2010. december 11., szombat

Idézőjel

Muszaj megosztanom Veletek két dolgot.
Az egyik:
http://belaba.blog.hu/2010/10/28/a_mester_orszaga

A másikat elsősorban édesapámnak kuldom, mint Fazekas Attila regi nagy rajongójanak.
http://belaba.blog.hu/2010/09/24/negola_devdzsi_vuldegger#more2321462

A szivem megvidámodott ettől a bejegyzéstől, merthogy én is azonnal vágtam, hogy mit jelent a fenti mondat. (Fazekas Attila képregenyein nőttem fel. Mikor gimis koromban először láttam a Star Wars-filmet, ezt a képregényt mar kivülről fujtam. (Bar Star Wars-rajongó a film, és nem a képregény miatt lettem.) De ez a generációs élmény az én generációs élményem is. ;-))

Hogy hogyan találtam rá Béla bátya honlapjára, az egy már-már szürreál történet. Hamarosan elmesélem.

Találkozás Dmitkóval

Grzesiek újabban hétfőn is tart egy tánctechnika-tanfolyamot a Scena Lubelska 30/32-ben. Elsősorban mindenféle lengyel táncokat tanít itt: obereket, mazureket, kujawiakot, polkát meg ilyesmiket. De aztán lehet, hogy színesítésnek egy kis francia bourée vagy portugál repasseado is lesz. Néha én is benézek erre is, mert érdekes tud lenni. Meg úgy általában: remélem, hogy előbb-utóbb sikerül majd megtanulnom, amiknek eddig valahogy nem sikerült elkapnom a ritmusát (a kujawiakra gondolok elsősorban, másodsorban a mazurekre.)
Most hétfőn is ott voltam. Az óra után Grzesiek hamar elhúzta a csíkot, én azonban nem rohantam a buszra, még maradtam egy kicsit, beszélgetni Szymonnal meg az aprócska termetű Olával.
Ennek persze az lett az eredménye, hogy mikor végül mégis kiértem a buszmegállóba egy csomót kellett várnom a következő 509-esre. Hogy ne unatkozzak, hógolyókat kezdtem gyártani, és célbadobálni velük a közellevő fákra. Öreg este volt, rajtam kívül egy-két ember lézengett csak a környéken.
Ekkor egyszercsak hallottam, hogy nagy zúgás-búgás, szirénázás és villogás közeledik a megálló felé. Egy egész rendőr-ármádia illetve konvoj jött, felverve a nagy éjjeli csendet. Tizenvalahány rendőrautó, meg pár páncélautó, három fekete diplomatakocsi, egy kisbusz meg egy nagybusz, abból a turistabusz-szerű távolsági fajtából. Ott mentek el két-három karnyújtásnyira tőlem, én meg csak néztem, mint ahogy Bornemissza Gergő deák nézhette az Oszmán Török Birodalom elvonuló hadseregét a budai úton, 1541-ben. Persze rájöttem, hogy miért jönnek ezek ennyire szörnyen kibiztosítva. Valamelyik kocsiban ott ült Dmitrij Medvegyev orosz elnök, ebben egészen biztos, vagyok, mert ma másról sem beszéltek mindenhol a városban, minthogy itt van a Mjedvjedjev, jön a Miedwiediew, jujj , de izgi!
Délelőtt az egyetemre alig tudtam bejutni, ugyanis nem tudtam átjutni a Krakowskie Przedmieściének a másik oldalára, mert mindenütt rendőrsorfalba botlottam, amely sorfal mindenütt felvilágosított, hogy a lámpa nem azért zöld most, hogy át lehetne menni, kis türelmet. És nem is kellett sokat várni: egyszercsak jött a három fekete diplomatakocsi felzászlózva, meg két vagy három rendőr autó mellettük, és eszeveszett tempóban vágtattak végig a Krakowskie Przedmieścién, át az egyetem Újságírási Intézete meg a Műszaki Főiskola között, át a régi francia rendház (Rákóczi egykori rejtekhelye) és Mikołaj Kopernik szobra között, aztán át a Szentkereszt-templom és az UW fő-campusa között (ahová nem tudtam átjutni), aztán tovább az Elnöki Palota irányába. Akkor aztán a rendőrök mindenkit átengedtek az úton. Ez volt délelőtt.
Most meg este volt, és én meg csak néztem a felvonulást és fejemben egymást kergették a gondolatok. Mit keres egy orosz elnök éjjel 11-kor Warszawának ezen az elhagyatott, kihalt, és nem is túl előkelő részén? Ha elég volt neki délelőtti csúcsban a város legforgalmasabb részén két vagy három rendőrautó kíséretnek, akkor este a kihalt, veszélytelen helyen miért van itt egy ekkora bazinagy szirénázó ármádia? (Vagy pont a rosszhírű környék miatt, amelynek még mindig sokkal rosszabb a híre, mint amennyire valójában veszélyes?) Vajon melyik járgányban lehet a Dmitkó? Biztos a turistabuszban, mert akörül tömörülnek legsűrűbben a rendőrautók. Ja, és ha már itt tartunk: én nem vagyok nekik véletlenül gyanús, ahogy itt meresztgetem a szememet, tök közel az elnökhöz egy frissen gyúrt hógolyóval a kezemben? Nehogy aztán le találjon puffantani valami túlbuzgó sztrelec. Persze egy ilyen helyzetben kinek nem jutna eszébe, hogy milyen muris lenne hozzávágni a kezében tartott hógolyót valamelyik autóhoz? Nade végül is semmi okom nekem haragudni a Medvegyevre, meg nem vagyok anarchista és feltűnési viszketegségben szenvedő Hérosztratosz sem. Különben is láttam amit láttam délelőtt, és nincs kedvem azt a helyzetet kipróbálni.
Délelőtt ugyanis ilyet is láttam: jövök fel a metróból, hát a feljáratnál, a lépcső tetején, ahol kiérsz a Marszałkowska útra, ott fekszik egy ember a hideg betonon, gúsba kötve, márminthogy a kezei a térde alatt voltak összebilincselve, felette meg ott állnak a pandúrok* négyen, némelyik zsebrevágott kézzel, arcukon a jól végzett munka örömével. Ott állt egy fiatal lány is mellettük, biztos mint tanú. Mit követett el ez a szerencsétlen ember? Tettenért tolvaj volt, vagy tényleg egy őrült? Medvegyevet akarta megtámadni vagy valamelyik járókelőt? Nem tudni, de jól elbántak vele.
Na visszatérve az esti, pragai találkozáshoz: lehet, hogy a Négy Alvó szobrához igyekezett ez az elnök. Bár, ha jól emlékszem, a másik irányba ment tovább. De egyébként is, ha tisztelegni akar az orosz-lengyel fegyverbarátság előtt, azt biztos inkább nappal teszi, egy csomó diplomata meg újságíró előtt, nemde? (Szymon később azt mondta, biztos koncerten vagy színházban volt valahol. Végül is lehet.)
Amúgy amellett, hogy még mindig vannak, akik kígyót békát kiabálnak az oroszokra, és erősködnek, hogy a szmolenszki katasztrófa nem baleset volt, szóval ezek mellett, sok elemző azt mondja, hogy múlt homályba vesző idők óta nem voltak ilyen jók az orosz-lengyel kapcsolatok, mint most. Csak a mindenféle bulvárlapok írnak mindenféle meghökkentő sületlenségeket Medvegyevről, hogy az ember alig bírja ki röhögés nélkül az újságosnál. De egyébként minden haraso.

(* A szerző vsz a Városi őrség (Straż Miejska) tagjaira gondol. A szerk.)

