Világ mazurjai egyesüljetek!

A hétvégén zajlott egy másik, nagyon érdekes esemény is, amelynek a címe: Festywal „Wszystkie Mazurki Świata”. Azaz: a Világ Minden Mazurkája Fesztivál. Vagy Világ Minden Mazurekje? Várjunk csak… Hogy is van ez? (A lengyel elnevezésből nem derül ki, hogy minek a többesszáma ez a „Mazurki”)
Úgy van, hogy a Mazur eredetileg az embert jelenti, aki Polákország középső-keleti részéből, Mazowszéből, azaz Mazóviából származik. Na várjatok. Kiteszek egy térképet a lengyel régiókról a Facebook-albumomba, ott majd meg lehet nézni.
(Lábjegyzet: Ezek a történelmi régiók abból az időből valók, amikor Polákország éppen szétesett több nagyfejedelemségre. A XII. században ugyanis III. (Ferdeszájú) Bolesław király felosztotta az országot fiai között. Aztán volt, aki tovább osztotta a területét. Így keletkeztek olyan fejedelemségek, mint Małopolska („Kis-Lengyelország”), Wielkopolska („Nagy-Lengyelország”), Mazowsze (Mazóvia), Kujawy (Kujávia), Śląsk (Szilézia). Vagy száz év ilyen szétesettség és egymás hosszas aprítása után Ferdeszájú Bolesław ükunokája, Rőfnyi vagy Könyöknyi (Łokietek) Władysław újraegyesítette az egész királyságot, de a régiók elnevezései ettől megmaradtak. Vigyázat! Ezek nem azonosak a mai vajdaságokkal: a vajdaságok olyanok ma, mint a megyék. Jóval kisebbek a történelmi régióknál, függetlenül attól, hogy a mai Nagy-Lengyelországi Vajdaság (Województwo Wielkopolskie) székhelye ugyanúgy Poznań, mint Wielkopolskáé volt, a Kis-Lengyelországi Vajdaságé (Województwo Małopolskie) ugyanúgy Kraków, mint Małopolska fővárosa is az volt, a Mazóviai Vajdaságé (Województwo Warszawskie) ugyanúgy Warszawa, mint Mazowszéé is az volt.)
Szóval a Mazur, az a mazóviai ember, ennek a kicsinyítőképzős változata a Mazurek, ennek női változata a Mazurka. De mindhárom lehet egy-egy tánc elnevezése is. Nyilván a mazur és a mazurek tánc Mazowszéből jöhet, de aztán gyűjtőnév lett, és ma már nagyon sokféle táncot jelenthet. A mazurka más. Az már annak a táncnak az elnevezése, amit a franciák alkottak meg, ellesve a hozzájuk kivándorolt lengyelektől a lépéseket. Később ez a mazurka visszahatott a polákok táncaira, és visszatért hozzájuk is. Aztán elterjedt az egész Világon. Ki vitte el mindenhová, a franciák-e vagy a polákok, ma már nehéz megállapítani, de tény, hogy a mazurka nevet, a Világ minden részén meg lehet találni, Portugáliától Suomiig (Finnországig), a Zöld-foki szigetektől Kolumbiáig.
Az eredetileg innen származó mazureket azonban felhasználta a mazóviai illetőségű Fryderyk Chopin is, hiszen sok ilyesmit hallhatott gyerekkorában a szülőfalujában, Żelazowa Wolában. Ezért találta ki most néhány lelkes lengyel zenész, hogy a Chopin-év alkalmából rendez egy világtalálkozót ezeknek a mazur, mazurek és mazurka elnevezésű zenéknek, táncoknak. És hívtak is a világ minden részéről, és emellett minden műfajból zenészeket, erre a nagy eseményre. Volt itt lengyel régizenei együttes és egyszerű falusi adatközlők, komolyzenész zongorista és jazz-zenekar. Jöttek zenészek Franciaországból, Portugáliából, Svédországból és a Zöld-foki szigetekről. A fesztivál első „szekciója” volt tavasszal, április 5-étől 10-ig. Igazán jól sikerült minden, de az utolsó napon minden programot elvágott a szmolenszki katasztrófa híre.
Most, hogy már kicsit elcsitult a gyász, a szervezők megrendezték a Fesztivál „őszi szekcióját” is, valamivel szerényebb keretek között, de változatlan lelkesedéssel. Ez volt a mostani hétvégén, október 22-étől 24-éig.
Igyekeztem részt venni az eseményeken, de nem tudtam, mindenhol ott lenni; a szombat délutáni lengyel énekoktatást és svéd táncoktatást például (amik stílusosan a varsói Néprajzi Múzeumban voltak) lekéstem, de az esti koncerteken, amik egyben táncházak is voltak, mindig ott voltam. De nem biztos, hogy most pontosan rekonstruálni tudom, mi melyik este történt, kezdenek az események nekem is kicsit összemosódni. De elmesélem, kik voltak a fellépők, és milyen volt a buli.
Az esti rendezvények megint csak az egyik fő utcán, a Krakowskie Przedmieścién zajlottak, (ahol az Egyetem is van), ezen belül is egy Skwer nevű helyen. (Nem tudom, ez mit jelent, gondolom a „square” szó lengyelesítése.) Maga a hely teljesen olyan, mint a Gödör Pesten. Mondta is Szymon, mikor befutott:
-Látod, nekünk is van, itt Varsóban Gödrünk!- (ráadásul ezt magyarul mondta.)
Bólintottam. Az igaz, hogy kisebb, mint a Gödör, nincs még egy helyiség, ahol pluszban lehet állatkodni, de egyébként tényleg olyan. Építészetileg és hangulatában is. (A kettő nyilván összefügg.) Lehet, hogy ugyanaz tervezte?
A fellépők voltak:

♪ A Prusinowski Trio: azaz Janusz Prusinowski (hegedű), akiről már ejtettem egy pár szót nemrég, és zenekara. Piotr Piszczatowski- dob, bőgő és Michał Żak- fafuvola. +Kiegészültek még ez alkalommal Piotr Zgorzelskivel, a Dom Tańca egyik nagy szervezőemberével, aki bőgőn játszott, és Magdalena Wojciechowskával, aki Michał barátnője és híres zongoraművésznő.
A Trio leginkább egy táncházi zenekar, tehát népzenét játszanak ám kissé egyedi hangzásvilággal. (Talán Michał fuvolája ad annyira egyedi színt az egésznek. Bár az ilyen fajta fuvolát használták némely vidékén Polákországnak a falvakban is.) Most azonban Chopin-számokat játszottak. De ennek is része volt valamiféle rekonstrukció-kísérlet is. Vagyis azoknak a népzenéknek a rekonstruálása, amiket Fryderyk halhatott, amik rá hatással lehettek.
http://www.youtube.com/watch?v=3KO-jpHQH6I
(Azért egy kis kellemetlenség volt az elején. Odakint a bárpult felett megszólalt egy riasztó.)

♪ A Tarnowski-testvérek: Józef (harmonika), Stanisław (hegedű) és Adam (dob), Domaniów falujából, Radom közeléből. (Mivel egyszerű paraszt-zenészek, nem hiszem, hogy rokonságban lennének a főnemesi Tarnowski-családdal, Tarnów alapítóival.) Ők egy remek adatközlő-banda. Jó volt hallgatni őket, persze aztán tánc is volt, ahogyan játszottak.
http://www.youtube.com/watch?v=zNie9de8d3w

♪ Az Orkiestra Czasów Zarazy (OCzZ), azaz a Járványos Idők Zenekara, akikről már meséltem. (Ld. a Tanc, tanc, tanc I. c. bejegyzest.) A zenéjük mellé egy táncbemutató is volt: hogy kik adták ezt elő, nem tudom, nem ismerem őket név szerint. Mindenesetre gyönyörű XVII-XVIII. századi nemesi viseletben voltak, már ezért is érdemes volt megnézni őket. A férfi hosszú, térd alá érő kék köntösben, vastag vászonövvel, fején prémes süveggel. A női viselet teljesen olyan volt, mint a női díszmagyar. Amit táncoltak, az szintén valami XVIII. századi mazurek volt, bár kicsit színpadias módon, művi mozdulatokkal. Szóval nem rekonstrukció, inkább koreográfia. A zenét meg egészen király volt hallgatni. Persze, mikor már a két hivatásos táncos nem volt a tánctéren, akkor is kialakult spontán tánc. Az emberek nem bírtak magukkal, és kipördültek középre. És a Trio örült ennek, hiszen nincs ennél nagyobb elismerés egy zenekar felé. Meg hát tulajdonképpen a zene már a XVII. században is a táncra (is) szolgált. Ez a fajta legalábbis.
http://www.youtube.com/watch?v=qBXj41MPCM4

♪A Nyckelharpa Trio: ők érkeztek Svédországból. A nyckelharpa egy ottani, érdekes háromhúros vonós hangszer. Olyan vonós hangszer, ahol a húrok lefogására kis billentyűk szolgálnak.
http://www.youtube.com/watch?v=yqhDmLdo0yI&feature=related
Ez a hangszer is valamikor elterjedt lehetett Európában, mert van norvég neve is: nyckelharpor, van olasz is: viola a chiavi és van német is: Schlüsselfidel. És ez a hangszer is, szinte teljesen eltűnt a XX. századra, hogy aztán a ’70-es években egy Erik Sahlström nevű lelkes táncházi zenész támassza fel. (Svédországban egyébként éppen olyan intenzív táncházi élet van, mint nálunk, bár, ha jól tudom, az egész kicsit régebben kezdődött.) Vagyis valahogyan úgy támadt fel ez a hangszer a feledésből, mint Polákországban a biłgoraji szuka (suka biłgorajska) nevű vonós hangszer, amiről már néhányatoknak meséltem. (Az meg egy Kelet-Lengyelországban elterjedt hangszer, amit a Janów Lubelskibe való hangszerkészítő mester, Zbigniew Butryn rekonstruált még valamikor a ’80-as vagy ’90-es években, és azóta egyre többen tanulnak meg rajta játszani.)
És hogy miért éppen a svédek? Nos nekik is van egy csomó tánczenéjük, ami állítólag a mazurból veszi az eredetét. Egyik legelterjedtebb páros táncuk neve is polska. Itt van egy példa rá.
http://www.youtube.com/watch?v=yN2wt2DkJsk
(Ez a videó azért is tetszik nekem, mert eszembe juttatja, amit az ükapámról, András bácsiról mesélnek a mai napig a falujában, az Ózdhoz közeli Csernelyben: hogy neki is ilyen temetése volt. Megírta a végrendeletében, hogy az ő temetésén a cigánybanda játsszon, méghozzá vidám zenéket: csárdást és asztali nótákat, olyanokat, amiket az öreg is szívesen énekelt, némelyiket ő maga találta ki. Le is írta, hogy pontosan mikor kell melyiket játszani.)
A svédeknek a táncaik is nagyon szépek. Kicsit emlékeztetnek a magyar forgatósokra, de persze más a lüktetésük, emiatt állnak közel a mazurekhez is.
http://www.youtube.com/watch?v=z9f9FMVHwvY
A Nyckelharpa Trio tagjai: David Eriksson, Anna-Kristina Widell és Markus Svensson Upplandból jöttek. Főleg ennek a vidéknek a zenéjét játszották. Volt amellett táncokatatás is, de hogy az oktatókat hogy hívták, már nem emlékszem. Amiket tanítottak, azok a páros táncok voltak. Az egyik a maga lenthangsúlyosságával emlékeztet kicsit a székelyföldi, na meg a szlovák táncokra. A másik inkább a széki porkára hasonlít. Ezt Kasia Linderrel táncoltam, aki szintén a fesztivál fő szervezői között volt. Jó volt, csak néha kiestünk a ritmusból, merthogy Kasia kicsit rángatott, mintha előttem akarna járni egy lépéssel. Aztán rájöttem, hogy mi a baj: ő akart vezetni lány létére. Rá kellett szólnom, hogy ej, nem addig a’, hé!

♪Egy alkalmi jazz-zenekar, a basszusgitáros Marcin Pospieszalski vezetésével. Amit játszottak az tulajdonképpen mindenféle oberek volt, csak más hangszereléssel. Érdekes, hogy viszont a zemberek erre mégsem annyira akartak táncolni, mint a többire, pedig ugyanúgy lehetett volna. A zenekar tagjai voltak még: Mateusz Smoczyński- hegedű, Jan Smoczyński- zongora és Frank Parker- dobszerkó.

♪Jan Gaca, a Radomi Vajdaságból származó 77 éves virtuóz adatközlő hegedűs és zenekara. Őt és a bátyját, a szintén villámkezű prímást, Piotr Gacát Gałki Rusinowskiében ismertem meg, a Dom Tańca 2006-os táborában. Egyébként pan Jan egyike azon lengyel adatközlő zenészeknek, akikkel nem csak táborban találkoztam, hanem alkalmam volt őt a falujában, Przystałowicében is meglátogatni. Úgy emlékszem, Remekkel és Piotrekkel, a szelíd turbo-folkerrel mentünk hozzá gyűjteni. Szeretem, ahogyan játszik. Azt hiszem egyébként őt is Janusz Prusinowski fedezte fel még régen, és azóta rendszeres vendége a Dom Tańca táborainak. A zenekarának tagjai még Czesław Pańczak harmonikás és testvére, Józef Pańczak, dobos.
http://www.youtube.com/watch?v=c5SVPKa-k9g&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Z3NFqwKTZtE&feature=related

♪Sofia Joons az Észtországban élő svéd zenész és egy régi barátja Marius Petersen. Az ő koncertjükről sajnos lemaradtam. Amit tudok róluk, az az, hogy nagyon sok népzenei együttessel és alternatív színházi társulatokkal játszottak már együtt szerte Európában. (Például a Węgajty Színházzal, amit az ukrán népzenész Szerhij Petricsenko szervezett meg, de javarészt lengyelekből áll, és középkori misztériumjátékok előadásával foglalkozik.)
A hangszer, amin Sofia játszott, megint csak egy régi ritka vonós hangszer. Svédül talharpának, észtül és finnül jouhikantelének, walesi kelta nyelven crwth-nek hívják.
http://www.youtube.com/watch?v=2iw7zyyVRAw&feature=related

♪Sławomir Czekalski- kisharmonika és zenekara (Zenon Idzikowski- hegedű, Franciszek Kowalski-dob): ők is adatközlő zenészek, Mazowsze régiójából jöttek, Łowicz város környékéről, Dobrzelin falujából. Sokat nem, tudok róluk, de ők is jó bulit csináltak.

♪Amíg Czekalskiék vagy Gacáék játszottak, néha felálltak melléjük a Gałki Rusinowskiéből jövő asszonyok is (Barbara Kietlińska, Zofia Kucharczyk, Maria Pęzik, Józefa Siwiec, Maria Siwiec). Ők mindenféle przyśpiewkákat énekeltek. Így hívják azokat a rövid, pár soros, poénos, csípős, illetve pajzán kis szösszeneteket, amik néha a hangulat fokozása érdekében néha megszakítják a táncot. Olyasmik, mint nálunk a csujjogatások, csak ezeknek dallama is van. Gałkiban egy csomót feljegyeztem ezekből. Ha megvan még az akkori füzetem, egyet-kettőt majd kiírok, és megpróbálom lefordítani őket.

