Muszaj megosztanom Veletek két dolgot.
Az egyik:
http://belaba.blog.hu/2010/10/28/a_mester_orszaga
A másikat elsősorban édesapámnak kuldom, mint Fazekas Attila regi nagy rajongójanak.
http://belaba.blog.hu/2010/09/24/negola_devdzsi_vuldegger#more2321462
A szivem megvidámodott ettől a bejegyzéstől, merthogy én is azonnal vágtam, hogy mit jelent a fenti mondat. (Fazekas Attila képregenyein nőttem fel. Mikor gimis koromban először láttam a Star Wars-filmet, ezt a képregényt mar kivülről fujtam. (Bar Star Wars-rajongó a film, és nem a képregény miatt lettem.) De ez a generációs élmény az én generációs élményem is. ;-))
Hogy hogyan találtam rá Béla bátya honlapjára, az egy már-már szürreál történet. Hamarosan elmesélem.
2010. december 11., szombat
Találkozás Dmitkóval
Grzesiek újabban hétfőn is tart egy tánctechnika-tanfolyamot a Scena Lubelska 30/32-ben. Elsősorban mindenféle lengyel táncokat tanít itt: obereket, mazureket, kujawiakot, polkát meg ilyesmiket. De aztán lehet, hogy színesítésnek egy kis francia bourée vagy portugál repasseado is lesz. Néha én is benézek erre is, mert érdekes tud lenni. Meg úgy általában: remélem, hogy előbb-utóbb sikerül majd megtanulnom, amiknek eddig valahogy nem sikerült elkapnom a ritmusát (a kujawiakra gondolok elsősorban, másodsorban a mazurekre.)
Most hétfőn is ott voltam. Az óra után Grzesiek hamar elhúzta a csíkot, én azonban nem rohantam a buszra, még maradtam egy kicsit, beszélgetni Szymonnal meg az aprócska termetű Olával.
Ennek persze az lett az eredménye, hogy mikor végül mégis kiértem a buszmegállóba egy csomót kellett várnom a következő 509-esre. Hogy ne unatkozzak, hógolyókat kezdtem gyártani, és célbadobálni velük a közellevő fákra. Öreg este volt, rajtam kívül egy-két ember lézengett csak a környéken.
Ekkor egyszercsak hallottam, hogy nagy zúgás-búgás, szirénázás és villogás közeledik a megálló felé. Egy egész rendőr-ármádia illetve konvoj jött, felverve a nagy éjjeli csendet. Tizenvalahány rendőrautó, meg pár páncélautó, három fekete diplomatakocsi, egy kisbusz meg egy nagybusz, abból a turistabusz-szerű távolsági fajtából. Ott mentek el két-három karnyújtásnyira tőlem, én meg csak néztem, mint ahogy Bornemissza Gergő deák nézhette az Oszmán Török Birodalom elvonuló hadseregét a budai úton, 1541-ben. Persze rájöttem, hogy miért jönnek ezek ennyire szörnyen kibiztosítva. Valamelyik kocsiban ott ült Dmitrij Medvegyev orosz elnök, ebben egészen biztos, vagyok, mert ma másról sem beszéltek mindenhol a városban, minthogy itt van a Mjedvjedjev, jön a Miedwiediew, jujj , de izgi!
Délelőtt az egyetemre alig tudtam bejutni, ugyanis nem tudtam átjutni a Krakowskie Przedmieściének a másik oldalára, mert mindenütt rendőrsorfalba botlottam, amely sorfal mindenütt felvilágosított, hogy a lámpa nem azért zöld most, hogy át lehetne menni, kis türelmet. És nem is kellett sokat várni: egyszercsak jött a három fekete diplomatakocsi felzászlózva, meg két vagy három rendőr autó mellettük, és eszeveszett tempóban vágtattak végig a Krakowskie Przedmieścién, át az egyetem Újságírási Intézete meg a Műszaki Főiskola között, át a régi francia rendház (Rákóczi egykori rejtekhelye) és Mikołaj Kopernik szobra között, aztán át a Szentkereszt-templom és az UW fő-campusa között (ahová nem tudtam átjutni), aztán tovább az Elnöki Palota irányába. Akkor aztán a rendőrök mindenkit átengedtek az úton. Ez volt délelőtt.
Most meg este volt, és én meg csak néztem a felvonulást és fejemben egymást kergették a gondolatok. Mit keres egy orosz elnök éjjel 11-kor Warszawának ezen az elhagyatott, kihalt, és nem is túl előkelő részén? Ha elég volt neki délelőtti csúcsban a város legforgalmasabb részén két vagy három rendőrautó kíséretnek, akkor este a kihalt, veszélytelen helyen miért van itt egy ekkora bazinagy szirénázó ármádia? (Vagy pont a rosszhírű környék miatt, amelynek még mindig sokkal rosszabb a híre, mint amennyire valójában veszélyes?) Vajon melyik járgányban lehet a Dmitkó? Biztos a turistabuszban, mert akörül tömörülnek legsűrűbben a rendőrautók. Ja, és ha már itt tartunk: én nem vagyok nekik véletlenül gyanús, ahogy itt meresztgetem a szememet, tök közel az elnökhöz egy frissen gyúrt hógolyóval a kezemben? Nehogy aztán le találjon puffantani valami túlbuzgó sztrelec. Persze egy ilyen helyzetben kinek nem jutna eszébe, hogy milyen muris lenne hozzávágni a kezében tartott hógolyót valamelyik autóhoz? Nade végül is semmi okom nekem haragudni a Medvegyevre, meg nem vagyok anarchista és feltűnési viszketegségben szenvedő Hérosztratosz sem. Különben is láttam amit láttam délelőtt, és nincs kedvem azt a helyzetet kipróbálni.
Délelőtt ugyanis ilyet is láttam: jövök fel a metróból, hát a feljáratnál, a lépcső tetején, ahol kiérsz a Marszałkowska útra, ott fekszik egy ember a hideg betonon, gúsba kötve, márminthogy a kezei a térde alatt voltak összebilincselve, felette meg ott állnak a pandúrok* négyen, némelyik zsebrevágott kézzel, arcukon a jól végzett munka örömével. Ott állt egy fiatal lány is mellettük, biztos mint tanú. Mit követett el ez a szerencsétlen ember? Tettenért tolvaj volt, vagy tényleg egy őrült? Medvegyevet akarta megtámadni vagy valamelyik járókelőt? Nem tudni, de jól elbántak vele.
Na visszatérve az esti, pragai találkozáshoz: lehet, hogy a Négy Alvó szobrához igyekezett ez az elnök. Bár, ha jól emlékszem, a másik irányba ment tovább. De egyébként is, ha tisztelegni akar az orosz-lengyel fegyverbarátság előtt, azt biztos inkább nappal teszi, egy csomó diplomata meg újságíró előtt, nemde? (Szymon később azt mondta, biztos koncerten vagy színházban volt valahol. Végül is lehet.)
Amúgy amellett, hogy még mindig vannak, akik kígyót békát kiabálnak az oroszokra, és erősködnek, hogy a szmolenszki katasztrófa nem baleset volt, szóval ezek mellett, sok elemző azt mondja, hogy múlt homályba vesző idők óta nem voltak ilyen jók az orosz-lengyel kapcsolatok, mint most. Csak a mindenféle bulvárlapok írnak mindenféle meghökkentő sületlenségeket Medvegyevről, hogy az ember alig bírja ki röhögés nélkül az újságosnál. De egyébként minden haraso.
(* A szerző vsz a Városi őrség (Straż Miejska) tagjaira gondol. A szerk.)
Most hétfőn is ott voltam. Az óra után Grzesiek hamar elhúzta a csíkot, én azonban nem rohantam a buszra, még maradtam egy kicsit, beszélgetni Szymonnal meg az aprócska termetű Olával.
Ennek persze az lett az eredménye, hogy mikor végül mégis kiértem a buszmegállóba egy csomót kellett várnom a következő 509-esre. Hogy ne unatkozzak, hógolyókat kezdtem gyártani, és célbadobálni velük a közellevő fákra. Öreg este volt, rajtam kívül egy-két ember lézengett csak a környéken.
Ekkor egyszercsak hallottam, hogy nagy zúgás-búgás, szirénázás és villogás közeledik a megálló felé. Egy egész rendőr-ármádia illetve konvoj jött, felverve a nagy éjjeli csendet. Tizenvalahány rendőrautó, meg pár páncélautó, három fekete diplomatakocsi, egy kisbusz meg egy nagybusz, abból a turistabusz-szerű távolsági fajtából. Ott mentek el két-három karnyújtásnyira tőlem, én meg csak néztem, mint ahogy Bornemissza Gergő deák nézhette az Oszmán Török Birodalom elvonuló hadseregét a budai úton, 1541-ben. Persze rájöttem, hogy miért jönnek ezek ennyire szörnyen kibiztosítva. Valamelyik kocsiban ott ült Dmitrij Medvegyev orosz elnök, ebben egészen biztos, vagyok, mert ma másról sem beszéltek mindenhol a városban, minthogy itt van a Mjedvjedjev, jön a Miedwiediew, jujj , de izgi!
Délelőtt az egyetemre alig tudtam bejutni, ugyanis nem tudtam átjutni a Krakowskie Przedmieściének a másik oldalára, mert mindenütt rendőrsorfalba botlottam, amely sorfal mindenütt felvilágosított, hogy a lámpa nem azért zöld most, hogy át lehetne menni, kis türelmet. És nem is kellett sokat várni: egyszercsak jött a három fekete diplomatakocsi felzászlózva, meg két vagy három rendőr autó mellettük, és eszeveszett tempóban vágtattak végig a Krakowskie Przedmieścién, át az egyetem Újságírási Intézete meg a Műszaki Főiskola között, át a régi francia rendház (Rákóczi egykori rejtekhelye) és Mikołaj Kopernik szobra között, aztán át a Szentkereszt-templom és az UW fő-campusa között (ahová nem tudtam átjutni), aztán tovább az Elnöki Palota irányába. Akkor aztán a rendőrök mindenkit átengedtek az úton. Ez volt délelőtt.
Most meg este volt, és én meg csak néztem a felvonulást és fejemben egymást kergették a gondolatok. Mit keres egy orosz elnök éjjel 11-kor Warszawának ezen az elhagyatott, kihalt, és nem is túl előkelő részén? Ha elég volt neki délelőtti csúcsban a város legforgalmasabb részén két vagy három rendőrautó kíséretnek, akkor este a kihalt, veszélytelen helyen miért van itt egy ekkora bazinagy szirénázó ármádia? (Vagy pont a rosszhírű környék miatt, amelynek még mindig sokkal rosszabb a híre, mint amennyire valójában veszélyes?) Vajon melyik járgányban lehet a Dmitkó? Biztos a turistabuszban, mert akörül tömörülnek legsűrűbben a rendőrautók. Ja, és ha már itt tartunk: én nem vagyok nekik véletlenül gyanús, ahogy itt meresztgetem a szememet, tök közel az elnökhöz egy frissen gyúrt hógolyóval a kezemben? Nehogy aztán le találjon puffantani valami túlbuzgó sztrelec. Persze egy ilyen helyzetben kinek nem jutna eszébe, hogy milyen muris lenne hozzávágni a kezében tartott hógolyót valamelyik autóhoz? Nade végül is semmi okom nekem haragudni a Medvegyevre, meg nem vagyok anarchista és feltűnési viszketegségben szenvedő Hérosztratosz sem. Különben is láttam amit láttam délelőtt, és nincs kedvem azt a helyzetet kipróbálni.
Délelőtt ugyanis ilyet is láttam: jövök fel a metróból, hát a feljáratnál, a lépcső tetején, ahol kiérsz a Marszałkowska útra, ott fekszik egy ember a hideg betonon, gúsba kötve, márminthogy a kezei a térde alatt voltak összebilincselve, felette meg ott állnak a pandúrok* négyen, némelyik zsebrevágott kézzel, arcukon a jól végzett munka örömével. Ott állt egy fiatal lány is mellettük, biztos mint tanú. Mit követett el ez a szerencsétlen ember? Tettenért tolvaj volt, vagy tényleg egy őrült? Medvegyevet akarta megtámadni vagy valamelyik járókelőt? Nem tudni, de jól elbántak vele.
Na visszatérve az esti, pragai találkozáshoz: lehet, hogy a Négy Alvó szobrához igyekezett ez az elnök. Bár, ha jól emlékszem, a másik irányba ment tovább. De egyébként is, ha tisztelegni akar az orosz-lengyel fegyverbarátság előtt, azt biztos inkább nappal teszi, egy csomó diplomata meg újságíró előtt, nemde? (Szymon később azt mondta, biztos koncerten vagy színházban volt valahol. Végül is lehet.)
Amúgy amellett, hogy még mindig vannak, akik kígyót békát kiabálnak az oroszokra, és erősködnek, hogy a szmolenszki katasztrófa nem baleset volt, szóval ezek mellett, sok elemző azt mondja, hogy múlt homályba vesző idők óta nem voltak ilyen jók az orosz-lengyel kapcsolatok, mint most. Csak a mindenféle bulvárlapok írnak mindenféle meghökkentő sületlenségeket Medvegyevről, hogy az ember alig bírja ki röhögés nélkül az újságosnál. De egyébként minden haraso.
(* A szerző vsz a Városi őrség (Straż Miejska) tagjaira gondol. A szerk.)
2010. december 7., kedd
Táncszínház (december 2. csütörtök)
Ma Grzesiek megalapította a (szerinte) első lengyel Táncszínházat. Ez most ünnepélyesen hangzik, de igazából nem volt semmi ünnepélyesség a dologban: egyszerűen arról van szó, hogy elhívta néhány barátját egy beszélgetésre egy új projektről.