2010. december 7., kedd

Táncszínház (december 2. csütörtök)

Ma Grzesiek megalapította a (szerinte) első lengyel Táncszínházat. Ez most ünnepélyesen hangzik, de igazából nem volt semmi ünnepélyesség a dologban: egyszerűen arról van szó, hogy elhívta néhány barátját egy beszélgetésre egy új projektről.
Az embereket erre a projektre Grzesiek választotta ki. Grzesiek évek óta vezet mindenféle táncoktatásokat táborokban meg Warszawában is. Volt tehát alkalma kifigyelni, kik azok, akik rendszeresen visszajárnak, és vevők lennének valami színpadi akcióra is ezekkel a hagyományos zenékkel, táncokkal, szóval akiknek indíttatása és tehetsége is lenne az egészhez. Olyanokat akar bevonni a dologba, mint Kamila, aki „profi” táncos, és többféle hagyomány ismerője; Magda, aki színésznő, (az egyik útitársam Kolozsváron); Szymon, aki művelt történész, a magyar és a lengyel folklór ismerője, de diákkorában színjátszóköri tag is volt. Illetve a Dom Tańcából, a Scena Lubelskából és a Pawiarniából ismert társaságból: Kasia Staniszewska, Rafał, Patryk, Kasia Lindner, Kasia Żytomirska, meg még néhányan. Közülük most Kamila, Patryk és Szymon voltak ott, illetve még három lány, akiket nem ismertem: a szőke Anka, a fekete Marta és Anuśka, aki lengyelországi pravoszláv vallású, ruszin anyanyelvű lány. (Nem tudom, hogy a bojkók, vagy a lemkók közül jött-e.) Rafał sajnos nem tudott ideérni, mert elakadt a nagy hóban. Na és persze még ott voltam én is. Szívesen részt vennék én is egy ilyen projektben, lévén amatőr néptáncos és még amatőrebb színjátszó és még annál is amatőrebb költő. De hát nem leszek annyi ideig Warszawában, hogy engem is oda lehessen tenni a szereplők közé. Így hát egyelőre csak figyelem, mi történik. Érdekes lehet, hogy hogyan gondolják a táncszínházat errefelé.
Szóval a Scena Lubelska 30/32-ben gyűltünk össze. Grzesiek rögtön beszélni kezdett a tervről, amit már régóta forgat a fejében, de nem csak arról.
-A tánc – kezdte – mindenekelőtt a buliba való, merthogy eredetileg erre szolgált, a szórakozásra. Na jó, néhány helyen vallási vagy mágikus funkciói is vannak. De az a fajta néptánc, amivel mi foglalkozunk, mindenekelőtt egy szórakozási forma volt. Ezért szervezünk táncházakat, hogy továbbéltessük eredeti funkciójában. Ha viszont az egészet színpadra visszük, akkor kicsit megváltozik a helyzet. Akkor már nem biztos, hogy ez a fajta tánc megáll magában, mert a néző számára az, hogy szüntelenül pörgünk egymás körül, nem sokat mond. Hamar elunja. Ezért kell, hogy ilyenkor legyen valami kerete a táncnak, hogy elmondjunk vele egy történetet, kifejezzünk vele egy érzelmet.
Figyeltünk, hogy mi lesz ebből. Grzesiek folytatta:
-Na persze nem olyan formában, mint ahogyan azt manapság a mai együttesek teszik. Az olyan mesterséges. Sematikus. Nem is beszélve arról, hogy előre gyártott sémák közül válogatnak, nem túl széles tematikában. Így ebben a formában ez is unalmas.
(Itt a lengyel együttesekre gondolt, akik „népinek” nevezik magukat, de az autentikus népzenéhez és főleg tánchoz nem sok közük van. Ugyanezt hallottam Kamilától is, nem is olyan régen.)
-Tehát olyasmit akarok létrehozni, ami elmond egy történetet.
És aztán elmondta, hogy egy Odüsszeusz történetén alapuló színházi előadást akar létrehozni. Odüsszeusz nyughatatlan ember volt. Nem tudott megülni egy helyben. Évekig bolyongott a világban, míg végre hazajutott. De később megint útrakelt. De akkor már hamar hazajött. És még többször ment rövidebb utazásra. Ez valahogyan emlékeztet arra – Grzesiek szerint – ahogyan a mazurka elterjedt a világon. Több hullámban. Az egymást követő lengyel emigrációk kivitték magukkal, aztán később ez a fajta zene és tánc mindig visszatért egy idő után Polákországba, esetenként megváltozott formában, esetenként visszahatva az eredeti kiinduló zenére és táncra. Szóval itt egész Európára kiterjedő, szerteágazó és egymásba fonódó hatásokról van szó. Tehát: a projekt valami olyasmi lenne, ami erről a vándorlásról és tapasztalatgyűjtésről mesél táncos formában. Odüsszeusz mazurka formában, de nem csak abban.
Na már így is túl sokat tudtok. Pedig nem akarok minden poént előre lelőni. Habár azt nem tudni, mikorra lesz ebből a projektből valami, mikorra kerül színpadra, illetve, hogy Magyarországon lesz-e majd akkor valaki, akinek eszébe jut, hogy ezt mindenképpen meg kellene nézni. Szóval, talán nem is olyan nagy baj, ha most írok részletesen arról, hogy miket tervezget Grzesiek. Mondta, hogy sok kész terv van a fejében, csak egyelőre nem tudni, hogyan lehet őket megvalósítani. És hogy elsősorban a táncra vagy a színjátszásra kell-e rágyúrni, a megvalósításhoz. Meg aztán zenekart sem lesz egyszerű találni a dolgokhoz. Sokan vannak ugyanis, akik jól játszanak lengyel zenét, ebben az előadásban azonban nemcsak lengyel zenére lesz szükség. Lesznek benne portugál és francia elemek. És még ki tudja mi mindenféle. Ahogy végignézek ezen a társaságon, sokminden szóba jöhet, hiszen, akik itt vannak annyiféle dologgal foglalkoznak, és valamennyit mindegyikük hozzátehet a maga tudásából az eredeti koncepcióhoz. Feltéve, ha mindenki elég lelkes és kreatív lesz a részvételhez. Az is lehet, hogy lesznek itt ír és magyar elemek is. (Mert nyilván Ania is be lesz vonva a szervezésbe, ha majd visszatért Sepsiszentgyörgyről. Ő elsősorban az ír dolgokhoz ért. A magyar táncokkal többen is foglalkoztak, de igazán jól leginkább a moldvaiakat tudják azok, akiket én ismerek.)
Mindenesetre Grzegorz mással is készült.
-Hogy mi mindent lehet, elmesélni, megmutatni tánccal, arra hoztam néhány példát is.
És a laptopjáról mutatott néhány érdekes felvételt, amik a maguk nemében zseniálisak és eredetiek, és tényleg inspirálók lehetnek.
Mik is voltak ezek:
