Meg egy másik baráttal is, ugyanott

Vekti még el sem ment, mikor már felbukkant egy másik közeli jó barátom is, életem egy másik fontos helyszínéről, vagyis a Fonóból. Ez egy ilyen hét volt. (Hozzáteszem, hogy egy pár napos betegség után lábadoztam ebben az időszakban.)
Konkrétan Erdőjáró jelent meg itt, a barátnőjével, Kicsivel, habár ők csak rövid időre. Nem volt annyi idejük körülnézni, mint Vektinek, és nem is tudtam velük mindenhol ott lenni, sem bemutatni őket a jó öreg osztálytársnak (bár lehet, hogy aztán a hazafelé tartó vonaton jobban megismerkedtek). De végül mégis sikerült velük is összefutni, és mégiscsak egy darabka otthoni hangulatot vagy mit hoztak ők is ide, amitől kicsit be voltam sózva.
Amúgy kifejezetten érdekes, hogy hogy keveredtek ide. Jóban vannak a magyar nagykövettel, ő hívta őket egy bálra fellépni, és magyar táncokat tanítani. Méghozzá egy olyan bálra, amit egy Nemesi Társaság adott most, a farsang időszakában. Egy olyan baráti kör, amelynek régi nagy múltú családok sarjai a tagjai, Potockiak, Tarnowskiak, Czartoryskiek, Zamoyskiak, de talán még a Ponińskiak, Lubomirskiak, Radziwiłłek és a Poniatowskiak is. Engem oda nem engednének be, mert mit keresne egy ilyen előkelő társaságban egy ilyen magyar (palóc) parasztivadék? Na jó, Erdőjáró sem egy kékvérű magyar, de legalább kun vér is csörgedezik az ereiben, hát valamilyen szinten mégiscsak nemes. (Na jó, végül is én sem vagyok éppen zsírosparaszt, egyik ősöm állítólag ott verekedett az egri várban, 1552-ben.)
Pedig az ilyen lengyel arisztokrata társaság már csak szakmai (történészi) szempontból is érdekelne. Meg hideg, önző számításból is: milyen jó lenne összespanolni valamelyikükkel, mondjuk egy Potockival vagy Lubomirskival, aztán elérni, hogy valahogy beeresszen a családi levéltárába, ahol én mindenféle értékes iratokat találhatnék a szakdolgozatomhoz. Meg egyébként is.
(Lj.: Józef Potocki, a nagy hadvezér, ha csak kényszerből és rövid ideig is, de ott harcolt 3000 katonájával régi haverja, Rákóczi Ferenc fejedelem seregében. Nélküle nem sikerült volna olyan brutálisan lezúzni az ellenséget Romhánynál, 1710 januárjában.
A Tarnowskiaknak meg mint Tarnów rendszeres és visszajáró rajongója vagyok lekötelezettje. A Zamoyskiakkal se ártana jóban lenni: hátha sikerülne meghívatni az együttesünket a zamośći Eurofolk Fesztiválra. És így tovább.)
-Na, és hogy bulizik egy ilyen kékvérű társaság? – faggattam Erdőjárót később egy jó kis forralt sör mellett.
-Hát volt a bálnak egy ilyen nyitótánca: ez az egyszerű vonulgatós, párban körbejárkálós tánc… Amit a lengyelek szalagavatókon is táncolnak
-Polonéz?
-Az, az. Aztán mi is táncoltunk egyet-kettőt. Egy palotást*, meg egy mezőségit. És a végén székit is tanítottunk. Tetszett nekik, csak kicsit összevissza lépkedtek rá. Nehéz úgy tanítani, hogy nem tudod elmagyarázni, mit, hogyan, merre, meddig. Na és utána a buli… ott már leginkább mindenféle borzalmas „lakodalmas” zene ment.
Szerettem volna még Erdőjárónak és Kicsinek megmutatni egy-két jó helyet Warszawában (mondjuk egy Pawiarnia-beli szerda esti francia táncházba), de már nem nagyon volt rá idő. De így sem volt rossz. Sétáltunk egy kicsit, főleg a Kultúra és Tudomány Palotája körül, ami mostanában esténként lila fényekkel van kivilágítva, és nagyon viccesen néz ki. (Amúgy nekem továbbra is tetszik, és mint kiderült az idelátogató barátaimnak is. Továbbra sem értjük, a polákok mit fanyalognak folyton rajta.) Aztán beültünk egy jó kis kocsmába, közel az Egyetemhez. Forralt sört ittunk szegfűszeggel és vérnaranccsal ízesítve.
Közben meséltem barátaimnak az itteni életemről. Azon gondolkodtam, vajon vissza tudom-e adni, hogy mi az, ami miatt lelkes vagyok, miért szeretném mindenképpen elhozni egyszer a Fonót a Wisła-parti erdő „csárdájába”, a Chata Traperába, miért lenne érdemes szerintem magyar szemmel is figyelemmel követni azt a Táncszínházat, amit Grzesiek most alapított, meg ilyeneket. Vajon el lehet-e ezt mesélni? Le lehet-e fordítani magyarra helyeket, hangulatokat, benyomásokat? A Pawiarniát, a Scena Lubelska 30/32-t, a Tarabukot**? Lehet-e, kell-e egyáltalán?
(Vagy maradjak inkább az egyszerűbb dolgoknál, a szavaknál, gondolatoknál? Mindenesetre érdemesebb onnan kezdeni, ha fordítás, akkor fordítani mondjuk Andrzej Sapkowskit, Leszek Kołakowskit, Adam Michniket, Jacek Kurońt…)