Az embereket erre a projektre Grzesiek választotta ki. Grzesiek évek óta vezet mindenféle táncoktatásokat táborokban meg Warszawában is. Volt tehát alkalma kifigyelni, kik azok, akik rendszeresen visszajárnak, és vevők lennének valami színpadi akcióra is ezekkel a hagyományos zenékkel, táncokkal, szóval akiknek indíttatása és tehetsége is lenne az egészhez. Olyanokat akar bevonni a dologba, mint Kamila, aki „profi” táncos, és többféle hagyomány ismerője; Magda, aki színésznő, (az egyik útitársam Kolozsváron); Szymon, aki művelt történész, a magyar és a lengyel folklór ismerője, de diákkorában színjátszóköri tag is volt. Illetve a Dom Tańcából, a Scena Lubelskából és a Pawiarniából ismert társaságból: Kasia Staniszewska, Rafał, Patryk, Kasia Lindner, Kasia Żytomirska, meg még néhányan. Közülük most Kamila, Patryk és Szymon voltak ott, illetve még három lány, akiket nem ismertem: a szőke Anka, a fekete Marta és Anuśka, aki lengyelországi pravoszláv vallású, ruszin anyanyelvű lány. (Nem tudom, hogy a bojkók, vagy a lemkók közül jött-e.) Rafał sajnos nem tudott ideérni, mert elakadt a nagy hóban. Na és persze még ott voltam én is. Szívesen részt vennék én is egy ilyen projektben, lévén amatőr néptáncos és még amatőrebb színjátszó és még annál is amatőrebb költő. De hát nem leszek annyi ideig Warszawában, hogy engem is oda lehessen tenni a szereplők közé. Így hát egyelőre csak figyelem, mi történik. Érdekes lehet, hogy hogyan gondolják a táncszínházat errefelé.
Szóval a Scena Lubelska 30/32-ben gyűltünk össze. Grzesiek rögtön beszélni kezdett a tervről, amit már régóta forgat a fejében, de nem csak arról.
-A tánc – kezdte – mindenekelőtt a buliba való, merthogy eredetileg erre szolgált, a szórakozásra. Na jó, néhány helyen vallási vagy mágikus funkciói is vannak. De az a fajta néptánc, amivel mi foglalkozunk, mindenekelőtt egy szórakozási forma volt. Ezért szervezünk táncházakat, hogy továbbéltessük eredeti funkciójában. Ha viszont az egészet színpadra visszük, akkor kicsit megváltozik a helyzet. Akkor már nem biztos, hogy ez a fajta tánc megáll magában, mert a néző számára az, hogy szüntelenül pörgünk egymás körül, nem sokat mond. Hamar elunja. Ezért kell, hogy ilyenkor legyen valami kerete a táncnak, hogy elmondjunk vele egy történetet, kifejezzünk vele egy érzelmet.
Figyeltünk, hogy mi lesz ebből. Grzesiek folytatta:
-Na persze nem olyan formában, mint ahogyan azt manapság a mai együttesek teszik. Az olyan mesterséges. Sematikus. Nem is beszélve arról, hogy előre gyártott sémák közül válogatnak, nem túl széles tematikában. Így ebben a formában ez is unalmas.
(Itt a lengyel együttesekre gondolt, akik „népinek” nevezik magukat, de az autentikus népzenéhez és főleg tánchoz nem sok közük van. Ugyanezt hallottam Kamilától is, nem is olyan régen.)
-Tehát olyasmit akarok létrehozni, ami elmond egy történetet.
És aztán elmondta, hogy egy Odüsszeusz történetén alapuló színházi előadást akar létrehozni. Odüsszeusz nyughatatlan ember volt. Nem tudott megülni egy helyben. Évekig bolyongott a világban, míg végre hazajutott. De később megint útrakelt. De akkor már hamar hazajött. És még többször ment rövidebb utazásra. Ez valahogyan emlékeztet arra – Grzesiek szerint – ahogyan a mazurka elterjedt a világon. Több hullámban. Az egymást követő lengyel emigrációk kivitték magukkal, aztán később ez a fajta zene és tánc mindig visszatért egy idő után Polákországba, esetenként megváltozott formában, esetenként visszahatva az eredeti kiinduló zenére és táncra. Szóval itt egész Európára kiterjedő, szerteágazó és egymásba fonódó hatásokról van szó. Tehát: a projekt valami olyasmi lenne, ami erről a vándorlásról és tapasztalatgyűjtésről mesél táncos formában. Odüsszeusz mazurka formában, de nem csak abban.
Na már így is túl sokat tudtok. Pedig nem akarok minden poént előre lelőni. Habár azt nem tudni, mikorra lesz ebből a projektből valami, mikorra kerül színpadra, illetve, hogy Magyarországon lesz-e majd akkor valaki, akinek eszébe jut, hogy ezt mindenképpen meg kellene nézni. Szóval, talán nem is olyan nagy baj, ha most írok részletesen arról, hogy miket tervezget Grzesiek. Mondta, hogy sok kész terv van a fejében, csak egyelőre nem tudni, hogyan lehet őket megvalósítani. És hogy elsősorban a táncra vagy a színjátszásra kell-e rágyúrni, a megvalósításhoz. Meg aztán zenekart sem lesz egyszerű találni a dolgokhoz. Sokan vannak ugyanis, akik jól játszanak lengyel zenét, ebben az előadásban azonban nemcsak lengyel zenére lesz szükség. Lesznek benne portugál és francia elemek. És még ki tudja mi mindenféle. Ahogy végignézek ezen a társaságon, sokminden szóba jöhet, hiszen, akik itt vannak annyiféle dologgal foglalkoznak, és valamennyit mindegyikük hozzátehet a maga tudásából az eredeti koncepcióhoz. Feltéve, ha mindenki elég lelkes és kreatív lesz a részvételhez. Az is lehet, hogy lesznek itt ír és magyar elemek is. (Mert nyilván Ania is be lesz vonva a szervezésbe, ha majd visszatért Sepsiszentgyörgyről. Ő elsősorban az ír dolgokhoz ért. A magyar táncokkal többen is foglalkoztak, de igazán jól leginkább a moldvaiakat tudják azok, akiket én ismerek.)
Mindenesetre Grzegorz mással is készült.
-Hogy mi mindent lehet, elmesélni, megmutatni tánccal, arra hoztam néhány példát is.
És a laptopjáról mutatott néhány érdekes felvételt, amik a maguk nemében zseniálisak és eredetiek, és tényleg inspirálók lehetnek.
Mik is voltak ezek:
1. Wacław Niżyński: Tavaszünnep. Nem tudom, lehet-e ezt balettnak nevezni. Mindenesetre általában balett-táncosok szokták előadni. De ez megtévesztő. Azt mondják, ez volt az a mű, ami radikálisan megváltoztatta a táncról, a mozgásszínházról alkotott képet az emberek fejében, a XX. század első felében. Egy forradalmi mű volt. Hol is kezdjem? Lényeg, hogy ez a Niżyński, aki varsói lengyel srác volt, nagy tehetségének köszönhetően az orosz balett nagy mesterének, Szergej Gyagilev társulatának lett a tagja. Ez a Tavaszünnep volt az egyik első önálló műve, de ezt is Gyagilevékkel mutatta be Párizsban, 1913-ban. A premieren kitört a balhé. A közönség egy része fütyült és kiabált a szólótáncos csaj erre meg akart pattanni, de Gyagilev visszazavarta a színpadra, így az előadás végül is végigment. És már akkor is voltak néhányan, akik felismerték, hogy mekkora nagy forradalmi mű volt ez. De mi volt ennek az egész viharos reakciónak a kiváltója? Egyszerűen az, hogy ez a mű nem egy klasszikus balett. Az a mozgás, amit a táncosok bemutattak, a maga súlyosságával sokkal közelebb áll a néptánc természetességéhez, őserejéhez, mint a klasszikus balett szó szerint elrugaszkodottságához. Például a táncosok itt nem járnak lábujjhegyen, nem néznek folyamatosan az ég felé, nem piruetteznek, nem feszítik le a lábfejeiket, és így tovább. Ehlyett dobognak a színpadon, hogy az egész terem dübörögni kezd, egymás övébe kapaszkodva forognak, teletalpon ugrálnak, medvebőrökbe öltözve vicsorognak, és így tovább. Csupa olyan dolgot csinálnak, ami nekünk, akik a magyar táncszínházhoz szoktunk, természetesnek tűnik. De akkor ez egy reveláció volt. (Vagy hogy kell ezt szépen magyarul mondani?) A klasszikus balett finomízlésű kultúrsznob rajongói ezen voltak annyira kiakadva. A történet maga amúgy nem bonyolult: egy pogány ősszláv tavaszi rituáléról szól, két törzs férfiai majdnem összeverekszenek, de a csajok, ahogy ez lenni szokott, nem hagyják. A végén, pedig, mikor legnagyobb a buli, kiválasztanak egy lányt, egy párszor körbetáncolják, és a végén feláldozzák.
2. David Parsons: Fine Dining. Érdekes modern, vagy posztmodern táncszínház ez is, egy amerikai koreográfus fenegyerektől. Az egész nagyjából arról szól, hogy két helyszínt látunk felváltva. Az egyik: egy nagyon előkelő étterem elegáns, gyertyafényes helyisége, ahová egy öreg házaspár érkezik. Kellemes klasszikus zene szól, minden csillog villog. A vendégeket egy fiatal pincér szolgálja ki (ez maga Parsons). A pincér időről időre eltűnik. És itt jön a váltás: a pincér megjelenik a másik helyiségben, ami koszos, cigifüstös, pókhálós. Ide meg egy érdekesen kinéző társaság érkezik, fiúk és lányok, akik mintha egy Rejtő-regényből léptek volna elő. A viselkedésük, hát nem a legelőkelőbb, de a mozgásuk eszementül szórakoztató. Átbukfenceznek az asztalon, átmásznak alatta, kihúzzák egymás alól a széket, egyre képtelenebb dolgokat csinálnak. A pincér régi haverként együtt állatkodik velük. Snitt. Megint az előbbi elegáns helyiség, elegáns zenével, stb.; a pincér felveszi a rendelést. Snitt. Megint a második helyiség, megy az ökörködés nagyban, egyfajta modern gépzenére. Közben ott van melletük a konyha is, ahol a szakácsok hasonlóan állat módon dolgoznak, szórakoznak a hűtőszekrényekkel, és a mindenféle kajákkal, belehamuznak a levesbe cigivel stb. Snitt. Megint az első helyiség; a pincér kihozza az ételt.. És így tovább. Az ugrálás a két helyszín között a legviccesebb. De hogy mi mindent lehet csinálni az asztal mellett, az néha egészen ötletes.
3. A következő felvétel a Bihari János Táncegyüttes 50 éves jubileumi műsorán készült. Foltin Jolán: Bujócska című koreográfiája. Ezt még nehezebb leírni. Lényeg, hogy sok lány és három fiú táncolja, mindenféle gyerekdalok dallamára, mint az „Egy boszorka van”, a „Hej, Kereki, Kereki” meg ilyenek. A lányok szinte végig egy helyben állnak, illetve lépkednek, a kezükkel végeznek érdekes mozgást, mintha szolmizálnának, vagy a saját tenyerük mögé akarnának elbújni. Közben időről időre felbukkan egy-egy fiú, aki megpróbál a lányok között elrejtőzni. Többnyire közben összevissza csapásol, általában eleki meg méhkeréki módra. (Nem tudom, próbáltatok-e már észrevétlenek maradni úgy, hogy közben folyamatosan csapásoltok. Nehéz.)
4. Novák Ferenc: Ninive. Ez az ismert lánykéréses dal táncban elbeszélve (Mikor az apa nem adja a lányát a kérőnek, sőt hívja a katonáit, akiktől a kérő nem fél.) Annyival erősebb annál, hogy itt táncban van elbeszélve, hogy a bátor legénynek hogyan kell széjjelvernie a leendő apósa két csatlósát, hogy megkaphassa a lány kezét. De ez a szétverés a legjobb az egészben: egészen konkrétan a gyimesi jártató lépéseivel van megjelenítve, ahogy legyőzi, megalázza, őket, kicsavarja a kezeiket, és láncra fűzi őket. Ez elképesztően izgalmas látvány ezt megjeleníteni. Na de ez így elmesélve megint nem olyan jó. Egyébként a női főszerepet Fabióla játssza, aki nekem régi jó ismerősöm. Viszont nem kis fejtörésbe került, hogy elmagyarázzam, mit jelent az a Ninive tulajdonképpen, és miért ez a címe, hogy itt az nem egy asszír város neve, stb, stb.
Figyelem az embereket. A felvételeket lelkendezve fogadják, de hogy magához a tervhez mit szólnak, hogy valami hasonlót csináljanak ők is, azt egyszerűen nem tudom leolvasni az arcukról. Lelkesek? Meglepődtek? Vajon már ötletelnek, mit tudnának hozzátenni az egészhez? Nem tudom.
A projekttel kapcsolatban meglátjuk még, mi lesz. Én csak azt sajnálom, hogy nem vehetek ebben részt teljesen, legfeljebb az előkészítés egy részében. Azon töröm a fejem, mivel segíthetnék az egészben Grzesiekéknek. Meg azon, hogy milyen jó lenne, ha nem csak én lennék itt, hanem több Fonós táncossal együtt tudnánk beszállni, ebbe a buliba. Sokat hozzáadhatnánk, nem is csak mint táncosok. Mert végül is a színház, a színjátszás, a mozgásművészet sem idegen a mi csapatunktól. Csak ezt eddig még sehol nem tudtuk kihasználni. Valahogy sosem sikerült olyan műsort vagy koreográfiát készítenünk, ahol ez teljesen megmutatkozhatott volna. És még csak nem is mindig rajtunk múlott.
(Pedig szerintem valami olyasmi előadást lenne jó csinálni akár, ami Jancsó Miklós hőskorát idézi.)
Töröm, töröm a fejem, de még nem jutottam semmire. Idehozni Warszawába a z együttest nem nagyon lehet hosszabb időre, nem tudnánk együtt próbálni ezzel a táncszínházzal. Mégis jó lenne, ha elkészül ez az Odüsszeusz-darab, legalább a bemutatóra elhívni néhány magyar barátomat is. (A Fonón kívül Gábort meg Călint is szívesen elhoznám ide. De talán még a D’Coeurt is.) Ki tudja, lehet, hogy nagyon inspiráló lesz. Csak legyen előbb persze kész.