Szóval ilyen szép nagy buli volt ez a WMŚ-fesztivál. És ha minden igaz idén tavasszal megint lesz!
Különben persze nekem azért is tetszett az egész, mert sok ismerőssel lehetett itt összefutni, akikkel már rég szerettem volna. Itt volt Gosia és Kasia, meg a fáradhatatlan Magdalena. Meg Dorota és Marcin, akikkel mindig öröm találkozni. Az egész társaságból tulajdonképpen őket ismertem meg legelőbb, még öt éve Felsősófalván (tehát még előbb, mint Szymont). Tőlük hallottam először arról, hogy egyáltalán van ilyen, hogy Dom Tańca, hogy Polákországban is van ilyen mozgalom. Akkor persze még angolul beszélgettünk, mert azon kívül, hogy bocian (gólya) és Dobranoc! (Jó éjszakát!) én még nem tudtam lengyelül. Nem is volt biztos akkor még, hogy felvesznek polonisztikára. De ők biztosak voltak benne, és tőlük kaptam az első meghívást a Dom Tańca táborába. (De akkor nem tudtam elmenni, csak egy évvel később, Szymonnak köszönhetően.)
Itt volt aztán Kamila, a barátjával, Zolival. Különös, hogy Kamilával Erdélyben főleg lengyelül beszélgetünk, itt meg főleg magyarul, mintha mindenáron ki akarnánk tűnni a környezetünkből. Vagy csak jól esik táol az otthontól is az anyanyelvet használni, egy darab időre. Viszont ami tetszett, hogy Kamilának ezúttal Zolit is sikerült rávennie, hogy táncoljanak egy obereket is.
Itt volt Ilona is, akitől így alkalmam nyílt megkérdezni, hogy hogyan keveredett Lakatos Róbert: Bahrtalo! című filmjébe, és milyen volt benne szerepelni, illetve, hogy értette-e, miről van szó, bemutatták-e a filmet Polákországban is, stb. Itt volt Piotrek, a szelíd arcú turbo-folker, akivel szívesen elmennék még egypár helyre ilyen kalandosan, ahogyan Glinába utaztunk annak idején. Itt volt Kasia, a pedálos harmonika nagy művésze, aki most Lublinban lakik, és népviseletek rekonstruálásával foglalkozik.
Csak Remek meg Agata hiányoztak, de ők állítólag most éppen Janów Lubelskiben vannak, lehet, hogy éppen pan Zbigniewvel szervezkednek valamiben?
Végül aztán befutott Szymon is, öreg barátom a töri szakról Vele jött egy kíváncsi román srác is, Alin, aki egész jól beszélt lengyelül, de ilyen helyen, lengyel táncházban most először járt. Egy lengyel kereskedelmi cégnél dolgozik. Huncut és gyors fiú. Vicces volt, amikor négyen próbáltunk beszélgetni Szymonnal, Zolival és Alinnal. Egy lengyel, aki tud magyarul, egy román, aki tud lengyelül, egy magyar, aki tud románul, és még egy magyar, aki tud lengyelül. Jellemző, hogy nem jutott eszünkbe a nagy eszünkkel, hogy angolul is beszélgethetnénk.
De sikerült új emberekkel is megismerkedni. Például a szép Agnieszlával, aki Zamośćból jött, és most Wrocławban tanul. Mondtam, hogy Zamość szerintem nagyon tuti hely. Ennek nagyon örült. Amellett érdeklődött, hogy milyenek azok a híres magyar táncok. Így hát meséltem neki Mundrucról és Poncsáról, meg mutattam is néhány lépést. +Hozzátettem, hogy ha még többet akar tudni forduljon a barátnőjéhez, Magdához, mert Kamilán kívül ő az aki a legjobban tudja a palatkai csárdást. Talán nem is véletlenül…

Reklam

Annyit beszeltem rola, hat alljon itt valami konkret is rola:
Dom Tańca (www.domtanca.art.pl)
http://www.youtube.com/watch?v=qIvFT2LjW6Y&feature=related

Beszélgetés-részlet egy táncházból

-Szóval magyar vagy. -összegezte Jagna. Majd kissé színpadiasabban hozzátette:
–Na és hoztál magaddal bort? Tokajit?
-?
-Merthogy amikor Magyarországon jártam, és kiderült rólam, hogy lengyel vagyok, rögtön azt kérdezték: „Van nálad vodka?”
Nevetett.
-Ej, ej, ilyenek vagytok ti, magyarok?! Rögtön a piára gondoltok.
Erre nem tudtam mit mondani. Hát ezt pont egy szláv leánytól kell hallanom?!
-Megyek, veszek egy sört. -mondtam.

Ünnepi különkiadás (1956) 6.

6. Zenék
1956-ban nem nagyon születtek olyan dalok, amiket kifejezetten az események ihlettek volna, úgy, ahogyan ez a varsói felkelésnél volt. (Van otthon egy cd-m, pontosan az ilyen daloknak, indulóknak és balladáknak a gyűjteménye, amelyeket akkor, 1944-ben a barikádokon énekeltek a résztvevők.) Inkább utólag írtak róla számokat. Vannak közöttük jobbak is, rosszabbak is. Nekem mindenesetre az East lendületes száma a kedvencem ezek közül.
http://www.youtube.com/watch?v=e0soiidEc3o&feature=related

Ünnepi különkiadás (1956) 5.

5. Filmek
Hogy milyen filmek készültek ’56-ról? Sokféle eddig is, és valószínűleg még lesz is egy pár. Amiket eddig láttam, azok alapján azt mondhatom: sok készült már a rendszerváltás előtt is, persze olyanok, amikben a részletekben, mesterien finom utalásokban van elrejtve a forradalom. Ezek is igazán izgalmasak. De aztán eljött az idő, amikor lehetővé vált olyan filmet forgatni, ami teljes egészében a forradalmi eseményekről szól, és nem az előzményeikről vagy a következményeikről, vagy nem elrejtett utalásokban kapcsolódott ehhez az egész történethez.
Az 50. évforduló kapcsán is készült egypár alkotás. Ezek közül a legtöbb emberhez valószínűleg a Szabadság, szerelem jutott el, ami arra vállalkozik, hogy egy olyan átfogó, összefoglaló eposza legyen az ’56-os eseményeknek, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger akart lenni az 1848-1849-es forradalomnak és szabadságharcnak. Az sem volt mentes az ideologizálástól, és a sematizálástól. A Szabadság, szerelem sem az.
A Szabadság, szerelem tényleg modernre és populárisra sikeredett- látványban. Nagy gondolat volt az is, hogy nem csak a harcról, a felkelésről szól, hanem behozza a sportot is, mint a nemzeti büszkeség akkori fő kifejezőjét is. És, ha már vízilabda, miért ne szerepelnének a filmben az akkori magyar vízilabdaválogatott tagjai is. Nemcsak magyar, hanem szovjet játékosokat is alakítva. És látszik rajtuk, hogy kifejezetten élvezik a filmszereplést, megfelelő humorral, időnként öniróniával is játszanak.
Ezek után kénytelen vagyok kijelenteni: a film nem tetszett. Pedig tudom, hogy ez az a film, amit külföldieknek is mutogatni fognak a magyar ’56 kapcsán. Ezt még megértem. De egyben ez a bajom is vele. Hiába, hogy csupa magyar színész játszik benne, és a forgatókönyvíró, meg a producer is 1956-ban kivándorolt magyar. (Persze akkor még mindketten csak pár éves kisgyerekek voltak), nem tudok attól szabadulni, hogy ez egy külföldi film, külföldieknek. (Mondjuk amerikaiaknak, de nem csak nekik.) Nem rólunk szól, nem nekünk. Egy külföldinek persze nehezen fogom tudni elmagyarázni, pont ezért, hogy miért nem tetszett az egész mozi.
Ami legjobban irritál benne, az a történet sematizmusa. És a főszereplők sematizmusa: ezek nem magyar fiatalok, hanem papírfigurák. Nézzük meg, hogyan kezdődik a történet! Egy nagy vagány srác, élsportoló, aki az elnyomás ellenére is élvezi az életet, szertelen, csajozós, különösebben nem érdeklik ilyen nagy dolgok, mint haza, meg nemzet, stb. Megtetszik neki egy lány a sok közül, egy lány, aki meg lelkes pártolója, aktivistája egy ügynek. A fiú, hogy bevágódjon a csajnál, maga is elkezd tenni azért, amiért a lány lelkesedik. Nem túl nagy kedvvel, csak úgy félvállról. Aztán egyre jobban belelovallja magát, mert tényleg szerelmes lesz, és a végén már ő is szívvel-lélekkel az Ügy mellett áll. Jaj! Hány és hány hollywoodi film épült már erre a sémára?! Hányszor láttuk már ezt?! (Még akár egy nyálas romantikus komédia is lehetne a dologból.) De ezt is meg lehetne oldani érdekes módon. Ha a történet kidolgozói nem lennének lusták, és nem hinnék azt, hogy egy filmhez elég egy jól bejáratott sémát más díszletbe helyezni, és kész is a történet.
A színészek még megmenthetnének valamicskét a történetből. De sajnos nem: a két főszereplő, akikre a történet hangsúlyai esnek, egészen gyenge. És hiteltelen. Sőt, unott. Sőt, nem is túl tehetséges. De sztárok.
Sokkal meggyőzőbbek a mellékszereplők. Csányi Sándornak kifejezetten jól áll a vízilabdázó szerepe. Az önfeláldozó pap története is egészen szép epizód. És Huszár Zsolt meg Szávay Viktória is, mint egy pár sokkal emberarcúbbak a főszereplőknél. Szerethetőbbek. A karaktereik is magyarabbak. És történetük is emberi történet. Ha az ő történetükre épülne fel az egész film, még valami érdekes is kisülhetne belőle.
A frázispuffogtatás sajnos nem áll meg a szerelmi szálnál. Még a történelmi traumáink az elnyomás irodalmi kifejeződéseit is bele kell vinnünk a filmbe. De ezeket is teljesen sematizálva, élüktől és hitelüktől megfosztva. Mire gondolok? Mielőtt jönne a kötelező pornójelenet a két főszereplő között, a lány egyszercsak megszólal. „Várj!” És itt sietősen elmondja, mi történt vele régen. Egy olyan trauma, ami eddig nem látszott rajta, pedig az ember az ilyet nem felejti el csak úgy. De ő úgy látszik igen, és most csak úgy véletlenül, teljesen mellékesen elmondja. Várj, mert a rendező azt mondta, hogy hozzuk be az egészbe még a Fehér Anna-balladát is, az olyan megható, könnyfakasztó, nyugtalanító, moralizáló. Ezt nem hagyhatjuk ki. Sietősen mondja el, teljesen mellékesen, hogy jöhessen már az emlegetett kötelező ágyjelent. És ami például a Valahol Európában-ban tényleg tudott nagyot ütni, arra az ember most csak fintorogva néz, hogy: „Ez miért kellett?”
Most tekintsünk el az egyéb dolgoktól, mármint a film történelmi hitelességétől, arról még lehet majd vitatkozni. Hogy így volt-e a Kossuth téri sortűz, a lincselések, és hogy ilyen volt-e a vízilabda-válogatott akkoriban. Nem biztos, hogy ezek az elsődlegesek. (A filmbéli csapat nem az 1956-os magyar válogatott, még ha vannak is megfelelések, ez egy fiktív csapat. Ezt jobb elfogadni.) Az egy ami még tetszik az a film lezáratlansága: nincs epilógus, nem tudjuk meg, mi történt később Karcsival, a film nyugodtan folytatható tovább, fejben. Ez azért amerikai filmnél szokatlan.
Volt aztán egy érdekes magyar-lengyel film is az évforduló alkalmából, amit az egyetemen az egyik szemináriumi óra helyett levetítettek nekünk, polonistáknak. Olyan volt az egész, mintha valami ilyen általános iskolai megemlékezés lenne, és ezt azért mondom, mert érzésem szerint kicsit olyan volt a film is. Egyébként az 1956-os lengyel események és a magyar események két legfiatalabb áldozatáról szól a film, párhuzamot vonva közöttük. A címe: 13 év, 13 perc. Merthogy a 1956. júniusi poznańi tüntetésben odaveszett legfiatalabb áldozat, Romek Strzałkowski még csak 13 éves volt, bár állítólag nagyon bátran viselkedett. Egy eltévedt golyó találta el.
A legfiatalabb magyar áldozat Mansfeld Péter volt, akinél, miután felakasztották az orvos csak tizenhárom perc elmúltával állapította meg a halál beálltát, amiből a film készítői azt a következtetést vonták le, hogy az ártatlanul elítélt fiú 13 percig haldoklott, amit azért nehezen lehet elképzelni. (Adminisztratív hiba, elírás is lehetett, vagy az, hogy nem volt ott azonnal az orvos, vagy nem tudom.) A két fiatal fiúról Poznańban két egymásra merőleges utcát neveztek el, köszönhetően a már emlegetett magyar nagykövetnek, Engelmayer Ákosnak. Szóval megnéztük a filmet, de utána mindenki csak ingatta a fejét. Hogy igen, hogy szép erről filmet forgatni, hogy tényleg megindító történet meg minden, de. Szentségtörésnek éreztem volna akkor kimondani, amit többen gondoltunk, hogy ez a film iskolapéldája annak, hogy hogyan ne csináljunk történelmi dokumentumfilmet. Csöpögős volt, szirupos, és nagyon didaktikus. Egyszerűbben szólva szájbarágós. Mi gondolkodó embereknek éreztük magunkat, nem nagyon éreztük szükségét, hogy így tolják a képünkbe ’56-ot. A tanáraink filmvetítés körüli viselkedéséből is azt éreztük, hogy általános iskolás kisdiákokként kezelnek minket, másodéves egyetemisták helyett, és nem esett jól, hogy ennyit néztek ki a mai ifjúságból.
Ugyanebben az évben készült egy játékfilm is Mansfeld Péterről. (Ha jól emlékszem, egyszerűen Mansfeld cím alatt.) Később ezt is megnéztem. Azt hittem, ez is a vele kapcsolatos legendagyártás része lesz majd, olyasmi, mint a fenti dokumentumfilm. De nem. Ez egy korrekt film volt, amely korrekt módon, viszonylag hűen dolgozza fel az eseményeket, nem foglal erőltetetten állást, nem sugalmaz, nem akar mindenáron tanítani. Egyszerűen megmutatja Mansfeld Péter kálváriáját. Mondjuk, ha az ember végignézi akkor éppen a film tárgyilagossága miatt levonhatja az ember a következtetést: felesleges ekkora felhajtást csinálni e körül a srác körül, csak egy ártatlan áldozat volt, nem hős. Úgy értem, persze, meg kell emlékezni róla, emléktáblával, meg gyertyával, meg ilyenekkel; az elvesztése fájdalmas, és nagyon nem azt kapta, amit megérdemelt, de erről a balhés proligyerekről cserkészcsapatot elnevezni, és példaként állítani őt a jövő "konzervatív, keresztény" ifjúsága elé egyszerűen röhejes. Mindegy, a film mintha pont ennek a tisztábarakására készült volna.
Akkor, miután ennyire lehúztam néhány filmet, jöjjenek a pozitív példák: a kedvenc filmjeim ’56-ról.
Első helyen kell mindenképpen említenem Kósa Ferenc 1987-es (!) filmjét A másik embert. 1987-ben már kezdett megroggyanni az államszocializmus, de akkor is: ekkor ilyen filmet forgatni 1956-ról, ami a felkelőkkel szimpatizálva mutatja be az események egy részét ritkaság volt, feltűnést kelthetett, és nem utolsósorban szankciókat vonhatott maga után.
A film egyébként kétrészes, apa és fia története. Külön-külön is teljesen érthetőek, de együtt egy kerekebb egészet alkotnak, valahogyan egy összetettebb véleményt fogalmaznak meg. Az alkotók gondolatait, a magyar történelem bizonyos eseményeiről.
Az első rész 1944-ben játszódik, egy Bojtár Antal nevű katona (civilben tanyasi tanító) története, akinek elege lesz a háborúból. Mindezzel együtt nem szökik meg: az alakulata megsemmisül, és csak ketten maradnak belőle: Anti és a barátja Józsi. Ők úgy döntenek, nem keresik a ki tudja hol lévő csapataikat, inkább megpróbálnak hazajutni. Azonban nem tudják, megbízhatnak-e még egymásban, mert tudják, hogy könnyen lehet, hogy a tábori csendőrség a nyomukba ered, és szökevényként fogja kezelni őket. Anti megfogadja, hogy többet nem fog fegyvert, akkor sem, ha meg fogják ezért ölni. Nem mondom el, mi lesz a vége.
A másik történet, A másik ember II., ez szól ’56-ról. Az előbbi katona fia, az ifjú Bojtár Anti ekkor egyetemista Pesten. Barátai mind fegyvert fognak, és felkelő központot alakítanak ki a kollégiumukban. Anti nem hajlandó fegyverrel harcolni, egyszerűen elvből, emlékezve apjára. Majdnem teljes passzivitásba süllyed, ami miatt legjobb barátjával is összevész, és a szerelme is ott akarja hagyni. Anyja és nagyapja biztatják, hogy térjen haza a falujába, a biztonságos helyre. Ő azonban erre sem hajlandó. Inkább barátaihoz tér vissza, kibékül velük, és elhatározza, hogy mindenben segít, amiben tud, kaját szerez, ápolja a sebesülteket, meg amit kell. Fegyvert azonban továbbra sem hajlandó a kezébe fogni, és ő is a halált is hajlandó vállalni ezért, ha ez az ára.
A film egészen más hangvételű, mint azok, amiket fent emlegettem. Nem mondhatnám, hogy hiányzik belőle a pátosz, de nem válik giccsessé. Talán azért, mert kiegészül valami reménytelen rezignáltsággal. A moralizálás pedig, ami benne van, nem didaktikus, hanem kérdező moralizmus. Azonkívül felteszi a nyugtalanító történelmi kérdést is, amit annyiszor elcsépeltek: „Ki lőtt először?” És függőben hagyja. Mintha mindegy is lenne, az élet elpusztítása szempontjából ugyanaz a helyzet.
A másik film, ami nekem tetszett, az A Nap utcai fiúk volt, Szomjas György filmje. Ez azért nem kapott akkora hírverést, mert pénz hiányában nem készült el az 50. évfordulóra, csak egy évvel később mutatták be. Azonkívül, hogy az utcai harcoknak az a látványosan hiteles bemutatása, ami a Szabadság, szerelem és A másik ember nagy pozitívuma volt, itt is megvan. Ezeken kívül viszont egyéb erényei is vannak. Mindenekelőtt az, hogy tényleg hiteles emberek, mai fiatalok játsszák a főszerepeket. Lehet, hogy a színészi játékuk nem annyira csiszolt (bár általában egy színjátszókörből kerültek ki), de ez nem számít. Szomjas György filmjeit általában sohasem a kifinomult színészi játék miatt szerettük, hanem éppen a hiteles szituációk, és a hiteles emberi arcok miatt. Akik szerepelnek itt azok, magunkfajta, mai fiatalok, ugyanakkor egyszerre érezzük megelevenedni a korabeli fényképeken és filmfelvételeken (amelyekből sok van beszúrva a filmbe) látható „pesti srácokat”.
Miközben ezek a fiúk és lányok harcolnak, járőröznek, aközben próbálják normális életüket is élni: zenélnek, fociznak, szórakoznak, és szerelmesek. A történet középpontjában is egy szerelmi háromszög áll: egy lány, aki két fiú között ingadozik, és nem tud dönteni. Hogy végül is hogyan alakul ez a része a filmnek, azt megint nem árulom el.
Érdekes mindemellett, hogy Szomjas György behozza itt motívumként az ekkoriban születő rock’n’rollt, mint a szabadság és a fiatalság szimbólumát. Nem tudom, hogy ez a műfaj mennyire lehetett ismert 1956 Magyarországán, a film szerint fű alatt már elkezdett beszivárogni, és az emberek szerették, már ekkor is, mert valami felszabadultságot árasztott abban a „szűk levegőjű” világban. Na mindegy, ez csak egy plusz érdekesség.
És végül még egy film, bár ez megint nem az ’56-ban játszódó, hanem az arra visszautaló filmek közé tartozik. Erre még az én rendkívül kritikus édesapám is azt mondta, hogy. „Na, ez egy korrekt film volt ’56-ról.” A címe: Sínjárók.
Ez 1990-ben játszódik, és egy festőművészről szól, aki 1956 után börtönben ült évekig, és közben a kisfia meghalt. Emiatt elhidegült a feleségétől, és most úgy élnek egymás mellett, mint két idegen ember. Innen indul a történet. A mestert felkeresi egykori tanítványa, egy szép, fiatal, rámenős lány, és a nagy korkülönbség ellenére szerelembe esnek. Innentől a emlékeztet a történet kicsit a Ménesi útra. Nem mintha olyan bántóan naturalistán lenne ábrázolva benne a szex, vagy ilyesmi. A történet emlékeztet. Szóval a lány interjúkat készít a festővel, akit felszabadít, hogy elmesélheti nyomasztó emlékeit. De míg a Ménesi útban a bonyolult szituációból nem mutatja meg a kivezető utat, itt igen: a mestert arra készteti az egész, hogy átgondolja az életét, felkeresse a régi helyszíneket, élete szereplőit, elbeszélgessen velük a régi időkről, és elkezdjen szép lassan rendezni azt, ami körülötte van. Így a végére még a feleségével is kibékülnek.
Hogy miért jó film ez ’56-ról? Mert emberi, mert az egyes régi ismerősökben, akiket itt felvonultat, annyiféle hozzáállást figyelhetünk meg a régi eseményekhez, az emlékezés és a feldolgozás annyiféle formáját, hogy az igazán izgalmas.