1. Wacław Niżyński: Tavaszünnep. Nem tudom, lehet-e ezt balettnak nevezni. Mindenesetre általában balett-táncosok szokták előadni. De ez megtévesztő. Azt mondják, ez volt az a mű, ami radikálisan megváltoztatta a táncról, a mozgásszínházról alkotott képet az emberek fejében, a XX. század első felében. Egy forradalmi mű volt. Hol is kezdjem? Lényeg, hogy ez a Niżyński, aki varsói lengyel srác volt, nagy tehetségének köszönhetően az orosz balett nagy mesterének, Szergej Gyagilev társulatának lett a tagja. Ez a Tavaszünnep volt az egyik első önálló műve, de ezt is Gyagilevékkel mutatta be Párizsban, 1913-ban. A premieren kitört a balhé. A közönség egy része fütyült és kiabált a szólótáncos csaj erre meg akart pattanni, de Gyagilev visszazavarta a színpadra, így az előadás végül is végigment. És már akkor is voltak néhányan, akik felismerték, hogy mekkora nagy forradalmi mű volt ez. De mi volt ennek az egész viharos reakciónak a kiváltója? Egyszerűen az, hogy ez a mű nem egy klasszikus balett. Az a mozgás, amit a táncosok bemutattak, a maga súlyosságával sokkal közelebb áll a néptánc természetességéhez, őserejéhez, mint a klasszikus balett szó szerint elrugaszkodottságához. Például a táncosok itt nem járnak lábujjhegyen, nem néznek folyamatosan az ég felé, nem piruetteznek, nem feszítik le a lábfejeiket, és így tovább. Ehlyett dobognak a színpadon, hogy az egész terem dübörögni kezd, egymás övébe kapaszkodva forognak, teletalpon ugrálnak, medvebőrökbe öltözve vicsorognak, és így tovább. Csupa olyan dolgot csinálnak, ami nekünk, akik a magyar táncszínházhoz szoktunk, természetesnek tűnik. De akkor ez egy reveláció volt. (Vagy hogy kell ezt szépen magyarul mondani?) A klasszikus balett finomízlésű kultúrsznob rajongói ezen voltak annyira kiakadva. A történet maga amúgy nem bonyolult: egy pogány ősszláv tavaszi rituáléról szól, két törzs férfiai majdnem összeverekszenek, de a csajok, ahogy ez lenni szokott, nem hagyják. A végén, pedig, mikor legnagyobb a buli, kiválasztanak egy lányt, egy párszor körbetáncolják, és a végén feláldozzák.
2. David Parsons: Fine Dining. Érdekes modern, vagy posztmodern táncszínház ez is, egy amerikai koreográfus fenegyerektől. Az egész nagyjából arról szól, hogy két helyszínt látunk felváltva. Az egyik: egy nagyon előkelő étterem elegáns, gyertyafényes helyisége, ahová egy öreg házaspár érkezik. Kellemes klasszikus zene szól, minden csillog villog. A vendégeket egy fiatal pincér szolgálja ki (ez maga Parsons). A pincér időről időre eltűnik. És itt jön a váltás: a pincér megjelenik a másik helyiségben, ami koszos, cigifüstös, pókhálós. Ide meg egy érdekesen kinéző társaság érkezik, fiúk és lányok, akik mintha egy Rejtő-regényből léptek volna elő. A viselkedésük, hát nem a legelőkelőbb, de a mozgásuk eszementül szórakoztató. Átbukfenceznek az asztalon, átmásznak alatta, kihúzzák egymás alól a széket, egyre képtelenebb dolgokat csinálnak. A pincér régi haverként együtt állatkodik velük. Snitt. Megint az előbbi elegáns helyiség, elegáns zenével, stb.; a pincér felveszi a rendelést. Snitt. Megint a második helyiség, megy az ökörködés nagyban, egyfajta modern gépzenére. Közben ott van melletük a konyha is, ahol a szakácsok hasonlóan állat módon dolgoznak, szórakoznak a hűtőszekrényekkel, és a mindenféle kajákkal, belehamuznak a levesbe cigivel stb. Snitt. Megint az első helyiség; a pincér kihozza az ételt.. És így tovább. Az ugrálás a két helyszín között a legviccesebb. De hogy mi mindent lehet csinálni az asztal mellett, az néha egészen ötletes.
3. A következő felvétel a Bihari János Táncegyüttes 50 éves jubileumi műsorán készült. Foltin Jolán: Bujócska című koreográfiája. Ezt még nehezebb leírni. Lényeg, hogy sok lány és három fiú táncolja, mindenféle gyerekdalok dallamára, mint az „Egy boszorka van”, a „Hej, Kereki, Kereki” meg ilyenek. A lányok szinte végig egy helyben állnak, illetve lépkednek, a kezükkel végeznek érdekes mozgást, mintha szolmizálnának, vagy a saját tenyerük mögé akarnának elbújni. Közben időről időre felbukkan egy-egy fiú, aki megpróbál a lányok között elrejtőzni. Többnyire közben összevissza csapásol, általában eleki meg méhkeréki módra. (Nem tudom, próbáltatok-e már észrevétlenek maradni úgy, hogy közben folyamatosan csapásoltok. Nehéz.)
4. Novák Ferenc: Ninive. Ez az ismert lánykéréses dal táncban elbeszélve (Mikor az apa nem adja a lányát a kérőnek, sőt hívja a katonáit, akiktől a kérő nem fél.) Annyival erősebb annál, hogy itt táncban van elbeszélve, hogy a bátor legénynek hogyan kell széjjelvernie a leendő apósa két csatlósát, hogy megkaphassa a lány kezét. De ez a szétverés a legjobb az egészben: egészen konkrétan a gyimesi jártató lépéseivel van megjelenítve, ahogy legyőzi, megalázza, őket, kicsavarja a kezeiket, és láncra fűzi őket. Ez elképesztően izgalmas látvány ezt megjeleníteni. Na de ez így elmesélve megint nem olyan jó. Egyébként a női főszerepet Fabióla játssza, aki nekem régi jó ismerősöm. Viszont nem kis fejtörésbe került, hogy elmagyarázzam, mit jelent az a Ninive tulajdonképpen, és miért ez a címe, hogy itt az nem egy asszír város neve, stb, stb.
Figyelem az embereket. A felvételeket lelkendezve fogadják, de hogy magához a tervhez mit szólnak, hogy valami hasonlót csináljanak ők is, azt egyszerűen nem tudom leolvasni az arcukról. Lelkesek? Meglepődtek? Vajon már ötletelnek, mit tudnának hozzátenni az egészhez? Nem tudom.
A projekttel kapcsolatban meglátjuk még, mi lesz. Én csak azt sajnálom, hogy nem vehetek ebben részt teljesen, legfeljebb az előkészítés egy részében. Azon töröm a fejem, mivel segíthetnék az egészben Grzesiekéknek. Meg azon, hogy milyen jó lenne, ha nem csak én lennék itt, hanem több Fonós táncossal együtt tudnánk beszállni, ebbe a buliba. Sokat hozzáadhatnánk, nem is csak mint táncosok. Mert végül is a színház, a színjátszás, a mozgásművészet sem idegen a mi csapatunktól. Csak ezt eddig még sehol nem tudtuk kihasználni. Valahogy sosem sikerült olyan műsort vagy koreográfiát készítenünk, ahol ez teljesen megmutatkozhatott volna. És még csak nem is mindig rajtunk múlott.
(Pedig szerintem valami olyasmi előadást lenne jó csinálni akár, ami Jancsó Miklós hőskorát idézi.)
Töröm, töröm a fejem, de még nem jutottam semmire. Idehozni Warszawába a z együttest nem nagyon lehet hosszabb időre, nem tudnánk együtt próbálni ezzel a táncszínházzal. Mégis jó lenne, ha elkészül ez az Odüsszeusz-darab, legalább a bemutatóra elhívni néhány magyar barátomat is. (A Fonón kívül Gábort meg Călint is szívesen elhoznám ide. De talán még a D’Coeurt is.) Ki tudja, lehet, hogy nagyon inspiráló lesz. Csak legyen előbb persze kész.