Az embereket erre a projektre Grzesiek választotta ki. Grzesiek évek óta vezet mindenféle táncoktatásokat táborokban meg Warszawában is. Volt tehát alkalma kifigyelni, kik azok, akik rendszeresen visszajárnak, és vevők lennének valami színpadi akcióra is ezekkel a hagyományos zenékkel, táncokkal, szóval akiknek indíttatása és tehetsége is lenne az egészhez. Olyanokat akar bevonni a dologba, mint Kamila, aki „profi” táncos, és többféle hagyomány ismerője; Magda, aki színésznő, (az egyik útitársam Kolozsváron); Szymon, aki művelt történész, a magyar és a lengyel folklór ismerője, de diákkorában színjátszóköri tag is volt. Illetve a Dom Tańcából, a Scena Lubelskából és a Pawiarniából ismert társaságból: Kasia Staniszewska, Rafał, Patryk, Kasia Lindner, Kasia Żytomirska, meg még néhányan. Közülük most Kamila, Patryk és Szymon voltak ott, illetve még három lány, akiket nem ismertem: a szőke Anka, a fekete Marta és Anuśka, aki lengyelországi pravoszláv vallású, ruszin anyanyelvű lány. (Nem tudom, hogy a bojkók, vagy a lemkók közül jött-e.) Rafał sajnos nem tudott ideérni, mert elakadt a nagy hóban. Na és persze még ott voltam én is. Szívesen részt vennék én is egy ilyen projektben, lévén amatőr néptáncos és még amatőrebb színjátszó és még annál is amatőrebb költő. De hát nem leszek annyi ideig Warszawában, hogy engem is oda lehessen tenni a szereplők közé. Így hát egyelőre csak figyelem, mi történik. Érdekes lehet, hogy hogyan gondolják a táncszínházat errefelé.
Szóval a Scena Lubelska 30/32-ben gyűltünk össze. Grzesiek rögtön beszélni kezdett a tervről, amit már régóta forgat a fejében, de nem csak arról.
-A tánc – kezdte – mindenekelőtt a buliba való, merthogy eredetileg erre szolgált, a szórakozásra. Na jó, néhány helyen vallási vagy mágikus funkciói is vannak. De az a fajta néptánc, amivel mi foglalkozunk, mindenekelőtt egy szórakozási forma volt. Ezért szervezünk táncházakat, hogy továbbéltessük eredeti funkciójában. Ha viszont az egészet színpadra visszük, akkor kicsit megváltozik a helyzet. Akkor már nem biztos, hogy ez a fajta tánc megáll magában, mert a néző számára az, hogy szüntelenül pörgünk egymás körül, nem sokat mond. Hamar elunja. Ezért kell, hogy ilyenkor legyen valami kerete a táncnak, hogy elmondjunk vele egy történetet, kifejezzünk vele egy érzelmet.
Figyeltünk, hogy mi lesz ebből. Grzesiek folytatta:
-Na persze nem olyan formában, mint ahogyan azt manapság a mai együttesek teszik. Az olyan mesterséges. Sematikus. Nem is beszélve arról, hogy előre gyártott sémák közül válogatnak, nem túl széles tematikában. Így ebben a formában ez is unalmas.
(Itt a lengyel együttesekre gondolt, akik „népinek” nevezik magukat, de az autentikus népzenéhez és főleg tánchoz nem sok közük van. Ugyanezt hallottam Kamilától is, nem is olyan régen.)
-Tehát olyasmit akarok létrehozni, ami elmond egy történetet.
És aztán elmondta, hogy egy Odüsszeusz történetén alapuló színházi előadást akar létrehozni. Odüsszeusz nyughatatlan ember volt. Nem tudott megülni egy helyben. Évekig bolyongott a világban, míg végre hazajutott. De később megint útrakelt. De akkor már hamar hazajött. És még többször ment rövidebb utazásra. Ez valahogyan emlékeztet arra – Grzesiek szerint – ahogyan a mazurka elterjedt a világon. Több hullámban. Az egymást követő lengyel emigrációk kivitték magukkal, aztán később ez a fajta zene és tánc mindig visszatért egy idő után Polákországba, esetenként megváltozott formában, esetenként visszahatva az eredeti kiinduló zenére és táncra. Szóval itt egész Európára kiterjedő, szerteágazó és egymásba fonódó hatásokról van szó. Tehát: a projekt valami olyasmi lenne, ami erről a vándorlásról és tapasztalatgyűjtésről mesél táncos formában. Odüsszeusz mazurka formában, de nem csak abban.
Na már így is túl sokat tudtok. Pedig nem akarok minden poént előre lelőni. Habár azt nem tudni, mikorra lesz ebből a projektből valami, mikorra kerül színpadra, illetve, hogy Magyarországon lesz-e majd akkor valaki, akinek eszébe jut, hogy ezt mindenképpen meg kellene nézni. Szóval, talán nem is olyan nagy baj, ha most írok részletesen arról, hogy miket tervezget Grzesiek. Mondta, hogy sok kész terv van a fejében, csak egyelőre nem tudni, hogyan lehet őket megvalósítani. És hogy elsősorban a táncra vagy a színjátszásra kell-e rágyúrni, a megvalósításhoz. Meg aztán zenekart sem lesz egyszerű találni a dolgokhoz. Sokan vannak ugyanis, akik jól játszanak lengyel zenét, ebben az előadásban azonban nemcsak lengyel zenére lesz szükség. Lesznek benne portugál és francia elemek. És még ki tudja mi mindenféle. Ahogy végignézek ezen a társaságon, sokminden szóba jöhet, hiszen, akik itt vannak annyiféle dologgal foglalkoznak, és valamennyit mindegyikük hozzátehet a maga tudásából az eredeti koncepcióhoz. Feltéve, ha mindenki elég lelkes és kreatív lesz a részvételhez. Az is lehet, hogy lesznek itt ír és magyar elemek is. (Mert nyilván Ania is be lesz vonva a szervezésbe, ha majd visszatért Sepsiszentgyörgyről. Ő elsősorban az ír dolgokhoz ért. A magyar táncokkal többen is foglalkoztak, de igazán jól leginkább a moldvaiakat tudják azok, akiket én ismerek.)
Mindenesetre Grzegorz mással is készült.
-Hogy mi mindent lehet, elmesélni, megmutatni tánccal, arra hoztam néhány példát is.
És a laptopjáról mutatott néhány érdekes felvételt, amik a maguk nemében zseniálisak és eredetiek, és tényleg inspirálók lehetnek.
Mik is voltak ezek:
1. Wacław Niżyński: Tavaszünnep. Nem tudom, lehet-e ezt balettnak nevezni. Mindenesetre általában balett-táncosok szokták előadni. De ez megtévesztő. Azt mondják, ez volt az a mű, ami radikálisan megváltoztatta a táncról, a mozgásszínházról alkotott képet az emberek fejében, a XX. század első felében. Egy forradalmi mű volt. Hol is kezdjem? Lényeg, hogy ez a Niżyński, aki varsói lengyel srác volt, nagy tehetségének köszönhetően az orosz balett nagy mesterének, Szergej Gyagilev társulatának lett a tagja. Ez a Tavaszünnep volt az egyik első önálló műve, de ezt is Gyagilevékkel mutatta be Párizsban, 1913-ban. A premieren kitört a balhé. A közönség egy része fütyült és kiabált a szólótáncos csaj erre meg akart pattanni, de Gyagilev visszazavarta a színpadra, így az előadás végül is végigment. És már akkor is voltak néhányan, akik felismerték, hogy mekkora nagy forradalmi mű volt ez. De mi volt ennek az egész viharos reakciónak a kiváltója? Egyszerűen az, hogy ez a mű nem egy klasszikus balett. Az a mozgás, amit a táncosok bemutattak, a maga súlyosságával sokkal közelebb áll a néptánc természetességéhez, őserejéhez, mint a klasszikus balett szó szerint elrugaszkodottságához. Például a táncosok itt nem járnak lábujjhegyen, nem néznek folyamatosan az ég felé, nem piruetteznek, nem feszítik le a lábfejeiket, és így tovább. Ehlyett dobognak a színpadon, hogy az egész terem dübörögni kezd, egymás övébe kapaszkodva forognak, teletalpon ugrálnak, medvebőrökbe öltözve vicsorognak, és így tovább. Csupa olyan dolgot csinálnak, ami nekünk, akik a magyar táncszínházhoz szoktunk, természetesnek tűnik. De akkor ez egy reveláció volt. (Vagy hogy kell ezt szépen magyarul mondani?) A klasszikus balett finomízlésű kultúrsznob rajongói ezen voltak annyira kiakadva. A történet maga amúgy nem bonyolult: egy pogány ősszláv tavaszi rituáléról szól, két törzs férfiai majdnem összeverekszenek, de a csajok, ahogy ez lenni szokott, nem hagyják. A végén, pedig, mikor legnagyobb a buli, kiválasztanak egy lányt, egy párszor körbetáncolják, és a végén feláldozzák.
2. David Parsons: Fine Dining. Érdekes modern, vagy posztmodern táncszínház ez is, egy amerikai koreográfus fenegyerektől. Az egész nagyjából arról szól, hogy két helyszínt látunk felváltva. Az egyik: egy nagyon előkelő étterem elegáns, gyertyafényes helyisége, ahová egy öreg házaspár érkezik. Kellemes klasszikus zene szól, minden csillog villog. A vendégeket egy fiatal pincér szolgálja ki (ez maga Parsons). A pincér időről időre eltűnik. És itt jön a váltás: a pincér megjelenik a másik helyiségben, ami koszos, cigifüstös, pókhálós. Ide meg egy érdekesen kinéző társaság érkezik, fiúk és lányok, akik mintha egy Rejtő-regényből léptek volna elő. A viselkedésük, hát nem a legelőkelőbb, de a mozgásuk eszementül szórakoztató. Átbukfenceznek az asztalon, átmásznak alatta, kihúzzák egymás alól a széket, egyre képtelenebb dolgokat csinálnak. A pincér régi haverként együtt állatkodik velük. Snitt. Megint az előbbi elegáns helyiség, elegáns zenével, stb.; a pincér felveszi a rendelést. Snitt. Megint a második helyiség, megy az ökörködés nagyban, egyfajta modern gépzenére. Közben ott van melletük a konyha is, ahol a szakácsok hasonlóan állat módon dolgoznak, szórakoznak a hűtőszekrényekkel, és a mindenféle kajákkal, belehamuznak a levesbe cigivel stb. Snitt. Megint az első helyiség; a pincér kihozza az ételt.. És így tovább. Az ugrálás a két helyszín között a legviccesebb. De hogy mi mindent lehet csinálni az asztal mellett, az néha egészen ötletes.
3. A következő felvétel a Bihari János Táncegyüttes 50 éves jubileumi műsorán készült. Foltin Jolán: Bujócska című koreográfiája. Ezt még nehezebb leírni. Lényeg, hogy sok lány és három fiú táncolja, mindenféle gyerekdalok dallamára, mint az „Egy boszorka van”, a „Hej, Kereki, Kereki” meg ilyenek. A lányok szinte végig egy helyben állnak, illetve lépkednek, a kezükkel végeznek érdekes mozgást, mintha szolmizálnának, vagy a saját tenyerük mögé akarnának elbújni. Közben időről időre felbukkan egy-egy fiú, aki megpróbál a lányok között elrejtőzni. Többnyire közben összevissza csapásol, általában eleki meg méhkeréki módra. (Nem tudom, próbáltatok-e már észrevétlenek maradni úgy, hogy közben folyamatosan csapásoltok. Nehéz.)
4. Novák Ferenc: Ninive. Ez az ismert lánykéréses dal táncban elbeszélve (Mikor az apa nem adja a lányát a kérőnek, sőt hívja a katonáit, akiktől a kérő nem fél.) Annyival erősebb annál, hogy itt táncban van elbeszélve, hogy a bátor legénynek hogyan kell széjjelvernie a leendő apósa két csatlósát, hogy megkaphassa a lány kezét. De ez a szétverés a legjobb az egészben: egészen konkrétan a gyimesi jártató lépéseivel van megjelenítve, ahogy legyőzi, megalázza, őket, kicsavarja a kezeiket, és láncra fűzi őket. Ez elképesztően izgalmas látvány ezt megjeleníteni. Na de ez így elmesélve megint nem olyan jó. Egyébként a női főszerepet Fabióla játssza, aki nekem régi jó ismerősöm. Viszont nem kis fejtörésbe került, hogy elmagyarázzam, mit jelent az a Ninive tulajdonképpen, és miért ez a címe, hogy itt az nem egy asszír város neve, stb, stb.
Figyelem az embereket. A felvételeket lelkendezve fogadják, de hogy magához a tervhez mit szólnak, hogy valami hasonlót csináljanak ők is, azt egyszerűen nem tudom leolvasni az arcukról. Lelkesek? Meglepődtek? Vajon már ötletelnek, mit tudnának hozzátenni az egészhez? Nem tudom.
A projekttel kapcsolatban meglátjuk még, mi lesz. Én csak azt sajnálom, hogy nem vehetek ebben részt teljesen, legfeljebb az előkészítés egy részében. Azon töröm a fejem, mivel segíthetnék az egészben Grzesiekéknek. Meg azon, hogy milyen jó lenne, ha nem csak én lennék itt, hanem több Fonós táncossal együtt tudnánk beszállni, ebbe a buliba. Sokat hozzáadhatnánk, nem is csak mint táncosok. Mert végül is a színház, a színjátszás, a mozgásművészet sem idegen a mi csapatunktól. Csak ezt eddig még sehol nem tudtuk kihasználni. Valahogy sosem sikerült olyan műsort vagy koreográfiát készítenünk, ahol ez teljesen megmutatkozhatott volna. És még csak nem is mindig rajtunk múlott.
(Pedig szerintem valami olyasmi előadást lenne jó csinálni akár, ami Jancsó Miklós hőskorát idézi.)
Töröm, töröm a fejem, de még nem jutottam semmire. Idehozni Warszawába a z együttest nem nagyon lehet hosszabb időre, nem tudnánk együtt próbálni ezzel a táncszínházzal. Mégis jó lenne, ha elkészül ez az Odüsszeusz-darab, legalább a bemutatóra elhívni néhány magyar barátomat is. (A Fonón kívül Gábort meg Călint is szívesen elhoznám ide. De talán még a D’Coeurt is.) Ki tudja, lehet, hogy nagyon inspiráló lesz. Csak legyen előbb persze kész.
2010. december 1., szerda
Könyvvásár II.