Ünnepi különkiadás (1956) 4.

4. A hős
A személy, aki számomra legjobban és legteljesebben kifejezi azt, amit 1956 jelenhetett, az Angyal István.
Angyal Istvánt pedig azért tisztelem nagyon és mindenkinél inkább, mert tényleg hős volt. Bátor és átgondolt, intelligens, de ha kellett, vakmerő.
(...)
(Kiöncenzáurzva)
Ő teljesen tudatosan vállalta a sorsát. Voltak elképzelések a fejében társadalomról, munkáról, szabadságról, tehát meg lehet kockáztatni a kijelentést, hogy tudta, miért harcol. És amit csinált, azt becsületesen és következetesen csinálta.
Gyerekkorában zsidó származása miatt megjárta Auschwitzot, azaz az Oświęcim melletti tábort, ahol anyját és nővérét szökési kísérletért kivégezték. Ő túlélte, hazatért. Tanulni kezdett az egyetemen, töri szakon. Kicsapták, politikai okok miatt. Munkás lett, megnősült családot alapított. Később elvált, de a kisfiát azért persze rendszeresen meglátogatta. Amellett munkásokkal és értelmiségiekkel is barátkozott.
A forradalom idején ott volt a rádió ostrománál, de akkor még nem fogott fegyvert. Csak később, mikor a Ferencvárosba került és kezdte szervezni az ottani felkelő egységeket. Hamarosan ő lett a Tűzoltó utcai csapat parancsnoka. Általában minden ilyen legendás felkelőparancsnokról le szokás írni, hogy megvédte azokat az ÁVH-sokat, akiket a társai meg akartak lincselni. Már nem tudni, kinél igaz ez, kinél része a kötelező nemzeti legendagyártásnak. Angyal Istvánról, aki azért, ha lehetett igyekezett elkerülni a felesleges vérontást, ezt még el is hiszem.
Mikor nem tudta tovább tartani az állását, társaival a Péterfi Sándor Utcai Kórházba húzódott. Itt egy lopott stencilgéppel röplapokat gyártott, amelyben passzív ellenállásra biztatta az embereket. Fel volt készülve rá, hogy előbb-utóbb megtalálják, és elfogják. Megtalálták, elfogták. A bíróság előtt nem igyekezett semmit tagadni, szépíteni, kiszínezni. A cellában megírta sajátkezű vallomását, ami most fontos történeti forrás. Végül felakasztották.
Ma elsősorban azért beszélnek kevesebbet róla, mert kommunistának vallotta magát. Persze nem volt ő kommunista, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót ma használják. A Pártba sem lépett be. Inkább valamiféle szelíd szociáldemokrata volt, a munkás-önigazgatás híve, de a pártdiktatúrát elvetette.
Viszont abban a gesztusban, hogy november 7-én a Tűzoltó utcai főhadiszállásán a nemzeti zászló mellé kitűzte a vörös zászlót is, benne volt, azt hiszem, az ideológiai indokok mellett az ellenfél tisztelete is.
Nagyon megérdemelné már, hogy filmet forgassanak róla. Bár azt hiszem, egy készült róla, de nem lett túl híres. Meg egyébként is: az a film, ha jól tudom, inkább az ellene folytatott perről szól. De javítsatok ki ha tévedek. Róla olyan filmet kellene forgatni, ami az egész ’56-os tevékenységét feldolgozza. Látványos, izgalmas módon. Ez azonban még várat magára. Nem is érdeke mindenkinek, hogy egy ilyen emberre, akit lehet példaként emlegetni, de nem lehet pártzászlóra tűzni, felhívja a figyelmet.

Ünnepi különkiadás (1956)

Otthon meg nemzeti ünnep van most. Gondolom, ennek alkalmából is írnom kellene valamit, szépet és/vagy lelkesítőt. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy ünnepi beszédet kellene tartanom. Viszont olyan helyzetben sem vagyok, hogy ilyen témákban megmondjam a tutit. Nem is akarom, persze. Ezért csak néhány gondolatomat fogom megosztani Veletek. Eredetileg egyébként csak a filmekről akartam írni, de aztán annyi minden eszembe jutott.
Írtam a témáról egy hosszú történetfilozófiai esszét is a forradalom kérdéséről, de azt most inkább nem teszem ide ki. Nagyon szakmai. Majd máshová. (Az volt az 1-2. pont.) Inkább csak a szubjektív részeket.

„Igen az eseményekkel, ha már elmúltak, nincs baj, feltéve, ha nem próbálunk okosabbak lenni náluk, ha nem a saját ügyeinket próbáljuk a segítségükkel megoldani. Ha békén hagyjuk őket, csodálatos oldattá válnak, varázstinktúrává, amely az időt és a teret is feloldja, megemészti a naptárakat és az atlaszokat, édes semmivé változtatja a mellérendelt cselekedeteket. Mi értelme a kvízjátéknak? Kinek kell a kronológia- a halál nővére?”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)

3. A lengyelek
Végül is most mégiscsak Lengyelországban vagyok, hát valamit szólnom kellene ennek az ünnepnek a lengyel vonatkozásairól is. Nem fogok most a történelmi helyzet fejtegetésébe, hogy mi történt Poznańban, hogy ki volt Władysław Gomułka, és mi történt 1956 júniusában és mi októberében. Inkább ajánlok egy könyvet, ami nem is annyira az eseményekkel, inkább az azzal kapcsolatos emlékezettel foglalkozik. Megjelent magyarul is, lengyelül is.
Nemrégen akadt a kezembe ez a kötet, amelynek a címe: A magyar kapcsolat (Węgierski łącznik). Ez tulajdonképpen egy interjúkötet, amelyben egy Grzegorz Górnik nevű újságíró beszélget magyar emberekkel, olyanokkal, akik valamikor beleszerettek a lengyel kultúrába, megtanultak lengyelül, és aztán sokat tettek a két nép közötti kulturális kapcsolatokért.
(A legöregebb közülük Engelmayer Ákos, aki még részt is vett az 1956-os eseményekben, bár nem mondta el, hogy konkrétan mit csinált. Lényeg, hogy valahogyan megúszta a felelősségrevonást. Később Lengyelországba nősült, oda is költözött, és egy csomót fordított, szervezett, ilyenek. Később, mivel magyar állampolgársága megmaradt, ő lett a legutóbbi rendszerváltás utáni első lengyelországi magyar nagykövet.
Ott van aztán Kovács István, költő és történész, aki később több könyvet írt a magyarországi Lengyel Légióról, amit Józef Wysocki szervezett meg 1848-ban a szabadságharc megsegítésére. Később ő (mármint Kovács István) Krakówban lett a magyar konzulátus vezetője. Ő 1956-ban még csak 11 éves volt, de akkori emlékeit megírta A gyermekkor tündöklete címmel, amelyből egy nem túl érdekes filmet is forgattak 2006-ban, A budakeszi srácok címmel.
Ott van Kiss Gy. Csaba, aki egyetemi tanárom is volt, nagyon érdekes órákat tart a közép-kelet-európai népek közötti sokrétű kapcsolatokról. Ő cseh-német szakos egyetemistaként kezdett Lengyelországban stoppolni, és így kezdett nyelvet tanulni is. A későbbiekben művelődéstörténettel foglalkozó történész lett.
A másik két emberről, Molnár Imréről és Szalay Attiláról szóló részt még nem sikerült elolvasnom.)
Mindegyikük a ’60-as években, autóstoppos kirándulásokon kezdett ismerkedni Lengyelországgal. Ez volt az az időszak, amikor szabadabbá vált az utazás a két ország között. Egybehangzóan állítják: az fogta meg őket Lengyelországban, hogy ott sokkal szabadabban beszéltek bizonyos dolgokról, „kényes kérdésekről”, mint Magyarországon ezidőtájt. Többek között a háborúról és az ellenállásról. Na meg persze az összetartás, amit ott tapasztaltak. És érdekes módon a polákok jóval többet tudtak az 1956-os forradalomról is, mint némelyek Magyarországon. Vagy legalábbis több mindent mertek elmondani. Egyszerűen szabadabb volt a légkör. (Egy korabeli vicc szerint: a lengyel kutyák délre járnak jóllakni, a magyar kutyák északra járnak ugatni.)
Mit láttak a lengyelek 1956-ban? Valószínűleg egy tiszteletre méltó nagy nemzeti erőfeszítést, olyant, ami az ő Varsói Felkelésük is volt, amiről akkoriban szintén „nem illett” hivatalosan beszélni. (Bár ha jól tudom, nem tiltották soha, legalábbis nem olyan keményen, mint nálunk az ’56-ról folyó beszédet.) Igazából sok különbséget lehet találni a kettő között történészi szemmel. 1956 egy forradalom volt, amely tehát radikális társadalmi és/vagy hatalmi változásokat célzott. A varsói felkelés tényleg egy felkelés, vagy egy szabadságharc, egy önvédelmi háború része, amelynek egyetlen célja a megszállók, a betolakodók kitakarítása volt, a társadalmi kérdések csak később jöhettek volna. Ugyanakkor a varsói felkelés sokkal jobban meg volt szervezve: egy hadsereg egy parancsnokság alatt, összehangolt munkával, nem pedig egymásra is fújó, elszigetelt ellenálló csoportok, mint nálunk. De hát a polákoknál a „földalatti munkának”, az illegális szervezkedésnek sokkal nagyobb hagyományai voltak, mint nálunk. (Hát persze: több mint egy évszázad idegen uralom alatt, olyan idegen uralom alatt, amely egyáltalán nem ismerte el az államiságukat. Megtanulták, hogy nem kell tisztelniük a törvényes kereteket, megtanultak kíméletlennek és alattomosnak lenni. De kitartónak lenni is és célt értek vele, végül. Mármint az 1918-as helyzetre gondolok, persze. Nálunk ezzel szemben a törvényességgel való hosszas huzavona után kezdődött a forradalom is, a szabadságharc is. Nem volt ez jobb vagy rosszabb, csak más.)
De akkor, a ’60-as években mindez nem számított. Csak az számított, hogy milyen jelképes erőt, erkölcsi fölényt jelenthet egy-egy ilyen néha őrült, néha csak simán bátor kirohanás. Olyat, amiből meríteni lehet a későbbiekhez. (De hogy azért a szervezkedési módszerek is számítottak, az kiderült később, abban, hogy mennyivel hatékonyabb lett a lengyel ellenzék, mint a magyar. Mármint a ’70-es, ’80-as években. Kellett persze ehhez az ottani rendszer vonalasabb jellege erősebb nyomása is felülről. Magyarországon az államszocialista rendszer ugyanebben az időben sokkal inkább kész volt kiegyezni az állampolgárokkal.)
Hogy 1956 eszméinek folytatása volt-e a Solidarność a ’80-as években? Ha az önkormányzatiságra, a munkás-önigazgatásra, a szakszervezetiségre gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, mindenképpen. (Már persze csak akkor, ha az előbb egyetértettünk abban, hogy 1956 törékeny szellemisége leginkább a munkástanácsokat, az önszerveződést jelentette.) Az viszont, hogy ebből aztán mennyit sikerült átmenteni a rendszerváltás utánra, más kérdés. Ebben is a polákok bizonyultak hatékonyabbnak. És az, hogy sikerült arrafelé kiharcolni, hogy manapság ekkora szerepük van a kisközösségeknek, a járási és körzeti önkormányzatoknak, de még a vajdasági önkormányzatok is tudnak némi ellensúlyt képviselni mindenképpen köszönhető a Solidarność szellemiségének és fegyelmezett következetességének is. És ez sokat segített abban is, hogy a pártok ne gyűrhessék maguk alá a civil élet minden területét, ne mászhassanak be mindenhová, teret engedhessenek a független kezdeményezéseknek is.
Messze kalandoztam 1956-tól, de nem teljesen a témától, különben is a Solidarność megalakulásának is kerek, 30. évfordulója van ebben az évben. De térjünk akkor vissza most már Magyarországhoz is.

