak. De ez is csak egy átfutó gondolat volt.) Szóval egyfelől nem tudtam, Krakówban leszek-e még. Másfelől választanom is kellett, mert fogytán volt a pénzem: vagy elmegyek még erre a koncertre, vagy megveszem a nagy történész-thriller-író, Jacek Komuda legújabb könyvét. Az utóbbit választottam, a hazatérés bizonytalanságai miatt. Aztán úgy jött ki a lépés, hogy mégis a Városban voltam még akkor. Elsétáltam aznap a Piast kolihoz egészen közel eső, mellesleg gyönyörűen összegraffityzett stadionhoz. (Tényleg nagyon művészi graffityk voltak ott. Erről rögtön eszembe jutott, hogy a giminkben is volt egy ilyen betonfal, ahol ilyen egészen színes alkotások keletkeztek, mert a suli hagyta. Azóta ezt lebontották.)
Mint kiderült, volt egy hely, ahol alacsony volt a fal, és be lehetett látni. És a zenét is nagyon jól lehetett hallani. De nem csak én voltam ám ott, sőt. Vagy heten szorongtunk annál a helynél, teljesen véletlenszerűen összegyülekezve erre a nagy rockünnepre. A legfiatalabb egy 10-12 éves kisfiú volt, a legidősebb egy 40 év körüli nő. Csak akkor szeppent meg kicsit a társaság, mikor lassú, méltóságteljes léptekkel megjelent a sarkon egy piros sapkás zsandár. (Így hívják a katonai rendészeket, akiket messziről meg lehet ismerni piros barettjükről.) Persze aztán eszünkbe jutott, hogy miért épp a katonai rendészet biztosítana egy rockkoncertet. Biztosan nem minket akar elzavarni. Hát persze, hogy nem akart. Sőt, a zsandár is ugyanabban az ügyben jött, mint mi mindannyian, civil érdeklődőként. Hogy ezt jelezze, gyorsan le is kapta, és az övébe gyűrte élénkpiros sapkáját. Aztán beállt mellénk nézelődni.
Hallani egyébként mindent hallani lehetett, de látni csak a tomboló közönséget láttuk, az első sorokat. De így is kellemes élmény volt. Modjuk nem az elejére értem oda, csak a közepére, így pont a Kultról lemaradtam. Illetve csak az utolsó pár számot hallottam, de azok új számok voltak, amiket nem ismertem. Pedig milyen jó lett volna együtt énekelni Kazik Staszewskivel azokat a számokat, amiket akkor már betéve tudtam, amiken az utóbbi években a lengyeltudásomat köszörültem, például, hogy „Lengyelországban lakom, itt, itt, itt…”.
http://www.youtube.com/watch?v=180Mgpr8CfU
Vagy a Brooklyni Zsidók Tanácsát.
http://www.youtube.com/watch?v=PlN8ahuzGCs
Vagy az Egyetemistákat.
("Kinek van igaza? Heideggernek vagy Sartre-nak? (...) Kinek van igaza? A CIA-nek vagy a KGB-Nek?")
http://www.youtube.com/watch?v=8JGjRmRhTps
A Dżemet pedig egyáltalán nem ismertem akkor, csak a nevüket. De így is nagy élmény volt őket hallgatni.
A Kultot egyébként valamikor 2006 környékén ismertem meg, nem máshol, hanem a Collegiumban. Első éves lengyel szakos egyetemista voltam, sokat tudván már az országról, de nem ismerve egyetlen igazi kemény, régivágású rockegyüttest sem. A lengyel zenéről nekem a BratHanki jutott eszembe és a Tutki. (Majd róluk is mesélek.) És akkor jött Sztupy, az EC nagy alternatív-zenerajongó arca, mindenféle ilyen zene gyűjtője és közvetítője. Az ő révén ismertem meg igazán a Quimbyt és a Neo-nak a Kontroll előtti tevékenységét. Ő hozta közel hozzám ezeket. (A Hiperkarmát is szerette, aminek én később mindennél nagyobb rajongója lettem, de azt nem Sztupynak köszönhettem. Hanem egy lánynak. De ez egy másik történet.)
Szóval Sztupytól kaptam ezt a cd-t, amin a Kult majdnem összes addigi lemeze rajta volt. Lemásoltam. És nagyon megszerettem. Külön ajándék volt, hogy a dalszövegek is rajta voltak a cd-n, így tudtam egyszerre hallgatni és követni a szöveget is. Ez hihetetlenül sokat segített nyelvtanulásom kezdeti szakaszában. Szóval a Kult összeforrt ezzel az időszakommal.
Maga ez az együttes egyébként azt hiszem 1982 körül alaKULT. Tehát még tartott ezidőtájt a hadiállapot, amit Jaruzelski tábornok hirdetett meg a Solidarność letörésére. Szigorú időszak volt ez, amikor a hatalom átmenetileg (1981-1983 között) ismét bekeményített. (De ez már az utolsó bekeményítése volt.) Az alternatív zenei élet azonban virágzott. Egy csomó punkzenekar jött létre, berobbant a köztudatba a Lady Pank (ami csak nevében pank), a Perfect és egyéb ilyen rockerek. A Kult ebbe a hullámba remekül illeszkedett. Az együttes vezetője, frontembere egyébként Kazimierz Staszewski, mindenki Kazikja. Neki már az apja, Stanisław Staszewski is híres rockzenész volt. A Kult át is vett tőle egy csomó számot, ki is adtak egy ilyen lemezt, hogy Tata Kazika (Kazik apukája). Ezen volt egy nagyon híressé vált számuk, ami nekem például nagyon tetszik. A címe: Baranek (Kosocska vagy Kisbárány). Érdekessége, hogy maga a szöveg Staszek Staszewski találmánya, de a refrén, az a nagy romantikus költő Adam Mickiewicz híres misztikus drámai költeményéből, a Dziadyból (az Ősökből) van:
http://www.youtube.com/watch?v=DqBuIaa2-_s
„Na głowie kwietny ma wianek,
W ręku zielony badylek,
A przed nią bieży baranek,
A nad nią lata motylek…”
(Gimes Romána műfordítása szerint:
„Fején virágból koszorú van,
Kezében tart gyönyörű pálmát,
És előtte bárány szalad,
És mögötte lepke száll át.”)