Másnap is elmentem a történeti könyvek vásárára. Némileg revideálnom kellett, amit előző este leírtam róla. Más szemmel jártam ezúttal körbe, mást vettem észre vagy tényleg volt, ami kicserélődött. Mindenesetre sok minden volt, ami felett tegnap elsiklottam, nem vettem észre, elkerülte a figyelmemet vagy tényleg nem is volt itt. Mindenesetre ma úgy tűnt, egy kicsit kevesebb a hadtörténet, és több az egyéb mindenféle könyv. Vagy csak jobban figyeltem rájuk. Néhány dolgot azért felsorolok most is, amit a második ottjártamkor találtam meg. (Csak amolyan érdekes tudósításként):
Elżbieta Ciżewska: Filozofia społeczna Solidarności (A Solidarność társadalomfilozófiája): Na ez igen! Végre egy jó kis összefoglaló elméleti alapvetés erről. Szerintem nagy szükség volt erre, hogy valaki végre erről is írjon. Ezt a könyvet majd nagyon szeretném elolvasni, mert engem is érdekelne a téma. Érdekelne, hogy végül is mi volt a Solidarność társadalmi követeléseinek a lényege, és hogy ezeket mire lehetne ma felhasználni. (Természetesen nem úgy, ahogyan egyesek ma teszik, felvágva azzal, hogy „én-is-ott-voltam-a-Solidarnośćban-bátor-ellenzéki-tökös-ellenálló-voltam”. Ehelyett meg kellene nézni, hogyan akarta a Solidarność megreformálni a rendszert, illetve átalakítani, illetve lecserélni, hogyan értelmezte a munkásmozgalmat, a munkáshatalmat és a szocializmust, stb. És ez a könyv, így belelapozva, és a tartalomjegyzéket megnézve egy nagyon jó kis alapot adhat ehhez, az ilyen vitákhoz. Amúgy az írója csak pár évvel idősebb nálam és nagyon szép lány.
Jan Nowak-Jeziorański: Wojna w eterze (Háború az éterben): Ez egy emlékirat a lengyel Szabad Európa Rádió vezetőjétől, aki pár éve halt meg. Már maga a személy is rettentően érdekes. Eredetileg Zbigniew Jeziorańskinak hívták, a Jan Nowak az álneve volt, a II. világháború alatt a németek elleni ellenállási mozgalomban. Akkoriban ő volt a Magyarországon is áthaladó titkos lengyel futárszolgálat egyik legmozgékonyabb tagja. (Ezt a futárszolgálatot irányította a történész Wacław Felczak, aki ösztöndíjasként az Eötvös Collegium lakója volt.) Később ott volt a varsói felkelés megszervezésénél, aztán a felkelés összekötője volt a londoni emigráns lengyel kormánnyal. (Mármint Nowak-Jeziorański.) Ezért a háború után nem tudott hazatérni. Ott maradt Londonban, és átvette a Szabad Európa Rádió lengyel adásának a vezetését. Az erről szóló emlékiratait nemrég adták ki. Ezen a vásáron is gyorsan elkapkodták. Amúgy meglepő lehet, de amellett igaz: a futár kalandjairól a nagy magyar festő és grafikus Zórád Ernő egy rendkívül izgalmas képregényt is rajzolt, amit édesapám szedett össze a Füles újságból, még valamikor régen. Azt hiszem, hogy még a legutóbbi rendszerváltás előtt. A magyar cenzúra (ha még létezett akkoriban egyáltalán), úgy látszik nem tudott róla, hogy az ott Bogdan Nowak néven szereplő szimpatikus lengyel ügynök később egy illegális rádió vezetője lett, amely, hogy is mondjam, nem lelkesedett túlságosan az államszocialista rendszerekért.
Visszatértem ahhoz a standhoz is, ahol a két szimpatikus fiatal srác árulta a maketteket, amelyekhez saját szabályrendszerű stratégiai játékokat dolgoztak ki. Árultak ők könyveket is: náluk találtam rá a harmincéves háborúról szóló kötetre tegnap. Ma egy másik példányra figyeltem fel ugyanebből a sorozatból. Ez a szeminóle háborúkról* szólt. Gazdagon illusztrált vékony füzetecske angol nyelven. Nem lehet nagyon drága. És megint egy téma, ami engem nagyon érdekel. Le kell csapni rá. Megkérdeztem mennyibe kerül.
-Czterdzieści pięć złotych.
Nagyon úgy tűnt, hogy rosszul hallok. 45 złoty azaz kb. 3150 forint ezért a kis füzetecskéért?! („Šafranek, maga elvetemült! Kétmilliót ezért a játékvacakért?!”) Nem; valamit félreérthettem, biztosan az egész sorozat minden füzete együtt kerül ennyibe.
-És ez az egy példány?
-Az kerül 45 złotyba.
-Öööö… Köszi! Viszlát!
Tegnap azt is mondtam, hogy nem árulnak itt képregényeket. Pedig dehogynem. Igaz, hogy a Fehér Sastoll Őrzői (Strażnicy Orłego Pióra)-sorozat és az Első Brigád (Pierwsza Brygada) nincsenek itt; itt van viszont például a ’44 című gyűjteményes kötet, a varsói felkelés emlékére készült legjobb képregényekkel. Némelyikük nagyon durva. (Nem véletlen írták ki a hátoldalra, hogy „tizenöt éven felülieknek”.) Az egyik legijesztőbb alkotásban például a szereplőknek nincsenek szemeik: üres szemgödrök néznek az olvasóra, ettől minden alak zombiszerűvé válik. (Még a szimpatikus lengyel szereplők is.) Van aztán olyan is, ahol aranyos gyerekszereplők a főalakok, az egész olyan szépen van megrajzolva, mintha egy mesefilm lenne, de ez is térdig hóban és vérben gázoló katonákkal végződik.
Aztán van egy Monte Cassino című képregénykötet is, amely (ki hitte volna) Monte Cassino bevételéről szól. Ez is a II. világháború egyik nagy csatája volt. A története nagyjából a következő: a szovjetek az országukat ért német támadás után a lengyel hadifoglyokból tulajdonképpen két hadsereget szerveztek. Csak az egyik rész volt az, amelyikről a tegnapi vásárnál beszéltem, amelyik Zygmunt Berling parancsnoksága alatt kedvenc lengyel és grúz harckocsizóinkkal a soraiban a Vörös Hadsereg főerőivel tért vissza hazájába, és részben ment tovább Németországig, Berlin bevételéig. A másik részt Władysław Anders tábornok vezetésével a szovjetek a Közel-Keletre, Iránba küldték (valószínűleg ez is taktikai húzás volt, hogy ne tartsák együtt a lengyel fegyveres erőket). Andersék keményen helytálltak, de egy adott pillanatban átmentek brit szolgálatba, amit a szovjetek persze eléggé zokon vettek. A britek Észak-Afrikában vetették be a polákokat, aztán vitték át őket az olasz hadszíntérre. Ekkor került sor Monte Cassino ostromára, ennek elfoglalása egyértelműen Anders tábornok érdeme volt. Az erről szóló képregény is elég naturalisztikus: kegyetlenül bemutatja mi mindennel kell számolni, ha nehéz sziklás terepen, ellenséges géppuskatűzben és gránátesőben kell felkapaszkodni a kijelölt célponthoz; durván látni lehet közben, mi mindene szakadhat le az embernek, hányféleképpen lőhetik meg, éghet össze, stb. Igazából nem is ezek a fekete-fehér rajzok a sokkolóak, hiszen nem a sebesüléseket mutatja be ennyire durván, csak a katonák szenvedő arcát, közelről. Ebben rejlik az igazi hatásossága: az olvasónak bele kell gondolnia, hogy mit jelentett ez az egész, amit manapság talán csak egy lapként lát a törikönyvben. Amúgy a kerettörténet egy hadnagy elbeszélésén alapul, aki vagy valós személy, vagy nem; mindenesetre valós szereplőnek ott van Władysław Anders és Melchior Wańkowicz, a haditudósító. Wańkowicz egy ugyanolyan legenda, mint Kapuściński. Elképesztően kalandos élete volt, elképesztően sok helyet járt be, némelyeket önszántából, némelyeket kénytelenségből, a háború viharában. (Nyilván nem bánta, mert imádott utazni, új embereket és tájakat megismerni.) Eredetileg könyvkiadással foglalkozott, de hosszú utazásai alatt remek riportokat írt, emberekről tájakról, így ő még Ryszard Kapuścińskinál is régebbi típusa a kalandor riporter-írónak. Mikor Anders hadseregéhez került, már nagy irodalmi sztár volt, nem csoda, hogy a katonák vigyáztak rá, mint a hímes tojásra, nehogy valaki valahogy le találja lőni. Nem is lőtték. De még sok időnek kellett elmúlnia, amíg hazajuthatott. Az előző rendszerben Anders hadserege nem egy olyan valami volt, amit sűrűen emlegettek, nem nagyon bocsátották meg ugyanis, hogy leléptek a szovjet kötelékből. Így a hadsereg tagjai is csak egyenként, lassan csendben szivároghattak haza angliai emigrációjukból. (Melchior Wańkowiczról egyébként jelenleg újságírói iskola van elnevezve Warszawában.)
Na meg aztán még egy képregény van Felszabadulás? (Wyzwolenie? 1945) címmel. Ez, mint sejthető, arról szól, hogy mennyire elbántak a szovjetek szegény szövetségesükkel a II. világháború végén, meg azokról a lengyel partizánalakulatokról, akik 1945-ben tovább folytatták a harcot, ezúttal a Vörös Hadsereg és a kommunisták ellen. Természetesen ez a képregény is elég brutális, nem olyan finoman moralizáló módon szól az egészről, mint mondjuk a Hamu és gyémánt. (Az egyébként egy nagyon jó film, ajánlom figyelmetekbe; a nagy rendező, Andrzej Wajda ezzel lett híres.)
Amiről még érdemes szót ejteni: a sokféle folyóirat, ami itt képviseltette magát. Mindegyikből egy csomó régebbi és újabb számot meg lehetett venni. Ilyenek a Mówią Wieki (Beszélnek a Századok), ami leginkább a Rubiconhoz vagy méginkább a Históriához hasonlít, aztán a Karta, az UW Történeti Intézetének a folyóirata és a Biuletyn, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (Instytut Pamięci Narodowejnek**) a kiadványa. Ami viszont engem a legjobban megfogott, az egy olyan folyóirat volt, ami nem igazán történeti, mégis helyet kapott itt. Stosunki Międzynarodowe (Nemzetközi Kapcsolatok) a címe. Független külpolitikai lap. Már csak ezért is érdekesnek tűnik. Belelapozva pedig nagyon úgy tűnt, hogy felkészült, széles látókörű, változatos témájú, alapos elemző újság. Így hát vettem belőle egyet. Ha érdemes, és Ti is szeretnétek, majd készítek róla egy kivonatot.
(Lábjegyzet:
*Szeminóle háború: a XIX. század eleji Amerikában zajlott. A szeminóle indián törzzsel a fehéreknek nemcsak az volt a bajuk, hogy meg akarták kaparintani a földjeiket, hanem az is, hogy az indiánok befogadták a szökött fekete rabszolgákat. Ilyen rendesek voltak. A téma, mint az indiánok fanatikus rajongóját régóta érdekel engem. (Bár az utóbbi időben rájövök, hogy a sok törzs annyira sokszínű volt, nyelvileg, kulturálisan is, hogy nem is lehetne így általánosítani: az indiánok.) De meg azért is, mert a harc kirobbanása körüli történetből készült az egyik leghíresebb NDK (DDR)-western, szüleink generációjának kedvence, az Osceola. Ebben a filmben, Osceola, szeminóle főnök szerepében lett híres Gojko Mitić is. (Tévhit, hogy Gojko Mitić Winnetout játszotta volna; a Winnetou az egy NSzK (BRD)-western volt, és abban egy Pierre Brice nevű francia színész volt a főszereplő.) Osceola természetesen olyasmi hős mint Che: szembeszállt a gyarmatosítókkal, az elnyomással, a rasszizmussal, ezért nyilván kapóra jött az alakja egy „szocialista” western készítéséhez, de hát ideológia ide vagy oda, tényleg szép, hogy ezt tette. Nem? De. Na ugye.
**Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej- IPN): Egy Janusz Kurtyka nevű történész alapította néhány haverjával. Kurtyka nyolcvanas években tanult Krakówban, a Jagiełło Egyetemen, elég ravasz módon. Ugyanis mindenki elkönyvelte már őt középkorásznak, ő azonban nagy titokban a XX. századdal is foglalkozott, mégpedig olyan témákkal, amikre akkoriban, finoman szólva nem lehetett ösztöndíjat kapni. Vagyis elsősorban a II. világháború alatti lengyel ellenállással – nem csak a németek ellenivel, hanem a szovjetek ellenivel is. Ebből is sejthető, hogy tevékeny ellenzéki ember volt, a Solidarność munkatársa. Mikor aztán a Solidarność visszatérhetett a legalitásba, Janusz létrehozta az IPN-t, hármas célzattal. Egyrészt a XX. századi lengyel történelem addigi kérdéseinek tisztázására, kutatására. Másrészt a „lengyel nemzettel szembeni” háborús bűnök kinyomozására. Harmadrészt - és számomra ez a legfontosabb – oktatási és ismeretterjesztési szándékkal. (Erre nagyon jó módszereik vannak, programokat és kiállításokat szerveznek, amiket majd szeretnék tanulmányozni, mert szerintem van mit tanulnunk tőlük.) Janusz Kurtyka 2005-ben lett az IPN igazgatója. Ettől kezdve sokan szemére vetették, hogy politikailag Kaczyńskiék elkötelezett híve, amiben volt némi igazság, de hozzá kell tenni, hogy azért mindig törekedett arra, hogy ne legyen pártkatona, hanem alapos, elemző történész, amennyire lehet sine ira et studio. Idén tavasszal aztán ő is odaveszett a szmolenszki katasztrófában. Az Intézet azonban működik, és tavasztól az ő nevét viseli. Hamarosan lesz egy kiállításuk a ’70-es évek munkásmegmozdulásairól, amire szeretnék elmenni. Ha sikerül, majd azt is megírom.)
Elżbieta Ciżewska: Filozofia społeczna Solidarności (A Solidarność társadalomfilozófiája): Na ez igen! Végre egy jó kis összefoglaló elméleti alapvetés erről. Szerintem nagy szükség volt erre, hogy valaki végre erről is írjon. Ezt a könyvet majd nagyon szeretném elolvasni, mert engem is érdekelne a téma. Érdekelne, hogy végül is mi volt a Solidarność társadalmi követeléseinek a lényege, és hogy ezeket mire lehetne ma felhasználni. (Természetesen nem úgy, ahogyan egyesek ma teszik, felvágva azzal, hogy „én-is-ott-voltam-a-Solidarnośćban-bátor-ellenzéki-tökös-ellenálló-voltam”. Ehelyett meg kellene nézni, hogyan akarta a Solidarność megreformálni a rendszert, illetve átalakítani, illetve lecserélni, hogyan értelmezte a munkásmozgalmat, a munkáshatalmat és a szocializmust, stb. És ez a könyv, így belelapozva, és a tartalomjegyzéket megnézve egy nagyon jó kis alapot adhat ehhez, az ilyen vitákhoz. Amúgy az írója csak pár évvel idősebb nálam és nagyon szép lány.