Kávé luxuskivitelben

Már megint az Egyetemi Könyvtár. Szinte mindennap ott vagyok, de ezek szerint még mindig nagyon sok minden van, amit nem fedeztem fel benne. Viszont amikor valami újat felfedezek, az agyamat is eldobom tőle.
Itt van ez a kávéautomata is. Mindennap elmentem mellette, de különösebben nem méltattam figyelemre. (Na jó, mégis: az egyik alak, akinek a fényképe szerepel rajta, emlékeztet egy író barátomra, aki egyszer egy egészen rendkívüli novellát írt - a kávéról.)
De csak ma szántam rá magamat először, hogy használatba is vegyem ezt a jószágot, nehogy elaludjak olvasás közben. Ha eddig nem csak oldalról pillantottam volna rá néha, néha, hanem szemből is, több dologra is felfigyeltem volna. Például, hogy az automata rész mellett egy képernyő is van. És az alján is van valami gyanús szőrmók.
Bedobod a pénzt, és beindul a gépezet. És meghökkensz vagy megijedsz. Kiderül, hogy alul az a szurtos izé, egy kefe, ami ilyenkor forogni, kezd, hogy megtisztíthasd a cipődet. A képernyőn viccesebbnél viccesebb képek jelennek meg a Világ minden tájáról. És az automata megszólal.
-Cześć! (Szia!)-mondja valami gyanúsan sunyi módon. És elkezd viccet mesélni.
Ezt azért már nem bírtam: kitört belőlem a röhögés, pedig nem értettem a viccet, annyira összezavarodtam, hogy nem tudtam erre is figyelni. Nade maga a tény. Atyaúristen, mit meg nem tesznek itt a diákokért! A diákok kényelméért!
(Én mondjuk örülnék, ha lenne az ilyen kávéautomata mellett szemetes, ahová az elhasznált poharat dobhatom. Persze szelektíven. Vagy lenne a könyvtárban szekrény, ahová berakhatom a hátizsákomat, ha már a ruhatárba nem lehet betenni. Vagy ha az elektronikus keresőrendszer nem fagyna folyton le. De ne legyünk telhetetlenek! Minden áldozatos munkát, minden erőfeszítést értékelni kell. Éljen az UW!)

Tánc, tánc (Október 20. szerda) (folytatás)

De ez még mindig nem volt minden. Ami azt illeti, ez az összejövetel egyáltalán nem volt olyan energiaigényes, mint mondjuk egy Fonó-táncház, de én előző éjjel is keveset aludtam, hát szívesen hazamentem volna. Azonban Grzesieknek és Kasiának más tervei voltak. (Csak a zenészek mentek haza, meg a többi táncos.) Kiderült, hogy minden szerdán este francia táncoktatás és táncház van Dél-Praga egyik alternatív kocsmájában, a Pawiarniában. (Lefordíthatatlan szójáték a kawiarnia (kávézó) és a paw (páva) szavak összevonásából. („Pávázó”?)) És a két fáradhatatlan táncosnak, mármint Grzesieknek és Kasiának benne maradt a boogie a lábában, én meg többek között a varsói underground folkélet tanulmányozása céljából vagyok itt, meg egyébként is néha kíváncsibb vagyok, mint fáradt… Szóval bevágtuk magunkat Kasia kocsijába, és irány a Pawiarnia.
Egy másik, tipikusan pragai módon lepukkant épülethez érkeztünk, és bementünk a vörösre festett oldalsó bejáraton. Valami olyasmi helyre jutottunk, mint a Szimpla-kert Pesten, csak ennek nem volt szabadtéri része. De az a sejtelmes félhomály hasonló hangulatot árasztott. A hely két részre volt osztva: egyik részen a pult, és a tánctér, másik részen asztalok és székek, ahol iszogatni és beszélgetni lehetett. De ha belép az ember a Pawiarniában, akkor először mindenképpen a tánctérbe érkezik, tehát olyan nincs, hogy kivonja magát az itteni hangulatból, különben is a két helyiséget elválasztó falon egy két ablaknyi lyuk volt, szóval a zenét az ember mindenképpen hallotta. A teremben már javában döngettek a mindenféle neohippik és alternatív népi arcok (nem egészen egy hete találtam ki ezt a kifejezést, de nagyon tetszik). Felváltva játszott a zenekar, és ment a zene magnóról. Ami magnóról szólt az javarészt francia népzene volt a legkülönbözőbb vidékekről. Akik itt voltak, javarészt törzsvendégek, és egyből vágták a táncokat is, de nekem, az újonnan jöttnek sem volt nehéz lekövetni őket. Ha aztán olyan zene jött, amit kevesen ismertek, akkor az egyik fiú előtte megmutatta a lépéseket a körben állóknak.
A banda pedig, akik élőben játszottak, magamfajta egyetemistákból állt, pontosabban nem olyan visszafogottabbakból, mint én vagyok, hanem olyanokból, akiket például a veszprémi Utcazene Fesztiválon láthatsz mezítláb örömzenélni esténként. Egyébként a lengyel falusi és táncházi zenekarok szokásos felállásában: hegedű+kézidob (bębenek). (Ez esetben két hegedű és két dob.) Mint megtudtam, ők egy ír zenét játszó együttes, csak nemrég (fél éve, egy éve?) kezdtek lengyel falusi zenét is játszani. De hát ez nem látszott rajtuk. Úgy játszottak, olyan virtuózan, és ami fontosabb olyan lelkesedéssel és tűzzel, hogy érezni lehetett, hogy igen: ezt a zenét ők száz százalékig a magukénak érzik. Megtalálták a gyökereiket. Vagy valami ilyesmi. Ehhez persze kellett az az eszméletlen légkör, a táncolóknak az az extázisos kavargása is, ami őket, a zenészeket is ennyire felspannolta. Öröm volt rájuk nézni. Vagy valami ilyesmi.
Amint megérkeztünk, egyből bele is vetettük magunkat a táncolók forgatagába. Én is rögtön felkértem az első lányt, akinek a közelébe jutottam, és pörögni kezdtünk az oberek háromnegyedes ritmusára. Közben azért néhány szót is váltottunk. A lányt Magdának hívták, mint kiderült, rendszeres vendég itt. Én is bemutatkoztam, de nem álltam meg, hogy megint el ne kezdjem a szokásos játékot, az „elhiszi-e ez a lány, hogy én Tomek vagyok Tarnówból” címűt. Ezt persze nemcsak Magdával, hanem a többi táncospárommal is eljátszottam az este folyamán. De persze most nem olyan egyszerű ez, mint két éve a szczebrzeszyni táborban volt. Akkor túl voltam egy remek krakkói féléven, és viszonylag folyékonyan beszéltem lengyelül. (Persze ennél a játéknál akkor sem szabad egyszerre túl sokat mondani, mert a hangsúlyok alapján könnyen lelepleződik az ember.) Most meg érezni, rajtam, hogy az utóbbi egy évben keveset használtam a beszélt nyelvet. Sokkal szaggatottabban beszélek. De majd belejövök. Azért persze akár így, akár úgy, mindenki hamar rájön, hogy nem vagyok polák. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy akkor mit tippelsz, honnan jöttem/milyen nemzetiségű vagyok. A leggyakoribb tipp elsőre az ukrán vagy a litván szokott lenni, talán mert úgy ejtem a(z) Ł betűt, mint az ukrajnai és litvániai lengyelek. Aztán persze mindig megmondom, hogy magyar vagyok, és nem azért tanultam meg ezt a nyelvet, mert rokonaim élnének itt, hanem csak mert érdekelt, és… és így tovább, az ilyenkor szokásos szövegek és történetek a miértről, meg hogyanról.
Az első lendület után leálltam egy kicsit lihegni, kezemben egy Tyskie sörrel, és elkezdtem körbenézni. Mint a Dom Tańca rendszeres (?) vendége kíváncsi voltam, találok-e itt ismerőst. De nem találtam. Aztán egyszercsak mégis: megláttam a szép zömök, barna hajú Małgorzatát, akiről utolsó információm az volt, talán két éve, hogy nem nagyon jár már táncházakba egy térdsérülés miatt. De most itt volt. Odaléptem hozzá.
-Szia Gosia! Emlékszel rám?
Gosián nagyon látszott, hogy erősen töri a fejét.
-Igen, igen. Csak nem tudom, fogalmam sincs, hogy hol találkoztunk…
-Glinában.
Amint ezt kimondtam, Gosia szeme egyből felcsillant és a nyakamba ugrott.
-Tomeeek! Már emlékszem! Persze Glina!

Három évvel ezelőtt nyári egyetemen voltam Warszawában. Nagyon királyságos volt, mert az legkényelmesebb külföldieknek fenntartott koliban laktam a Radomska utcában. Bitangul jó nemzetközi társaság jött ott össze, akikre szívesen gondolok vissza: a szobatársam, az oszétiai orosz Anatolij meg a földije, az aranyos kis Darina, meg a huncut német gitáros, Søren, meg a két tűz és víz finn lány, Viivi és Reetta, meg az elbűvölő szlovák Jana, meg Zsolt, Szegedről, meg a félig angol félig lengyel Sarah, meg Ionuţ, a román dramaturg… De ne kalandozzunk el. Grzesiekkel akkor is rendszeresen találkoztam, mert a koli közelében egy elhagyott házban tartott lengyel tánctanfolyamot, amire nekem sikerült néhány embert elhoznom a Radomska utcából.
Na de egyik nap aztán hirtelen ugyanolyan váratlanul sms-t kaptam tőle, miszerint: „Hétvégén táncház Glinában!” Fogalmam sem volt, hol van ez a falu, aminek a neve agyagot jelent. Csak annyit tudtam, hogy a város széléről van indulás megadott időpontban, egy belga rendszámú fehér Opelben.
Az Opel késett, de aztán megjött, a volán mögött a szelíd arcú, barátságos tekintetű Piotrekkel, akit akkor láttam először. Nem baj, rendes embernek látszott. Meg két ártatlanul kinéző nő is ült a kocsiban. Hát bepattantam. Piotrek rögtön rálépett a gázra, betett egy kazettát valami Besh’o’Drom-szerű belarusz együttestől, a hangerőt feltekerte, és elkiáltotta magát:
-Turbo Folk!
És így repesztettünk végig a nem túl megnyugtató minőségű mazóviai utakon, egészen Glináig, az eldugott kis faluig.
(Ez eddig teljesen úgy hangzik, mintha a lengyel író, Andrzej Stasiuk mesélné valamelyik romániai, ukrajnai vagy magyarországi kalandját.)
Mint kiderült Glinában egészen kiváló adatközlő zenészek élnek, és a Dom Tańca az ő kedvükért csődítette oda a varsói folkereket egy egészen remek aratási bulira. (Remek volt, Remek is ott volt.) Ott ismertem meg Gosiát. Nagyon jókat táncoltunk meg beszélgettünk. Másnap arra ébredtünk, hogy huszan fekszünk egymás hegyén-hátán egy falusi pajtában, a szalmán. Gosia is ott volt, de mintha nem egészen értette volna, hogy kerültünk oda. Mintha ezzel mások is lettek volna így. Mindenesetre kitakarítottuk a glinai kultúrházat, megköszöntük a szíves vendéglátást, és aztán ment ki-ki a dolgára. Legtöbben vissza Warszawába.