2010. december 1., szerda

Könyvvásár II.

Másnap is elmentem a történeti könyvek vásárára. Némileg revideálnom kellett, amit előző este leírtam róla. Más szemmel jártam ezúttal körbe, mást vettem észre vagy tényleg volt, ami kicserélődött. Mindenesetre sok minden volt, ami felett tegnap elsiklottam, nem vettem észre, elkerülte a figyelmemet vagy tényleg nem is volt itt. Mindenesetre ma úgy tűnt, egy kicsit kevesebb a hadtörténet, és több az egyéb mindenféle könyv. Vagy csak jobban figyeltem rájuk. Néhány dolgot azért felsorolok most is, amit a második ottjártamkor találtam meg. (Csak amolyan érdekes tudósításként):
Elżbieta Ciżewska: Filozofia społeczna Solidarności (A Solidarność társadalomfilozófiája): Na ez igen! Végre egy jó kis összefoglaló elméleti alapvetés erről. Szerintem nagy szükség volt erre, hogy valaki végre erről is írjon. Ezt a könyvet majd nagyon szeretném elolvasni, mert engem is érdekelne a téma. Érdekelne, hogy végül is mi volt a Solidarność társadalmi követeléseinek a lényege, és hogy ezeket mire lehetne ma felhasználni. (Természetesen nem úgy, ahogyan egyesek ma teszik, felvágva azzal, hogy „én-is-ott-voltam-a-Solidarnośćban-bátor-ellenzéki-tökös-ellenálló-voltam”. Ehelyett meg kellene nézni, hogyan akarta a Solidarność megreformálni a rendszert, illetve átalakítani, illetve lecserélni, hogyan értelmezte a munkásmozgalmat, a munkáshatalmat és a szocializmust, stb. És ez a könyv, így belelapozva, és a tartalomjegyzéket megnézve egy nagyon jó kis alapot adhat ehhez, az ilyen vitákhoz. Amúgy az írója csak pár évvel idősebb nálam és nagyon szép lány.
Jan Nowak-Jeziorański: Wojna w eterze (Háború az éterben): Ez egy emlékirat a lengyel Szabad Európa Rádió vezetőjétől, aki pár éve halt meg. Már maga a személy is rettentően érdekes. Eredetileg Zbigniew Jeziorańskinak hívták, a Jan Nowak az álneve volt, a II. világháború alatt a németek elleni ellenállási mozgalomban. Akkoriban ő volt a Magyarországon is áthaladó titkos lengyel futárszolgálat egyik legmozgékonyabb tagja. (Ezt a futárszolgálatot irányította a történész Wacław Felczak, aki ösztöndíjasként az Eötvös Collegium lakója volt.) Később ott volt a varsói felkelés megszervezésénél, aztán a felkelés összekötője volt a londoni emigráns lengyel kormánnyal. (Mármint Nowak-Jeziorański.) Ezért a háború után nem tudott hazatérni. Ott maradt Londonban, és átvette a Szabad Európa Rádió lengyel adásának a vezetését. Az erről szóló emlékiratait nemrég adták ki. Ezen a vásáron is gyorsan elkapkodták. Amúgy meglepő lehet, de amellett igaz: a futár kalandjairól a nagy magyar festő és grafikus Zórád Ernő egy rendkívül izgalmas képregényt is rajzolt, amit édesapám szedett össze a Füles újságból, még valamikor régen. Azt hiszem, hogy még a legutóbbi rendszerváltás előtt. A magyar cenzúra (ha még létezett akkoriban egyáltalán), úgy látszik nem tudott róla, hogy az ott Bogdan Nowak néven szereplő szimpatikus lengyel ügynök később egy illegális rádió vezetője lett, amely, hogy is mondjam, nem lelkesedett túlságosan az államszocialista rendszerekért.
Visszatértem ahhoz a standhoz is, ahol a két szimpatikus fiatal srác árulta a maketteket, amelyekhez saját szabályrendszerű stratégiai játékokat dolgoztak ki. Árultak ők könyveket is: náluk találtam rá a harmincéves háborúról szóló kötetre tegnap. Ma egy másik példányra figyeltem fel ugyanebből a sorozatból. Ez a szeminóle háborúkról* szólt. Gazdagon illusztrált vékony füzetecske angol nyelven. Nem lehet nagyon drága. És megint egy téma, ami engem nagyon érdekel. Le kell csapni rá. Megkérdeztem mennyibe kerül.
-Czterdzieści pięć złotych.
Nagyon úgy tűnt, hogy rosszul hallok. 45 złoty azaz kb. 3150 forint ezért a kis füzetecskéért?! („Šafranek, maga elvetemült! Kétmilliót ezért a játékvacakért?!”) Nem; valamit félreérthettem, biztosan az egész sorozat minden füzete együtt kerül ennyibe.
-És ez az egy példány?
-Az kerül 45 złotyba.
-Öööö… Köszi! Viszlát!
Tegnap azt is mondtam, hogy nem árulnak itt képregényeket. Pedig dehogynem. Igaz, hogy a Fehér Sastoll Őrzői (Strażnicy Orłego Pióra)-sorozat és az Első Brigád (Pierwsza Brygada) nincsenek itt; itt van viszont például a ’44 című gyűjteményes kötet, a varsói felkelés emlékére készült legjobb képregényekkel. Némelyikük nagyon durva. (Nem véletlen írták ki a hátoldalra, hogy „tizenöt éven felülieknek”.) Az egyik legijesztőbb alkotásban például a szereplőknek nincsenek szemeik: üres szemgödrök néznek az olvasóra, ettől minden alak zombiszerűvé válik. (Még a szimpatikus lengyel szereplők is.) Van aztán olyan is, ahol aranyos gyerekszereplők a főalakok, az egész olyan szépen van megrajzolva, mintha egy mesefilm lenne, de ez is térdig hóban és vérben gázoló katonákkal végződik.
Aztán van egy Monte Cassino című képregénykötet is, amely (ki hitte volna) Monte Cassino bevételéről szól. Ez is a II. világháború egyik nagy csatája volt. A története nagyjából a következő: a szovjetek az országukat ért német támadás után a lengyel hadifoglyokból tulajdonképpen két hadsereget szerveztek. Csak az egyik rész volt az, amelyikről a tegnapi vásárnál beszéltem, amelyik Zygmunt Berling parancsnoksága alatt kedvenc lengyel és grúz harckocsizóinkkal a soraiban a Vörös Hadsereg főerőivel tért vissza hazájába, és részben ment tovább Németországig, Berlin bevételéig. A másik részt Władysław Anders tábornok vezetésével a szovjetek a Közel-Keletre, Iránba küldték (valószínűleg ez is taktikai húzás volt, hogy ne tartsák együtt a lengyel fegyveres erőket). Andersék keményen helytálltak, de egy adott pillanatban átmentek brit szolgálatba, amit a szovjetek persze eléggé zokon vettek. A britek Észak-Afrikában vetették be a polákokat, aztán vitték át őket az olasz hadszíntérre. Ekkor került sor Monte Cassino ostromára, ennek elfoglalása egyértelműen Anders tábornok érdeme volt. Az erről szóló képregény is elég naturalisztikus: kegyetlenül bemutatja mi mindennel kell számolni, ha nehéz sziklás terepen, ellenséges géppuskatűzben és gránátesőben kell felkapaszkodni a kijelölt célponthoz; durván látni lehet közben, mi mindene szakadhat le az embernek, hányféleképpen lőhetik meg, éghet össze, stb. Igazából nem is ezek a fekete-fehér rajzok a sokkolóak, hiszen nem a sebesüléseket mutatja be ennyire durván, csak a katonák szenvedő arcát, közelről. Ebben rejlik az igazi hatásossága: az olvasónak bele kell gondolnia, hogy mit jelentett ez az egész, amit manapság talán csak egy lapként lát a törikönyvben. Amúgy a kerettörténet egy hadnagy elbeszélésén alapul, aki vagy valós személy, vagy nem; mindenesetre valós szereplőnek ott van Władysław Anders és Melchior Wańkowicz, a haditudósító. Wańkowicz egy ugyanolyan legenda, mint Kapuściński. Elképesztően kalandos élete volt, elképesztően sok helyet járt be, némelyeket önszántából, némelyeket kénytelenségből, a háború viharában. (Nyilván nem bánta, mert imádott utazni, új embereket és tájakat megismerni.) Eredetileg könyvkiadással foglalkozott, de hosszú utazásai alatt remek riportokat írt, emberekről tájakról, így ő még Ryszard Kapuścińskinál is régebbi típusa a kalandor riporter-írónak. Mikor Anders hadseregéhez került, már nagy irodalmi sztár volt, nem csoda, hogy a katonák vigyáztak rá, mint a hímes tojásra, nehogy valaki valahogy le találja lőni. Nem is lőtték. De még sok időnek kellett elmúlnia, amíg hazajuthatott. Az előző rendszerben Anders hadserege nem egy olyan valami volt, amit sűrűen emlegettek, nem nagyon bocsátották meg ugyanis, hogy leléptek a szovjet kötelékből. Így a hadsereg tagjai is csak egyenként, lassan csendben szivároghattak haza angliai emigrációjukból. (Melchior Wańkowiczról egyébként jelenleg újságírói iskola van elnevezve Warszawában.)
Na meg aztán még egy képregény van Felszabadulás? (Wyzwolenie? 1945) címmel. Ez, mint sejthető, arról szól, hogy mennyire elbántak a szovjetek szegény szövetségesükkel a II. világháború végén, meg azokról a lengyel partizánalakulatokról, akik 1945-ben tovább folytatták a harcot, ezúttal a Vörös Hadsereg és a kommunisták ellen. Természetesen ez a képregény is elég brutális, nem olyan finoman moralizáló módon szól az egészről, mint mondjuk a Hamu és gyémánt. (Az egyébként egy nagyon jó film, ajánlom figyelmetekbe; a nagy rendező, Andrzej Wajda ezzel lett híres.)
Amiről még érdemes szót ejteni: a sokféle folyóirat, ami itt képviseltette magát. Mindegyikből egy csomó régebbi és újabb számot meg lehetett venni. Ilyenek a Mówią Wieki (Beszélnek a Századok), ami leginkább a Rubiconhoz vagy méginkább a Históriához hasonlít, aztán a Karta, az UW Történeti Intézetének a folyóirata és a Biuletyn, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (Instytut Pamięci Narodowejnek**) a kiadványa. Ami viszont engem a legjobban megfogott, az egy olyan folyóirat volt, ami nem igazán történeti, mégis helyet kapott itt. Stosunki Międzynarodowe (Nemzetközi Kapcsolatok) a címe. Független külpolitikai lap. Már csak ezért is érdekesnek tűnik. Belelapozva pedig nagyon úgy tűnt, hogy felkészült, széles látókörű, változatos témájú, alapos elemző újság. Így hát vettem belőle egyet. Ha érdemes, és Ti is szeretnétek, majd készítek róla egy kivonatot.