Jan Nowak-Jeziorański: Wojna w eterze (Háború az éterben): Ez egy emlékirat a lengyel Szabad Európa Rádió vezetőjétől, aki pár éve halt meg. Már maga a személy is rettentően érdekes. Eredetileg Zbigniew Jeziorańskinak hívták, a Jan Nowak az álneve volt, a II. világháború alatt a németek elleni ellenállási mozgalomban. Akkoriban ő volt a Magyarországon is áthaladó titkos lengyel futárszolgálat egyik legmozgékonyabb tagja. (Ezt a futárszolgálatot irányította a történész Wacław Felczak, aki ösztöndíjasként az Eötvös Collegium lakója volt.) Később ott volt a varsói felkelés megszervezésénél, aztán a felkelés összekötője volt a londoni emigráns lengyel kormánnyal. (Mármint Nowak-Jeziorański.) Ezért a háború után nem tudott hazatérni. Ott maradt Londonban, és átvette a Szabad Európa Rádió lengyel adásának a vezetését. Az erről szóló emlékiratait nemrég adták ki. Ezen a vásáron is gyorsan elkapkodták. Amúgy meglepő lehet, de amellett igaz: a futár kalandjairól a nagy magyar festő és grafikus Zórád Ernő egy rendkívül izgalmas képregényt is rajzolt, amit édesapám szedett össze a Füles újságból, még valamikor régen. Azt hiszem, hogy még a legutóbbi rendszerváltás előtt. A magyar cenzúra (ha még létezett akkoriban egyáltalán), úgy látszik nem tudott róla, hogy az ott Bogdan Nowak néven szereplő szimpatikus lengyel ügynök később egy illegális rádió vezetője lett, amely, hogy is mondjam, nem lelkesedett túlságosan az államszocialista rendszerekért.
Visszatértem ahhoz a standhoz is, ahol a két szimpatikus fiatal srác árulta a maketteket, amelyekhez saját szabályrendszerű stratégiai játékokat dolgoztak ki. Árultak ők könyveket is: náluk találtam rá a harmincéves háborúról szóló kötetre tegnap. Ma egy másik példányra figyeltem fel ugyanebből a sorozatból. Ez a szeminóle háborúkról* szólt. Gazdagon illusztrált vékony füzetecske angol nyelven. Nem lehet nagyon drága. És megint egy téma, ami engem nagyon érdekel. Le kell csapni rá. Megkérdeztem mennyibe kerül.
-Czterdzieści pięć złotych.
Nagyon úgy tűnt, hogy rosszul hallok. 45 złoty azaz kb. 3150 forint ezért a kis füzetecskéért?! („Šafranek, maga elvetemült! Kétmilliót ezért a játékvacakért?!”) Nem; valamit félreérthettem, biztosan az egész sorozat minden füzete együtt kerül ennyibe.
-És ez az egy példány?
-Az kerül 45 złotyba.
-Öööö… Köszi! Viszlát!
Tegnap azt is mondtam, hogy nem árulnak itt képregényeket. Pedig dehogynem. Igaz, hogy a Fehér Sastoll Őrzői (Strażnicy Orłego Pióra)-sorozat és az Első Brigád (Pierwsza Brygada) nincsenek itt; itt van viszont például a ’44 című gyűjteményes kötet, a varsói felkelés emlékére készült legjobb képregényekkel. Némelyikük nagyon durva. (Nem véletlen írták ki a hátoldalra, hogy „tizenöt éven felülieknek”.) Az egyik legijesztőbb alkotásban például a szereplőknek nincsenek szemeik: üres szemgödrök néznek az olvasóra, ettől minden alak zombiszerűvé válik. (Még a szimpatikus lengyel szereplők is.) Van aztán olyan is, ahol aranyos gyerekszereplők a főalakok, az egész olyan szépen van megrajzolva, mintha egy mesefilm lenne, de ez is térdig hóban és vérben gázoló katonákkal végződik.
Aztán van egy Monte Cassino című képregénykötet is, amely (ki hitte volna) Monte Cassino bevételéről szól. Ez is a II. világháború egyik nagy csatája volt. A története nagyjából a következő: a szovjetek az országukat ért német támadás után a lengyel hadifoglyokból tulajdonképpen két hadsereget szerveztek. Csak az egyik rész volt az, amelyikről a tegnapi vásárnál beszéltem, amelyik Zygmunt Berling parancsnoksága alatt kedvenc lengyel és grúz harckocsizóinkkal a soraiban a Vörös Hadsereg főerőivel tért vissza hazájába, és részben ment tovább Németországig, Berlin bevételéig. A másik részt Władysław Anders tábornok vezetésével a szovjetek a Közel-Keletre, Iránba küldték (valószínűleg ez is taktikai húzás volt, hogy ne tartsák együtt a lengyel fegyveres erőket). Andersék keményen helytálltak, de egy adott pillanatban átmentek brit szolgálatba, amit a szovjetek persze eléggé zokon vettek. A britek Észak-Afrikában vetették be a polákokat, aztán vitték át őket az olasz hadszíntérre. Ekkor került sor Monte Cassino ostromára, ennek elfoglalása egyértelműen Anders tábornok érdeme volt. Az erről szóló képregény is elég naturalisztikus: kegyetlenül bemutatja mi mindennel kell számolni, ha nehéz sziklás terepen, ellenséges géppuskatűzben és gránátesőben kell felkapaszkodni a kijelölt célponthoz; durván látni lehet közben, mi mindene szakadhat le az embernek, hányféleképpen lőhetik meg, éghet össze, stb. Igazából nem is ezek a fekete-fehér rajzok a sokkolóak, hiszen nem a sebesüléseket mutatja be ennyire durván, csak a katonák szenvedő arcát, közelről. Ebben rejlik az igazi hatásossága: az olvasónak bele kell gondolnia, hogy mit jelentett ez az egész, amit manapság talán csak egy lapként lát a törikönyvben. Amúgy a kerettörténet egy hadnagy elbeszélésén alapul, aki vagy valós személy, vagy nem; mindenesetre valós szereplőnek ott van Władysław Anders és Melchior Wańkowicz, a haditudósító. Wańkowicz egy ugyanolyan legenda, mint Kapuściński. Elképesztően kalandos élete volt, elképesztően sok helyet járt be, némelyeket önszántából, némelyeket kénytelenségből, a háború viharában. (Nyilván nem bánta, mert imádott utazni, új embereket és tájakat megismerni.) Eredetileg könyvkiadással foglalkozott, de hosszú utazásai alatt remek riportokat írt, emberekről tájakról, így ő még Ryszard Kapuścińskinál is régebbi típusa a kalandor riporter-írónak. Mikor Anders hadseregéhez került, már nagy irodalmi sztár volt, nem csoda, hogy a katonák vigyáztak rá, mint a hímes tojásra, nehogy valaki valahogy le találja lőni. Nem is lőtték. De még sok időnek kellett elmúlnia, amíg hazajuthatott. Az előző rendszerben Anders hadserege nem egy olyan valami volt, amit sűrűen emlegettek, nem nagyon bocsátották meg ugyanis, hogy leléptek a szovjet kötelékből. Így a hadsereg tagjai is csak egyenként, lassan csendben szivároghattak haza angliai emigrációjukból. (Melchior Wańkowiczról egyébként jelenleg újságírói iskola van elnevezve Warszawában.)
Na meg aztán még egy képregény van Felszabadulás? (Wyzwolenie? 1945) címmel. Ez, mint sejthető, arról szól, hogy mennyire elbántak a szovjetek szegény szövetségesükkel a II. világháború végén, meg azokról a lengyel partizánalakulatokról, akik 1945-ben tovább folytatták a harcot, ezúttal a Vörös Hadsereg és a kommunisták ellen. Természetesen ez a képregény is elég brutális, nem olyan finoman moralizáló módon szól az egészről, mint mondjuk a Hamu és gyémánt. (Az egyébként egy nagyon jó film, ajánlom figyelmetekbe; a nagy rendező, Andrzej Wajda ezzel lett híres.)
Amiről még érdemes szót ejteni: a sokféle folyóirat, ami itt képviseltette magát. Mindegyikből egy csomó régebbi és újabb számot meg lehetett venni. Ilyenek a Mówią Wieki (Beszélnek a Századok), ami leginkább a Rubiconhoz vagy méginkább a Históriához hasonlít, aztán a Karta, az UW Történeti Intézetének a folyóirata és a Biuletyn, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (Instytut Pamięci Narodowejnek**) a kiadványa. Ami viszont engem a legjobban megfogott, az egy olyan folyóirat volt, ami nem igazán történeti, mégis helyet kapott itt. Stosunki Międzynarodowe (Nemzetközi Kapcsolatok) a címe. Független külpolitikai lap. Már csak ezért is érdekesnek tűnik. Belelapozva pedig nagyon úgy tűnt, hogy felkészült, széles látókörű, változatos témájú, alapos elemző újság. Így hát vettem belőle egyet. Ha érdemes, és Ti is szeretnétek, majd készítek róla egy kivonatot.
(Lábjegyzet:
*Szeminóle háború: a XIX. század eleji Amerikában zajlott. A szeminóle indián törzzsel a fehéreknek nemcsak az volt a bajuk, hogy meg akarták kaparintani a földjeiket, hanem az is, hogy az indiánok befogadták a szökött fekete rabszolgákat. Ilyen rendesek voltak. A téma, mint az indiánok fanatikus rajongóját régóta érdekel engem. (Bár az utóbbi időben rájövök, hogy a sok törzs annyira sokszínű volt, nyelvileg, kulturálisan is, hogy nem is lehetne így általánosítani: az indiánok.) De meg azért is, mert a harc kirobbanása körüli történetből készült az egyik leghíresebb NDK (DDR)-western, szüleink generációjának kedvence, az Osceola. Ebben a filmben, Osceola, szeminóle főnök szerepében lett híres Gojko Mitić is. (Tévhit, hogy Gojko Mitić Winnetout játszotta volna; a Winnetou az egy NSzK (BRD)-western volt, és abban egy Pierre Brice nevű francia színész volt a főszereplő.) Osceola természetesen olyasmi hős mint Che: szembeszállt a gyarmatosítókkal, az elnyomással, a rasszizmussal, ezért nyilván kapóra jött az alakja egy „szocialista” western készítéséhez, de hát ideológia ide vagy oda, tényleg szép, hogy ezt tette. Nem? De. Na ugye.
**Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej- IPN): Egy Janusz Kurtyka nevű történész alapította néhány haverjával. Kurtyka nyolcvanas években tanult Krakówban, a Jagiełło Egyetemen, elég ravasz módon. Ugyanis mindenki elkönyvelte már őt középkorásznak, ő azonban nagy titokban a XX. századdal is foglalkozott, mégpedig olyan témákkal, amikre akkoriban, finoman szólva nem lehetett ösztöndíjat kapni. Vagyis elsősorban a II. világháború alatti lengyel ellenállással – nem csak a németek ellenivel, hanem a szovjetek ellenivel is. Ebből is sejthető, hogy tevékeny ellenzéki ember volt, a Solidarność munkatársa. Mikor aztán a Solidarność visszatérhetett a legalitásba, Janusz létrehozta az IPN-t, hármas célzattal. Egyrészt a XX. századi lengyel történelem addigi kérdéseinek tisztázására, kutatására. Másrészt a „lengyel nemzettel szembeni” háborús bűnök kinyomozására. Harmadrészt - és számomra ez a legfontosabb – oktatási és ismeretterjesztési szándékkal. (Erre nagyon jó módszereik vannak, programokat és kiállításokat szerveznek, amiket majd szeretnék tanulmányozni, mert szerintem van mit tanulnunk tőlük.) Janusz Kurtyka 2005-ben lett az IPN igazgatója. Ettől kezdve sokan szemére vetették, hogy politikailag Kaczyńskiék elkötelezett híve, amiben volt némi igazság, de hozzá kell tenni, hogy azért mindig törekedett arra, hogy ne legyen pártkatona, hanem alapos, elemző történész, amennyire lehet sine ira et studio. Idén tavasszal aztán ő is odaveszett a szmolenszki katasztrófában. Az Intézet azonban működik, és tavasztól az ő nevét viseli. Hamarosan lesz egy kiállításuk a ’70-es évek munkásmegmozdulásairól, amire szeretnék elmenni. Ha sikerül, majd azt is megírom.)
Idézőjel
„Mellékesen arra is rájöttem, hogy az utazásokat olvasással, térképek tanulmányozásával,, rajzok, fényképek nézegetésével el lehet nyújtani, meg lehet ismételni, meg lehet sokszorozni. Mi több az ilyen ikonografikus utazásnak az igazi utazással szemben megvan az az előnye, hogy bármikor meg lehet állni, nyugodtan el lehet töprengeni, vissza lehet térni, egy előző képhez, stb., amire az igazi utazás során az embernek nincs sem ideje, sem módja.”
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)
Rövid elmélkedés a könyvpiacról.
Kijöttem a könyvvásárról a Királyi Vár oldalsó kijáratán át, aztán tovább, amerre az út vitt, végig a várfal mentén. Egyszercsak ismét egy könyvárusba botlottam. Nahát! Miért áll itt a hidegben ezen a viszonylag félreeső helyen? Biztos, olyan könyveket árul, amik egyik bent jelenlévő kiadóhoz sem tartoznak. De akkor miért nem az antikváriusok között van, benn? Miért szorult ki?
-Nézze meg, pan! Ilyeneket bent nem talál.
Megnéztem Ilyen címeket láttam hirtelen, mint: „A szabadkőművesség fekete könyve”; „Hitler, Izrael alapítója”, stb.
Visszafogtam a rosszindulatú nevetést, így csak egy lekezelő, gúnyos mosoly lett belőle. Azért kiderült, hogy nemcsak ilyen típusú könyvek vannak itt. Sőt! Volt egy pár emlékirat, a Solidarność régi harcosaitól, pl. Anna Walentynowicztól, a „pani Solidarność”-tól. (Ő is a szmolenszki balesetben halt meg idén áprilisban.) Meg egy könyv egy híres lengyel bibliakutatótól, aki katolikus pap (a nevét elfelejtettem, talán Waldemar atya, de a vezetékneve tényleg nem jut eszembe). Aki pedig a Bibliát kutatja (és nemzetközileg elismert szaktekintély) az nagyon nem lehet antiszemita. Szóval akárhogy is: nem lehet a „kint” meg a „bent” alapján egyértelmű minőségi különbséget vonni a mindenféle könyvek között, főleg mert „odabent” is volt mindenféle szemét is, amolyan „tudjuk-kik-tehetnek-róla” -típusú könyvek.