-…na hát és most megint itt vagyok.-fejeztem be az elmúlt idők elbeszélését Gosiának.
Közben ő is elmondta, hogy ő most egy szociológiai kutatáson dolgozik, és még mindig itt lakik, Warszawában, annak is a Wola nevű részén, és már meggyógyult a lába, szóval megint járkál táncházakba, elsősorban ide, a Pawaiarniába, ezekre a francia bulikra. Közben persze táncoltunk is, amikor lehetett. Obereket, meg egy Scotish nevű táncot, meg walcot, azaz keringőt meg francia táncokat is. Nekem ez utóbbiak is tetszettek. Rájöttem, hogy egyik ugrálós körtáncot ismertem már korábban is: Tarnówban tanultam ottani lovag ismerőseimtől. Ők azt mondták, hogy ez egy reneszánsz németalföldi tánc, ők legalábbis egy belga együttes zenéjére táncolták. Most viszont a nevét is megtudtam ennek a táncnak: chapelloise-nak hívják. A többinek a nevét nem jegyeztem meg.
Két dolog van, amit még nem tudtam rendesen megtanulni itt a lengyel táncházakban: a kujawiak és a mazurek.
A buli vége felé, mikor a zenekar már fáradt volt, az egyik főszervező, a magas Rafał elkezdte betenni a keze ügyébe kerülő cd-ket. Azokra is táncoltunk. Egyszer aztán kezébe akadt egy, amire semmi nem volt ráírva.
-Nem baj, betesszük. Majd meglátjuk, mi ez.-mondta Rafał.
Hát képzeljétek, moldvai zene volt! Előzőleg pont arról beszélgettünk Magdával, hogy legközelebb taníthatnék magyar táncokat is. Szabadkoztam, hogy nem is biztos, hogy van zeném hozzá, de majd utánanézünk, stb. Na, de most itt volt hozzá a zene, íme.
-Hej! Tańczymy csángó!- kiáltotta nagy lelkesen Grzesiek.
Grzesiek ugyanis nagy rajongója a moldvai magyar táncoknak, mint a Dom Tańcából egyébként elég sokan. Érdekes, hogy a Dom Tańcában milyen sokan tudnak sokat a magyar táncokról, meg a mi Táncházmozgalmunkról, a zenénkről. Fordítva ez kevésbé mondható el. (De ez nem szemrehányás, csak ténymegállapítás.)
Mindenesetre nekiálltunk ropni a Kereselt meg az Ördög útját, meg a Gergely táncát.
A cd második felén aztán főleg cigány zenék voltak. Láttam, hogy a többiek még táncolnának, ezért ezeken áttekertem, mert tudtam, hogy ezeket nem ismeri senki, és nem túl esélyes, hogy ezeket ma este, pont én fogom megtanítani ennyi embernek. De aztán egyszercsak megszólalt a Parno Graszt száma, a Rávágok a zongorára. És ennek már nem tudtam ellenállni. Elborult az agyam. Egymásra néztünk Kasia Staniszewskával, aztán bepördültünk középre, és elkezdtünk csingerálni.
Mit mondjak? Otthon sosem én voltam a legjobb cigány-táncos. De ez nem számított. Sőt ez úgy általában nem számít. Egy idő után rájön az ember erre is. Engem most úgy elkapott a hév, hogy nem kellett már semmire figyelnem. Csak járt a lábam, mint a nem-is-tudom-micsoda. Ugyanígy Kasiának is. Valószínű, ő is járt valamikor Csáváson vagy Komandón, mert nagyon értette a lépést.
„Az orgona azt susogja,
Elszökött a Gézu anyja,
Hej Romale, Shavale!”
Jeeee!
Ezek után persze már ha akartam volna, se tagadhattam volna le senki előtt, hogy magyar vagyok. De úgy láttam, a polákoknak nagyon tetszett a dolog, így is, hogy nem ők táncoltak. Jók ezek a közös közép-kelet-európai bulik, akárhogyan is.
Hej, szittyák, szarmaták!
http://www.youtube.com/watch?v=uUacvyDDV5M
Levezetésként táncoltunk még egy-két franciát, és megittunk egy-két sört. Közben lassan mindenki hazament, a zenészek is, csak egy harmonikás maradt, aki mindenféle szép walczykokat játszott. Erről eszembe jutott, hogy a Collegimuban nemrég volt a Gólyabál. Ott biztosan szépen keringőztek a gólyák. Meg a felsőbbévesek is. Eszembe jutott az is, hogy Szczebrzeszynben két éve, a tábor utolsó hajnalig tartó buliján milyen szép keringőt játszott a fő zenész, Jacek Hałas a harmonikáján. De az autentikus dallamokon kívül beleszőtt egyéb dolgokat is, például a Deszcze niespokojnét (Nyugtalan esőt), azaz a Négy páncélos és a kutya című filmsorozat főcímzenéjét.
http://www.youtube.com/watch?v=TrQYLUShV0s
Persze nem úgy, ahogyan ott éneklik, hanem áttéve a walc ritmusára. De ez a dal most itt is elhangzott.
Szép lassan vége lett ennek is. Már indulni készültünk. A harmonikás még mindig játszott, ami éppen eszébe jutott. Egyszercsak egy zsidó dalhoz ért.
-Hoppá! Hiszen ez máramarosi!
Kérdezgettem aztán tőle, hogy hol tanulta, hátha ott volt a Veszprémer Klezmer Band koncertjén, de azt mondta, nem emlékszik már, hol hallotta. Csak hallotta valahol, és megtetszett neki.
Aztán lassan ő is befejezte. Elbúcsúztunk az ott maradt vendégektől, és hazaindultunk. Utolsó, amit hallottam, hogy a csapos (aki egyébként ritka jó fej) miközben elkezdi törölgetni a pultot, feltesz egy Gogol Bordello-cd-t. Gogol Bordello, mint hajnali, zárórás nóta! El tudjátok képzelni?

Tánc, tánc (Október 20. szerda)

Ha szerda, akkor táncház. Így szokott ez lenni Budapesten, de hogy itt is ez a „rend”, azt nem tudtam, illetve nem reméltem.
Teljesen váratlanul jött az egész. Mondhatni derült égből. Mintha spontán buli lenne. De az ilyen alkalmak a legérdekesebbek, mikor nem is sejted, hogy hol fogsz kikötni egy óra múlva. S hol fogod remekül érezni magad.
Na szóval úgy kezdődött az egész, hogy elég fáradtan igyekeztem a belváros valamelyik buszmegállója vagy metrómegállója felé, hogy valahogyan visszajussak a Światowid utcába, Észak-Praga legszélére. Már fel is szálltam egy szimpatikus buszra, amikor hirtelen sms-t kaptam Grzesiektől. „19 órától a Scena Lubelskában, ahol a múltkor voltunk tánc lesz. Ha van kedved, gyere!”- ennyi volt benne, vagy legalábbis nem sokkal több. „Hm! Végül is miért ne?”- gondoltam magamban. A biztonság kedvéért küldtem egy válaszsms-t, kérdezve hogyan lehet a leggyorsabban odajutni a Centrumból. Közben leszálltam a buszról, és felszálltam a legközelebbire, ami az ellenkező irányba ment. Ilyenkor estefelé azonban nem egyszerű Warszawában egyik buszról átszállni a másikra, és közben sms-t is írni, mert ha nem figyel az ember egyszerre háromfelé, biztos, hogy fellökik. Mihelyt fenn voltam a másik buszon, befejeztem az sms-írást, és zsebrevágtam a telót. Nem tudom, lezártam-e a billentyűzetet, de akár így, akár úgy, a zsebrevágásnak súlyos következményei lettek. A buszon sokan voltunk a zemberek, és úgy préselődtünk egymásnak, mint a heringek. Így történt, hogy amikor leszálltam a Centralna pályaudvar és a Kultúra és Tudomány Palotája között, a bunkofonomra pillantva megrökönyödve vettem észre, hogy az előbbi sms-t 13 helyre sikerült elküldenem. Mindezt csak azért meséltem el, hogy aki ebben az időpontban azt tapasztalta, hogy valami fura nyelven írt sms-t kapott Medertől, aki mostanában ki tudja merre jár, az értse, hogy mi, meg hogy hogy, és hogy egyáltalán. Magyarázkodás befejezve.
Nagy nehezen találtam egy villamost a sok közül, amelyikkel viszonylag hamar lehetett Dél-Pragába jutni. És viszonylag gyorsan már ott is voltam a Lublini utcában, annak is legjobb helyén, a lepukkant társasház második emeletén (közvetlenül egy emelettel a Városi Őrség helyi őrse fölött), balra az első ajtó, nem, bocsi, az a WC, tovább egyenesen a folyosó végéig.
Már sok ember összegyűlt ezen a kiváló helyen, az alternatív színház próba-és előadótermében, amelyről már volt szó. (Na jó, egyáltalán nem voltak sokan, csak kb. egy tucatnyian, de kis helyre koncentrálódva.) De nem nagyon volt ismerős közülük senki, kivéve persze Grzesieket, illetve, hopp, mégis, ott van Janusz Prusinowski, az a vörösesbarna hajú, nagybajuszú csendes, mosolygós ember! Janusz a legnagyobb, legsokoldalúbb lengyel táncházi zenészek egyike. Komoly része volt a Dom Tańca megszületésében. Játszik hegedűn, pedálos és sima harmonikán, cimbalmon, meg még egy csomó mindenen. Egy csomó faluban gyűjtött már és számos neves adatközlő zenészt fedezett fel. Amellett foglalkozik régizenével, műsorokat ír gyerekeknek, zenét tanít táborokban. Talán még verseket is megzenésít. Szóval alapvetően Sebő Ferenchez tudnám hasonlítani. (Ezért is voltam nagyon büszke, mikor egyszer együtt zenélhettem vele egy tanításom, mármint a taktust ütöttem kézidobon, amíg ő hegedült.) Most is ő zenélt, de nem a saját zenekarával, a Prusinowski Trióval, hanem egy régizenei együttessel, amelynek a neve Orkiestra Czasów Zarazy volt. (Ezen a néven meghökkentem, mivel sehogy sem tudom másképpen lefordítani, mint, hogy „a Járványok Idejének Zenekara” vagy valami ilyesmi. Direkt megnéztem a szótárban is, de ott is csak ezt találtam: „zaraza- 1. ragály, dögvész, pestis (…) 2. erkölcsi fertő, züllés, métely” (Varsányi István: Lengyel-magyar szótár, Terra Kiadó, Bp., 1988.) Na mindegy.)
Mivel ilyen hirtelen csöppentem ide, nem tudtam igazából, hogy mi ez az egész, amire jövök, táncház vagy próba, vagy valami más egyéb. Nos, mint kiderült, pénteken lesz a Világ Minden Mazurkája Fesztivál, tulajdonképpen ennek a szervezői gyűltek egybe egy kis megbeszélésre és bemelegítésre. Ha jól értettem. Merthogy a megbeszélésen kívül a lényeg ez volt: az Orkiestra játszott, az itt lévők pedig táncoltak rá, ami eszükbe jutott, hogy kitalálják, hogyan lehetne majd a közönséget bevonni a buliba holnapután. Egyben egy érdekes kísérlet is volt a XVIII. századi lengyel táncok rekonstruálására, a néptánc ma ismert motívumai alapján. Tehát valami olyasféle felhasználása a népzenének és a néptáncnak, amit Sebő Ferenc is propagálni szokott a maga rádióműsorában a Bartókon, minden szombaton délben.
Az Orkiestra amúgy a zenéket főleg a nagy német zeneszerző, Georg Philip Telemann leírása alapján rekonstruálja. Telemann az 1710-es, és ’20-as években járt Polákországban, összegyűjtött, lejegyzett egy csomó lengyel zenét, nemesi udvarházakban, mágnási kastélyokban, útmenti fogadókban, kocsmákban. Na és persze a királyi udvarban is. (Nem kizárt, hogy az akkori lengyel király, II. August hívta ide, aki szász választófejedelem is volt. Ez sem esik messze a szakdolgozatomtól). Már a hangszerek is érdekesek voltak, amiken Januszék játszottak. Janusz hegedült, egy Paweł Iwaszkiewicz nevű barátja játszott dudán, méghozzá gyönyörűen. (Azt, hiszem, egyébként ő találta ki ezt az egész együttest.) És ott volt még Maciej Kaziński, aki egy puzon nevű hangszeren játszott, ami leginkább kisbőgőre emlékeztet, de nem csak ritmushangszer, mert dallamot is játszott rajta néha. És még egy Mirosław Feldgebel nevű ember is játszott a bandában egy fura hangszeren, amit regałnak neveztek. Ez egy billentyűs hangszer, téglalap alakú fadoboznak látszik, nem nagyobb egy átlagos utazóbőröndnél. Valahogyan hasonlóan működhet, mint a csembaló, mert ezt is kicsit sokáig tartott behangolni. De a hangja a csembalóénál jóval nyekergősebb volt, leginkább nyenyerére (tekerőlantra) emlékeztetett.
Hát nem tudom, mit mondjak még erről az egészről, azon kívül, hogy szájtátva figyeltem, és közben remekül szórakoztam. Ha nem tudom az egészet képekkel és zenével illusztrálni, elég reménytelen szövegelni erről az összejövetelről. Ami a táncokat illeti: azok leginkább a mazurek különböző népi változatainak alapján álltak, hozzátéve a polonéz és a chodzony formációit is (már amennyiben nemcsak párokban, hanem körökben és sorokban, négyesével is táncoltak). Bár eleinte csak ültem oldalt, és ámulva néztem az egészet, egy idő után engem is bevontak az eseményekbe. És én beálltam, kézenfogva Kasia Staniszewskát, aki az itteni események meg a holnaputáni fesztivál egyik fő szervezője, és figyeltem, és utánoztam a többiek mozgását. (Nagyon nem volt nehéz.) Némelyik mazurek-dallamról az jutott eszembe, hogy erre akár haidăut is lehetne járni, de visszafogtam magam. És közben továbbra sem tudtam betelni a gondolattal, hogy hány és hány évszázad ad most találkozót pont itt, ebben a szűk kis teremben egymásnak, hány és hány tájéka Európának és talán az egész Világnak. Mintha egy téridő-kapu lenne ez a hely, régről és távolról induló utak csomópontja. Mintha egyszerre lennénk egy paraszti kunyhóban, és egy nemesi udvarban, reneszánsz és barokk kastélyokban, királyi várakban és amellett még mindig egy varsói lepukkant tömbház második emeleti jól elrejtett szobájában. Mintha közben egyszerre lennénk zsírosparasztok és hétszilvafás kisnemesek, amellett előkelő arisztokraták a király oldala mellett, és közben még mindig underground népi arcok is, éhenkórász utcazenészek, lelkes gyűjtők, világcsövesek, Galaxis-stopposok, vagy amit akartok.

Hogyan jártunk, kikkel

(Eszembe jutott, hogy volt egy cikkem ezzel kapcsolatban, ami végül is nem került közlésre. Úgy döntöttem, hogy most kiteszem ide, ha akarjátok, elolvassátok. Lehet vitatkozni is vele, ha szeretnétek, akár itt, akár máshol.)