(Lábjegyzet:
*Szeminóle háború: a XIX. század eleji Amerikában zajlott. A szeminóle indián törzzsel a fehéreknek nemcsak az volt a bajuk, hogy meg akarták kaparintani a földjeiket, hanem az is, hogy az indiánok befogadták a szökött fekete rabszolgákat. Ilyen rendesek voltak. A téma, mint az indiánok fanatikus rajongóját régóta érdekel engem. (Bár az utóbbi időben rájövök, hogy a sok törzs annyira sokszínű volt, nyelvileg, kulturálisan is, hogy nem is lehetne így általánosítani: az indiánok.) De meg azért is, mert a harc kirobbanása körüli történetből készült az egyik leghíresebb NDK (DDR)-western, szüleink generációjának kedvence, az Osceola. Ebben a filmben, Osceola, szeminóle főnök szerepében lett híres Gojko Mitić is. (Tévhit, hogy Gojko Mitić Winnetout játszotta volna; a Winnetou az egy NSzK (BRD)-western volt, és abban egy Pierre Brice nevű francia színész volt a főszereplő.) Osceola természetesen olyasmi hős mint Che: szembeszállt a gyarmatosítókkal, az elnyomással, a rasszizmussal, ezért nyilván kapóra jött az alakja egy „szocialista” western készítéséhez, de hát ideológia ide vagy oda, tényleg szép, hogy ezt tette. Nem? De. Na ugye.
**Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej- IPN): Egy Janusz Kurtyka nevű történész alapította néhány haverjával. Kurtyka nyolcvanas években tanult Krakówban, a Jagiełło Egyetemen, elég ravasz módon. Ugyanis mindenki elkönyvelte már őt középkorásznak, ő azonban nagy titokban a XX. századdal is foglalkozott, mégpedig olyan témákkal, amikre akkoriban, finoman szólva nem lehetett ösztöndíjat kapni. Vagyis elsősorban a II. világháború alatti lengyel ellenállással – nem csak a németek ellenivel, hanem a szovjetek ellenivel is. Ebből is sejthető, hogy tevékeny ellenzéki ember volt, a Solidarność munkatársa. Mikor aztán a Solidarność visszatérhetett a legalitásba, Janusz létrehozta az IPN-t, hármas célzattal. Egyrészt a XX. századi lengyel történelem addigi kérdéseinek tisztázására, kutatására. Másrészt a „lengyel nemzettel szembeni” háborús bűnök kinyomozására. Harmadrészt - és számomra ez a legfontosabb – oktatási és ismeretterjesztési szándékkal. (Erre nagyon jó módszereik vannak, programokat és kiállításokat szerveznek, amiket majd szeretnék tanulmányozni, mert szerintem van mit tanulnunk tőlük.) Janusz Kurtyka 2005-ben lett az IPN igazgatója. Ettől kezdve sokan szemére vetették, hogy politikailag Kaczyńskiék elkötelezett híve, amiben volt némi igazság, de hozzá kell tenni, hogy azért mindig törekedett arra, hogy ne legyen pártkatona, hanem alapos, elemző történész, amennyire lehet sine ira et studio. Idén tavasszal aztán ő is odaveszett a szmolenszki katasztrófában. Az Intézet azonban működik, és tavasztól az ő nevét viseli. Hamarosan lesz egy kiállításuk a ’70-es évek munkásmegmozdulásairól, amire szeretnék elmenni. Ha sikerül, majd azt is megírom.)

Idézőjel

„Mellékesen arra is rájöttem, hogy az utazásokat olvasással, térképek tanulmányozásával,, rajzok, fényképek nézegetésével el lehet nyújtani, meg lehet ismételni, meg lehet sokszorozni. Mi több az ilyen ikonografikus utazásnak az igazi utazással szemben megvan az az előnye, hogy bármikor meg lehet állni, nyugodtan el lehet töprengeni, vissza lehet térni, egy előző képhez, stb., amire az igazi utazás során az embernek nincs sem ideje, sem módja.”
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)

Rövid elmélkedés a könyvpiacról.