Vannak egész kiadók is, amelyek főleg ilyen könyveket adnak ki.
De – és ez fontos – Polákországban szerencsére nem léteznek olyan „nemzeti” könyvesboltok amelyeket Budapesten tömegével találni, és amelyek nálunk a nemzeti kultúra ápolásának és a nemzeti tudományos élet lezüllesztésének (vagy egyes esetekben földig rombolásának) a kettős feladatát tűzték ki maguk elé. (Legalábbis ami a nyelv- és történettudományt illeti.) Vagy, ha léteznek is, nem olyan sűrűen, hogy egész hálózatot alkotnának. (Bocsánat azoktól, akik szeretik az ilyen könyvesboltokat. Bevallom, néha én is be-betérek ilyenekbe, mert mindenféle ordenáré szenny mellett egész jó dolgokat is lehet találni bennük, például néprajz vagy zene témában. Azonkívül én is szeretem a rakamazi Turullal díszített pólókat (feltéve, ha nincsenek rájuk idióta jelszavak is felírva) meg a menő tarsolyokat és honfoglaló süvegeket, meg a hasonló cuccokat, ha nem túl giccsesek.)
És hogy miért nincsenek? Szerintem pontosan azért, mert ilyen könyvvásárok viszont vannak, és ilyen érdekes társasjátékok és történelmi képregények, meg ismeretterjesztésre alakult intézetek. Vagyis, hogy a polákok többsége valahol mégiscsak tud bánni az ország, a nemzet múltjával. (Azért nem mind: november 11-én és az azt követő napokban nekem is meghökkentő volt, milyen nagy tömeg soviniszta és antiszemita vadállat rohangál itt fel-alá, illetve a normális emberek is mennyit tudnak egymással civakodni, és képtelenségeken megsértődni. (Főleg, hogy múlt hétvégén voltak az önkormányzati választások.))
Magyarországon például egyáltalán nem csak a gőzösfejű ideológusok hibája, hogy kezd egészen skizofrén nemzeti történeti tudat kialakulni, hanem igenis a történészszakmáé is. Úgy értem, ha elzárkózunk a nem szakmai közönségtől és belefordulunk saját tudományosságunk áhítatába, akkor még rosszabb is lehet a helyzet. Szükség van a játékos, közérthető ismeretterjesztésre, és ha ezt Magyarországon maguk a történészek, esetenként a hűdekomoly professzorok is felvállalnák, és amellett nem sajnálnának le magasról minden amatőrt, akkor talán nem tekintenék annyian az „akadémikus történészeket” idegen érdekeket kiszolgáló szektának, nem fabrikálnának összeesküvéselméleteket az „írástudók árulásáról”, és a történész szakma visszanyerhetné megtépázott presztízsét. (Más oldalról viszont senki nem méregetne gyanakodva, a lappangó sovinizmustól való félelemmel bárkit, aki hagyományos magyar fegyverek rekonstrukciójával és katonai hagyományőrzéssel foglalkozik, Árpád-sávos pajzsot cipel vagy rovásírást használ, stb.) De erről majd valami más helyen írok inkább.
Ami pedig az ismeretterjesztést illeti: abban sokat tanulhatunk a polákoktól, de persze még többet a britektől. (Tessék megnézni például a magyarul Rrrrrettentő töri címen megjelent sorozat köteteit!)
-Nézze meg, pan! Ilyeneket bent nem talál.
Megnéztem Ilyen címeket láttam hirtelen, mint: „A szabadkőművesség fekete könyve”; „Hitler, Izrael alapítója”, stb.
Visszafogtam a rosszindulatú nevetést, így csak egy lekezelő, gúnyos mosoly lett belőle. Azért kiderült, hogy nemcsak ilyen típusú könyvek vannak itt. Sőt! Volt egy pár emlékirat, a Solidarność régi harcosaitól, pl. Anna Walentynowicztól, a „pani Solidarność”-tól. (Ő is a szmolenszki balesetben halt meg idén áprilisban.) Meg egy könyv egy híres lengyel bibliakutatótól, aki katolikus pap (a nevét elfelejtettem, talán Waldemar atya, de a vezetékneve tényleg nem jut eszembe). Aki pedig a Bibliát kutatja (és nemzetközileg elismert szaktekintély) az nagyon nem lehet antiszemita. Szóval akárhogy is: nem lehet a „kint” meg a „bent” alapján egyértelmű minőségi különbséget vonni a mindenféle könyvek között, főleg mert „odabent” is volt mindenféle szemét is, amolyan „tudjuk-kik-tehetnek-róla” -típusú könyvek.
Vannak egész kiadók is, amelyek főleg ilyen könyveket adnak ki.
De – és ez fontos – Polákországban szerencsére nem léteznek olyan „nemzeti” könyvesboltok amelyeket Budapesten tömegével találni, és amelyek nálunk a nemzeti kultúra ápolásának és a nemzeti tudományos élet lezüllesztésének (vagy egyes esetekben földig rombolásának) a kettős feladatát tűzték ki maguk elé. (Legalábbis ami a nyelv- és történettudományt illeti.) Vagy, ha léteznek is, nem olyan sűrűen, hogy egész hálózatot alkotnának. (Bocsánat azoktól, akik szeretik az ilyen könyvesboltokat. Bevallom, néha én is be-betérek ilyenekbe, mert mindenféle ordenáré szenny mellett egész jó dolgokat is lehet találni bennük, például néprajz vagy zene témában. Azonkívül én is szeretem a rakamazi Turullal díszített pólókat (feltéve, ha nincsenek rájuk idióta jelszavak is felírva) meg a menő tarsolyokat és honfoglaló süvegeket, meg a hasonló cuccokat, ha nem túl giccsesek.)
És hogy miért nincsenek? Szerintem pontosan azért, mert ilyen könyvvásárok viszont vannak, és ilyen érdekes társasjátékok és történelmi képregények, meg ismeretterjesztésre alakult intézetek. Vagyis, hogy a polákok többsége valahol mégiscsak tud bánni az ország, a nemzet múltjával. (Azért nem mind: november 11-én és az azt követő napokban nekem is meghökkentő volt, milyen nagy tömeg soviniszta és antiszemita vadállat rohangál itt fel-alá, illetve a normális emberek is mennyit tudnak egymással civakodni, és képtelenségeken megsértődni. (Főleg, hogy múlt hétvégén voltak az önkormányzati választások.))
Magyarországon például egyáltalán nem csak a gőzösfejű ideológusok hibája, hogy kezd egészen skizofrén nemzeti történeti tudat kialakulni, hanem igenis a történészszakmáé is. Úgy értem, ha elzárkózunk a nem szakmai közönségtől és belefordulunk saját tudományosságunk áhítatába, akkor még rosszabb is lehet a helyzet. Szükség van a játékos, közérthető ismeretterjesztésre, és ha ezt Magyarországon maguk a történészek, esetenként a hűdekomoly professzorok is felvállalnák, és amellett nem sajnálnának le magasról minden amatőrt, akkor talán nem tekintenék annyian az „akadémikus történészeket” idegen érdekeket kiszolgáló szektának, nem fabrikálnának összeesküvéselméleteket az „írástudók árulásáról”, és a történész szakma visszanyerhetné megtépázott presztízsét. (Más oldalról viszont senki nem méregetne gyanakodva, a lappangó sovinizmustól való félelemmel bárkit, aki hagyományos magyar fegyverek rekonstrukciójával és katonai hagyományőrzéssel foglalkozik, Árpád-sávos pajzsot cipel vagy rovásírást használ, stb.) De erről majd valami más helyen írok inkább.
Ami pedig az ismeretterjesztést illeti: abban sokat tanulhatunk a polákoktól, de persze még többet a britektől. (Tessék megnézni például a magyarul Rrrrrettentő töri címen megjelent sorozat köteteit!)
Könyvvásár (november 26-a, péntek)
Végül is nem búsultam sokáig Kolozsvár után. Újra elkezdtem bogarászni Elżbieta Sieniawska leveleit, illetve belevetettem magam Wincenty Witos emlékirataiba és Ryszard Kapuściński Lapidáriumába.
Ma azonban más érdekes dolog is zajlott Stara Warszawában. Mégpedig a Történelmi Könyvek Nagy Vására. Természetesen elmentem rá, mert erről nem hiányozhatok én se, mint afféle történelmi könyvkukac. Biztos lesz egy csomó új, értékes és kőkorszakalkotó mű, amit csak itt lehet kedvezményesen megtalálni – gondoltam.
Az egész esemény –stílusosan- a Királyi Vár alagsorában zajlott. Az ember besétált az épületbe, lement a múzeumi ruhatárba, ott balra fordult, és máris megérkezett az alagsori helyiséghez. A könyvvásárnak teret adó helyiségbe vezető ajtó előtt egy cserkész állt, aki minden ideérkező kezébe egy belépőjegyet nyomott, az alábbi felirattal: „A belépés ingyenes.”
(Hogy ez minek…?)
Az első, kisebb helyiségben voltak az antik könyvek, mindenféle árusoktól, a nagyobb helyiségben pedig (ahová mozgólépcsőn lehetett lejutni) az újdonságok. Minden kiadónak külön standja volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Szóval egészen olyan volt, mint Magyarországon az Ünnepi Könyvhét szokott lenni, csak azzal a különbséggel, hogy ez egy tudományágra volt kihegyezve: a történelemre.
El voltam varázsolva a szép látványtól. Elindultam körbenézni, hogy milyen könyvek jelentek meg mostanában. Nézegettem. Főleg hadtörténet. Mentem tovább. Még mindig hadtörténet. Nem rossz. Továbbhaladva találtam még néhány standot, amelyeken főleg hadtörténeti témájú könyvek voltak, és olyanokat is, amelyeken a könyvek többsége a hadtörténet témaköréről szólt.
Hm. Tudni lehet rólam, hogy szeretem a hadtörténeti témájú könyveket. (Nagy rajongója vagyok pl. Somogyi Győzőnek, a huszárrajzolónak, a salföldi festőművésznek, az V. (Radetzky) Huszárezred zászlótartójának, aki főleg az 1848-as honvédegyenruhákról készített albumaival vált ismertté, de ezenkívül egy csomó más korszak magyar hadiviseleteit is megfestette.) De ezen én is meglepődtem. Korábban mindig azt hittem, hogy azért találok Polákországban mindig ilyen mennyiségű katonasággal foglalkozó könyvet, mert engem az ilyenek érdekelnek, odavonzanak magukhoz. De kiderült, hogy nem. Ha nem figyelnék mindenhol fel az ilyenekre, akkor is mindenhol belebotlanék, még elmenekülni sem tudnék előle. (Még szerencse, hogy nem is akarok.) A polákok hadsereg iránti rajongása, érdeklődése nem csökken, az ilyen történetekre való mohó kíváncsiságuk szinte már-már kielégíthetetlennek látszik. Nem csak a kifejezetten hadtörténetre szakosodott Bellona Kiadó standjánál találni katonai albumokat, és csataleírásokat, hanem… egyszerűen mindenhol. Ha mondjuk az egyik eladóhoz azzal mennél oda, hogy egy ilyen című könyvet keresel, hogy: A Varsói Hercegség egyenruhái 1809-1813 (vagy: A lengyel-bolsevik háború 1920-1922; vagy: A grünwaldi csata 1410; vagy: A varsói felkelés 1944), az illető árus valószínűleg rögtön mutatna belőle ötöt csak a maga standjánál, és hozzátenné, hogy a következő standnál még más öt ilyet találsz.
Na persze lehet, hogy eltúlzom. Nyilván nem csak ilyen könyvek vannak, de mindenképpen ez a többség. Emellett a legtöbb könyv szép, nagy, színes, albumszerű, tele képekkel, ahogy ez manapság lenni szokott. (Megállapítható, hogy ez a könyvvásár egyáltalán nem kizárólag a szakmának szól sőt! Éppen a nagyközönségnek. Sok a könnyed stílusú, ismeretterjesztő mű. A történelmi ismeretterjesztés a polákok egyik erőssége. Na, erről még majd mondok valamit kicsivel lejjebb.) A lengyel témájú könyvek egyébként szintén hatalmas többségben vannak a külföldiekhez képest. De talán ez sem annyira meglepő.
Azért emellett is színesnek tűnik a kínálat. Vagy csak szó szerint színes, de nem annyira sokféle, mint az ember remélné? Megyek tovább, időnként el-elidőzve egy-egy helyen. Sok könyv szól a szamurájokról. Itt van egy színes, rajzos album a harmincéves háborúról, és az azt követő harcokról. Lám, ez érdekes. Minden fejezet egy-egy leírásból áll valamelyik akkori állam hadseregéről, és szép nagy színes rajzok hozzá +fényképek ólomkatonákról. Érdekes, mert az ólomkatonák egy része is nevesítve van. Pl. ez a délceg, hosszúhajú, díszes ruhájú lovas itt a rajnai Ruppert herceg, I. Charles angol király hadvezére, aki az angol polgárháborúban vezette harcba a királypárti erőket a parlamentaristák ellen. Ez a zömök, erős szakállas alak itt Gustav Adolf svéd király. És így tovább.
Nocsak, és az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről is van benne egy leírás. (Furcsa, mert a könyv eleje azt írta, hogy a nyugat-európai haderőkről fog szólni. De ha a harmincéves háborúról van szó, akkor érthető, hogy belevették. A leírás elsősorban Bethlen Gábor hadseregszervezéséről szól. Bár az ő részvétele a harmincéves háborúban viszonylag rövid időt jelent, de az annál eredményesebb volt: az erdélyi sereg, ha jól emlékszem kétszer is szinte Bécsig ment el, és amellett közben mindkét alkalommal kinyírták a császári sereg egy-egy legtapasztaltabb és legharcedzettebb francia származású tábornokát. Bonaventura Bouquoyt Érsekújvár alatt a magyar kopjások szúrták keresztül, Henri Dampierre-t Pozsonynál egy hajdú lőtte fejbe. Aztán végül sosem tudták Bécset elfoglalni, ezért mindig vagy visszavonultak, vagy békét kötöttek.) De ehhez csak egy kép van: egy ólomkatona. Egy vágtató lovas, akit én Botondnak mondanék súlyos csatabárdja, hosszú, kaftánszerű köntöse, és a honfoglaláskort idéző süvege alapján. A képaláírás azonban ezt mondja: „Szekler”. Azaz: székely. (A polákok változó módon hol Szeklernek, hol Seklernek, hol Sieklernek hívják ezt a népet, hol megmaradnak a magyar változat mellett.) Kár, hogy nem ismerik az alkotók azt az albumot, amit szintén Somogyi Győző készített az Erdélyi Fejedelemség hadseregének viseleteiről, abból akár be lehetett volna szúrni ide is egy-két ábrát.