(*Végső soron a palotás is olyasmi nekünk, mint a polákoknak a polonéz: az a fajta romantikus, előkelő, finom „nemzeti” tánc. De a nemzeti kultúrában azért más-más szerepet töltenek be. A polákoknál a paraszti eredetű néptáncokat nem ismerik annyian, mint nálunk, ezért ezek a „modorosabb” nemesi táncok azok, amiket „nemzeti kincsnek” tartanak.
**Tarabuk: könyvesbolt és kávéház, a varsói filozófusok és írók kedvenc, hely, az egyik „legintellektuálisabb” hely az egész városban.
Andrzej Sapkowski (1948): fantasy-író, az igényesebb, intellektuálisabb, történeti-ismeretterjesztő fajtából. Két sikersorozata van, amit szívesen fordítanék: Egyik egy hagyományos, de nagyon izgalmas fantasy, a Wiedźmin (kb. Mágus) elfekkel, törpökkel, varázslókkal, meg minden ilyesmivel. (Ebből film és számítógépes játék is készült.) A másik egy 1420-as évek Csehországában játszódó sorozat, az ún. Huszita-trilógia: Narrenturm, Lux perpetua (Örök világosság), Boży bojownicy (Isten harcosai).
Leszek Kołakowski (1927-2009): marxizmustól induló, majd önálló gondolkodóvá, vallásfilozófussá váló, kérdező, és nagyon jó fej filozófus. Afféle liberális ellenzéki volt az előző rendszerben, a Solidarność egyik szellemi előfutárának is tartják. Lukács Györgyhöz szokták hasonlítani, de nála azért kritikusabb.
Adam Michnik (1946): liberális író-gondolkodó. 1968-ban a varsói egyetemi megmozdulások fő szervezője, amiért aztán becsukták. Később a Solidarność legfőbb ideológusa, a Gazeta Wyborcza alapítója és főszerkesztője. Mondjuk tőle már szerintem elég sokmindent lefordítottak magyarra is.
Jacek Kuroń (1934-2004): Michnik mestere (őrsvezetője a cserkészetnél). A Pártból, „ideológiai elhajlás” miatt kizárták, ezt követően lett szellemi ellenálló, a Solidarność egyik szellemi megalapozója, 1989 után pedig a nemzeti kisebbségek ügyének és a történelmi traumák feldolgozásának szószólója. Jászi Oszkárhoz vagy Mocsáry Lajoshoz lehetne hasonlítani talán.)

Egy régi baráttal Warszawán át

Múlt héten megérkezett Warszawába Vekti, régi jó barátom a gimiből. Foglalkozására nézve egyébként Jedi-mester, a legjobb fénykardkovács és fénykardcsiszár, akit ismerek. Minden alkalommal, mielőtt hosszú útra indultam volna, vele éleztettem meg szép fénykardomat, hogy jól vágjon, ha szükség lenne rá. Vekti egyébként technikai zseni, remek szerelő és fényképész is. A suliban mindig ő segített ki fizikából, én meg őt történelemből.
Egyébként fél évig (augusztustól decemberig) Suomiban volt ösztöndíjjal, főleg Rovaniemiben és Otaniemiben, közben néha Helsinkiben is. Amiért én nagyon irigylem. Suomi nekem maga az álom, a végső cél, a csodálatos északi Tündérország. (Nem tudom, mikor jutok el oda, de egyre közeleg az az idő is.) Annak idején dilemmában is voltam, hogy finn vagy lengyel szakra jelentkezzek az egyetemre. Az eredmény ismert. Azóta Polákorzság egy második valósággá, egy csodálatos kalanddá vált az életemben. Suomi pedig megmaradt a vágyakozás tárgyának, ahová majd egyszer „évekkel rakva”, „az út aratásával gazdagon” megérkezhetek.
Na de hogy is jön ez ide? Sehogy. Nem magamról akartam beszélni. Vektiről, aki szólt, hogy idejön Warszawába, amin meglepődtem. Kiderült, hogy néhány Rovaniemiben megismert barátját látogatja meg itt. (Például Karolinát és Nataliát.)
Utoljára augusztusban találkoztunk, mikor egy szép búcsúbuli keretében mindenkitől elköszönt. Jó érzés volt újra látni. Vagy mit mondjak. Azt hiszem Ti is már tudjátok, hogy kevés olyan élmény van a Világon, ami felérhet a viszontlátás örömével. Főleg, ha gimnáziumi osztálytársainkról van szó.. Na, de nem szövegelek erről sokat.
Vekti most Krakówból érkezett, amit Karolinával együtt járt be. Egyik ámulatból a másikba estem, mikor mutatta, hogy mennyire felkészült Polákországból: a nyelvből, a kiejtésből, de még az ország történetéből is. (Azért nem minden magyar veszi a fáradságot ilyen alaposságra, aki idejön.)
Mutatta, hogy mi mindent járt be eddig. Kraków! Engem rögtön megrohan a nosztalgia. Ó, Rynek, Maria-templom, Florian-kapu és Jagiełło Egyetem, Wawel-hegy és –székesegyház, Wisła-part és Bagatela színház, ó ti Kazimierz (Zsidónegyed) összes kocsmái, jaj, ti szép krakkói villamosmegállók, és… Piast Kollégium! (!!!)
Hát Vekti mindezeket bejárta. Sörözött az Alchemiában, evett zapiekankát a Kazimierzben, hallgatta a Hejnałt (trombitás ébresztőt) a Maria-templom tornyából, végigsétált a Wisła-parton, tiszteletét tette Báthory Istvánnál. És még olyan dolgokat is látott, amiket én nem láttam, vagyis Lech Kaczyński sírhelyét a Wawel-székesegyházban. (Hagyjuk a kérdést, hogy rászolgált-e az előző elnök erre a megtiszteltetésre. Egyébként nem, de most már mindegy.) Talán a Piast volt az egyedüli, ahol nem járt. (Én fél évig laktam ott, de milyen félév volt az, hohó!)
És hogy hogy tetszett neki minden, amit látott? El volt varázsolva, le volt nyűgözve. Azt is mondta, hogy jól választottam irányt annak idején, mikor a továbbtanulásról dilemmáztunk érettségiző korunkban. (Szerintem ő is a neki legmegfelelőbb helyre került, villanymérnökire, ahol kibontakoztathatja műszaki kreativitását.) És hozzátette: nem igaz, amit mondtak neki, hogy „Warsaw sucks, Cracow rules”. Mert igenis hogy jó hely ez a Feltámadott Város is.
-Igaz. Csak egy kicsit idegesebb, mint a Mágikus Város. – mondtam.
-De szép! Nézd meg, itt micsoda sokszínűség van! Egy újjáépített történelmi belváros, sok műemlékkel, de kicsit odébb sétálunk, és már felhőkarcolókba botlunk. Na meg persze a Kultúra és Tudomány Palotájába. Szóval Kraków maga a történelem, de Warszawa maga a jelen, a szüntelen mozgás, az élet. Ez a sokféleség nekem még jobban tetszik, mintha csak a történelmi emlékeket látnám. Jó hely, ez a Lengyelország.