Kijöttem a könyvvásárról a Királyi Vár oldalsó kijáratán át, aztán tovább, amerre az út vitt, végig a várfal mentén. Egyszercsak ismét egy könyvárusba botlottam. Nahát! Miért áll itt a hidegben ezen a viszonylag félreeső helyen? Biztos, olyan könyveket árul, amik egyik bent jelenlévő kiadóhoz sem tartoznak. De akkor miért nem az antikváriusok között van, benn? Miért szorult ki?
-Nézze meg, pan! Ilyeneket bent nem talál.
Megnéztem Ilyen címeket láttam hirtelen, mint: „A szabadkőművesség fekete könyve”; „Hitler, Izrael alapítója”, stb.
Visszafogtam a rosszindulatú nevetést, így csak egy lekezelő, gúnyos mosoly lett belőle. Azért kiderült, hogy nemcsak ilyen típusú könyvek vannak itt. Sőt! Volt egy pár emlékirat, a Solidarność régi harcosaitól, pl. Anna Walentynowicztól, a „pani Solidarność”-tól. (Ő is a szmolenszki balesetben halt meg idén áprilisban.) Meg egy könyv egy híres lengyel bibliakutatótól, aki katolikus pap (a nevét elfelejtettem, talán Waldemar atya, de a vezetékneve tényleg nem jut eszembe). Aki pedig a Bibliát kutatja (és nemzetközileg elismert szaktekintély) az nagyon nem lehet antiszemita. Szóval akárhogy is: nem lehet a „kint” meg a „bent” alapján egyértelmű minőségi különbséget vonni a mindenféle könyvek között, főleg mert „odabent” is volt mindenféle szemét is, amolyan „tudjuk-kik-tehetnek-róla” -típusú könyvek.
Vannak egész kiadók is, amelyek főleg ilyen könyveket adnak ki.
De – és ez fontos – Polákországban szerencsére nem léteznek olyan „nemzeti” könyvesboltok amelyeket Budapesten tömegével találni, és amelyek nálunk a nemzeti kultúra ápolásának és a nemzeti tudományos élet lezüllesztésének (vagy egyes esetekben földig rombolásának) a kettős feladatát tűzték ki maguk elé. (Legalábbis ami a nyelv- és történettudományt illeti.) Vagy, ha léteznek is, nem olyan sűrűen, hogy egész hálózatot alkotnának. (Bocsánat azoktól, akik szeretik az ilyen könyvesboltokat. Bevallom, néha én is be-betérek ilyenekbe, mert mindenféle ordenáré szenny mellett egész jó dolgokat is lehet találni bennük, például néprajz vagy zene témában. Azonkívül én is szeretem a rakamazi Turullal díszített pólókat (feltéve, ha nincsenek rájuk idióta jelszavak is felírva) meg a menő tarsolyokat és honfoglaló süvegeket, meg a hasonló cuccokat, ha nem túl giccsesek.)
És hogy miért nincsenek? Szerintem pontosan azért, mert ilyen könyvvásárok viszont vannak, és ilyen érdekes társasjátékok és történelmi képregények, meg ismeretterjesztésre alakult intézetek. Vagyis, hogy a polákok többsége valahol mégiscsak tud bánni az ország, a nemzet múltjával. (Azért nem mind: november 11-én és az azt követő napokban nekem is meghökkentő volt, milyen nagy tömeg soviniszta és antiszemita vadállat rohangál itt fel-alá, illetve a normális emberek is mennyit tudnak egymással civakodni, és képtelenségeken megsértődni. (Főleg, hogy múlt hétvégén voltak az önkormányzati választások.))
Magyarországon például egyáltalán nem csak a gőzösfejű ideológusok hibája, hogy kezd egészen skizofrén nemzeti történeti tudat kialakulni, hanem igenis a történészszakmáé is. Úgy értem, ha elzárkózunk a nem szakmai közönségtől és belefordulunk saját tudományosságunk áhítatába, akkor még rosszabb is lehet a helyzet. Szükség van a játékos, közérthető ismeretterjesztésre, és ha ezt Magyarországon maguk a történészek, esetenként a hűdekomoly professzorok is felvállalnák, és amellett nem sajnálnának le magasról minden amatőrt, akkor talán nem tekintenék annyian az „akadémikus történészeket” idegen érdekeket kiszolgáló szektának, nem fabrikálnának összeesküvéselméleteket az „írástudók árulásáról”, és a történész szakma visszanyerhetné megtépázott presztízsét. (Más oldalról viszont senki nem méregetne gyanakodva, a lappangó sovinizmustól való félelemmel bárkit, aki hagyományos magyar fegyverek rekonstrukciójával és katonai hagyományőrzéssel foglalkozik, Árpád-sávos pajzsot cipel vagy rovásírást használ, stb.) De erről majd valami más helyen írok inkább.
Ami pedig az ismeretterjesztést illeti: abban sokat tanulhatunk a polákoktól, de persze még többet a britektől. (Tessék megnézni például a magyarul Rrrrrettentő töri címen megjelent sorozat köteteit!)

Könyvvásár (november 26-a, péntek)