Itt van aztán egy érdekes, kétnyelvű tanulmánykötet Báthory Istvánról. Magyar és lengyel történészek egyaránt írtak bele. Pl. az én Szymon barátomnak is itt van egy tanulmánya, „Mi nem leszünk neki erdélyiek” címmel. Ez arról szól, hogy az ellenzék, a király lengyel kritikusai miket kifogásoltak „Stefan királyban” és politikájában. (Gondolom az is idegesítette őket, hogy Báthory nem tud rendesen megszólalni lengyelül; bár néha próbálkozott, de aztán mindig inkább átváltott latinra.)
Meg itt van Norman Davies legújabb könyve is. A címe: Elveszett királyságok. Ma már nem létező európai államokról szól (pl. Burgundia, Savoya), illetve a történelemben csak rövid ideig önálló államokról, amiknek viszont megmaradt az öntudatuk, így most újra vannak (Írország, Crna Gora), illetve ma már nem létező birodalmakról (Bizánci Birodalom, Szovjetunió). Norman Davies (aki egyébként angol, de a felesége lengyelke, és ő maga is remekül beszél lengyelül) annyira népszerű történész, hogy most már akármit írhat, biztos, hogy vinni fogják, mint a cukrot. Ő volt ugyanis az, aki a ’80-as években angolként megírta Polákország történetét, ha jól emlékszem God’s Playground (Az Isten játszótere) címen. Hamar lett a kötetnek lengyel fordítása is (Boże igrzysko), és eszméletlenül népszerű lett Polákországban. Egyrészt magával ragadó, ironikus és kritikus stílusa miatt. Másrészt mert sokan érdekesnek tartották, hogy valaki kívülről ír ennyire részletes könyvet a hazájukról. Legfőképpen azonban azért, mert a kötet majdhogynem be volt tiltva a hadiállapot utáni Polákországban, merthogy minden kertelés nélkül szólt olyan témákról, amikről akkoriban, hát hogy is mondjam, nemigen bátorították vitákra az embereket. A ’90-es években Davies kiegészítette a könyvet az azóta történt eseményekkel is, így többször újra kiadták, máig is sokan olvassák. Magyarul is megvan, egyszerűen Lengyelország története címen. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a lengyel történelem, bár abban nem vagyok biztos, hogyha nagyvonalakban akarod megismerni az ország teljes történetét, alapvetésként, akkor érdemes pont ezzel kezdeni. Vannak dolgok, amiket eléggé elken, átugrik, vagy feláldoz a hatásvadászat oltárán. De hasznosnak mindenképpen hasznos és kellőképpen szórakoztató. Mivel pedig azóta Davies a varsói felkelés történetét is megírta, úgy hogy egész Európában híres lett vele, a polákok most már örökre hálásak lesznek neki és szívükbe zárták pan Normant. Mostanában azért már merik némileg kritizálni is. Sokakat bosszant például, hogy Mr Davies nemigen töri magát a levéltári pepecseléssel, megelégszik másodlagos források és szakirodalom gyűjtésével. De ha ezt pont én vetném a szemére, akkor elkezdhetném keresni a gerendát a saját szememben, mert sajnos én is hasonlóképpen vagyok lusta. Amúgy nemrég volt közönségtalálkozó vele; eléggé sajnáltam is, hogy csak későn tudtam meg, és nem mentem el rá.
Egyvalamiről nem találok sehol semmiféle könyvet (ha már hadtörténet): az Armia Ludowáról (Népi Hadseregről). Vagyis arról a haderőről, amelyet a II. világháború alatt a szovjetek szerveztek meg azokból a hadifoglyokból, akiket nem lőttek főbe Katyńban, Harkovban, vagy más helyeken. Ezek a jóemberek aztán a szovjetek oldalán térhettek vissza a hazájukba, mint „felszabadítók”. Sokáig csak őket lehetett emlegetni, mint a németeknek ellenálló lengyel hadsereget; készült ugye egy szórakoztató filmsorozat is róluk, a már emlegetett Négy páncélos és a kutya. De mindamellett, hogy ezt a sorozatot a polákok máig is imádják, ennek a hadseregnek a történetét nemigen kutatja ma már senki. Mintha kicsit átestek volna a ló másik oldalára ezzel: az igazi lengyel hős az, aki otthon a titkos Armia Krajowa (Honi Hadsereg- AK) partizánalakulataiban harcolt, vagy a brit légierőben, a francia páncélosok és ellenállók között, vagy Európa más részein. Pedig akik az Armia Ludowa tagjai voltak, azok tényleg nem tehettek semmiről. Arról sem, hogy nem végezték ki őket, arról sem, hogy a szovjetek mellett kellett harcolniuk. És amellett tényleg ők is vitézül harcoltak, és megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Amire még kíváncsi lennék, hogy vannak-e, azok a történelmi képregények. Ezeknek errefelé nagy hagyományaik vannak. És jók is. Például a varsói felkelés 60. évfordulóján, 2004-ben kifejezetten hirdettek is képregényrajzolói pályázatot az események emlékére, és meg is jelentették a legjobb műveket. Meg aztán ott van az én kedvenc képregénysorozatom: A Fehér Sastoll őrzői. Ez egy igazán szórakoztató mű, ismeretterjesztő jellegű is, mert több korszakon végigmegy, de egyáltalán nem szájbarágós, amolyan igazi jóféle misztikus történelmi mese. Nagyjából a következőről szól: A Kr. u. IX. században, a szláv törzsek felett uralkodó kegyetlen Popiel idejében egy Witosz nevű legényke egy fehér sastollat talál, amely csodát tesz: elősegíti, hogy Witosz megszökhessen Popiel fogságából, és segíthessen a későbbi lengyel királyok ősének, Piastnak megdönteni Popiel uralmát. (Egyébként erről a harcról szól, a már emlegetett Régi mese is, csak ott nem Piast, hanem a fia, Ziemowit győzi le Popielt.) Innentől kezdve Witosz leszármazottjai, a Witoszowicok lesznek a Fehér Sastoll őrzői: mindegyikük valamelyik lengyel király mellett szolgál, és ha a szükség úgy hozza, egyszer mindegyikük talál egy fehér sastollat, ami csodát tesz, hogy az adott generáció tagja megsegíthesse a királyát. Nekem három rész van meg ebből a sorozatból: Az elsőben (Perun fája) Witosz dédunokája, Jaksa menti meg a toll segítségével Piast ükunokájának, Mieszko fejedelemnek a feleségét, a cseh Dobravát a gonosz Wichmann germán vezértől (kb. 967 táján). A másikban (Valois kincse) 1574-ben, mikor az egy évvel azelőtt megválasztott király Henryk Walezjusz (Henri Valois) megpróbál visszaszökni Franciaországba, Jędrzej Witoszowic a nyomában ered, és megakadályozza, hogy a szökevény király a teljes lengyel kincstárat is magával vigye; és azt sem hagyja, hogy ugyanez a kincs rablók kezébe jusson. A harmadikban (Velikije Luki alatt) Jędrzej öccse, Jakub Witoszowic menti meg a Sastoll segítségével Velikije Luki ostroma közben az orosz fogságtól az álruhás Báthory Istvánt. (Ezt a két utóbbi történetet én lefordítottam magyarra, úgyhogy akit érdekel, annak sízvesen megmutatom. De a képregény egyébként alapból is kétnyelvű: lengyel-angol, hogy méginkább szolgálja az ismeretterjesztést. Igaz, hogy az angol szövegben van egy-két nyakatekert félrefordítás.)
De most én egy másik képregényt szeretnék megkeresni, ami egy egészen speciális, Jules Verne regényeire emlékeztető sci-fi. Szintén csak néhány éve készült. A címe: Az Első Brigád. (Ez egy híres lengyel légionista induló címe is.) Ez meg arról szól, hogy valamikor 1901 táján a Szibériába száműzött torzonborz lengyel fogoly, Józef (aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik), felfedez a tajgán egy bádogból összetákolt hatalmas gőzgépet, amiről kiderül, hogy egy azonosítatlan repülő tárgy, mintha a Nautilus mása lenne. Ebből a micsodából kiszáll egy legmodernebb fegyverekkel ellátott lengyel tudós, meg egy kedélyes feketebőrű haverja, és mindenféle kalandok közepette megmentik Józefet, segítenek neki megszökni, visszajutni Warszawába és Wilno-ba, hogy tovább szervezhesse a lengyel ellenállást. A legvégén Józef megborotválkozik, csak hatalmas bajszát hagyja a helyén, és az olvasó (ha eddig nem ismerte volna fel), ekkor rájön, hogy ő nem más, mint Józef Piłsudski.
De mennyi ötlet van ebben az egészben! A polákok mernek játszani egy kicsit saját történelmükkel, anélkül, hogy nagyon megváltoztatni akarnák. (Arról nem is beszélve, milyen jópofa, hogy az oroszok végig cirill betűkkel beszélnek, de ha mondjuk egy kozák lő, akkor a puskája fölé is ez van írva, hogy „Бyмм!”)
Nade most ilyeneket sajnos nem találtam. Úgy általában nem árultak itt képregényeket. Volt viszont más. Például egy csomó társasjáték. Ezek is történelmi témájúak. Van ezek között is ismeretterjesztő, és van csak szimplán szórakoztató is. Például az előbbi kategóriába tartozik az a társasjáték amellyel a krakkói Wawelt lehet bejárni, virtuálisan. Egy bizonyos kincset kell megtalálni a királyi palotában, I. Zygmunt király reneszánsz udvarában. Közben bele lehet keveredni mindenféle udvari intrikákba, keresztbe lehet tenni az ellenfélnek, kell válaszolni műveltségi kérdésekre, meg minden ilyesmi. Nagyon érdekes lehet. Van aztán olyan játék, amiben a grünwaldi csatát lehet lejátszani. (Jó, jó, mondom én, de ki akarna a keresztesekkel lenni a polákok és a litvánok ellenében, hacsak nem egy lengyel és egy német játszik éppen egymás ellen?) De mint megtudtam ugyanazok, akik ezt a waweli játékot kitalálták, készítettek már olyan ismeretterjesztő társasokat is, amelyek Karol Wojtyła (II. Jan Paweł pápa), Szent Benedictus vagy Szent Francesco d’Assisi életén alapultak. Jópofa, nem?
Nekem mindemellett két stratégiai játék fogta meg leginkább a figyelmemet. Ezekben az volt a legjobb, hogy le lehetett ülni, és játszani egy próbajátékot az eladókkal. Az egyik inkább azért érdekes, mert egészen élethű, történelmileg hitelesen, a legapróbb részletekig kidolgozott makettfigurákkal játsszák. (Ugyanakkor ezek a figurák nagyon picik, ezért az emberben méginkább csodálatot kelt a kidolgozottságuk.) Ebben egy csatát lehet lejátszani, lengyel, kozák, török és tatár egységekkel. (A legvalószínűbb alapszituáció tehát az, hogy a Köztársaság hadserege lengyel és kozák egységekkel csatázik az Oszmán Birodalom, krími tatár segédcsapatokkal kiegészített serege ellen. Az egyes csapattesteket egyébként külön-külön is meg lehet vásárolni, de ha már teljes készletünk van (ami persze egy vagyonba kerül), akkor nemcsak RzP-OTB ütközetet játszhatunk le, hanem akár a Hmelnickij-felkelés valamelyik csatáját is, ahol, a kozákok és a tatárok harcolnak a polákok ellen, de elképzelhető olyan szituáció is, hogy a tatárok a polákok mellett vannak… Mindegy, szóval sokféle összeállítás lehetséges.) Ebben a játékban tízoldalú dobókockákkal kell dobni (aki játszott már M.A.G.U.S.-t, az tudja, az milyen), de érzésem szerint több szerepe van benne a szerencsének, mint mondjuk egy Risk-partiban. Ami miatt ez a játék tetszik, az tényleg a figurák élethűsége és korhűsége, és hogy tényleg térben lehet mozgatni a csapatokat, van jelentősége, milyen messze vagyunk egymástól, stb.
De a kedvencem mégsem ez volt, hanem a másik, egy táblás játék, amely az angliai csatát szimulálja. Ebben aztán viszont tényleg hatalmas szerepe van a stratégiának, a megfelelő lépések kombinációjának. A lényeg: az egyik fél a Luftwaffe, a másik a Royal Airforce gépeivel van. Előbbi négy vadászgépből és egy bombázóból áll, amelyek Franciaország partjairól szállnak fel. A cél: a bombázót Londonig eljuttatni. Ha ez sikerül, a német fél győzött, ha ellenben a szövetséges vadászgépek lelövik a bombázót, akkor ők a győztesek. Az egészben az a lényeg, hogy nem mindegy, hogy egymáshoz képest hogy mozgatod a gépeidet, és hogy kikerülni, vagy inkább levadászni próbálod a másikat. Ja, érdekesség még: csata esetén különleges dobókockákkal kell dobni, amelyeknek három oldalán a Wehrmacht fekete-fehér keresztje, a másik hármon pedig a brit, a cseh és a lengyel légierő jelképei vannak. Ha Wehrmacht-jelet dobsz, a német gép talált, ha szövetséges-jelet, akkor a RAF-gép. Hát ez a játék nekem eszméletlenül bejött. Kaptam egy kockát emlékbe, majd megmutatom. (A mi csatánk egyébként húsz percig tartott, de az eladó azt mondta látott már nagyon profi embereket, akik háromnegyed óra alatt sem bírtak egymással.)
Hogy végül is mit vettem mindezek közül? Nem árulom el, inkább majd meglátjátok, ha köztetek leszek újra.
Ma azonban más érdekes dolog is zajlott Stara Warszawában. Mégpedig a Történelmi Könyvek Nagy Vására. Természetesen elmentem rá, mert erről nem hiányozhatok én se, mint afféle történelmi könyvkukac. Biztos lesz egy csomó új, értékes és kőkorszakalkotó mű, amit csak itt lehet kedvezményesen megtalálni – gondoltam.