Hamarosan találkoztunk Karolinával is, aki egy elbűvölően kedves és mosolygós lány. Nem mondanád meg ránézésre, hogy politológiát tanul. Egyébként készül visszamenni Suomiba, még fél évre, így az hogy most velünk járja a Feltámadott Várost, kicsit arra is szolgált neki, hogy végiglátogassa az összes barátját, és elköszöngessen tőlük.
Így aztán az egészből egy csapatos kalandozás lett Warszawában, hol ketten jártuk az utcákat, hol ők ketten, hol mi hárman, hol négyen, hol öten. Velünk tartott a már emlegetett Natalia is, meg Marcela, Karolina régi barátja.
Szóval izgalmas, sokszínű pár nap volt ez. Bejártuk a Stare Miasto-t (Óvárost) és a Nowe Miasto-t (Újvárost, de ez a név megtévesztő, mert valójában ez is a régi Warszawa egyik városrésze). + A Felkelés Múzeumát (amitől én még mindig le vagyok nyűgözve, bár most látom, hogy nem biztos, hogy minden külföldinek olyannyira érdekes, mint nekem), a Kultúra és Tudomány Palotáját, azon belül is a Muzeum Technikit. (Vekti ezért volt a legjobban oda és akár hiszitek, akár nem, a lelkesedése rám is átragadt. A legjobban azt hiszem, az Enigma-kódról szóló rész tetszett neki. Mondjuk szerintem lehetne ez a múzeum is kicsit interaktívabb.) Fel akartunk menni a Palota tetejére is, de kiderült, hogy azért 20 złotyt gombolnak le az emberről, szóval ez inkább való afféle gazdag nyugat-európai turistáknak, mint magunkfajta szegény, baráti országból jövő diákoknak.
Esténként meg mindenféle belvárosi és mokotówi kocsmákban ittunk, ahol én még sosem jártam. Végigpróbálgattuk a forralt mézbort, a sötét mézes sört, meg mindenféle ukrán söröket, amikről én még nem is hallottam (azt hiszem Oblonynak hívták a legjellegzetesebbet.)
Ha Vekti nem jár erre, én lehet, hogy magamtól rá sem szántam volna magam minderre, azzal a nyilvánvaló önbecsapással, hogy már elég jól ismerem Warszawát (pedig dehogy!), ám valójában azért, mert most is mindenféle poros könyvtárakban güzültem volna mindenféle régi iratok felett. (Tényleg, nem is mondtam! Hányszor jártam én már Warszawában az utóbbi négy és fél évben, és még sosem mentem el a Sejmhez! (Vagyis az Országgyűlés épületéhez.) Igaz, semmi extra nincs benne, főleg a magyar Parlamenthez képest, de mégiscsak illett volna megnézni. (Nincs is messze pedig a Magyar és a Bolgár Nagykövetség épületétől, amik előtt sokszor elsétáltam már.) Na, most erre is sor került.)
Szóval kimondhatatlanul hálás is vagyok Vektinek, hogy idejött, és kicsit kibillentett az egyre megszokottabb (és némileg egészségtelenül megszokott) életritmusomból, amit újabb ideérkezésem után kénytelen voltam felvenni. Meg Karolinának is, hogy itt volt velünk, mosolygott, és biztatott, és mesélt és segített. És megintcsak Vektinek azért, hogy itt volt, és felidézte a gimis éveket, életem talán (illetve legalábbis eddig) legszebb éveit.
Érdekes: még az is tetszett, hogy nem kell minden polákkal lengyelül beszélnem, hanem végre újra gyakorolhatom kicsit az angolt is. Nem gondoltam, hogy ez a pillanat is eljön. De eljött, és jó volt, mert valahogy még a folyékony angol beszéd is a szép középiskolás éveket idézte fel, a gyönyörű, vicces és szórakoztató angolórákat, ahol ott volt Vekti is, meg egy csomó jó barát, egy félig-haver tanár (vagy tán egészen az), na meg persze az első szerelem, és egyéb hasonló kedves apróságok.
Szóval, nem tudom én, hova ragozzam ezt még.
„Thank You for the Music”!

Helyzetjelentés

Éppen fogmosáshoz készülődtem, egy jó kis zuhany után, amikor Grzeseik felkiáltott:
-Vadkanok, nézd, vadkanok!
-Mi? Hol? – kiszaladtam, és kinéztem az ablakon.
Tényleg ott voltak egy páran. Ott sétálgattak közvetlenül a ház alatt, kimerészkedve az erdőből, közel az emberi tanyákhoz. Grzesiek hatot számolt össze belőlük. (Mi lenne, ha most éppen hazafelé tartanék valahonnan, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntenék, hogy megkerülöm a házat, és az erdő felőli bejáraton megyek be? Pont belefutnék ezekbe a nagy szuszogó jószágokba. Vajon barátságosak? Vajon el tudnék olyan jól társalogni velük, mint Basiával, a mókussal? Most tök komolyan, Tutatiszra!)
Ja, egyúttal ha kérditek, hogy vagyok, mit csinálok, nagyjából arra is ezt tudom leginkább válaszolni: egy perce még egy lengyel nagyváros szélén lévő blokház harmadik emeletén álltam az ablaknál, egy szál gatyában, kezemben egy fogkefével, és néztem az alul a hóban turkáló vadkanokat. Ez a helyzet.