(A magyar fordítás kevésbé jönne ki erre a zenére.) A Mickiewicz-szöveg csiszoltsága némi vicces ellentétben van a többi versszak közönségességével. Az egész arról szól, hogy ezek a mocskos disznó emberek milyen rondákat mondanak az én kedvesemre, pedig ő olyan szép… és itt jön a Mickiewicz-idézet.
Aztán Kazik egyszer-kétszer a Gyöngyhajú lányt is megpróbálta elénekelni, méghozzá magyarul, ami egy igen szép gesztus volt. Csakhát többnyire elég részegen próbálkozott a dologgal, és nem is értette, mit énekel, így ebből számunkra elég vicces dolog sült ki. (Mikor nem jutott eszébe a szöveg, időnként beleénekelte, hogy: „Mindenki másképp csinálja…”)
http://www.youtube.com/watch?v=21uu0fiX2Bg&feature=related
És van egy olyan számuk is, ami végig lengyel szövegű, egyetlenegy magyar sor van benne (ez a dal címe is), amely tökéletesen rímel az előző lengyel sorra, tartalmában azonban rejtélyesen eltér attól:
http://www.youtube.com/watch?v=dwOOsablziU
„Starych i chorych weźmiemy na chol,
Készítsen képet önmagáról…”
Fura. Az előző sor ugyanis valami ilyesmit jelent: az öregeket és betegeket kampókra vetjük.
Ez egyébként egy eléggé gyilkosan gúnyos társadalomkritika. A Kult ugyanis a rendszerváltás után sem szűnt meg ilyeneket írni. Vezető politikusokról is írtak gúnydalokat. (Waldemar Pawlakot a mostani miniszterelnökhelyetteset, de még Lech Wałęsát sem kímélték. (Utóbbi nem vette zokon, hogy azt éneklik róla: „Add vissza a százmilliómat!”) Itt, Polákországban ugyanis ilyeneket még lehet. Lehet viccelni ilyenekkel. Néha itt is feszült a helyzet az egyes pártok között (például most is), de mivel többpártrendszer van, ha valakiről kritikusan nyilatkozol nem fogják rögtön azt gondolni, hogy a másik oldalnak akarsz nyalni, és le vagy fizetve. Talán ezért is tartja magát erősebben a kabaré műfaja is. Erről ennyit.
A Kultról most többet nem írok, elég reklámot csináltam nekik így is. Ha szeretnétek, majd mesélek a BratHankiról és a Tutkiról is, amely folkegyüttesek a lengyel zenével és tulajdonképpen a lengyel nyelvvel való első találkozásomat jelentették. Mára legyen elég ennyi.
Ja, egyébként, mint már kiderült, a mostani koncertre nem mentem el. Viszont sétáltam egy kellemeset a Wisła-parton, később pedig beültem a Fusy (Zacc) teaházba, ahol Ania dolgozik. Jó hely, egy pincében van, az Óváros kellős közepén. A a falak tele vannak aggatva didzseridukkal. Gyertyafény, kellemes félhomály, ahogy ez lenni szokott. Ja és dizseridu hangja szólt magnóról, de lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés volt.
Az a koncert ugyanis valamikor júniusban volt már, ha jól emlékszem. Nekem pedig még nem volt biztos, hogy mikor térek végleg haza. (Haza? Akkoriban kezdtem elbizonytalanodni, hogy hol vagyok én tulajdonképpen otthon, nem lehet-e, hogy már félig-meddig határon túli magyarnak számítok, krakkói magyarnak. De ez is csak egy átfutó gondolat volt.) Szóval egyfelől nem tudtam, Krakówban leszek-e még. Másfelől választanom is kellett, mert fogytán volt a pénzem: vagy elmegyek még erre a koncertre, vagy megveszem a nagy történész-thriller-író, Jacek Komuda legújabb könyvét. Az utóbbit választottam, a hazatérés bizonytalanságai miatt. Aztán úgy jött ki a lépés, hogy mégis a Városban voltam még akkor. Elsétáltam aznap a Piast kolihoz egészen közel eső, mellesleg gyönyörűen összegraffityzett stadionhoz. (Tényleg nagyon művészi graffityk voltak ott. Erről rögtön eszembe jutott, hogy a giminkben is volt egy ilyen betonfal, ahol ilyen egészen színes alkotások keletkeztek, mert a suli hagyta. Azóta ezt lebontották.)
Mint kiderült, volt egy hely, ahol alacsony volt a fal, és be lehetett látni. És a zenét is nagyon jól lehetett hallani. De nem csak én voltam ám ott, sőt. Vagy heten szorongtunk annál a helynél, teljesen véletlenszerűen összegyülekezve erre a nagy rockünnepre. A legfiatalabb egy 10-12 éves kisfiú volt, a legidősebb egy 40 év körüli nő. Csak akkor szeppent meg kicsit a társaság, mikor lassú, méltóságteljes léptekkel megjelent a sarkon egy piros sapkás zsandár. (Így hívják a katonai rendészeket, akiket messziről meg lehet ismerni piros barettjükről.) Persze aztán eszünkbe jutott, hogy miért épp a katonai rendészet biztosítana egy rockkoncertet. Biztosan nem minket akar elzavarni. Hát persze, hogy nem akart. Sőt, a zsandár is ugyanabban az ügyben jött, mint mi mindannyian, civil érdeklődőként. Hogy ezt jelezze, gyorsan le is kapta, és az övébe gyűrte élénkpiros sapkáját. Aztán beállt mellénk nézelődni.