Végül is nem búsultam sokáig Kolozsvár után. Újra elkezdtem bogarászni Elżbieta Sieniawska leveleit, illetve belevetettem magam Wincenty Witos emlékirataiba és Ryszard Kapuściński Lapidáriumába.
Ma azonban más érdekes dolog is zajlott Stara Warszawában. Mégpedig a Történelmi Könyvek Nagy Vására. Természetesen elmentem rá, mert erről nem hiányozhatok én se, mint afféle történelmi könyvkukac. Biztos lesz egy csomó új, értékes és kőkorszakalkotó mű, amit csak itt lehet kedvezményesen megtalálni – gondoltam.
Az egész esemény –stílusosan- a Királyi Vár alagsorában zajlott. Az ember besétált az épületbe, lement a múzeumi ruhatárba, ott balra fordult, és máris megérkezett az alagsori helyiséghez. A könyvvásárnak teret adó helyiségbe vezető ajtó előtt egy cserkész állt, aki minden ideérkező kezébe egy belépőjegyet nyomott, az alábbi felirattal: „A belépés ingyenes.”
(Hogy ez minek…?)
Az első, kisebb helyiségben voltak az antik könyvek, mindenféle árusoktól, a nagyobb helyiségben pedig (ahová mozgólépcsőn lehetett lejutni) az újdonságok. Minden kiadónak külön standja volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Szóval egészen olyan volt, mint Magyarországon az Ünnepi Könyvhét szokott lenni, csak azzal a különbséggel, hogy ez egy tudományágra volt kihegyezve: a történelemre.
El voltam varázsolva a szép látványtól. Elindultam körbenézni, hogy milyen könyvek jelentek meg mostanában. Nézegettem. Főleg hadtörténet. Mentem tovább. Még mindig hadtörténet. Nem rossz. Továbbhaladva találtam még néhány standot, amelyeken főleg hadtörténeti témájú könyvek voltak, és olyanokat is, amelyeken a könyvek többsége a hadtörténet témaköréről szólt.
Hm. Tudni lehet rólam, hogy szeretem a hadtörténeti témájú könyveket. (Nagy rajongója vagyok pl. Somogyi Győzőnek, a huszárrajzolónak, a salföldi festőművésznek, az V. (Radetzky) Huszárezred zászlótartójának, aki főleg az 1848-as honvédegyenruhákról készített albumaival vált ismertté, de ezenkívül egy csomó más korszak magyar hadiviseleteit is megfestette.) De ezen én is meglepődtem. Korábban mindig azt hittem, hogy azért találok Polákországban mindig ilyen mennyiségű katonasággal foglalkozó könyvet, mert engem az ilyenek érdekelnek, odavonzanak magukhoz. De kiderült, hogy nem. Ha nem figyelnék mindenhol fel az ilyenekre, akkor is mindenhol belebotlanék, még elmenekülni sem tudnék előle. (Még szerencse, hogy nem is akarok.) A polákok hadsereg iránti rajongása, érdeklődése nem csökken, az ilyen történetekre való mohó kíváncsiságuk szinte már-már kielégíthetetlennek látszik. Nem csak a kifejezetten hadtörténetre szakosodott Bellona Kiadó standjánál találni katonai albumokat, és csataleírásokat, hanem… egyszerűen mindenhol. Ha mondjuk az egyik eladóhoz azzal mennél oda, hogy egy ilyen című könyvet keresel, hogy: A Varsói Hercegség egyenruhái 1809-1813 (vagy: A lengyel-bolsevik háború 1920-1922; vagy: A grünwaldi csata 1410; vagy: A varsói felkelés 1944), az illető árus valószínűleg rögtön mutatna belőle ötöt csak a maga standjánál, és hozzátenné, hogy a következő standnál még más öt ilyet találsz.
Na persze lehet, hogy eltúlzom. Nyilván nem csak ilyen könyvek vannak, de mindenképpen ez a többség. Emellett a legtöbb könyv szép, nagy, színes, albumszerű, tele képekkel, ahogy ez manapság lenni szokott. (Megállapítható, hogy ez a könyvvásár egyáltalán nem kizárólag a szakmának szól sőt! Éppen a nagyközönségnek. Sok a könnyed stílusú, ismeretterjesztő mű. A történelmi ismeretterjesztés a polákok egyik erőssége. Na, erről még majd mondok valamit kicsivel lejjebb.) A lengyel témájú könyvek egyébként szintén hatalmas többségben vannak a külföldiekhez képest. De talán ez sem annyira meglepő.
Azért emellett is színesnek tűnik a kínálat. Vagy csak szó szerint színes, de nem annyira sokféle, mint az ember remélné? Megyek tovább, időnként el-elidőzve egy-egy helyen. Sok könyv szól a szamurájokról. Itt van egy színes, rajzos album a harmincéves háborúról, és az azt követő harcokról. Lám, ez érdekes. Minden fejezet egy-egy leírásból áll valamelyik akkori állam hadseregéről, és szép nagy színes rajzok hozzá +fényképek ólomkatonákról. Érdekes, mert az ólomkatonák egy része is nevesítve van. Pl. ez a délceg, hosszúhajú, díszes ruhájú lovas itt a rajnai Ruppert herceg, I. Charles angol király hadvezére, aki az angol polgárháborúban vezette harcba a királypárti erőket a parlamentaristák ellen. Ez a zömök, erős szakállas alak itt Gustav Adolf svéd király. És így tovább.
Nocsak, és az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről is van benne egy leírás. (Furcsa, mert a könyv eleje azt írta, hogy a nyugat-európai haderőkről fog szólni. De ha a harmincéves háborúról van szó, akkor érthető, hogy belevették. A leírás elsősorban Bethlen Gábor hadseregszervezéséről szól. Bár az ő részvétele a harmincéves háborúban viszonylag rövid időt jelent, de az annál eredményesebb volt: az erdélyi sereg, ha jól emlékszem kétszer is szinte Bécsig ment el, és amellett közben mindkét alkalommal kinyírták a császári sereg egy-egy legtapasztaltabb és legharcedzettebb francia származású tábornokát. Bonaventura Bouquoyt Érsekújvár alatt a magyar kopjások szúrták keresztül, Henri Dampierre-t Pozsonynál egy hajdú lőtte fejbe. Aztán végül sosem tudták Bécset elfoglalni, ezért mindig vagy visszavonultak, vagy békét kötöttek.) De ehhez csak egy kép van: egy ólomkatona. Egy vágtató lovas, akit én Botondnak mondanék súlyos csatabárdja, hosszú, kaftánszerű köntöse, és a honfoglaláskort idéző süvege alapján. A képaláírás azonban ezt mondja: „Szekler”. Azaz: székely. (A polákok változó módon hol Szeklernek, hol Seklernek, hol Sieklernek hívják ezt a népet, hol megmaradnak a magyar változat mellett.) Kár, hogy nem ismerik az alkotók azt az albumot, amit szintén Somogyi Győző készített az Erdélyi Fejedelemség hadseregének viseleteiről, abból akár be lehetett volna szúrni ide is egy-két ábrát.
Itt van aztán egy érdekes, kétnyelvű tanulmánykötet Báthory Istvánról. Magyar és lengyel történészek egyaránt írtak bele. Pl. az én Szymon barátomnak is itt van egy tanulmánya, „Mi nem leszünk neki erdélyiek” címmel. Ez arról szól, hogy az ellenzék, a király lengyel kritikusai miket kifogásoltak „Stefan királyban” és politikájában. (Gondolom az is idegesítette őket, hogy Báthory nem tud rendesen megszólalni lengyelül; bár néha próbálkozott, de aztán mindig inkább átváltott latinra.)
Meg itt van Norman Davies legújabb könyve is. A címe: Elveszett királyságok. Ma már nem létező európai államokról szól (pl. Burgundia, Savoya), illetve a történelemben csak rövid ideig önálló államokról, amiknek viszont megmaradt az öntudatuk, így most újra vannak (Írország, Crna Gora), illetve ma már nem létező birodalmakról (Bizánci Birodalom, Szovjetunió). Norman Davies (aki egyébként angol, de a felesége lengyelke, és ő maga is remekül beszél lengyelül) annyira népszerű történész, hogy most már akármit írhat, biztos, hogy vinni fogják, mint a cukrot. Ő volt ugyanis az, aki a ’80-as években angolként megírta Polákország történetét, ha jól emlékszem God’s Playground (Az Isten játszótere) címen. Hamar lett a kötetnek lengyel fordítása is (Boże igrzysko), és eszméletlenül népszerű lett Polákországban. Egyrészt magával ragadó, ironikus és kritikus stílusa miatt. Másrészt mert sokan érdekesnek tartották, hogy valaki kívülről ír ennyire részletes könyvet a hazájukról. Legfőképpen azonban azért, mert a kötet majdhogynem be volt tiltva a hadiállapot utáni Polákországban, merthogy minden kertelés nélkül szólt olyan témákról, amikről akkoriban, hát hogy is mondjam, nemigen bátorították vitákra az embereket. A ’90-es években Davies kiegészítette a könyvet az azóta történt eseményekkel is, így többször újra kiadták, máig is sokan olvassák. Magyarul is megvan, egyszerűen Lengyelország története címen. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a lengyel történelem, bár abban nem vagyok biztos, hogyha nagyvonalakban akarod megismerni az ország teljes történetét, alapvetésként, akkor érdemes pont ezzel kezdeni. Vannak dolgok, amiket eléggé elken, átugrik, vagy feláldoz a hatásvadászat oltárán. De hasznosnak mindenképpen hasznos és kellőképpen szórakoztató. Mivel pedig azóta Davies a varsói felkelés történetét is megírta, úgy hogy egész Európában híres lett vele, a polákok most már örökre hálásak lesznek neki és szívükbe zárták pan Normant. Mostanában azért már merik némileg kritizálni is. Sokakat bosszant például, hogy Mr Davies nemigen töri magát a levéltári pepecseléssel, megelégszik másodlagos források és szakirodalom gyűjtésével. De ha ezt pont én vetném a szemére, akkor elkezdhetném keresni a gerendát a saját szememben, mert sajnos én is hasonlóképpen vagyok lusta. Amúgy nemrég volt közönségtalálkozó vele; eléggé sajnáltam is, hogy csak későn tudtam meg, és nem mentem el rá.