Idézőjel

Egy ideje ezen merengek. Nem tudom, hogy így van-e vagy nem de mivel nem hagy nyugodni, valami lehet talán benne. Úgyhogy most leírom nektek. Gondoljátok tovább!:

„Milivoj Slaviček horvát költő mondja nekem: >>Az író tudja, hogy amit leírt, az jó-e vagy nem. Ha azt mondja, hogy nem tudja, tetteti magát.<< Slavičeknek igaza van.”
(Ryszard Kapuściński: Lapidarium I.)
(Szenyán Erzsébet fordítása.)

40 év

„Az embernek joga van megünnepelni vagy meg nem ünnepelni a születésnapját.”
(Užupis Köztársaság Alkotmánya*, 26. pont)

-Úgy döntöttem, hogy mégis megtartom a szülinapomat! – jelentette be Grzesiek, teljesen váratlanul, szombat délután. Majd hozzátette: - Holnap este lesz egy kis házibuli ez alkalomból, már szóltam is egy csomó embernek.
Holnap este? Azt sem tudtam eddig, mikor van Grzesiek szülinapja, merthogy a Facebookra nem írta ki, szóban, meg hiába próbáltam mindenféle rafinált módokon kiszedni belőle. Hogy hány éves lehet, azt is csak onnan tudtam, hogy tavaly beszélgettünk egyszer a hadiállapotról, és arról azt mondta: „Akkor én még csak kilenc éves voltam.” Továbbá egyszer mintha utalt volna rá, hogy a csillagjegye bak. De ezen kívül semmi.
De mint kiderült, nem is nagyon ünnepelte az utóbbi években. Most viszont, mivel kerek évszámhoz érkezett, mégiscsak úgy gondolta, hogy tart egy kis házibulit ez alkalomból.
Ez az egész egyébként nagyon jellemző rá. Mármint az is, hogy nem mindig tartja magára nézve kötelezőnek a mindenféle megszokott társadalmi konvenciókat. Másrészt az is, hogy néha hirtelen ötletek alapján cselekszik, és másoknak csak az utolsó pillanatban szól a terveiről.
Szerencsére nem is várta el, hogy ezek alapján bárki, akit meghívott bármi különlegessel készüljön az estére. Csak azt kérte, mindenki hozzon magával egy üveg bort vagy valamilyen italt. Így hát mindenki ennek megfelelően is cselekedett. Én is gondoltam, hogy veszek egyet, méghozzá egy „Grigorij” nevezetű grúz bort, aminek a címkéjén Włodzimierz Press képe díszelgett (a színészé, aki Grigorij Szaakasvilit, a grúz (kharthuli) tankvezetőt alakította a Négy páncélos és a kutyában). Aztán mégis inkább hagytam, hogy ő válassza ki, milyen bort szeretne, mert együtt mentünk a boltba. Egy bolgár félszáraz vörös fajtát választott, és amellé még vett két üveg fehér portugál bort is, egy szárazat meg egy pezsgőset. (Nem mintha otthon nem lett volna tartalékban egy-két üveg portugál meg ausztrál bora jobb napokra.)
Ahhoz képest, hogy mennyire az utolsó pillanatban hívta csak meg az embereket, senki nem volt, aki azt mondta volna, hogy nem ér rá, már elígérkezett. (Csak egy ember maradt távol, de ős is betegség miatt.) Eljött Ignacy és a felesége Ewa, akik rendszeres látogatói, sőt szervezői is a Dom Tańca rendezvényeinek, és látogatói a Pawiarniának. Itt volt Dominika, Grzesiek gyerekkori jó barátnője is, azonkívül Kamila és Zoli és nagy örömömre kedves régi jó ismerőseim, Dorotka és Marcin is. Na és persze házigazdákként Grzesiek meg Ania (mert Ania előbb visszatért Sepsiszentgyörgyről, mint eredetileg tervezve volt).
Mivel a vendégek páronként hoztak egy-egy üveg bort, és még otthon is volt néhány, hát össze lehet számolni, illetve el lehet képzelni, hány üveg is fogyott el pontosan. Ezenkívül még szusit is ettünk pálcikával, amit egy közeli étteremből rendelt a házigazda. A pálcikákkal az elején nagyon megszenvedtem, szerencsére Dominika, aki kínai szakot végzett, és annak idején bejárta Kantont meg Sanghajt, a segítségemre sietett. Azon túl is őt figyeltem, hogyan kell ezeket az evőeszközöket elegánsan használni. A végén egészen belejöttem.
A koccintás előtt Grzesiek pohárköszöntőt mondott. (A többiek előtte figyelmeztették: de ne grúz módra, lehetőleg. Tudnivaló ugyanis, hogy a khárthulik imádják pohárköszöntőkben villogtatni a szónoki képességeiket, annyira, hogy egy-egy ilyen beszéd akár negyven percig is eltarthat náluk. Ahogyan azt Ryszard mester is megírta a Birodalom című könyvében.)
A szónoklat nem volt rövid (de azért nem grúz hosszúságú), nem is tudnám visszamondani, de a vége nagyjából a következő volt.:
-És azt is kívánom, hogy sikeres legyen, amibe az elmúlt évben belevágtunk. És még sokáig éljen az, ami a mi barátainknál („u naszych bratanków”) vagyis a magyaroknál már vagy harminc éve, és távolabbi barátainknál, a norvégoknál már vagy száz éve létezik: a Hagyományos Tánc Színháza (Teatr Tańca Tradycyjnego- TTT)!
Erre éljenzés következett, majd ivás, ahogy az ilyenkor lenni szokott
Kaja után nagy lett a hangulat. Raktunk be zenét, és táncoltunk. Főleg lengyel népzenére, lengyel néptáncot, de Ania nagyon szerette volna, ha egy kis gyimesi is lenne, hát volt az is; Ania Zolival táncolt, én meg Dorotával, aki szintén járatos volt a dologban, mert Marcinnal a gyimesi tábort is felkeresték annak idején. (Marcin most nem táncolhat, mert nem sokkal van túl egy térdműtéten.)
Később aztán, mikor már mindenki elszállingózott, és csak Kamila meg Zoli maradtak a vendégek közül, Kama berakott egy bonchidai învîrtitát is, merthogy az gyönyörű, és nem maradhat ki, meg egyébként is, ha már felvette ezt a szép kalotaszegi szoknyát ez alkalomból (tényleg egy nagyon szép kalotaszegi szoknya volt rajta), akkor miért ne suhogtassa meg egy kicsit. Ismertek: ha bonchidai învîtita, akkor abból én nem hiányozhatok, és most sem hagytam ki az alkalmat. Szép is volt ezt Kamilával táncolni, bár, ami azt illeti még mindig Szelidecske vezet nálam ebben a műfajban. Meg azért most is látszott, hogy Kamila is akkor volt igazán szép és viruló az învîrtitában, amikor Zolival táncolt. Ez ugyanis egy ilyen tánc. (Lehet, hogy lesz egy lány, akivel már annyira szép lesz înîrtitázni, hogy az fokozhatatlan; hát akkor azt a lányt valószínűleg el fogom venni feleségül.)
Mikor ennek is vége lett, Kamáék még akkor sem mentek el. Utána főként videóztunk. Mármint megmutattuk egymásnak a kedvenc, vagyis a legszebb és leginspirálóbb és –motiválóbb felvételeket a youtube-ról, a kolumbiai zenéktől kezdve a grúz táncon át a căluşarig és a kárpáti huculok táncáig. Aztán én egy idő után kidőltem, úgyhogy nem tudom, ezután mi jött még.