Gondolatok egy filmsorozat kapcsán

„Miért teszünk meg ma mindent, hogy elkerüljük az emberi kapcsolatokat? Miért járunk felnőttként is egyedül vagy a mamával, testvérrel (…) vacsorázni, szórakozni? Miért járunk garantáltan veszélytelen >>barátainkkal<< kirándulni, bulizni? Olyanokkal, akik közül azokat kedveljük igazán, akik még akkor sem akarnak még félkomolyan sem a párunkká válni, ha a másik nemhez tartoznak. Miért megyünk bele sokkal inkább egy futó kalandba, mint egy komoly érzelmi kapcsolatba?”
(Révész György: Szexuális környezetszennyezés)

Nem szeretem a tévésorozatokat. Mármint a vég nélkülieket, amikor nem egy adott történetet visznek filmre, hanem egy jó alapötletből kiindulva, a végtelenségig nyújtanak egy-egy hatásosnak bizonyult, de fokozatosan kifulladó sztorit egyre érdektelenebbé, erőltetettebbé váló pluszinformációkkal. Mostanában azonban van egy sorozat, aminek sikerült megfognia. És nem csak engem, hanem minket, számos ismerősömet, szóval a mi generációnkat általában. Tegye fel a kezét, aki még nem hallott róla: a How I Met Your Mother-ről van szó, magyarul az Így jártam anyátokkal-ról. (A cím magyar fordításának a maga kétértelműségével külön íze van!) Távolról (esetleg némi kultúrsznobizmussal) nézve pedig akár valami Jóbarátok-plágiumnak is tűnhet: New Yorkban játszódó szinglisorozat, sok rossz poén alá kevert műnevetéssel. Miért érzem mégis megszólítva magam általa?
Valószínűleg ebben sem az egyes részek története fogott meg, hanem a gyors sikerre tervezett tévésorozatoknál szokatlanul erős alapötlet. Eleve a történet időkezelése. Szeretem az életem bizonyos szakaszait úgy elképzelni, mint egy egységet, mint egy könyvet, amiben előre lehet lapozni vagy vissza. Szerintem pont ezért jó például Ottlik Géza Iskola a határonja (és folytatásai, a Buda és a Hajnali háztetők): pontosan ez alapján, időben ugrálva, különböző szereplők nézőpontjaiból, mégis egyes szám első személyben, szabad asszociációkon keresztül meséli el egy életen át tartó barátság történetét. Nem az időben legkorábbi pont a kezdet, nem a legkésőbbi a vég, mégis megvan a történet kerete, maga a baráti emlékidézés éveken átívelő szituációja. Valami ilyesmi a szóban forgó sorozat időkezelése is. Érdekes asszociációk, visszautalások, haveri nosztalgia. És tulajdonképpen ez is egy életre szóló barátságról szól. Látjuk belőle, mi az, ami olyan erősen összeköthet öt embert: a közös emlékek, amiket, még ha kínosak is, olyan jól esik másoknak is elmesélni.
Kezdődik az egész a jövőben: 2030-ban. Egy apa meséli a gyermekeinek, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal, jövendőbeli feleségével. Aztán egyből visszaugrunk a jelenbe, vagyis a filmbéli múltra 2005-re. Onnantól kezdve meséli a történetet, és most 2010-hez érve még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyáltalán kiderült volna ki lesz az a lány, aki. (Ezek szerint az elején jóval korábbra ugrott vissza ez a mesélő, mint ahol a tulajdonképpeni történet kezdődik. Úgy látszik 2005-ben az alkotók nem számítottak a sorozat ilyen szintű megnövekedésére. Ezek után érdekes kérdés: a jövő alakítja a múltat, vagy a múlt a jövőt? ) Pedig hány kapcsolata volt azóta a főszereplőnek! És mind dicstelen véget ért.
Ismerős szituáció? Hát igen. Emiatt érzem néha úgy, hogy ez a sorozat a mi nemzedékünket legjobban jellemző filmművészeti alkotás. Magunkat látjuk viszont a főszereplőkben, saját csetlésünket, botlásunkat. Évekig kísérletezünk más emberekkel, beleakadva a véglegesség illúziójába, majd ki is keveredve belőle. Hány ilyen, számunkra kedves Valakit használunk el, és hányan használnak el minket? Hány embernek kell még keserűséget okoznunk, elhagynunk és elhagyatnunk, míg eljön számunkra is a biztonság, az egymás melletti kitartás boldog bizalma? Itt van-e már az ideje ennek vagy ráérünk még? Irigyeljük az egyetem legeléjén összejött párt, Lilyt és Marshallt, akik kapcsolata és házassága a lehető legsimább sima ügynek tűnik, miközben szerencséjükre baráti társaságuk is nagyjából ugyanaz. Miközben tudjuk, hogy a főszereplő, Ted meg fogja találni a maga párját. De hogy mikor? (2030-ig van elég ideje. Illetve addig nincs, mert a gyerekeknek fel is kell még cseperedniük.) És valószínűleg mi is meg fogjuk találni ugyanúgy a magunkét. Lehet, hogy valahol mi is már magunkon elnézően mosolyogva idézzük fel mostani éveinket, és meséljük szerencsétlen botladozásunkat? Lehet. A sorozat minden epizódjának eleje és vége (a keret) egy-egy biztatás párkereső generációnknak arra, hogy nem leszünk egyedül húsz év múlva.
Miért, most egyedül vagyunk? Talán ez a másik fontos, amire rájöhetünk a film kapcsán: a főszereplő nincs egyedül. De ki is a főszereplő? Valójában nem is csak Ted. Hanem ő és barátai, az egész társaság, a haveri kör. A nagymenőnek látszani próbáló Barney, a kedvesen bumfordi Marshall, a vidám, művészlelkű Lily, és a munkájának élő, de egyébként vagány Robin. A közösség.
Ez az, amit sokszor nem veszünk észre, pedig nagy szükségünk van rá. Hogy addig is, amíg rátalálunk a nagy Ő-re, ne felejtsük el jól érezni magunkat. Ez pedig könnyebb, ha ott vannak nekünk a barátaink, akikre számíthatunk. Akik színessé és vidámmá teszik ezeket az éveinket, akikhez ragaszkodunk, akik… Hoppá! Akik jobban ismernek már minket, mint reménybeli párunk fog?! Akikkel sokkal több és izgalmasabb emlék köt össze, mint azzal az emberrel, akiben párunkra akadunk?! Akikkel a kapcsolatunknak nincs tétje, és akikkel szemben nincsenek elvárásaink, csak elfogadó szeretet és segítőkészség?! Hát igen, nyugtalanító kérdések, és ha akarjuk, szintén benne vannak az Így jártam anyátokkal-ban.
Vannak még ilyen barátságok?-kérdezhetné valaki. Jelentem, vannak. De vajon megmaradnak-e? Megmaradunk-e ebben a jó kis társaságban, ha nem itt találunk rá arra, aki mellett le szeretnénk élni az életünket? A film siet efelől is megnyugtatni a nézőt: itt viszonylag pozitív mintát látunk. A gyerekek, akiknek a narráció szól, reakcióik alapján láthatóan jól ismerik apjuk régi jó barátait, a történet szereplőit: Barney bácsit, Lily nénit, Marshall bácsit, Robin nénit. És látjuk a szereplőket konszolidáltabb, idősebb korukban egymással ugyanolyan jó kedvvel, a régi haversággal beszélgetni is. Ez talán mégiscsak azt mutatja, hogy nem kopik el teljesen a régi barátság a későbbiekben sem. (Abba talán nem nehéz ezek után belegondolni, hogy ezért viszont nekünk is tennünk kell.)
Talán ezt tudnám válaszolni azoknak az öregebb, „konzervatívabb” bírálóknak, akik esetleg azt kifogásolhatják, hogy a film „a mostani amerikai típusú szingliéletforma szabadosságát állítja mintául a mai fiatal generáció elé”. Tudniillik, hogy nem ezért érezzük találva magunkat általa. Ez nem feltétlenül minta, ezzel a film csak dokumentál, hogy magunkra ismerjünk, hogy magunkon nevethessünk. (Milyen szórakoztatóak és viccesek például Barney elméletei, ahogyan felállítja a csajozás tudományos alapjait, megalkotva olyan poénos fogalmakat, mint „puma-típusú nő” , „paraszem” , „szárnysegéd” !) Ha valamiben ez a film mintát adhat, az szerintem inkább ez lehet, amit az előbb mondtam: a barátságok megtarthatóságáról.
Manapság ugyanis nagyon gyakran látni, hogy az emberek attól szenvednek, hogy nincsenek közösségeik, nincsenek barátaik. Ennek pedig lehet akár az az egyik oka, hogy rengetegen hiszik, hogy párjukra akadva fel kell adniuk régi barátságaikat. Valamit valamiért. Lehet, hogy nem csak a ma szokásos önzés az oka annak a jelenségnek, amit a Hiperkarma így énekelt meg: „Valami azt súgja neki, hogy csak abban higgyen,/ akibe biztos, hogy nem fog beleszeretni…” ? Talán nem is csak a függetlenségünket féltjük, hanem néha a barátságainkat is?
Mindenesetre nem lennék annyira meglepve, ha az Így jártam anyátokkal végén Ted ráébredne, hogy a keresgélés évei minden szerencsétlensége ellenére élete legszebb részét jelentették. A néző meg sajnálná, hogy vége van a történetnek, és akármilyen csavarosra kanyarítják is az alkotók a megismerkedést a leendő menyasszonnyal, így szólna magában: „Ilyen egyszerűen jöttek össze?! Izgisebbre számítottam.”
Ez még persze odébb van. Egyelőre kényelmesen nyújtják még a történetet fenntartva a veszélyt, hogy ez a filmalkotás is az általam a fent ismertetett okok miatt nem szeretett sorozatok sorsára jut. Ettől viszont még generációs élményszerűsége, számunkra kigondolt üzenete és hangulati dokumentumértéke megmarad a későbbi időkre is.

Przewodnik (A kalauz)

(przewodnik- 1. idegenvezető, útikalauz, 2. útikönyv)
Mindez azért jutott eszembe, mert az Utazások Hérodotosszalban Ryszard Kapuściński érdekes dolgot ír le. Úgy néz, ki ez alapján a könyv alapján, hogy a Mester minden utazására magával vitt egy Hérodotosz-kötetet, amit gyakran, és szívesen olvasgatott. Hérodotosz útitársává, útikalauzává, mesterévé, ismeretlen régi ismerősévé vált. Ez persze előfordul sokakkal, akiknek van egy kedvenc írójuk. Én is sokszor átéltem ezt, gondolom, Ti is.
Csak amit le akartam vonni ebből (bár az előzőek alapján nem tűnik nagy megállapításnak): milyen sokat számít, hogy ha útnak indulsz, kinek a könyve van a hátizsákodban.
Nem fontos feltétlenül, hogy tényleg ott cipeld magaddal a konkrét kötetet, hogy abból állapítsd meg, merre kell menni, vagy, hogy az útleírásnál folyton idézgess belőle. (Mint Andrzej Stasiuk idézget gyakran Emil Ciorantól, a román írótól, Útban Babadagba című utazgatós könyvében.) Elég, ha képletesen nálad van. Merthogy a könyveknek tényleg van szelleme, és ez fontos. És utazni lehet egy-egy könyv szellemében. Sőt nemcsak utazni.
Például, mikor végzős gimis koromban elolvastam az Iskola a határont Ottlik Gézától, kezdett az az érzésem lenni, hogy a legjobb barátaimmal mi is egy ilyen könyv szereplői vagyunk. A hangulat miatt. Pedig baromira nem egy ilyen katonaiskolába jártunk, sőt egy kifejezetten liberális és lehetőségeinket a végtelenségig tágító suliba volt szerencsém középiskolába járni. Más volt, ami megfogott: talán a barátság éveken átívelő leírása elmesélése. Talán maga az elbeszélésmód, az időben való szabad lapozgatás oda-vissza.
Aztán később, amikor Paradigmák barátommal először jártunk egy lengyel népzenei táborban, a Dom Tańca táborában (ez négy évvel ezelőtt, nyáron történt), és utána életünkben először eljutottunk Warszawába, és Szymon vezetése alatt ámulva csavarogtuk be a Feltámadott Várost, akkor mindketten meg voltunk győződve róla, hogy mi most a Galaxis-útikalauz szellemében utazunk, és járjuk a Világot. (Pedig nem is stoppal utaztunk.)
Még két évvel később, mikor Szymonnal utaztunk Litvániába (Szymonnal elég sok helyet csavarogtunk be együtt szerte Polákországban, Magyarországon és Litvániában), akkor Szymon hátizsákjában ott lapult a litván író, Tomas Venclova könyve Vilniusról (a polákoknak: Wilno-ról). Az is valami hasonló, mágikus útikalauz az író szülővárosáról. (Tomas Venclova egyébként érdekes levélváltást folytatott a magánál idősebb, de szintén Wilno-hoz kötődő lengyel íróval, Czesław Miłoszsal ifjúkoruk városáról. Egy polák és egy litván a közös történelemről és egyazon városról két teljesen más szemszögből.)
Mikor egy éve Szerbiába kalandoztunk néhány jó fej emberrel, akkor én éppen Andrzej Stasiuk nagy rajongója voltam, olvasva az ő Kelet-Európát bejáró mászkálós könyvét az Útban Babadagba címűt. Bár már nem emlékszem, hogy még előtte vagy már utána kezdtem olvasni a könyvet, de így utólag valahogy összekötődött a fejemben a szerbiai utazással. Na de ez a könyv tényleg nem útikönyv, inkább hangulatokban kalauzol, amiket nem érdemes keresni: úgyis meg fognak találni Téged, ha elindulsz valamerre. Ugyanakkor mégis: némely részein egészen jó útleírások vannak, és egészen érdekes infók is egy-két országról, csak nem szabad azt várni, hogy majd ennek segítségével nem fogunk eltévedni Kelet-Európában.
Nemrég újra előszedtem Ottlik Géza könyvét, a Budát. Ez tulajdonképpen az Iskola a határon folytatása, vagyis Gábor, Bébé és Dani további kalandjainak elbeszélése. És egyszerre olyan érzésem támadt, hogyha az Iskola a határon a gimi volt, akkor ez a budai iskola meg a Collegium. De az igazat megvallva még nem fejeztem be az olvasását. Most itt van nálam, magammal hoztam Warszawába, olyan, mintha egy darabka Collegiumot hoztam volna magammal ide messzire. Ha nem lesz időm olvasni, akkor is itt van, és ez megnyugtató.
Arról nem is beszélve, hogy Hazugvirág és az Ifjú Költő barátaim mennyit beszéltek mindig Békés Pál könyvéről, A kétbalkezes varázslóról, és mennyit idézgettek belőle. (Meg idézgetnek most is.) Hát, és akkor egyszercsak, még elindulásom előtt ráakadtam A kétbalkezes varázslóra, és egy szuszra elolvastam. Meg kell mondanom, régen szórakoztam ilyen jól, könyvön.
Most meg itt vagyok, és néha az az érzésem, hogy ezt a helyet Nimbusz Endre Bertalan utcának hívják. Érdekes. Úgy látszik ez is kellett, hogy utolérjen, mielőtt eljöttem, hogy aztán mikor már itt vagyok, megint jókat szórakozhassak a gondolaton, hogy micsoda mesék lehetnek itt elásva. Arról nem beszélve, hogy már az első sarkon bedobtam volna a törölközőt a nehézségek előtt, ha nem jut eszembe két idézet: 1. „Ne ess pánikba!” 2. „Csak úgy egyszerűen: zummbele!”