Hallani egyébként mindent hallani lehetett, de látni csak a tomboló közönséget láttuk, az első sorokat. De így is kellemes élmény volt. Modjuk nem az elejére értem oda, csak a közepére, így pont a Kultról lemaradtam. Illetve csak az utolsó pár számot hallottam, de azok új számok voltak, amiket nem ismertem. Pedig milyen jó lett volna együtt énekelni Kazik Staszewskivel azokat a számokat, amiket akkor már betéve tudtam, amiken az utóbbi években a lengyeltudásomat köszörültem, például, hogy „Lengyelországban lakom, itt, itt, itt…”.
http://www.youtube.com/watch?v=180Mgpr8CfU
Vagy a Brooklyni Zsidók Tanácsát.
http://www.youtube.com/watch?v=PlN8ahuzGCs
Vagy az Egyetemistákat.
("Kinek van igaza? Heideggernek vagy Sartre-nak? (...) Kinek van igaza? A CIA-nek vagy a KGB-Nek?")
http://www.youtube.com/watch?v=8JGjRmRhTps
A Dżemet pedig egyáltalán nem ismertem akkor, csak a nevüket. De így is nagy élmény volt őket hallgatni.
A Kultot egyébként valamikor 2006 környékén ismertem meg, nem máshol, hanem a Collegiumban. Első éves lengyel szakos egyetemista voltam, sokat tudván már az országról, de nem ismerve egyetlen igazi kemény, régivágású rockegyüttest sem. A lengyel zenéről nekem a BratHanki jutott eszembe és a Tutki. (Majd róluk is mesélek.) És akkor jött Sztupy, az EC nagy alternatív-zenerajongó arca, mindenféle ilyen zene gyűjtője és közvetítője. Az ő révén ismertem meg igazán a Quimbyt és a Neo-nak a Kontroll előtti tevékenységét. Ő hozta közel hozzám ezeket. (A Hiperkarmát is szerette, aminek én később mindennél nagyobb rajongója lettem, de azt nem Sztupynak köszönhettem. Hanem egy lánynak. De ez egy másik történet.)
Szóval Sztupytól kaptam ezt a cd-t, amin a Kult majdnem összes addigi lemeze rajta volt. Lemásoltam. És nagyon megszerettem. Külön ajándék volt, hogy a dalszövegek is rajta voltak a cd-n, így tudtam egyszerre hallgatni és követni a szöveget is. Ez hihetetlenül sokat segített nyelvtanulásom kezdeti szakaszában. Szóval a Kult összeforrt ezzel az időszakommal.
Maga ez az együttes egyébként azt hiszem 1982 körül alaKULT. Tehát még tartott ezidőtájt a hadiállapot, amit Jaruzelski tábornok hirdetett meg a Solidarność letörésére. Szigorú időszak volt ez, amikor a hatalom átmenetileg (1981-1983 között) ismét bekeményített. (De ez már az utolsó bekeményítése volt.) Az alternatív zenei élet azonban virágzott. Egy csomó punkzenekar jött létre, berobbant a köztudatba a Lady Pank (ami csak nevében pank), a Perfect és egyéb ilyen rockerek. A Kult ebbe a hullámba remekül illeszkedett. Az együttes vezetője, frontembere egyébként Kazimierz Staszewski, mindenki Kazikja. Neki már az apja, Stanisław Staszewski is híres rockzenész volt. A Kult át is vett tőle egy csomó számot, ki is adtak egy ilyen lemezt, hogy Tata Kazika (Kazik apukája). Ezen volt egy nagyon híressé vált számuk, ami nekem például nagyon tetszik. A címe: Baranek (Kosocska vagy Kisbárány). Érdekessége, hogy maga a szöveg Staszek Staszewski találmánya, de a refrén, az a nagy romantikus költő Adam Mickiewicz híres misztikus drámai költeményéből, a Dziadyból (az Ősökből) van:
http://www.youtube.com/watch?v=DqBuIaa2-_s
„Na głowie kwietny ma wianek,
W ręku zielony badylek,
A przed nią bieży baranek,
A nad nią lata motylek…”
(Gimes Romána műfordítása szerint:
„Fején virágból koszorú van,
Kezében tart gyönyörű pálmát,
És előtte bárány szalad,
És mögötte lepke száll át.”)
(A magyar fordítás kevésbé jönne ki erre a zenére.) A Mickiewicz-szöveg csiszoltsága némi vicces ellentétben van a többi versszak közönségességével. Az egész arról szól, hogy ezek a mocskos disznó emberek milyen rondákat mondanak az én kedvesemre, pedig ő olyan szép… és itt jön a Mickiewicz-idézet.
Aztán Kazik egyszer-kétszer a Gyöngyhajú lányt is megpróbálta elénekelni, méghozzá magyarul, ami egy igen szép gesztus volt. Csakhát többnyire elég részegen próbálkozott a dologgal, és nem is értette, mit énekel, így ebből számunkra elég vicces dolog sült ki. (Mikor nem jutott eszébe a szöveg, időnként beleénekelte, hogy: „Mindenki másképp csinálja…”)
http://www.youtube.com/watch?v=21uu0fiX2Bg&feature=related
És van egy olyan számuk is, ami végig lengyel szövegű, egyetlenegy magyar sor van benne (ez a dal címe is), amely tökéletesen rímel az előző lengyel sorra, tartalmában azonban rejtélyesen eltér attól:
http://www.youtube.com/watch?v=dwOOsablziU
„Starych i chorych weźmiemy na chol,
Készítsen képet önmagáról…”
Fura. Az előző sor ugyanis valami ilyesmit jelent: az öregeket és betegeket kampókra vetjük.