(* Užupis: a litván főváros, Vilnius egyik negyede a Vilnelė patak partján, ahol a legtöbb bohém művész lakik. Az ő ötletük volt, hogy kikiáltják magukat önálló köztársasággá, és megfogalmaznak egy vicces, alternatív alkotmányt. Ezt az Alkotmányt egyszer majd teljes egészében idézni fogom itt, mert mint útmutató mű még meghatározóbb volt az életemben, mint Mijamoto Muszasi szamurájkódexe vagy Barney Stinson BroCode-ja.)

Metrómesék

Egy esélyegyenlőségi reklám üldöz engem, és nem akar békénhagyni. A metrón minden kivetítőn ez megy, minden második hirdetés ez, már a falra mászom tőle. (Kezdi teljesen kiszorítani Stefan sárkány, Franek majom és Kuba teknőc kedvesen idióta történeteit. Grrrr!)
Állásinterjú. A szobából kijön egy fiatal csaj, eléggé feldúlva. Mögötte egy szélesen mosolygó női HR-menedzser.
HR (N): Kérem a következőt!
(Egy fiatal, jóképű, huszas évei végén vagy harmincas évei elején járó férfi felkel a helyéről, füléből kiveszi a fülhallgatót, és megindul az iroda felé.)

(Vágás. Már az irodán belül. Az előbbi férfi, vele szemben a két HR-menedzser, az előbbi nő és egy fiatal, komoly arcot erőltető férfi. Már jó ideje beszélgethetnek.)

A FÉRFI (az interjúalany): …szorgalmas, és megbízható embernek tartom magam.
HR (F): Önnek nagyon jó referenciája van.
F: Köszönöm.
HR (N): Hadd kérdezzem meg, ön házas?
F: Igen, egy éve.
HR (N) (továbbra is fakutya módjára vigyorogva): Hogyan képzeli el a munka és a családi élet összeegyeztetését?
HR (F) (továbbra is komoly arccal): Tervezi ön, hogy az elkövetkezendő időben teherbe esik, és gyereket szül?
F: (leesik az álla, elakad a lélegzete, nem tud megszólalni, még annyit se bír mondani: „He?”)
A NARRÁTOR: Vannak kérdések, amiknek nem szabadna elhangozniuk, függetlenül attól, hogy férfiről vagy nőről van-e szó. Esélyegyenlőséget a férfiaknak és a nőknek a munkaerőpiacon!

…és más démonokról

Újra elkezdtem járni a Pawiarniába, a szokásos francia táncházakra is.
Jó látni a régi ismerősöket, Rafałt, Olát, Sebastiant, Kasiát, Macieket meg a Gogol Bordello-rajongó kocsmárost.
Itt ismerkedtem meg Majával, a költővel is. (Vigyázat! Nem keverendő össze Paradigma barátommal, aki szintén költőnő.)
Maja mondta egyszer:
-Esküvő, bah! Ugyan! Minek az? Számomra olyan fura kijelenteni egy másik emberről, hogy: „Ő az én férjem”. Illetve: „Ő az én feleségem”. Sőt, továbbmegyek: Mi az, hogy az „én barátom” (mój chłopak)? Vagy: „az én barátnőm” (moja dziewczyna)? Mi az hogy az „enyém”? Hogy lehet egy másik emberről ilyen kategorikusan és megfellebbezhetetlen igénnyel kijelenteni, hogy: az enyém? Brrr!
Hevesen bólogattam erre. Persze nem kell ezzel feltétlenül egyetérteni. Én sem értek vele egyet teljesen, de érteni vélem, hogy mi mondatja ezt Majával. Ezért helyeseltem pillanatnyilag olyan nagyon.
Hivatkozhatnék most minden okos emberre, akik ehhez a témához az utóbbi időben hozzászóltak, vagyis A. J. Christianra, Eckhart Tollére, még akár Müller Péterre is. De azt hiszem, értitek Ti is, anélkül is miről van szó. Arról, hogy hogyan válik a „magántulajdon”, mint az életet megkönnyítő praktikus dolog fétissé, az ember irányítójává, leigázójává, koroktól és rendszerektől függetlenül, olyannyira, hogy más élőlényeket is kezdünk a magántulajdonunknak tekinteni. Holott nem ő tartozik hozzánk, hanem mi tartozunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi… Ej, minek szövegelek én erről, szerintem értitek miről van szó.
Mi a megoldás? Nem tudom Talán első körben az, hogy megpróbálunk olyan szabadon, sallangoktól mentesen gondolkodni, ha kell élesen beszólni, és főleg az élet ajándékait úgy elfogadni, mint Maja.