Irodalmi körkép II. Az utazó író

Ryszard Kapuścińskitól sem véletlenül idéztem nemrég. (És nem véletlenül pont ebből a könyvéből.) Ő a másik, aki miatt itt vagyok. Ugyanis róla is készítenem kellene egy dolgozatot.
Ryszard Kapuściński Pińskben született, ha jól emlékszem 1932-ben. A város a Pina folyó mellett van, ma Belaruszijához tartozik, de akkor még Lengyelország része volt. Rysiek kisgyerekként élte át a szovjet megszállást, aztán hamarosan pedagógus szüleivel elmenekültek Warszawába. Sokkal jobban ezzel se jártak, de sikeresen túlélték a háborút. Ryszard már az újjáépített városban kezdett az Egyetem, az UW töri szakán tanulni. Végül mégsem történész lett, hanem újságíró, a PAP (Polska Agencja Prasowa- Lengyel Sajtóügynökség) tudósítója, mindenféle egzotikus országokban. Az emlegetett könyvében leírja a kezdeteket, hogy hogyan küldték el először Indiába, majd Kínába, aztán egyre több helyre. (Az erről szóló részből idéztem.) De igazán híres és sikeres a ’60-as években lett, amikor Afrika háború sújtotta tájairól kezdett irkálni. Később is főleg Afrikáról kérdezték, és Afrikával kapcsolatban hívták meg mindenhová szakértőnek, mert vitathatatlanul sokat tudott erről a kontinensről. De azonkívül szinte az egész Világot beutazta. És majdnem minden utazásáról könyvet írt, méghozzá egészen érdekfeszítőeket. Az emberi oldalát akarta meglátni, a különböző konfliktusoknak. A gondolkodási és pszichológiai mechanizmusokat. És rá is csodálkozott mindenre. Kíváncsi, izgága, alapos, nyughatatlan, bátor ember volt. Fanatikus.
A legtöbb műve magyarul is olvasható (Szenyán Erzsébet fordította őket, akit van szerencsém személyesen is ismerni, mert jártam egy fordítói tanfolyamára egyszer.) Például ezek:
-Ében: az afrikai utazásairól és kalandjairól, többek között arról, hogyan végezték majdnem ki két cseh kollégájával együtt.
-Futballháború: tudósítások Afrikából és Dél-Amerikából. Általában háborúkról. Közben, mintegy pihenésképpen be vannak szúrva a kaukázusi élményei is, amik igazán szépek.
-Birodalom: a Szovjetunióról. Elég lesújtó véleménnyel van róla összességében, de ez nem az ő hibája. Viszont a Kaukázus (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország) és Közép-Ázsia országairól (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán) nagyon szépeket ír. Annyira, hogy az ember rögtön el akar utazni oda, olvasva ezt a könyvet.
(Lábjegyzet: A polákok mintha valami egészen különleges, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznének a kharthulikhoz (grúzokhoz). Talán egy másik ősi kultúrájú elnyomott népet látnak bennük, nem tudom. De gondoljunk bele: már a Négy páncélos és a kutyában is a Rudy nevű tank legénységében a három lengyel mellett egy grúz (Grigorij, azaz Szergo) is szolgált. Ráadásul, ha jól emlékszem a vezetékneve ugyanaz volt, mint a mostani kharthuli elnöknek: Szaakasvili.)
-A császár: Hailé Szelasszié etióp császár tündökléséről és bukásáról
-Lapidárium: egy különleges, hatrészes könyvsorozat, mondhatni egy blog-szerűség. De felfogható műfajteremtő könyvnek is: a napló, az idézetgyűjtemény, a tudósítás, az olvasónapló és még néhány ilyesmi műfaj keveréke.
-Utazások Hérodotosszal: egy írói ars poetica utazásról, történelemről, riporteri munkáról, idegen tájak megismeréséről általában.
Ryszard Kapuściński 2007-ben halt meg. Idén megjelent róla egy könyv, Kapuściński non-fiction címmel, egy Artur Domosławski nevű újságírótól. Ez nagy botrányt keltett, mert sokmindent leír, ami kellemetlen igazság az íróról. Remélem hamarosan el tudom olvasni, be is tudok számolni róla. (Ez hozzá tartozna az itteni munkámhoz.) Ami engem illet, szerintem, mint Sat Okh esetében is, nem biztos, hogy az olyanok számítanak, hogy igaz-e, amit leír vagy fikció, vagy hogy emellett hány barátnője volt, vagy jelentett-e a hírszerzésnek vagy mit tudom én. Nem számít például, hogy A császár esetében valóban beszélgetett-e Hailé Szelasszié volt tisztviselőivel. Végül is mindegy, mert az a könyv olyan mesteri leírása a hatalom mechanizmusának, az arisztokratizmusnak és a forradalomnak, amilyen mesteri tömör összefoglaló mű kevés van. Tulajdonképpen egy történelemben sokszor ismétlődő helyzet és folyamat pszichológiai alapú modellezése egyéni szemszögekbe helyezve. Ezért merem ajánlani minden töri szakosnak, és rajtuk kívül is mindenkinek, akit ilyenek érdekelnek. (Végül is úgyis eldönthetetlen lenne, hogy ehhez hány embert kérdezett meg az egykori császári udvarból, hiszen maga is leírta, hogy muszáj volt az alakokat összekeverni, más sorrendbe rakni, stb., egyszerűen a riportalanyok biztonsága érdekében.)

Złota Słowiańska Jesień (Arany szláv ősz) II/2

Ami idehozott, az többek között az, hogy hallottam, hogy mostanában a park legszélén, az Agricolának nevezett részen egy ősszláv hétvégét tartanak, „Słowiańska Jesień” (Szláv Ősz) elnevezéssel. Mindenféle X. századi hagyományőrző csapatok jönnek ide, aztán itt kiállítják a cuccaikat, és kézműves foglalkozásokat, meg hadi bemutatókat tartanak. Érdemes is volt megnézni. Volt itt egy kovács, egy kötélverő, meg több amulettkészítő, egy fazekas meg egy asszony, aki viking rúnákból jósolt. Meg persze könyveket is árultak: viking és pogány szláv témájú könyveket és képregényeket. Meg szép képekkel illusztrált füzeteket a szláv panteonról.
Volt persze egy kisebbfajta csata-rekonstrukció is, mint hirdették, annak emlékére, hogy jó sok (nem tudom pontosan hány) évvel ezelőtt a Vitéznek nevezett I. Bolesław király és III. Otto német-római császár egymással szövetségben megverték Kékfogú Harald dán fejedelmet, és Haakon norvég fejedelmet. Valamelyik ezek közül, miután épségben hazajutott áttért a kereszténységre. Sic transit gloria mundi.
Verekedni sokféle fegyverrel verekedtek, leginkább X. századi egyeneskardokkal (egykezesekkel). Volt, akinek baltája volt. És volt egyvalaki, akinek szablyája. Ez nagyon lázba hozott. Később megkerestem a pihenő harcosokat a sátrak alatt, és megkérdeztem tőlük, hogy ez hogyan van. Mondtam, hogy én is űztem ám szablyavívást, ha nem is teljesen komolyan. Mondták, hogy az egy magyar szablya volt. Mondtam, hogy én is magyar (Węgier) vagyok.
-Madziar!-vigyorodott el az egyik szakállas harcos, aki Bolesław Chrobry szerepét játszotta a nagy bunyóban.
-Tak, Madziar, Madziar!-mondtam, én is, örvendezve.
Mondták, aztán, hogy ilyen típusú szablyát leginkább a keleti szlávok használtak, azaz a kijevi Rusz harcosai. Ők meg valahonnan valamilyen türk törzstől vehették át. A nyugati szlávoknak kevésbé volt ilyesmijük, de hát a magyarokkal ők is sokat érintkeztek, meg kereskedtek is, úgyhogy simán lehetett nekik is. De itt valahogy pont úgy jött ki a lépés, hogy olyan ember harcolt szablyával, aki vikinget játszott a csatában. Ez azért furcsa. Na mindegy. (Egyébként felszerelésre persze a két csapat nem különbözött egymástól. A közönség onnan tudhatta, hogy melyik kicsoda, hogy egyrészt a két vezér folytatott egymással egy „baráti” eszmecserét arról, hogy kinek az istenei a menőbbek, másrészt, hogy a skandinávok „Odin!”-t és „Thor!”-t meg „Tyr!”-t kiáltottak.) Szóval mondom, a szablyát nem sikerült már előkeríteni, de az egyeneskardjaikat szívesen megmutatták, és szívesen adták a kezembe, mikor látták, hogy némileg értek hozzá, mik ezek.
Egyszóval, ahogyan Obelix, a gall harcos szokta mondani a rómaiakkal vívott csaták után: „Sikeres bunyó volt, sokan eljöttek.”
De azért az egész nemcsak a bunyóról szólt. Hanem a kultúráról, a békés alkotómunkáról, a szlávok és a vikingek izgalmas szimbólumairól, legendáiról, isteneiről, meséiről.
Egyvalamit mégsem értek. (De lehet, hogy megint az én kekec természetemből fakad, hogy ilyenekre magamban egyáltalán rákérdezek.) Minek kell a polákoknak, ha az ilyen ősszláv időkről beszélnek, valamilyen formában hozzátenni: „De aztán keresztények lettünk ám!”? Mintha az idetévedt vándor nem találná magát amúgy is lépten-nyomon szemben ezzel a ténnyel, ha Lengyelországot járja. Úgy értem: hogy kezdődött ma ez a csata rekonstrukció? Bolesław és Harald vicsorognak egymásra, és kardjaikat villogtatva az istenekről beszélgetnek. Harald természetesen Asgard isteneit dicsőíti, Bolesław pedig egy nagy moralizáló szónoklatot vág le az egy igaz üdvözítő hitről. És a jelenet azzal végződik, hogy, miután laposra verték, embereit legyilkolták, a vesztes is megtér. Aztán volt egy másik csatajelenet is, később. Annak meg az volt a kerettörténete, hogy Mieszko emberei járják a nemzetségek szállásait, és ellenőrzik,, hogy mindenki betartja-e az egy igaz hit parancsait. És aki, nem, azzal kegyetlenül elbánnak.
Meg aztán ott van a témába vágó legjobb film, a Régi mese/ Régi rege (Stara baśń). (Nézzétek, meg, ha jó filmet akartok látni. Legalábbis régészeknek és a lengyel kultúra rajongóinak kötelező. X. századi történet, a lengyel uralkodócsalád a Piast-dinasztia eredetmondáját dolgozza fel, roppant szórakoztató formában. Megtaláljátok a Lengyel Intézet könyvtárában, többféle felirattal. Reklám vége.)
http://www.youtube.com/watch?v=D4gAwftdv64
Annak is az a vége, hogy Piast fia Ziemowit lett a törzsfőnök, jaj de jó. És akkor jön az epilógus, amely felsorolja Ziemowit leszármazottai, alegendabéli fejedelmeket majd: „…aztán a dédunokája Mieszko, aki kivágatta a szent tölgyeket, eldöntette a régi szobrokat, és a polánok népét Krisztus hitére térítette.” Ennyi, slussz. Semmi arról, hogy egyesítette a törzseket, hogy államot alapított, stb.
Szóval: miért mondják ezt újra és újra el? (Hogy: mi keresztények vagyunk ám.) Ha ennyire része a nemzeti identitásuknak, akkor minek ismételgetik maguknak folyton?
Az is lehet persze, hogy ebben is az ellenpontozás igénye van benne, az hogy az ember, ne fekete-fehéren lássa a világot. Hogy ezzel az egésszel nem azt mondják, hogy: „Mi keresztények vagyunk ám.”, hanem azt hogy „Azért kezdetben elég sok macerával járt ám ez a kereszténység is.”. Mert végül is az epilógus is azt mondja el, hogy mi mindent kellett lerombolnia Mieszko-nak, ahhoz, hogy megtérítse a polánokat. És a ma látott jelenet is arról szól: milyen kegyetlenek is tudtak lenni Mieszko emberei. Ilyen is volt régen. De ez történelem.
Mert amellett azért úgy látszik nem tüntették el a régi mitológiájukat olyan módon, mint amilyen nyomtalanul a miénk eltűnt az új hit felvétele után, hogy most vagy a néphit apró, elszórt szilánkjaiból kell összeraknunk valami nagyon körülbelüli rekonstrukciót, vagy helyette inkább megalkotunk magunknak egy mesterséges, erőltetett hamis mitológiát. Nem, a polákoknál azért fennmaradtak az istenek nevei, és a tudósok, és a zemberek érdeklődve tanulmányozzák, mit lehet róluk tudni. Szerencsés helyzetben vannak persze a maguk szláv mitológiájával, hiszen szláv nép sokféle van, és mitológiájuk hasonló, több helyről tudják összeszedegetni, amit tudni érdemes.
(Lábjegyzet: A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre?)
Erről ennyit.
Azért a sátrakban is árultak ősszláv talizmánokat. És a hagyományőrző csapat is egy ősszláv isten, Triglav (a „Háromfejű”) nevét viselte. És azért az egész sátortábor közepén ott állt a nagy isten, Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…) négyarcú szobra.
Mielőtt hazamentem volna az éppen erről az istenről elnevezett utcába, térdet fejet hajtottam, és áldoztam neki, vendégként a házigazdák istenének, ahogy illik. Megköszöntem neki ezt a szép napot, amint Perunnak, a Viharistennek is ezt a szép arany őszt.

(Lábjegyzetek:
Vitéz Bolesław (Bolesław Chrobry) tulajdonképpen az első lengyel király volt. Bár a kereszténységet már az apja, Mieszko fejedelem (eredetileg a Lędzian törzs vezére) felvette 966-ban, és ő is hajtotta végre azoknak a törzseknek az egyesítését, akikből aztán a polákok lettek, a királyi címet csak Bolesław kapta meg, ő is csak az élete vége felé, valamikor 1025 környékén. Nagy harcos, nagy hadvezér volt. Kiérdemelte a nevét. Területeket foglalt el a régi Magyarországból, egyesek szerint Pozsonyig elment. Azonkívül legyőzte a cseheket, és visszaszerezte tőlük Krakówot. Azonkívül a lándzsáját belevágta Kijev kapujába. Azonkívül, mint már szó volt róla, megverte a félelmetes harcosnak számító dánokat és norvégokat. Számos felesége volt élete során (de nem egyszerre, mint eleinte az apjának). Az első közülük Géza fejedelem lánya, István nővére volt (állítólag Juditnak hívták). De őt egy idő után elzavarta. Judit visszajött Magyarországra, hozván magával Bolesławtól született kisfiát, Bezprymet is. Felserdülvén ez a fiú alapította a szülővárosomat, a róla elnevezett Veszprémet. István pedig úgy torolta meg a sérelmet volt sógorán, hogy elhappolta előle a II. Sylvester pápa által készíttetett koronát, amire aztán a szegény Bolesławnak még huszonöt évet kellett várnia. És akkor sem Gniezno érseke tette a fejére, hanem Otto császár, persze haveri alapon. Ja, egyébként ez a Bolesław király látható a 20 złotys bankjegyen.