Ez egyébként egy eléggé gyilkosan gúnyos társadalomkritika. A Kult ugyanis a rendszerváltás után sem szűnt meg ilyeneket írni. Vezető politikusokról is írtak gúnydalokat. (Waldemar Pawlakot a mostani miniszterelnökhelyetteset, de még Lech Wałęsát sem kímélték. (Utóbbi nem vette zokon, hogy azt éneklik róla: „Add vissza a százmilliómat!”) Itt, Polákországban ugyanis ilyeneket még lehet. Lehet viccelni ilyenekkel. Néha itt is feszült a helyzet az egyes pártok között (például most is), de mivel többpártrendszer van, ha valakiről kritikusan nyilatkozol nem fogják rögtön azt gondolni, hogy a másik oldalnak akarsz nyalni, és le vagy fizetve. Talán ezért is tartja magát erősebben a kabaré műfaja is. Erről ennyit.
A Kultról most többet nem írok, elég reklámot csináltam nekik így is. Ha szeretnétek, majd mesélek a BratHankiról és a Tutkiról is, amely folkegyüttesek a lengyel zenével és tulajdonképpen a lengyel nyelvvel való első találkozásomat jelentették. Mára legyen elég ennyi.
Ja, egyébként, mint már kiderült, a mostani koncertre nem mentem el. Viszont sétáltam egy kellemeset a Wisła-parton, később pedig beültem a Fusy (Zacc) teaházba, ahol Ania dolgozik. Jó hely, egy pincében van, az Óváros kellős közepén. A a falak tele vannak aggatva didzseridukkal. Gyertyafény, kellemes félhomály, ahogy ez lenni szokott. Ja és dizseridu hangja szólt magnóról, de lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés volt.
A Vízbefúlt Herceg kastélyánál
Ezen a hétvégén is kisétáltunk a Wisła-partra, persze most is annak a városon kívüli részére, ahol az erdő szinte őserdőt alkot. És mennyiféle szín van itt már megint: a sűrű növényzet, a sokféle cserje színe, a fák őszi lombja, a víz és a rajta csillogó napfény. És a napnyugta, ami hol narancssárgára, hol vörösre, hol lilára festi a felhőket is.
A magas töltésen sétáltunk most is, a két erdő között. Ania és Grzesiek annyira gyermeki örömmel néztek mindent, ami errefelé adódott, annyira megörültek minden szép részletnek, látványnak, hogy azt igazán szívderítő volt látni. Miért feszélyezem ennek ellenére mégis magamat néha ilyenkor, nem értem.
Jabłonnáig sétáltunk el, ami egy nagy-nagy falu, már Warszawa területén kívül. Az itteni temetőben nyugszik Grzesiek több rokona. Azonkívül van itt egy park is, amelyben egy egészen szép hangulatos kis nyári kastély áll, amit még a Poniatowskiak építtettek.
Érdekes egy család voltak ezek a Poniatowskiék is. Esti meseként elmondom, amit tudok róluk.
Kezdődött az egész az idősebb Stanisław Poniatowskival. Ő a XVII. század végén, a XVIII. század elején élt, amikor minden második lengyel mágnást Stanisławnak hívtak (mármint a férfiak közül.) A maga korának egyik legmozgékonyabb, legtevékenyebb diplomatája volt. Az élete alapján nekem úgy tűnik, egyszerre lehetett nyughatatlan, kalandvágyó és ravasz taktikus ember, aki minden helyzetből kidumálta magát valahogy.
Egész fiatal korában ott verekedett Magyarországon a törökök kiűzésekor, Michał Sapieha csapatában. A Sapiehák akkoriban a Litván Nagyfejedelemség legnagyobb maffiózói voltak, így az ifjú tisztnek jót tett, hogy ők egyengették az útját. Mikor a többi nagy litvániai család összefogott Sapieháék ellen, és a király is levette róluk a kezét, a megszorult atyafiak Poniatowskit küldték, hogy segítséget kérjen számukra XII. Karl svéd királytól. Onnantól kezdve Staszek ott volt a svéd király mellett. Akkor is, amikor Karl bevonult Polákországba, és a népszerűtlen szász király, II. August helyett trónraültette a népszerű, de a svédek miatt hamar népszerűtlenné váló Stanisław Leszczyńskit. És akkor is, amikor 1709-ben az egész svéd sereg Törökországba szorult elveszítve a poltavai csatát az oroszok ellen.
Karlnak ekkor öt évet kellett a törököknél, Bender városában rostokolni, de Staś számára ez volt a legmozgalmasabb időszak: folyamatosan utazgatott Bender és İstanbul között, intézkedett, keverte a kártyát, hogy megnyerje a szultán és a krími tatár kán jóindulatát. Közben az általam nagyrabecsült Ráday Pállal is összefutott egyszer- így fog belekerülni a szakdolgozatomba.
Öt hosszú év után Karl pár hét alatt, rekord-menetteljesítménnyel vágtatott haza Svédországba, de mint afféle keményfejű katona, aki nem tud meglenni hadvezetés nélkül nem sokáig ült otthon. És Poniatowski ekkor is vele tartott, Svédországba, majd át Dániába. Mikor aztán a nyakas vikinget 1719-ben a dánok egyszercsak valami ostrom során váratlanul fejbelőtték, na akkor Stanisław is úgy döntött, hogy most már ideje hazamenni. És haza is ment.