A legjobb pasi

Erről egyből eszembe jutott III. Władysław királlyal való másik nagy „találkozásom” is. Igaz, hogy a holttestét nem tudták hazahozni, de csináltak neki egy jelképes sírhelyet a lengyel királyok nyughelyén, Krakówban, a Wawel-hegy székesegyházában. (Ha tavasszal eljutunk oda, majd megnézzük.)
Ezt a sírhelyet is felkerestük elsőéves egyetemista korunkban az évfolyamtársainkkal, mikor egy nagy krakkói túrát csináltunk a tavaszi szünetben, minden tanári ösztökélés nélkül.
A lányok ekkor megálltak III. Władysław szarkofágja fölött, és álmodozó pillantásokkal nézegették az ifjan elhalt király szépen faragott fekvő életnagyságú szobrát.
-Ó, atyám, milyen jó pasi volt! – mondogatták.
(Ilyen elismerést rajta kívül csak Tadeusz Kościuszko, a szende arcú szabadságharcos váltott ki belőlük.)

Hírnév

Egy újságárusnál fedeztem ezt fel. Egy lengyel hetilap címoldalára volt kiírva: „Czy Kolumb był Polakiem?” Vagyis: „Lengyel volt-e Kolumbusz?”
Kolumbuszról ugye nem lehet biztosan tudni mégcsak az anyanyelvét sem (nemzetiségről meg abban a korban nem nagyon van értelme beszélni), nem tudni, hogy igazából Cristoforo Colombo-nak hívták-e vagy Cristóbal Colónnak, esetleg valahogy máshogy. (Ezért is tartozik ő azon kevesek közé, akinek a nevét még akár magyarra fordítva is hajlandó vagyok leírni, nem úgy, mint Jean Calvinét, Martin Lutherét vagy Jules Verne-ét.)
De honnan jön ez a feltételezés, hogy polák volt?
Grzesiek elmagyarázta:
-Ez már több mint tíz éve vetődött fel ez az elmélet. Az egész III. Władysław királynál kezdődik,…
(Lábjegyzet: az ifjabb Władysław Jagiełło királyról van szó, aki Jogaila litván fejedelem, vagyis az idősebb (II.) Władysław Jagiełło király fiáról, aki aztán magyar király is lett, így nevét helyesen lefordítva V. vagy VI. Lászlónak kellene nevezni, a magyarok ehhelyett mégis kitalálták neki a hülyén hangzó I. Ulászló nevet.)
…aki ugye elesett a várnai csatában 1444-ben. (Ezért is nevezik a polákok Warneńczyknek.) De igazság szerint a holttestét nem találták meg a csata után.
-Igaz – mondtam – hiszen Hunyadi Jánosék, mikor hazakeveredtek a vesztes csata után, még jó darabig hazavárták Władysławot, hiszen nem látták meghalni, csak a janicsárok gyűrűjébe vágtatni. Abban reménykedhettek, hogy legalább még a törököktől érkezik valami váltságdíjkövetelés, jeléül, hogy a király még él. De aztán, hogy ilyesmi nem jött, feladták a reményt.
-Na, hát innen jön ez az elmélet is, miszerint Władysław nem is halt meg, csak fogságba esett, ahonnan később a velenceiek váltották ki. És magukkal vitték Velence valamelyik tengeri gyarmatára, és itt jött össze Władysław valami itáliai kereskedő lányával, és az ő fiuk ez a bizonyos Krzysztof Kolumb. Vagyis Cristoforo Colombo. Aki tehát ilyen módon volt polák.
-Höhöhö. Ezt a marhaságot! Ki hiszi ezt el?
-Hát látod, azért vannak, akik elhiszik. Az a lap, ahol ezt láttad nem egy utolsó szenzációhajhász bulvárlap…- majd nevetve hozzátette - Egyébként meg persze, hogy polák volt; hát mindenki lengyel volt, aki híres lett a Világban.
-Hát nem. – riposztoltam erre én - Igazából teljesen nyilvánvaló, hol a csel az egészben.
-?
-Ott, hogy Kolombusz azután lett híres, miután Amerikába ment. Namost az pedig az eddigiek alapján nyilvánvaló: aki Európából Amerikába ment, és aztán világhírű lett, az egytől egyig…, mind egy szálig… magyar zsidó volt!
(Cáfolja meg, aki tudja.)

Közben történt dolgok II.

Január elején aztán egy felolvasóestünk is volt, amire illett elmennem, sőt fel is olvasnom, ugyanis ez egyfajta jubileumi este volt, az első nagy collegista felolvasásunk egyéves évfordulója. De igazából majdnem két héttel korábban volt, mint amikor az évforduló lett volna, és tudni lehet, hogy Ifjú Delta barátom pont azért szervezte ilyenkorra az egészet, hogy én is ott lehessek még. Ez igen szép gesztus volt Ifjú Deltától, amit nem győzök eleget köszönni neki.
Egyébként ezúttal ő maga volt a moderátor is, ami most először fordult elő, mert eddig mindig Chevalier volt az, aki az összes verset elolvasta előre, és mindenféle csavaros filozófiai-esztétikai kérdéssel készült, amiket nekiszegezhetett a költőknek. Hát Ifjú Delta nem volt ennyire felkészült, de a szokásos humoros stílusában adta elő az egészet.
Amúgy majdnem mindenki ott volt, aki egy évvel ezelőtt is, ha nem is olvasott mindenki fel. Hazug Virág, Füstköd, Vazul, Chevalier és Mattiaho is. Csak éppen a főnököt, a szerkesztőt, vagyis Szottyát hiányoltam nagyon.
Másnap aztán, mikor magamhoz tértem, még felkerstem egy csomó embert a Koliban: ismét elköszönni. Igaz, nem fogtam fel túl tragikusan a dolgot: most tényleg úgy gondolkodtam, mintha éppen csak egy jó kis kirándulásra akarnék átugrani ide a szomszédba. A legtöbbet egyébként Körtéfával beszélgettem. Körtéfa valami miatt olyan, mintha gyerekkori ismerősöm lenne, pedig még egy éve sincs, hogy ismerem. Egyébként ő is azt kérdezte:
-Mikor megyünk Krakówba?
Fura. Mostanában minden ismerősöm ezzel ostromol, hogy valamikor majd (lehetőleg tavasszal) utazzunk ki egy hétvégére Krakówba. A Mágikus Városba, amiről annyit áradoztam én mindenkinek, lépten-nyomon. Egyre többen rágják a fülemet ezzel, egymástól teljesen függetlenül. (Vagy lehet, hogy összebeszélnek?) A vége ennek az lesz, hogy különbuszt kell foglalnunk egy egész turistacsoportnak, ahol ráadásul én leszek az egyetlen ember, aki mindenkit ismer.
Mindenesetre most Warszawába kellett tartanom ismét. Még eltelt néhány nap a készülődéssel, aztán megint vonatra szálltam. Azt éreztem magamon, hogy tényleg sokkal lazábban fogom fel az egészet, közel sem veszem olyan véresen komolyan, mint mondjuk ősszel. De ez megint csak nem baj. Meg aztán mit panaszkodjak éppen én. Hogy mást ne mondjak, Füstköd barátom azóta már egyenest Amerikáig ment. (Asszem, van is róla blogja neki is.) Nagy kaland lesz biztosan, szurkolok neki.
Kora reggel értem Warszawába. Azt hittem fárasztó lesz a hosszú út után még átbumlizni a fél városon, de nem. Mintha csak a szokásos napi rutintevékenység lett volna, olyan volt a hosszú buszozás.
Hamarosan benyitottam a Światowid utcai lakás ajtaján, és boldog új évet kívántam.
Grzesiek is boldog új évet kívánt, de egyébként úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, amiért igazság szerint roppant hálás voltam neki.