Egyvalamiről nem találok sehol semmiféle könyvet (ha már hadtörténet): az Armia Ludowáról (Népi Hadseregről). Vagyis arról a haderőről, amelyet a II. világháború alatt a szovjetek szerveztek meg azokból a hadifoglyokból, akiket nem lőttek főbe Katyńban, Harkovban, vagy más helyeken. Ezek a jóemberek aztán a szovjetek oldalán térhettek vissza a hazájukba, mint „felszabadítók”. Sokáig csak őket lehetett emlegetni, mint a németeknek ellenálló lengyel hadsereget; készült ugye egy szórakoztató filmsorozat is róluk, a már emlegetett Négy páncélos és a kutya. De mindamellett, hogy ezt a sorozatot a polákok máig is imádják, ennek a hadseregnek a történetét nemigen kutatja ma már senki. Mintha kicsit átestek volna a ló másik oldalára ezzel: az igazi lengyel hős az, aki otthon a titkos Armia Krajowa (Honi Hadsereg- AK) partizánalakulataiban harcolt, vagy a brit légierőben, a francia páncélosok és ellenállók között, vagy Európa más részein. Pedig akik az Armia Ludowa tagjai voltak, azok tényleg nem tehettek semmiről. Arról sem, hogy nem végezték ki őket, arról sem, hogy a szovjetek mellett kellett harcolniuk. És amellett tényleg ők is vitézül harcoltak, és megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Amire még kíváncsi lennék, hogy vannak-e, azok a történelmi képregények. Ezeknek errefelé nagy hagyományaik vannak. És jók is. Például a varsói felkelés 60. évfordulóján, 2004-ben kifejezetten hirdettek is képregényrajzolói pályázatot az események emlékére, és meg is jelentették a legjobb műveket. Meg aztán ott van az én kedvenc képregénysorozatom: A Fehér Sastoll őrzői. Ez egy igazán szórakoztató mű, ismeretterjesztő jellegű is, mert több korszakon végigmegy, de egyáltalán nem szájbarágós, amolyan igazi jóféle misztikus történelmi mese. Nagyjából a következőről szól: A Kr. u. IX. században, a szláv törzsek felett uralkodó kegyetlen Popiel idejében egy Witosz nevű legényke egy fehér sastollat talál, amely csodát tesz: elősegíti, hogy Witosz megszökhessen Popiel fogságából, és segíthessen a későbbi lengyel királyok ősének, Piastnak megdönteni Popiel uralmát. (Egyébként erről a harcról szól, a már emlegetett Régi mese is, csak ott nem Piast, hanem a fia, Ziemowit győzi le Popielt.) Innentől kezdve Witosz leszármazottjai, a Witoszowicok lesznek a Fehér Sastoll őrzői: mindegyikük valamelyik lengyel király mellett szolgál, és ha a szükség úgy hozza, egyszer mindegyikük talál egy fehér sastollat, ami csodát tesz, hogy az adott generáció tagja megsegíthesse a királyát. Nekem három rész van meg ebből a sorozatból: Az elsőben (Perun fája) Witosz dédunokája, Jaksa menti meg a toll segítségével Piast ükunokájának, Mieszko fejedelemnek a feleségét, a cseh Dobravát a gonosz Wichmann germán vezértől (kb. 967 táján). A másikban (Valois kincse) 1574-ben, mikor az egy évvel azelőtt megválasztott király Henryk Walezjusz (Henri Valois) megpróbál visszaszökni Franciaországba, Jędrzej Witoszowic a nyomában ered, és megakadályozza, hogy a szökevény király a teljes lengyel kincstárat is magával vigye; és azt sem hagyja, hogy ugyanez a kincs rablók kezébe jusson. A harmadikban (Velikije Luki alatt) Jędrzej öccse, Jakub Witoszowic menti meg a Sastoll segítségével Velikije Luki ostroma közben az orosz fogságtól az álruhás Báthory Istvánt. (Ezt a két utóbbi történetet én lefordítottam magyarra, úgyhogy akit érdekel, annak sízvesen megmutatom. De a képregény egyébként alapból is kétnyelvű: lengyel-angol, hogy méginkább szolgálja az ismeretterjesztést. Igaz, hogy az angol szövegben van egy-két nyakatekert félrefordítás.)
De most én egy másik képregényt szeretnék megkeresni, ami egy egészen speciális, Jules Verne regényeire emlékeztető sci-fi. Szintén csak néhány éve készült. A címe: Az Első Brigád. (Ez egy híres lengyel légionista induló címe is.) Ez meg arról szól, hogy valamikor 1901 táján a Szibériába száműzött torzonborz lengyel fogoly, Józef (aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik), felfedez a tajgán egy bádogból összetákolt hatalmas gőzgépet, amiről kiderül, hogy egy azonosítatlan repülő tárgy, mintha a Nautilus mása lenne. Ebből a micsodából kiszáll egy legmodernebb fegyverekkel ellátott lengyel tudós, meg egy kedélyes feketebőrű haverja, és mindenféle kalandok közepette megmentik Józefet, segítenek neki megszökni, visszajutni Warszawába és Wilno-ba, hogy tovább szervezhesse a lengyel ellenállást. A legvégén Józef megborotválkozik, csak hatalmas bajszát hagyja a helyén, és az olvasó (ha eddig nem ismerte volna fel), ekkor rájön, hogy ő nem más, mint Józef Piłsudski.
De mennyi ötlet van ebben az egészben! A polákok mernek játszani egy kicsit saját történelmükkel, anélkül, hogy nagyon megváltoztatni akarnák. (Arról nem is beszélve, milyen jópofa, hogy az oroszok végig cirill betűkkel beszélnek, de ha mondjuk egy kozák lő, akkor a puskája fölé is ez van írva, hogy „Бyмм!”)
Nade most ilyeneket sajnos nem találtam. Úgy általában nem árultak itt képregényeket. Volt viszont más. Például egy csomó társasjáték. Ezek is történelmi témájúak. Van ezek között is ismeretterjesztő, és van csak szimplán szórakoztató is. Például az előbbi kategóriába tartozik az a társasjáték amellyel a krakkói Wawelt lehet bejárni, virtuálisan. Egy bizonyos kincset kell megtalálni a királyi palotában, I. Zygmunt király reneszánsz udvarában. Közben bele lehet keveredni mindenféle udvari intrikákba, keresztbe lehet tenni az ellenfélnek, kell válaszolni műveltségi kérdésekre, meg minden ilyesmi. Nagyon érdekes lehet. Van aztán olyan játék, amiben a grünwaldi csatát lehet lejátszani. (Jó, jó, mondom én, de ki akarna a keresztesekkel lenni a polákok és a litvánok ellenében, hacsak nem egy lengyel és egy német játszik éppen egymás ellen?) De mint megtudtam ugyanazok, akik ezt a waweli játékot kitalálták, készítettek már olyan ismeretterjesztő társasokat is, amelyek Karol Wojtyła (II. Jan Paweł pápa), Szent Benedictus vagy Szent Francesco d’Assisi életén alapultak. Jópofa, nem?
Nekem mindemellett két stratégiai játék fogta meg leginkább a figyelmemet. Ezekben az volt a legjobb, hogy le lehetett ülni, és játszani egy próbajátékot az eladókkal. Az egyik inkább azért érdekes, mert egészen élethű, történelmileg hitelesen, a legapróbb részletekig kidolgozott makettfigurákkal játsszák. (Ugyanakkor ezek a figurák nagyon picik, ezért az emberben méginkább csodálatot kelt a kidolgozottságuk.) Ebben egy csatát lehet lejátszani, lengyel, kozák, török és tatár egységekkel. (A legvalószínűbb alapszituáció tehát az, hogy a Köztársaság hadserege lengyel és kozák egységekkel csatázik az Oszmán Birodalom, krími tatár segédcsapatokkal kiegészített serege ellen. Az egyes csapattesteket egyébként külön-külön is meg lehet vásárolni, de ha már teljes készletünk van (ami persze egy vagyonba kerül), akkor nemcsak RzP-OTB ütközetet játszhatunk le, hanem akár a Hmelnickij-felkelés valamelyik csatáját is, ahol, a kozákok és a tatárok harcolnak a polákok ellen, de elképzelhető olyan szituáció is, hogy a tatárok a polákok mellett vannak… Mindegy, szóval sokféle összeállítás lehetséges.) Ebben a játékban tízoldalú dobókockákkal kell dobni (aki játszott már M.A.G.U.S.-t, az tudja, az milyen), de érzésem szerint több szerepe van benne a szerencsének, mint mondjuk egy Risk-partiban. Ami miatt ez a játék tetszik, az tényleg a figurák élethűsége és korhűsége, és hogy tényleg térben lehet mozgatni a csapatokat, van jelentősége, milyen messze vagyunk egymástól, stb.
De a kedvencem mégsem ez volt, hanem a másik, egy táblás játék, amely az angliai csatát szimulálja. Ebben aztán viszont tényleg hatalmas szerepe van a stratégiának, a megfelelő lépések kombinációjának. A lényeg: az egyik fél a Luftwaffe, a másik a Royal Airforce gépeivel van. Előbbi négy vadászgépből és egy bombázóból áll, amelyek Franciaország partjairól szállnak fel. A cél: a bombázót Londonig eljuttatni. Ha ez sikerül, a német fél győzött, ha ellenben a szövetséges vadászgépek lelövik a bombázót, akkor ők a győztesek. Az egészben az a lényeg, hogy nem mindegy, hogy egymáshoz képest hogy mozgatod a gépeidet, és hogy kikerülni, vagy inkább levadászni próbálod a másikat. Ja, érdekesség még: csata esetén különleges dobókockákkal kell dobni, amelyeknek három oldalán a Wehrmacht fekete-fehér keresztje, a másik hármon pedig a brit, a cseh és a lengyel légierő jelképei vannak. Ha Wehrmacht-jelet dobsz, a német gép talált, ha szövetséges-jelet, akkor a RAF-gép. Hát ez a játék nekem eszméletlenül bejött. Kaptam egy kockát emlékbe, majd megmutatom. (A mi csatánk egyébként húsz percig tartott, de az eladó azt mondta látott már nagyon profi embereket, akik háromnegyed óra alatt sem bírtak egymással.)
Hogy végül is mit vettem mindezek közül? Nem árulom el, inkább majd meglátjátok, ha köztetek leszek újra.

Star(a) Wars(zawá)ba menő utazásomnak Diáriuma

Tehát, bármennyire is Kolozsváron akartam maradni, egy idő múlva mégiscsak vissza kellett térnem a Feltámadott Városba. Így aztán most folytatódik