Otthon egyből talált ismét munkát: felfigyelt rá az ekkoriban legbefolyásosabbá váló mágnáscsalád, a Czartoryskiak. (Ők is nagy maffiózók voltak, mellesleg ők is a nagy litván fejedelemtől, Gediminastól származtak, legalábbis erre utal a címerükben látható Litván Üldöző). Staszek innentől az ő ügynökük lett. A „Família” ezt úgy hálálta meg, hogy hozzáadták a fiatal, szép Konstancja Czartoryskát az ekkor már negyvenes éveiben járó, de még mindig fiatalosan lendületes pan Poniatowskihoz. Nekik aztán nyolc gyerekük született: hat fiú és két lány. A fiúk közül a negyedik, az összes gyerek közül a hatodik volt, az ifjabbik Stanisław, akit egyszer már emlegettem ezen a blogon.
(Tanulság: igyekezzünk jóban lenni az eltévedt uralkodókkal, ha messze járnak is a saját országuktól, egyszer még jól jöhet a segítségük.)
Stanisław August Poniatowski karrierje így aztán már sima ügy volt. Egész fiatalon a Köztársaság oroszországi nagykövete lett. Azonban elkövetett egy súlyos hibát: összejött a cárnővel, II. Jekatyerinával. Bár rövid távon ez kifizetődőnek bizonyult: Jekatyerina lengyel királyt csinált Staszekből. (Mint később kiderült, az utolsót.) Persze nem sikerült volna neki egyedül, hogyha nem áll ott Poniatowski mögött az egész Czartoryski-klán, a maga befolyásával és rengeteg (kenő)pénzével. Így azonban mikor az utolsó Wettin-dinasztiából való király. III. August is végre-valahára beadta a kulcsot 1764-ben, az egész Köztársaság nagy megelégedésére, akkor Stanisław Augustot simán megválasztották királynak. Ő aztán II. Stanisław néven uralkodott.
A szász királyok sötét, kaotikus és dicstelen ideje után izgalmas korszak következett az ország életében. Kulturális, művészeti fellendülés. II. Stanisław nagy mecénás volt: a kor legjobb íróinak, költőinek, drámaíróival cseverészett minden csütörtökön, ebéd közben. Nem is beszélve a sok klasszicista építészről, festőről és szobrászról, akiknek munkát adott. És behozta Polákországban és Litvániába a Felvilágosodást.
A politikában viszont ugyanolyan felelőtlen maradt, mint volt. Nem különösebben törődött vele, hogy az ex-barátnője, minden döntésébe beleszól. Nem vette komolyan. Egyes nemesek azonban nem vették ezt jónéven, és fel is lázadtak a király ellen. (Köztük volt egy későbbi nagy világcsavargó is, akinek Polákországban és Magyarországban is voltak birtokai. A nevének leírásával gondban vagyok: a magyarok számára evidens, hogy ő Benyovszky Móric volt, a polákok erősítgetik, hogy valójában Maurycy Beniowskinak hívták, és nagy lengyel hazafi volt.)
Mindezek miatt a polákok máig sem tudják eldönteni, mit gondoljanak erről a Stanisław királyról. Felvirágoztatta vagy eladta a hazát? Végül is 1772-ben nem tiltakozott nagyon hevesen azellen, hogy a Köztársaság egy csomó területet átadjon az oroszoknak, az osztrákoknak és a poroszoknak. Viszont az uralkodása vége felé rászánta magát egy csomó reformra, az ország társadalmi modernizálására. 1791. május 3-án pedig szentesítette Európa első írott alkotmányát. (Azóta május 3-dika nemzeti ünnep.) Na, jó, mondják többen is, de ezt sem tette volna meg az összes nagyeszű reformer tanácsadójának, a kiváló hazafiaknak a folytonos rugdosása nélkül. Mindenesetre, amikor közvetlenül ezután orosz támadás érte az országot, kész volt fegyverrel is megvédeni, amit ő meg a többiek egész addig kidolgoztak. A háborút aztán elvesztették, és Lengyelországot teljesen felosztotta maga között a három nagyhatalom: Poroszország, a Habsburg Monarchia és Oroszország. Ez utóbbinak az élén pedig most sem állt más, mint Stanisław Poniatowski ex-barátnője, II. Jekatyerina. Maga az egykori király pedig, nem mondhatni, hogy szegénységben, de megkeseredett öregemberként halt meg.
(Tanulság: Ha diplomaták vagyunk, sose jöjjünk össze a célországunk uralkodójával, mert később nagyon megszívjuk. Fiúk! Még akkor se tegyetek ilyet, ha Ukrajnába vetne a jó sorsotok, ahol a kifejezetten csinos Julija Tyimosenko a miniszterelnök.)
Józef Poniatowski: ő Stanisław August Poniatowskinak az unokaöccse volt. (A király idősebb öccsének, Andrzejnek a fia.) Mivel Stanisławnak nem volt gyermeke, sokan benne látták a jövendő utódot. (Bár erről hivatalosan a Választó Sejmnek kellett döntenie.) Úgy is nevelték. Illetve… Az ifjú Józek királyfi állítólag meglehetősen bohó volt és könnyelmű. A mendemonda szerint egyszer fogadásból meztelenül vágtatott végig Warszawán lóháton, a varsói lányok nagy örömére. (Csoda, hogy nem kapták le a ló hátáról, mert nagyon népszerű volt az ifjú herceg a körükben. ;-)) Nade, mire megemberesedett remekül képzett hadvezér lett belőle. Ezt bebizonyította a lengyel-orosz háborúban is (1791-1792-ben). Mikor ezt elvesztették, és Stanisławot megfosztották a trónjától, majd pár év múlva Tadeusz Kościuszko szabadságharca sem hozta vissza az ország függetlenségét, Józef Poniatowski is emigrációba ment. És később visszatért, mint Napoléon lengyel seregének főparancsnoka. Aztán, mikor Napoléon Polákország feltámasztása céljából, létrehozta a Varsói Hercegséget (Księstwo Warszawskie), annak is ő lett a hercege. Mint a császár tábornoka rengeteg csatában vezette nagy hozzáértéssel és vitézséggel a polákokat, míg végül Lipcsénél 1813-ban a csata végén visszavonulva az Elstera folyóba ugratott, és elragadta az ár. Szóval úgy veszett oda, mint a mi II. Lajos királyunk a mohácsi csata után.