Közben történt dolgok I.

Nyilván sejthető, hogy az ünnepekre hazamentem (december közepén). Jó is volt ez már, mert sokminden hiányzott már egy kicsit otthonról.
Hazatérve elsőként az együttesi Betlehemes műsorba csöppentem bele, rögtön a kellős közepébe. Alighogy megjelentem (váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül) a próbateremben, a nagy örömködés után, a „Jaj, de jó, hogy újra itt vagy!” után, az ölelések és puszik után rögtön be is állítottak a Betlehemesbe. Nem bántam legalább éreztem, hogy megint itt vagyok. Aztán jött a Táncegyüttesek karácsonya, meg aztán egy kis ünneplés a collegista haverokkal is.
A Karácsony aztán a szokásos módon, békésen, szűk családi körben zajlott. A Szilveszter viszont megint az együttesé volt. Már nagyon vártam ezt is. Bár most nem volt olyan dajdajozás, mint mondjuk tavaly. Mondhatni, magunkhoz képest egész csendes, visszafogott buli volt. Amúgy Pestszentlőrinc egyik külső részén voltunk, abban a házban, ahol Csubakka nagymamája lakik. Azért nem mondom, hogy nem sikerült jól. Ott volt Csubakka és a barátnője, meg az ő bátyja meg Erdőjáró és a barátnője, Kicsi, azonkívül mindenki nagy örömére még Oglán és Törpilla is hazaérkeztek Londonból. Kicsit sajnálom, hogy Maminti nem jött el, pedig ő is ide ígérte magát nem sokkal ezelőtt még.
Főként iszogattunk, társasoztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. (Táncolni nem volt helyünk, meg nem is akartunk nagyon dübörögni, Csubakka mamája miatt.) De azért nem mondhatni, hogy nem volt jó.
Milyen egy év volt ez?! Sok volt benne a szerencsétlenség, meg a katasztrófa, és még a Kispál és a Borz is feloszlott, hát persze, hogy kicsit melankolikusabban ünnepeltük az elmúltát, bár kissé bizakodva is.
És végül, hajnalfelé, mikor már az egész kezdett átmenni punnyadásba, mikor már mindenki csak ült és nézett maga elé, akkor hirtelen betoppant Ajdár. Ajdárról pedig mindenki tudja, aki egyszer is találkozott vele, hogy legjellemzőbb rá, hogy mindig pörög. Tényleg mindig. Most is ő volt az, aki felpörgette, a már-már leállni látszó bulit a maga hihetetlen energikusságával, meg azzal, hogy be nem állt a szája reggelig. Mondhatnám tehát, hogy a legjobbkor érkezett.
Ami viszont szokatlan volt (főleg a tavalyi évhez képest): ebbe a mostani buliba azért becsúszott egy jó adag, hosszan elnyújtott filozofikus beszélgetés is. Amire persze szintén szükség van időnként. (Bár nem biztos, hogy pont egy szilveszteri bulinál, de hát amikor adja magát, akkor kezd neki az ember.)
A filozófiai vitákban amúgy mostanában nem vagyok rossz. Kivéve, hogy néha túlságosan átélem a másik álláspontját, túlságosan azonosulok vele, ha megpróbálok a másik fejével gondolkodni. De ez sem feltétlenül mindig van így.
A másik persze, hogy néha vannak témák, amikben nehezen tudok orientálódni. Például, ha szóba jön a másik nemmel szembeni szerencsétlenség vagy éppen szerencse. Oglán pedig, akinek hatalmas szíve van, ebben a témában különösen kíméletlen tud lenni a saját barátaival szemben. Hogy Ajdárról már ne is beszéljek. Persze ez is csak jó: Oglán szeretetteljes kíméletlensége már sokszor húzott ki engem a csávából, illetve segített továbblépni egy-egy nehéz szituáción. Csak olyankor leszek ideges az ilyen beszélgtésektől, mikor megpróbálok az egész helyzetből kitérni; Úgy, hogy olyan dolgokkal hárítok, amikben magam sem hiszek. Bár ezt a taktikát nem Oglánnal és nem is Ajdárral szemben szoktam elsősorban alkalmazni. De most nyáron például Vacskamatival folytattam egy olyan beszélgetést, ami után szégyelltem magam, mivel végig tisztában voltam vele, hogy hülyeségeket beszélek. Nem rossz, persze, ha az ember ilyen szituációkban néha kívülről is látja magát picit. De hogy éppen Vacskamatit, akit nagyon szeretek, kell a saját álhülyeségemmel hergelnem, lesve a reakcióját…?! Na mindegy, végül is akkor abban maradtunk, hogy leginkább saját magammal szúrok ki, Vacskamati meg alighanem az egész beszélgetést elfelejtette azóta.

