Vendégségben

Haladjunk sorjában. Leszálltam a vasútállomáson, és miután majdnem elüttettem magam egy induló vonattal, hamarosan Śnieżannával is találkoztam. Vele először is a szülői házba mentünk, ahol megint belefutottam a híres lengyel vendégszeretetbe. Śnieżanna szülei elképesztően jó fej, derűs emberek. Itt volt még rajtuk kívül a kilencvenhárom éves nagyapa, pan Michał is, valamint az izgága kutya, Figa (vagyis Füge). (Śnieżanna húga, a kreatív festő Anka most éppen Warszawában van, így neki csak eszméletlenül ügyes képeit tudtam megcsodálni a szoba falán.) Együtt ebédeltünk, żureket (fehér levest) főtt tojással és áfonyás pierogot. Közben beszélgettünk, mindenféléről. Már ez a beszélgetés is nagyon szórakoztató volt, sokminden kiderült belőle a városról is, az itteniekről is. Egyébként az egész család kiválóan főz náluk és nagy rajongói a nagy gasztronómus írónak, a krakkói Robert Makłowicznak, aki amellett, hogy főzőműsort vezet a tévében, elszántan kutatja az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek főzőművészetét. Most a vendéglátóim sokmindenről igyekeztek kifaggatni, hogy igaz-e, amit pan Makłowicz leír a legutóbbi könyvében a magyar konyháról, és a magyar disznóvágási rituálékról. Például: igaz-e, hogy Magyarországon a kocsmák már reggel hatkor kinyitnak, de estére bezárnak, vagy ez csak disznóvágáskor van így? Igaz-e, hogy minden magyar reggel, mielőtt munkába menne, megiszik egy pohár pálinkát vagy ez csak faluhelyen van így? És mitől olyan különleges az a mangalica? Amennyire tudtam, válaszoltam nekik, habár szabadkoztam, hogy nem vagyok én olyan penge ezekben a témákban, főzni se tudok, de ennek ellenére szívesen válaszolgattam mindenre. Roppant szórakoztatott ez a beszélgetés. Elmondtam, hogy a mangalica nem olyan ősi magyar fajta, mint azt sokan hiszik, csak a XIX. században kezdték behozni Szerbiából, a kihalófélben lévő félvad bakonyi és somogyi disznófajták helyébe (amelyeknek mára teljesen ki is haltak), de mégis mostanra tipikus magyar fajta lett. Meg más efféléket. Meséltem nagyapám pálinkájáról (ha tudtam volna, hoztam volna kóstolót belőle), meg ilyenekről. Közben egyre inkább csodálni kezdtem ezt a Robert Makłowiczot is. Bár a könyvét nem olvastam (őt magát viszont láttam főzni egyszer-kétszer, még krakkói diákságom alatt), minden jel arra mutat, hogy ő a gasztronómia Jaroslav Hašekje. Az apa, pan Andrzej egyébként ezt mondta: -Persze, hogy szeretünk erről beszélgetni, hiszen ez olyan jól össze tudja hozni az embereket. Ha politikáról beszélgetünk, csak mindenki ideges lesz, és szétveti az indulat, de ha a konyha kerül szóba, az mindenkinek mosolyt, derűt csal az arcára, és kellemes emlékeket ébreszt, mert jót enni mindenki szeret.