Egyébként az ő lovasszobra áll a mostani Elnöki Palota előtt, római ruhában, Marcus Aurelius császár római szobrának pózában. És egy híd is viseli a dicső herceg nevét a Wisła fölött, ami nekem nagyon furcsa, mert szerintem vízbefúlt emberről hidat elnevezni nem igazán jó ómen.
(Tanulság: vesztett ütközet után ne ugrassunk megáradt folyóba. Na persze ez is egy formája a hősi halálnak, de nem túl kellemes…)
A magas töltésen sétáltunk most is, a két erdő között. Ania és Grzesiek annyira gyermeki örömmel néztek mindent, ami errefelé adódott, annyira megörültek minden szép részletnek, látványnak, hogy azt igazán szívderítő volt látni. Miért feszélyezem ennek ellenére mégis magamat néha ilyenkor, nem értem.
Jabłonnáig sétáltunk el, ami egy nagy-nagy falu, már Warszawa területén kívül. Az itteni temetőben nyugszik Grzesiek több rokona. Azonkívül van itt egy park is, amelyben egy egészen szép hangulatos kis nyári kastély áll, amit még a Poniatowskiak építtettek.
Érdekes egy család voltak ezek a Poniatowskiék is. Esti meseként elmondom, amit tudok róluk.
Kezdődött az egész az idősebb Stanisław Poniatowskival. Ő a XVII. század végén, a XVIII. század elején élt, amikor minden második lengyel mágnást Stanisławnak hívtak (mármint a férfiak közül.) A maga korának egyik legmozgékonyabb, legtevékenyebb diplomatája volt. Az élete alapján nekem úgy tűnik, egyszerre lehetett nyughatatlan, kalandvágyó és ravasz taktikus ember, aki minden helyzetből kidumálta magát valahogy.
Egész fiatal korában ott verekedett Magyarországon a törökök kiűzésekor, Michał Sapieha csapatában. A Sapiehák akkoriban a Litván Nagyfejedelemség legnagyobb maffiózói voltak, így az ifjú tisztnek jót tett, hogy ők egyengették az útját. Mikor a többi nagy litvániai család összefogott Sapieháék ellen, és a király is levette róluk a kezét, a megszorult atyafiak Poniatowskit küldték, hogy segítséget kérjen számukra XII. Karl svéd királytól. Onnantól kezdve Staszek ott volt a svéd király mellett. Akkor is, amikor Karl bevonult Polákországba, és a népszerűtlen szász király, II. August helyett trónraültette a népszerű, de a svédek miatt hamar népszerűtlenné váló Stanisław Leszczyńskit. És akkor is, amikor 1709-ben az egész svéd sereg Törökországba szorult elveszítve a poltavai csatát az oroszok ellen.
Karlnak ekkor öt évet kellett a törököknél, Bender városában rostokolni, de Staś számára ez volt a legmozgalmasabb időszak: folyamatosan utazgatott Bender és İstanbul között, intézkedett, keverte a kártyát, hogy megnyerje a szultán és a krími tatár kán jóindulatát. Közben az általam nagyrabecsült Ráday Pállal is összefutott egyszer- így fog belekerülni a szakdolgozatomba.
Öt hosszú év után Karl pár hét alatt, rekord-menetteljesítménnyel vágtatott haza Svédországba, de mint afféle keményfejű katona, aki nem tud meglenni hadvezetés nélkül nem sokáig ült otthon. És Poniatowski ekkor is vele tartott, Svédországba, majd át Dániába. Mikor aztán a nyakas vikinget 1719-ben a dánok egyszercsak valami ostrom során váratlanul fejbelőtték, na akkor Stanisław is úgy döntött, hogy most már ideje hazamenni. És haza is ment.
Otthon egyből talált ismét munkát: felfigyelt rá az ekkoriban legbefolyásosabbá váló mágnáscsalád, a Czartoryskiak. (Ők is nagy maffiózók voltak, mellesleg ők is a nagy litván fejedelemtől, Gediminastól származtak, legalábbis erre utal a címerükben látható Litván Üldöző). Staszek innentől az ő ügynökük lett. A „Família” ezt úgy hálálta meg, hogy hozzáadták a fiatal, szép Konstancja Czartoryskát az ekkor már negyvenes éveiben járó, de még mindig fiatalosan lendületes pan Poniatowskihoz. Nekik aztán nyolc gyerekük született: hat fiú és két lány. A fiúk közül a negyedik, az összes gyerek közül a hatodik volt, az ifjabbik Stanisław, akit egyszer már emlegettem ezen a blogon.
(Tanulság: igyekezzünk jóban lenni az eltévedt uralkodókkal, ha messze járnak is a saját országuktól, egyszer még jól jöhet a segítségük.)