Akik nincsenek itt

Meg kellene emlékezni azokról is, akik az előző évben haltak meg.
Köpeczi Béla történész, a Rákóczi-szabadságharc egyik híres kutatója, a ’80-as években művelődési miniszter. 88 éves volt.
Niederhauser Emil történész, egyetemi tanár, az újkor, Kelet-Európa nemzeteinek kutatója. 86 éves volt.
Varga Zoltán focista, edző, a ’60-as években a Fradi sikeres játékosa. 65 éves volt.

Lech Kaczyński a Rzeczpospolita Polska elnöke egy repülőgép-katasztrófában, Szmolenszknál. 60 éves volt.
Ugyanebben a balesetben haltak meg többek között:
Maria Kaczyńska (szül.: Maria Mackiewicz) az elnök felesége. 60 éves volt.
Janusz Zakrzeński híres lengyel színész, többek között Piłsudski alakítója és Napoléoné, Andrzej Wajda Hamvak (Popioły) c. filmjében.
Janusz Kurtyka történész, a XX. századi lengyel mozgalmak földalatti szervezkedések kutatója, a ’80-as években a Solidarność egyik titkos aktivistája, később a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) vezetője. 50 éves volt.
Franciszek Gągor lengyel vezérkari főnök
Sławomir Skrzypek a Narodowy Bank Polski elnöke.
Anna Walentynowicz a Solidarność régi aktivistája.
Zbigniew Dąbski és Czesław Cywiński, a II. világháború veteránjai, Honi Hadsereg (AK) katonái.

Csordás Eörs atya, a Bécsi Pázmáneum rektora, 2009 őszén vendéglátónk (mármint a Collegium odautazó tagjainak) Bécsben. 68 éves volt.
Popper Péter pszichológus, író, drámaíró, a valláspszichológia és a pszichoterápia kutatója. 76 éves volt.
Fodor-Papp Ferenc a Veszprémer Klezmer Band harmonikása.
Gáti Balázs a litéri tiszteletes, számos kulturális esemény szervezője és támogatója a faluban.
Békés Pál író, drámaíró, műfordító, olyan nagy hatású mesék és drámák szerzője, mint A kétbalkezes varázsló, a Doktor Minorka Vidor nagy napja, A Félőlény, a Lakótelepi mítoszok, a New Buda. 54 éves volt.
Végvári Tamás színész és ismert szinkronszínész, a Katona József Színház alapító tagja. 72 éves volt.
Piotr Makowski ismert lengyel nótafa, falusi adatközlő. 40-es éveiben járt.
Kállai Ferenc színész, sőt a Nemzet Színésze. 84 éves volt. (Ered.: Krampner Ferenc).
Utassy József költő, egykori Eötvös-kollégista, a Kilencek költőcsoport tagja, szenvedélyes hangú és pontos, magával ragadó verselő. 69 éves volt.
Tony Curtis (ered. Schwartz Bernát) magyar származású amerikai színész, a mátészalkai szabó, Schwartz Manó fia, rengeteg film főszereplője. 85 éves volt.
Szabó Laura, Szebenyi Debóra és Répási Norbert a Jászság Népi Együttes táncosai egy szörnyű autóbalesetben. (A két lány 19 éves, a fiú 17 éves volt.)
Bolesław Kupczyk lengyel adatközlő népzenész, Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) vidékének egyik leghíresebb hegedűse. 93 éves volt.
Szabó Viktor híres balkezes székely prímás Mezőkölpényből. 71 éves volt.
Leslie Nielsen kanadai-amerikai színész, komikus, humorista; sok film főszereplőjeként lett ismert, és nagyon sokunkat nevettetett meg, szerte a világon. (Bár életének első felében inkább drámai színész volt, csak 40-es éveiben kezdett vígjátékokban játszani.) 84 éves volt.
Richard Holbrooke amerikai diplomata, egy időben az USA nagykövete Németországban, később, a ’90-es években a daytoni megállapodás egyik létrehozója (ez vetett véget a boszniai háborúnak). 69 éves volt.
Don Vliet művésznevén Captain Beefheart, avantgárd rocker, a Magic Band vezetője, emellett festő. 69 éves volt.
Bobby Farrell a Boney M frontembere. 61 éves volt.
Bródy András híres közgazdász-matematikus, a MTA Közgazdasági Intézetének tagja (egyébként János, a zenész édesapja). 86 éves volt.
Nyerges Mihály atlétikaedző, sportmenedzser, oktató. 63 éves volt.

B.Ú.É.K.!

Hát Boldog Új Évet mindenkinek!
Igen, igen, sokáig nem jelentkeztem különböző okok miatt. Pedig sok mindent lehetett volna mondani. Például akartam mesélni a karácsonyi vásárról, mert az igen érdekes volt. Például azért mert az eladóknak csak fele volt polák, a másik fele hatalmas többségében litván (és ők árulták a legjobb cuccokat), a többiek szlovákok, ukránok, magyarok. Mesélni akartam róla, hogyan barátkoztam össze az egyik nagyon kedves litván nénivel, aki Kaunasból jött, és kissé oroszos akcentussal beszélte a lengyelt. Nála ittam a legjobb kávét, merthogy az házi kávé volt, őrölt makkból főzve. Mesélni akartam a magyarokról is, akik irtó jó fejek voltak; egyébként főleg sült gesztenyét árultak és kürtőskalácsot meg lángost. („Langosz balatoński”- mondták a polákok, mert ugye nyilvánvaló, hogy hol találkoztak ezzel a fajta kajával.) Mesélni akartam kicsit a Négy Alvóról is, azaz a két szovjet és két lengyel katonáról a prahai emlékműről. Na de erre még majd sort kerítünk.
Folytatom tehát a Diáriumot, most, hogy újra itt vagyok Warszawában, némi szünet után. Valószínű, hogy nem lesz annyira hosszú, meg túláradó, meg gyakori, mint a tavalyi évben, de az talán nem is nagy baj.