Mieszko: az államalapító fejedelem. A dinasztiaalapító szántóvető és kerékgyártómester, Piast ükunokája, Vitéz Bolesław apja. Eredetileg valószínűleg a Lędzian törzs vezére. Az biztos, hogy a mai Polákország nyugati részén, Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) történelmi régiójában, Gniezno és Poznań környékén volt a szállásterülete. A legenda szerint hét éves koráig vak volt, aztán csodásan meggyógyult. Később állítólag hét felesége volt. 965-ben feleségül vette Dobrava cseh hercegnőt, a többi asszonyt elzavarta, és Dobrava kedvéért felvette a kereszténységet. Aztán egy lendülettel egyesítette a terület törzseit és megteremtette a Lengyel Államot. A többi törzsfővel kegyetlenül leszámolt: sokakat megöletett, embereik közül sokat eladott rabszolgaként a németeknek. A németeket egyébként többször jól elverte. Ha igaz, hogy a lędzianok vezére volt, akkor ezek szerint a polákok magyar elnevezése (lengyel) a legnagyobb törzsük nevéből származik. Ja, egyébként ő (Mieszko) van a 10 złotys bankjegyen.

A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre, pogany fejedelmeikre?

Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…): Ő egy igen fontos istensége a szláv panteonnak. Neve sokféleképpen fordítható, mert a świat (svět, szvjet vagy pedig święto) és a wid (wit, vid) is elég sok mindent jelenthet. Én hajlok arra, hogy azt jelenti: Világ Ügyelője, Világ Figyelője.)

Arany szláv ősz II/1

A legjobb helye Warszawának azért mégiscsak, minden kétséget kizáróan a Királyi Fürdő-park (Park Łazienki). Akármennyire is Kraków a kedvencem, azért Warszawának mégiscsak megvan az az előnye, hogy jóval nagyobb zöld területek vannak, magán a városon belül.
Ez a park is hatalmas. És nagyon szép. Különösen ilyenkor, amikor annyiféle szép színűre festi a fákat az itteni arany ősz. Pompázatos színvilág. Sétálok az avaron a piros, sárga és barnás leveleken, a juharok, gesztenyék, tölgyek és néha nyírfák alatt. Nagyon szép.
(Az ilyen őszi ligetek különben is mindig eszembe juttatják a gyerekkorom két fontos helyszínét: a veszprémi Lenin-ligetet, amit azóta Erzsébet-ligetnek hívnak és az egri Népkertet, amit azóta Érsekkertnek hívnak.)
Ha az ember nagyon akar, még műemlékeket is talál itt. Leginkább mindenféle rokokó épületek, amelyeket Lengyelország utolsó királya, a nagy mecénás hírében álló II. Stanisław építtetett. (Civil nevén Stanisław August Poniatowskinak hívták. Majd még róla is mesélek, később.) Vannak itt mindenféle mesterséges tavak, amelyeken vadkacsák úszkálnak, néha még sirályokat is látni. Valószínűleg ezek miatt hívják Fürdőnek az egészet. De mostanság nem nagyon érdemes fürödni benne, és azt is kétlem, hogy Poniatowskiék kifejezetten úszkálni jártak volna ide. Ámbár ki tudja. Az egyik tavon van egy mesterséges sziget, amin egy színpad áll, tető nélküli és eseteként félbemaradt ión-oszlopokkal. Úgy tudom, itt még most is szoktak előadásokat és koncerteket tartani. Viccesen néz ki, hogy a nézőteret és a színpadot víz választja el egymástól.
A park maga a béke, ha az ember végigmegy rajta, de nem lenne Warszawa, ha ehhez is ne kapcsolódna valami harcos emlék. A park számos elszórt épületének egyikében valamikor a Napoléon háborúi után a kadétok egyik kaszárnyája volt. Innen vezette harcba ezeket a lelkes fiatalokat, Piotr Wysocki, azaz innen indult a Novemberi Felkelés. (Erről szól a Novemberi éj, Stanisław Wyspiański emlegetett műve.) De hagyjuk most ezt. Pillanatnyilag egyáltalán nem ez tűnik fontosnak és érdekesnek.
Mint már mondtam, sétálok a szép fák alatt. Néhol emberek állnak és kezükben magokat tartanak, amire rászállnak a kezeikre a széncinkék és a csuszkák. Az avarban pedig mindenfelé mókusok futkosnak és keresik az ennivalót. Vannak emberek, akik nekik is hoztak valamit.
Egyikük felkapaszkodik a lábamra, fel egész a térdemig.
-Szia!- mondja- Basia vagyok.
-Én meg Meder vagyok, de Tomeknek is szoktak nevezni.
-Figyu, van nálad valami kaja? Már ha érted, mire gondolok?
-Őőő, hát sajnos nincs…
Baśka erre menni készül. De aztán mégis meggondolja magát.
-Amúgy honnan jöttél?
-Hát, elég messziről. De egy nagyon hasonló helyről. Egy másik ilyen erdőből.
-És mi van ott?
-Ugyanilyen szép fák, főleg gesztenyék meg juharok meg avar, meg minden. Viszont nincs ilyen sok mókus, mint itt.
-Aha. És mit csinálsz?
-Tulajdonképpen ugyanazt amit Te. Futkosok fel-alá, és gyűjtögetek mindenfélét. Nemcsak olyanokat, amiket megeszek, hanem olyasmiket is, amiket másra is fel tudok használni. Mondjuk tudok vele másoknak jelezni. A barátaimnak.
-Érdekes. Én a barátaimnak nem azzal jelzek, amit a földön találok. Mi azt megoldjuk ilyen talált dolgok nélkül is. Egyszerűen saját magunkkal.
-Jó nektek. De azért nekem is nagy öröm, mint gondolom neked is, amikor az avarban a levelek alatt találok valamit, csakúgy teljesen véletlenül. Valami titkosat, ami el volt rejtve, de mert megtaláltam, biztos, hogy nekem lett címezve…
Basia élénken bólogat, és kedvesen néz nagy, sötét szemeivel.
Így beszélgettünk aztán még egy darabig. (Közben leguggoltam, így mindkettőnknek kényelmesebb.) Sokszor eszembe jutott közben, hogy Basia mennyivel maradandóbb dolgokkal foglalkozik, mint én. Nem egyszeri dolgokkal. Fontos dolgokkal. De ez egyáltalán nem baj. Ő megért engem, én is őt. Mint ahogy ebben a parkban olyan szépen megfér egymás mellett a nagyra nőtt fa és az ember alkotta színpad. Időnként kedvesen néznek egymásra.
-Na, most azért már mennem kell. Na szia!
-Szia!-mondtam. Még megígértem, hogy jövő héten is eljövök, ha nem lesz még nagyon hideg, és még majd beszélgetünk. Ő meg lemászott a térdemről, és elfutott. Aztán még egyszer visszafordult, biccentett egyet és felfutott a legközelebbi fára. Közben kapott egy diót egy embertől, azt kezdte rágcsálni.
Én meg továbbmentem.

Facebook

Feltettem néhány képet a Facebookra, amik akár illusztrációul is szolgálhatnak az eddig elmondottakhoz. Ha érdekel, majd nézzétek meg őket.

Október 14. Szép szavak kellenének…

24 éves vagyok. Most nem tudom, mit kellene írnom. Nemrég olvastam csak el Hazugvirág feljegyzéseit a sajátjáról, ami nem olyan régen volt. (Nem tudom, akkor írtam-e, de Isten éltessen, Virág!) Olyasmit írt, hogy nem szeret magáról ilyen önreflexiókat írni, szülinap alkalmából. És igaza is van. Én viszont akartam. Aztán rájöttem, hogy felesleges. Az embert a folytonos önreflexiók teszik tönkre, ezt magam is tapasztalom. Pedig az élet szép. Tényleg. Az első dolog, amit terveztem, hogy majd kimegyek a városba, és nem lévén órám majd egy kicsit könyvtárazgatok, aztán meg járkálni fogok fel-alá Warszawában, és próbálom jól érezni magamat. Egyedül. De ezt hagyjuk.
Nade ember tervez, Isten végez, vagy ahogy errefelé a polákok mondják: a katona lő, de a golyót az Úr vezeti. Az első, ami meglepett, az az volt, hogy Grzesiekék tudnak arról, hogy milyen nap van ma. (Ja, igen nem is mondtam, hogy ma van a lengyel pedagógusnap!) És fel is köszöntöttek, egy csomó palacsintával. Ez tényleg váratlan volt. Nahát!
Aztán nem sokkal ezután már egy alternatív színházban találtam magam, egy csomó régi díszlet, és egy csomó pozitív gondolat között. (Amikre szintén nem voltam felkészülve, azt kell, hogy mondjam.) Ania és Grzesiek ide jöttek, és itt folytattuk annak az etűdnek az összeállítását, amit még tegnap kezdtünk el. Ment is a dolog szépen.
Nade a színház! Az igazán szép helyen van. Ez a része a városnak, ahol most voltunk, már Dél-Praga, azaz a régebbi része ennek a városrésznek, ahol még tényleg megmaradtak ezek a régi épületek, és az egész két háború közötti lepukkantság. (Grzesiekék Észak-Pragában laknak, ahol teljesen új, modern lakótelepek vannak, és ami messze van mindentől.) És itt van az egyik tömbház, az ulica Lubelska 30-32, amelyet kiürült, romladozó épületként pár éve mindenféle művészek szálltak meg. Szobrászok, festők, grafikusok, fotósok és zenészek, sőt pszichológusok is, gondolom művész-terapeuták. És megcsinálták itt a maguk kis művészeti központját, a maguk rejtekhelyét, ezen az eldugott, zegzugos helyen. Sokféle terem, szoba van itt, és valamelyikben mindig van valaki. El lehet ide vonulni, alkotni, és össze is lehet jönni, kiállításokat és előadásokat csinálni, jókat inni és röhögni. Szóval, amolyan igazi underground gyülekezőhely. Itt működik a Scena Lubelska 30/32 is, ami, mint a fentiekből sejthető, egy alternatív színház, tele kreatív ötletekkel. A nevét, mint az már szintén kiderült, az utcáról kapta, és nem arról hogy Lublinban lenne. Izgalmas hely. Tele van minden a régi díszletekkel, és plakátokkal, azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy egy ilyen hely mennyi érdekességet rejthet, és micsoda egyedi, különleges atmoszférája van. A fő helyiség egy táncterem, ahol előadások és bulik egyaránt szoktak lenni. Színpad tulajdonképpen nincs és ez csak még élőbbé teheti a közönség számára az előadást, megadva azt az érzést, hogy a nézők is a színen vannak. Táncházas bulinak meg kívánni sem lehetne jobbat.
Így hát a Dom Tańca is jelen van ezen a helyen. Igazából a Dom Tańcának nincsen állandó székhelye, mindig ilyen és ehhez hasonló helyeken tartja a tanfolyamait és a buliit. (Némelyiken volt szerencsém járni; lepukkant, elhagyott, épp ezért nagyon izgalmas helyek voltak.) És persze, a táncházi zenészek is ilyen underground-arcokból lettek errefelé, ahogy az már lenni szokott (valószínűleg Magyarországon is így kezdődött az egész. Meg most is főleg ilyenekből jönnek össze a Táncházmozgalom legnagyobb arcai, nem afféle előkelő szalonzenészekből. Legalábbis szerintem. Na ez itt is így van. Ennek megfelelően több népzenész együttes is van, amelyik itt próbál. Meg másféle is. A Dom Tańca ugyanis nemcsak a parasztzenét őrzi, hanem a két világháború közötti Warszawa folklórját is. (Érdekes, hogy nálunk ez sokáig kimaradt az egészből, csak a mostani időkben kezdődtek el ilyen törekvések, gondolok itt a Tárkány Művekre, meg a Budapest Bárra. Lehet, őket szidni, hogy giccses, amit csinálnak, de szerintem mégiscsak szép, hogy a többféle, falusi és városi hagyományokat próbálják egymással „kibékíteni” (vagy ez nem is jó szó, hiszen nincs itt szó semmiféle ellentétről), de egymás mellé tenni, egymás mellett megmutatni. Hiszen mindkettő egyfajta hagyomány. Warszawában a hagyomány ilyenfajta őrzésének talán nagyobb tere van.) Ami egyébként a varsói folklórt illeti: talán vannak némely helyek, ahol még ma is él valamilyen formában. Praga régi részei, például valószínűleg jó terepet nyújthatnak ilyenekre. Akit ez érdekel, ajánlom nézze meg a Rezerwat című filmet. Szép, vidám, szívderítő alkotás. (A címet nem tudom, hogy fordítsam magyarra, akár Rezervátumot mondok, akár Sötétkamrát, mindkettőnek van valami vészjósló csengése, ami nem illik a film hangulatához. (Az utóbbi címváltozat azért jöhet szóba, mert fontos szerep jut benne a fotózásnak.))
Persze most is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne idehozni egyszer egy bulira a Fonót (a hely kicsit emlékeztet a Tűzraktérre), vagy egy előadásra a D’Coeurt vagy az Apró Színházat, vagy egy felolvasóestre az Open Mic társaságát. De ha belegondolok, ilyen helyeket Budapesten is találni néhányat. Sőt, szerte Magyarországon. Sőt, szerte Közép-Kelet-Európában. Sőt, szerte a Világon. És buliszervezésre mind alkalmasak, akár nemzetközi találkozásokra is. Mert ilyen magunkfajta fiatal, undergrond népi arcok mindenhol vannak.
Rövid idő múlva kiderült, hogy ebben a színházban számítógép is van Internettel, akkor használtam ki az alkalmat, hogy megírjam Nektek, hol vagyok éppen.
Aztán később a belvárosbéli csavargásom is megvalósult: bejártam a Krakowskie Przedmieściét és a Nowy Światot, csak úgy nézelődve, felmentem az Egyetemi Könyvtár tetejére, újra megnézni ezt a rengetegféle növényt, meg ilyeneket. Aztán visszasétáltam az Egyetemre, és beültem a Café Historiába. (Merthogy az UW-n minden intézetnek megvan a maga kávézója, a Történeti Intézetnek is.) Żureket ettem (ez zöldesfehér színű, nagyon finom lengyel savanyú leves, tormával, főtt tojással és kolbásszal) meg jó kis ropogós ruszin pierogot (ez meg tulajdonképpen sós derelye, túróval és krumplival töltve). Azonkívül felfigyeltem egy plakátra. Egy magyar film plakátja volt, azt írták ez „az év legtáncosabb komédiája”. A címe: Papryka, sex i rock’n’roll. (Ezt gondolom, nem nagyon kell lefordítani.) Na mi volt ez? Elárulom: a Made in Hungária.
Aztán visszasétáltam a belvárosba, el a Kultúra és Tudomány Palotájának környékére, aztán bementem az Empikbe is, megnézni, miféle bestsellerek hódítanak most Polákországban.
Szóval valahogy mégiscsak kellett ez a séta valahogy. De amikor hazaérek… Ezt nem is gondoltam! Ania és Grzesiek elénekelték a Sto lat…!-ot és megajándékoztak, amit végképp nem is sejtettem. És mit kaptam? Egy kötetet Bolesław Leśmiantól. Hohhó! 
És azonkívül egy népzenei cd-t, egy gyűjtést Roztocze környéki falvakból (azaz pont Kelet-Lengyelországnak arról a területéről, ahol tavaly a Fonóval jártunk, meg ahol tavalyelőtt táborban voltam a Dom Tańcával. Játszanak is rajta olyan adatközlő zenészek, akikkel személyesen is találkoztam, mint Stanisław Głaz, Stanisław Fijałkowski meg Zbigniew Butryn…)
Nahát, nahát…