Stanisław August Poniatowski karrierje így aztán már sima ügy volt. Egész fiatalon a Köztársaság oroszországi nagykövete lett. Azonban elkövetett egy súlyos hibát: összejött a cárnővel, II. Jekatyerinával. Bár rövid távon ez kifizetődőnek bizonyult: Jekatyerina lengyel királyt csinált Staszekből. (Mint később kiderült, az utolsót.) Persze nem sikerült volna neki egyedül, hogyha nem áll ott Poniatowski mögött az egész Czartoryski-klán, a maga befolyásával és rengeteg (kenő)pénzével. Így azonban mikor az utolsó Wettin-dinasztiából való király. III. August is végre-valahára beadta a kulcsot 1764-ben, az egész Köztársaság nagy megelégedésére, akkor Stanisław Augustot simán megválasztották királynak. Ő aztán II. Stanisław néven uralkodott.
A szász királyok sötét, kaotikus és dicstelen ideje után izgalmas korszak következett az ország életében. Kulturális, művészeti fellendülés. II. Stanisław nagy mecénás volt: a kor legjobb íróinak, költőinek, drámaíróival cseverészett minden csütörtökön, ebéd közben. Nem is beszélve a sok klasszicista építészről, festőről és szobrászról, akiknek munkát adott. És behozta Polákországban és Litvániába a Felvilágosodást.
A politikában viszont ugyanolyan felelőtlen maradt, mint volt. Nem különösebben törődött vele, hogy az ex-barátnője, minden döntésébe beleszól. Nem vette komolyan. Egyes nemesek azonban nem vették ezt jónéven, és fel is lázadtak a király ellen. (Köztük volt egy későbbi nagy világcsavargó is, akinek Polákországban és Magyarországban is voltak birtokai. A nevének leírásával gondban vagyok: a magyarok számára evidens, hogy ő Benyovszky Móric volt, a polákok erősítgetik, hogy valójában Maurycy Beniowskinak hívták, és nagy lengyel hazafi volt.)
Mindezek miatt a polákok máig sem tudják eldönteni, mit gondoljanak erről a Stanisław királyról. Felvirágoztatta vagy eladta a hazát? Végül is 1772-ben nem tiltakozott nagyon hevesen azellen, hogy a Köztársaság egy csomó területet átadjon az oroszoknak, az osztrákoknak és a poroszoknak. Viszont az uralkodása vége felé rászánta magát egy csomó reformra, az ország társadalmi modernizálására. 1791. május 3-án pedig szentesítette Európa első írott alkotmányát. (Azóta május 3-dika nemzeti ünnep.) Na, jó, mondják többen is, de ezt sem tette volna meg az összes nagyeszű reformer tanácsadójának, a kiváló hazafiaknak a folytonos rugdosása nélkül. Mindenesetre, amikor közvetlenül ezután orosz támadás érte az országot, kész volt fegyverrel is megvédeni, amit ő meg a többiek egész addig kidolgoztak. A háborút aztán elvesztették, és Lengyelországot teljesen felosztotta maga között a három nagyhatalom: Poroszország, a Habsburg Monarchia és Oroszország. Ez utóbbinak az élén pedig most sem állt más, mint Stanisław Poniatowski ex-barátnője, II. Jekatyerina. Maga az egykori király pedig, nem mondhatni, hogy szegénységben, de megkeseredett öregemberként halt meg.
(Tanulság: Ha diplomaták vagyunk, sose jöjjünk össze a célországunk uralkodójával, mert később nagyon megszívjuk. Fiúk! Még akkor se tegyetek ilyet, ha Ukrajnába vetne a jó sorsotok, ahol a kifejezetten csinos Julija Tyimosenko a miniszterelnök.)
Józef Poniatowski: ő Stanisław August Poniatowskinak az unokaöccse volt. (A király idősebb öccsének, Andrzejnek a fia.) Mivel Stanisławnak nem volt gyermeke, sokan benne látták a jövendő utódot. (Bár erről hivatalosan a Választó Sejmnek kellett döntenie.) Úgy is nevelték. Illetve… Az ifjú Józek királyfi állítólag meglehetősen bohó volt és könnyelmű. A mendemonda szerint egyszer fogadásból meztelenül vágtatott végig Warszawán lóháton, a varsói lányok nagy örömére. (Csoda, hogy nem kapták le a ló hátáról, mert nagyon népszerű volt az ifjú herceg a körükben. ;-)) Nade, mire megemberesedett remekül képzett hadvezér lett belőle. Ezt bebizonyította a lengyel-orosz háborúban is (1791-1792-ben). Mikor ezt elvesztették, és Stanisławot megfosztották a trónjától, majd pár év múlva Tadeusz Kościuszko szabadságharca sem hozta vissza az ország függetlenségét, Józef Poniatowski is emigrációba ment. És később visszatért, mint Napoléon lengyel seregének főparancsnoka. Aztán, mikor Napoléon Polákország feltámasztása céljából, létrehozta a Varsói Hercegséget (Księstwo Warszawskie), annak is ő lett a hercege. Mint a császár tábornoka rengeteg csatában vezette nagy hozzáértéssel és vitézséggel a polákokat, míg végül Lipcsénél 1813-ban a csata végén visszavonulva az Elstera folyóba ugratott, és elragadta az ár. Szóval úgy veszett oda, mint a mi II. Lajos királyunk a mohácsi csata után.
Egyébként az ő lovasszobra áll a mostani Elnöki Palota előtt, római ruhában, Marcus Aurelius császár római szobrának pózában. És egy híd is viseli a dicső herceg nevét a Wisła fölött, ami nekem nagyon furcsa, mert szerintem vízbefúlt emberről hidat elnevezni nem igazán jó ómen.
(Tanulság: vesztett ütközet után ne ugrassunk megáradt folyóba. Na persze ez is egy formája a hősi halálnak, de nem túl kellemes…)
Elmélkedés (chłopak+dziewczyna= párkapcsolat)
(chłopak- 1. fiú, legény, srác; 2. valakinek a fiúja, pasija, barátja
dziewczyna- 1. lány, csaj; 2. valakinek a nője, csaja, barátnője
przyjaciel- valakinek a jó barátja
przyjaciólka- valakinek a jó barátnője
kolega- kolléga, haver, ivócimbora
koleżanka- kollegina, barátnő, ismerős, leánycimbora)
-Azért furák vagytok ti, magyarok. –mondta Ania. –Nálunk elég hosszú ideig kell két embernek együtt járni, és a kapcsolatuknak alakulni, hogy azt mondják rájuk, illetve hogy ők azt mondják magukról, hogy ők: „chłopak i dziewczyna”. Nálatok meg csak megismerkednek és összejönnek, és máris, rögtön az első csók után: „chłopak i dziewczyna”.
(Ezen meghökkentem. Egyrészt arra gondoltam: már megint jónak mondja! Annak, aki a maga óvatoskodásába ekörül belebukott már párszor. De lehet, hogy az én esetem kivétel, ami erősíti a szabályt. Nade ezt a témát inkább hagyjuk is.
Másrészt…)
-Nem lehet, hogy pont azért, mert nem bízunk magunkban? Illetve nem bízunk egymásban? Mert félünk?
(De közben másra gondoltam. Négy éve, mikor Paradigma barátommal először jártunk Polákországban (pontosabban csak neki volt első alkalom, mert én ugye már voltam itt már többször is), akkor ő azt mondta, lengyel barátainkra nézve:
-Érdekes, hogy vannak itt is párok. De nem mindig lehet észrevenni rajtuk, hogy együtt vannak. A fiú meg a lány nem akarják minden pillanatban jelezni a külvilág felé, hogy ők együtt vannak.
-Mert megbíznak egymásban. –mondtam.
Hát valószínűleg ez járt most is az eszemben, így jutott eszembe ez a válasz.)
-De hát mitől félnétek? Amid még nincs azt nem tudod elveszíteni.
-Ez igaz. De vehetjük úgyis, hogy egyfajta kíváncsiság is benne van a dologban. A fiú meg a lány ki akarják próbálni, hogy milyen együtt, mint chłopak és dziewczyna. Belevágni valamibe és aztán megszakítani fájdalmas, de bele sem kezdeni, kihagyni a lehetőséget, ki sem próbálni, az utólag néha még fájdalmasabb.
Éreztem, hogy valahol ez az egész, amit mondok, sántít.
-De itt nem az utólagról van szó. Hanem éppen valaminek a kezdetéről. Megint csak azt tudom mondani: amíg nincs valami, nincs mit elveszíteni. Ha két ember tényleg érdeklődik egymás iránt, akkor a bizalom kialakul az egymás iránti figyelemből. Szépen lassan megérik.
-Hm…
Felesleges itt egyik vagy másik állítás igazán gondolkodni, gondoltam. Választ erre úgyis csak a gyakorlati élet fog adni. És valószínűleg az sem véglegesen.
dziewczyna- 1. lány, csaj; 2. valakinek a nője, csaja, barátnője
przyjaciel- valakinek a jó barátja
przyjaciólka- valakinek a jó barátnője
kolega- kolléga, haver, ivócimbora
koleżanka- kollegina, barátnő, ismerős, leánycimbora)
-Azért furák vagytok ti, magyarok. –mondta Ania. –Nálunk elég hosszú ideig kell két embernek együtt járni, és a kapcsolatuknak alakulni, hogy azt mondják rájuk, illetve hogy ők azt mondják magukról, hogy ők: „chłopak i dziewczyna”. Nálatok meg csak megismerkednek és összejönnek, és máris, rögtön az első csók után: „chłopak i dziewczyna”.
(Ezen meghökkentem. Egyrészt arra gondoltam: már megint jónak mondja! Annak, aki a maga óvatoskodásába ekörül belebukott már párszor. De lehet, hogy az én esetem kivétel, ami erősíti a szabályt. Nade ezt a témát inkább hagyjuk is.
Másrészt…)
-Nem lehet, hogy pont azért, mert nem bízunk magunkban? Illetve nem bízunk egymásban? Mert félünk?
(De közben másra gondoltam. Négy éve, mikor Paradigma barátommal először jártunk Polákországban (pontosabban csak neki volt első alkalom, mert én ugye már voltam itt már többször is), akkor ő azt mondta, lengyel barátainkra nézve:
-Érdekes, hogy vannak itt is párok. De nem mindig lehet észrevenni rajtuk, hogy együtt vannak. A fiú meg a lány nem akarják minden pillanatban jelezni a külvilág felé, hogy ők együtt vannak.
-Mert megbíznak egymásban. –mondtam.
Hát valószínűleg ez járt most is az eszemben, így jutott eszembe ez a válasz.)
-De hát mitől félnétek? Amid még nincs azt nem tudod elveszíteni.
-Ez igaz. De vehetjük úgyis, hogy egyfajta kíváncsiság is benne van a dologban. A fiú meg a lány ki akarják próbálni, hogy milyen együtt, mint chłopak és dziewczyna. Belevágni valamibe és aztán megszakítani fájdalmas, de bele sem kezdeni, kihagyni a lehetőséget, ki sem próbálni, az utólag néha még fájdalmasabb.
Éreztem, hogy valahol ez az egész, amit mondok, sántít.
-De itt nem az utólagról van szó. Hanem éppen valaminek a kezdetéről. Megint csak azt tudom mondani: amíg nincs valami, nincs mit elveszíteni. Ha két ember tényleg érdeklődik egymás iránt, akkor a bizalom kialakul az egymás iránti figyelemből. Szépen lassan megérik.
-Hm…
Felesleges itt egyik vagy másik állítás igazán gondolkodni, gondoltam. Választ erre úgyis csak a gyakorlati élet fog adni. És valószínűleg az sem véglegesen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)