Az egész esemény –stílusosan- a Királyi Vár alagsorában zajlott. Az ember besétált az épületbe, lement a múzeumi ruhatárba, ott balra fordult, és máris megérkezett az alagsori helyiséghez. A könyvvásárnak teret adó helyiségbe vezető ajtó előtt egy cserkész állt, aki minden ideérkező kezébe egy belépőjegyet nyomott, az alábbi felirattal: „A belépés ingyenes.”
(Hogy ez minek…?)
Az első, kisebb helyiségben voltak az antik könyvek, mindenféle árusoktól, a nagyobb helyiségben pedig (ahová mozgólépcsőn lehetett lejutni) az újdonságok. Minden kiadónak külön standja volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Szóval egészen olyan volt, mint Magyarországon az Ünnepi Könyvhét szokott lenni, csak azzal a különbséggel, hogy ez egy tudományágra volt kihegyezve: a történelemre.
El voltam varázsolva a szép látványtól. Elindultam körbenézni, hogy milyen könyvek jelentek meg mostanában. Nézegettem. Főleg hadtörténet. Mentem tovább. Még mindig hadtörténet. Nem rossz. Továbbhaladva találtam még néhány standot, amelyeken főleg hadtörténeti témájú könyvek voltak, és olyanokat is, amelyeken a könyvek többsége a hadtörténet témaköréről szólt.
Hm. Tudni lehet rólam, hogy szeretem a hadtörténeti témájú könyveket. (Nagy rajongója vagyok pl. Somogyi Győzőnek, a huszárrajzolónak, a salföldi festőművésznek, az V. (Radetzky) Huszárezred zászlótartójának, aki főleg az 1848-as honvédegyenruhákról készített albumaival vált ismertté, de ezenkívül egy csomó más korszak magyar hadiviseleteit is megfestette.) De ezen én is meglepődtem. Korábban mindig azt hittem, hogy azért találok Polákországban mindig ilyen mennyiségű katonasággal foglalkozó könyvet, mert engem az ilyenek érdekelnek, odavonzanak magukhoz. De kiderült, hogy nem. Ha nem figyelnék mindenhol fel az ilyenekre, akkor is mindenhol belebotlanék, még elmenekülni sem tudnék előle. (Még szerencse, hogy nem is akarok.) A polákok hadsereg iránti rajongása, érdeklődése nem csökken, az ilyen történetekre való mohó kíváncsiságuk szinte már-már kielégíthetetlennek látszik. Nem csak a kifejezetten hadtörténetre szakosodott Bellona Kiadó standjánál találni katonai albumokat, és csataleírásokat, hanem… egyszerűen mindenhol. Ha mondjuk az egyik eladóhoz azzal mennél oda, hogy egy ilyen című könyvet keresel, hogy: A Varsói Hercegség egyenruhái 1809-1813 (vagy: A lengyel-bolsevik háború 1920-1922; vagy: A grünwaldi csata 1410; vagy: A varsói felkelés 1944), az illető árus valószínűleg rögtön mutatna belőle ötöt csak a maga standjánál, és hozzátenné, hogy a következő standnál még más öt ilyet találsz.
Na persze lehet, hogy eltúlzom. Nyilván nem csak ilyen könyvek vannak, de mindenképpen ez a többség. Emellett a legtöbb könyv szép, nagy, színes, albumszerű, tele képekkel, ahogy ez manapság lenni szokott. (Megállapítható, hogy ez a könyvvásár egyáltalán nem kizárólag a szakmának szól sőt! Éppen a nagyközönségnek. Sok a könnyed stílusú, ismeretterjesztő mű. A történelmi ismeretterjesztés a polákok egyik erőssége. Na, erről még majd mondok valamit kicsivel lejjebb.) A lengyel témájú könyvek egyébként szintén hatalmas többségben vannak a külföldiekhez képest. De talán ez sem annyira meglepő.
Azért emellett is színesnek tűnik a kínálat. Vagy csak szó szerint színes, de nem annyira sokféle, mint az ember remélné? Megyek tovább, időnként el-elidőzve egy-egy helyen. Sok könyv szól a szamurájokról. Itt van egy színes, rajzos album a harmincéves háborúról, és az azt követő harcokról. Lám, ez érdekes. Minden fejezet egy-egy leírásból áll valamelyik akkori állam hadseregéről, és szép nagy színes rajzok hozzá +fényképek ólomkatonákról. Érdekes, mert az ólomkatonák egy része is nevesítve van. Pl. ez a délceg, hosszúhajú, díszes ruhájú lovas itt a rajnai Ruppert herceg, I. Charles angol király hadvezére, aki az angol polgárháborúban vezette harcba a királypárti erőket a parlamentaristák ellen. Ez a zömök, erős szakállas alak itt Gustav Adolf svéd király. És így tovább.
Nocsak, és az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről is van benne egy leírás. (Furcsa, mert a könyv eleje azt írta, hogy a nyugat-európai haderőkről fog szólni. De ha a harmincéves háborúról van szó, akkor érthető, hogy belevették. A leírás elsősorban Bethlen Gábor hadseregszervezéséről szól. Bár az ő részvétele a harmincéves háborúban viszonylag rövid időt jelent, de az annál eredményesebb volt: az erdélyi sereg, ha jól emlékszem kétszer is szinte Bécsig ment el, és amellett közben mindkét alkalommal kinyírták a császári sereg egy-egy legtapasztaltabb és legharcedzettebb francia származású tábornokát. Bonaventura Bouquoyt Érsekújvár alatt a magyar kopjások szúrták keresztül, Henri Dampierre-t Pozsonynál egy hajdú lőtte fejbe. Aztán végül sosem tudták Bécset elfoglalni, ezért mindig vagy visszavonultak, vagy békét kötöttek.) De ehhez csak egy kép van: egy ólomkatona. Egy vágtató lovas, akit én Botondnak mondanék súlyos csatabárdja, hosszú, kaftánszerű köntöse, és a honfoglaláskort idéző süvege alapján. A képaláírás azonban ezt mondja: „Szekler”. Azaz: székely. (A polákok változó módon hol Szeklernek, hol Seklernek, hol Sieklernek hívják ezt a népet, hol megmaradnak a magyar változat mellett.) Kár, hogy nem ismerik az alkotók azt az albumot, amit szintén Somogyi Győző készített az Erdélyi Fejedelemség hadseregének viseleteiről, abból akár be lehetett volna szúrni ide is egy-két ábrát.
Itt van aztán egy érdekes, kétnyelvű tanulmánykötet Báthory Istvánról. Magyar és lengyel történészek egyaránt írtak bele. Pl. az én Szymon barátomnak is itt van egy tanulmánya, „Mi nem leszünk neki erdélyiek” címmel. Ez arról szól, hogy az ellenzék, a király lengyel kritikusai miket kifogásoltak „Stefan királyban” és politikájában. (Gondolom az is idegesítette őket, hogy Báthory nem tud rendesen megszólalni lengyelül; bár néha próbálkozott, de aztán mindig inkább átváltott latinra.)
Meg itt van Norman Davies legújabb könyve is. A címe: Elveszett királyságok. Ma már nem létező európai államokról szól (pl. Burgundia, Savoya), illetve a történelemben csak rövid ideig önálló államokról, amiknek viszont megmaradt az öntudatuk, így most újra vannak (Írország, Crna Gora), illetve ma már nem létező birodalmakról (Bizánci Birodalom, Szovjetunió). Norman Davies (aki egyébként angol, de a felesége lengyelke, és ő maga is remekül beszél lengyelül) annyira népszerű történész, hogy most már akármit írhat, biztos, hogy vinni fogják, mint a cukrot. Ő volt ugyanis az, aki a ’80-as években angolként megírta Polákország történetét, ha jól emlékszem God’s Playground (Az Isten játszótere) címen. Hamar lett a kötetnek lengyel fordítása is (Boże igrzysko), és eszméletlenül népszerű lett Polákországban. Egyrészt magával ragadó, ironikus és kritikus stílusa miatt. Másrészt mert sokan érdekesnek tartották, hogy valaki kívülről ír ennyire részletes könyvet a hazájukról. Legfőképpen azonban azért, mert a kötet majdhogynem be volt tiltva a hadiállapot utáni Polákországban, merthogy minden kertelés nélkül szólt olyan témákról, amikről akkoriban, hát hogy is mondjam, nemigen bátorították vitákra az embereket. A ’90-es években Davies kiegészítette a könyvet az azóta történt eseményekkel is, így többször újra kiadták, máig is sokan olvassák. Magyarul is megvan, egyszerűen Lengyelország története címen. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a lengyel történelem, bár abban nem vagyok biztos, hogyha nagyvonalakban akarod megismerni az ország teljes történetét, alapvetésként, akkor érdemes pont ezzel kezdeni. Vannak dolgok, amiket eléggé elken, átugrik, vagy feláldoz a hatásvadászat oltárán. De hasznosnak mindenképpen hasznos és kellőképpen szórakoztató. Mivel pedig azóta Davies a varsói felkelés történetét is megírta, úgy hogy egész Európában híres lett vele, a polákok most már örökre hálásak lesznek neki és szívükbe zárták pan Normant. Mostanában azért már merik némileg kritizálni is. Sokakat bosszant például, hogy Mr Davies nemigen töri magát a levéltári pepecseléssel, megelégszik másodlagos források és szakirodalom gyűjtésével. De ha ezt pont én vetném a szemére, akkor elkezdhetném keresni a gerendát a saját szememben, mert sajnos én is hasonlóképpen vagyok lusta. Amúgy nemrég volt közönségtalálkozó vele; eléggé sajnáltam is, hogy csak későn tudtam meg, és nem mentem el rá.
Egyvalamiről nem találok sehol semmiféle könyvet (ha már hadtörténet): az Armia Ludowáról (Népi Hadseregről). Vagyis arról a haderőről, amelyet a II. világháború alatt a szovjetek szerveztek meg azokból a hadifoglyokból, akiket nem lőttek főbe Katyńban, Harkovban, vagy más helyeken. Ezek a jóemberek aztán a szovjetek oldalán térhettek vissza a hazájukba, mint „felszabadítók”. Sokáig csak őket lehetett emlegetni, mint a németeknek ellenálló lengyel hadsereget; készült ugye egy szórakoztató filmsorozat is róluk, a már emlegetett Négy páncélos és a kutya. De mindamellett, hogy ezt a sorozatot a polákok máig is imádják, ennek a hadseregnek a történetét nemigen kutatja ma már senki. Mintha kicsit átestek volna a ló másik oldalára ezzel: az igazi lengyel hős az, aki otthon a titkos Armia Krajowa (Honi Hadsereg- AK) partizánalakulataiban harcolt, vagy a brit légierőben, a francia páncélosok és ellenállók között, vagy Európa más részein. Pedig akik az Armia Ludowa tagjai voltak, azok tényleg nem tehettek semmiről. Arról sem, hogy nem végezték ki őket, arról sem, hogy a szovjetek mellett kellett harcolniuk. És amellett tényleg ők is vitézül harcoltak, és megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Amire még kíváncsi lennék, hogy vannak-e, azok a történelmi képregények. Ezeknek errefelé nagy hagyományaik vannak. És jók is. Például a varsói felkelés 60. évfordulóján, 2004-ben kifejezetten hirdettek is képregényrajzolói pályázatot az események emlékére, és meg is jelentették a legjobb műveket. Meg aztán ott van az én kedvenc képregénysorozatom: A Fehér Sastoll őrzői. Ez egy igazán szórakoztató mű, ismeretterjesztő jellegű is, mert több korszakon végigmegy, de egyáltalán nem szájbarágós, amolyan igazi jóféle misztikus történelmi mese. Nagyjából a következőről szól: A Kr. u. IX. században, a szláv törzsek felett uralkodó kegyetlen Popiel idejében egy Witosz nevű legényke egy fehér sastollat talál, amely csodát tesz: elősegíti, hogy Witosz megszökhessen Popiel fogságából, és segíthessen a későbbi lengyel királyok ősének, Piastnak megdönteni Popiel uralmát. (Egyébként erről a harcról szól, a már emlegetett Régi mese is, csak ott nem Piast, hanem a fia, Ziemowit győzi le Popielt.) Innentől kezdve Witosz leszármazottjai, a Witoszowicok lesznek a Fehér Sastoll őrzői: mindegyikük valamelyik lengyel király mellett szolgál, és ha a szükség úgy hozza, egyszer mindegyikük talál egy fehér sastollat, ami csodát tesz, hogy az adott generáció tagja megsegíthesse a királyát. Nekem három rész van meg ebből a sorozatból: Az elsőben (Perun fája) Witosz dédunokája, Jaksa menti meg a toll segítségével Piast ükunokájának, Mieszko fejedelemnek a feleségét, a cseh Dobravát a gonosz Wichmann germán vezértől (kb. 967 táján). A másikban (Valois kincse) 1574-ben, mikor az egy évvel azelőtt megválasztott király Henryk Walezjusz (Henri Valois) megpróbál visszaszökni Franciaországba, Jędrzej Witoszowic a nyomában ered, és megakadályozza, hogy a szökevény király a teljes lengyel kincstárat is magával vigye; és azt sem hagyja, hogy ugyanez a kincs rablók kezébe jusson. A harmadikban (Velikije Luki alatt) Jędrzej öccse, Jakub Witoszowic menti meg a Sastoll segítségével Velikije Luki ostroma közben az orosz fogságtól az álruhás Báthory Istvánt. (Ezt a két utóbbi történetet én lefordítottam magyarra, úgyhogy akit érdekel, annak sízvesen megmutatom. De a képregény egyébként alapból is kétnyelvű: lengyel-angol, hogy méginkább szolgálja az ismeretterjesztést. Igaz, hogy az angol szövegben van egy-két nyakatekert félrefordítás.)
De most én egy másik képregényt szeretnék megkeresni, ami egy egészen speciális, Jules Verne regényeire emlékeztető sci-fi. Szintén csak néhány éve készült. A címe: Az Első Brigád. (Ez egy híres lengyel légionista induló címe is.) Ez meg arról szól, hogy valamikor 1901 táján a Szibériába száműzött torzonborz lengyel fogoly, Józef (aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik), felfedez a tajgán egy bádogból összetákolt hatalmas gőzgépet, amiről kiderül, hogy egy azonosítatlan repülő tárgy, mintha a Nautilus mása lenne. Ebből a micsodából kiszáll egy legmodernebb fegyverekkel ellátott lengyel tudós, meg egy kedélyes feketebőrű haverja, és mindenféle kalandok közepette megmentik Józefet, segítenek neki megszökni, visszajutni Warszawába és Wilno-ba, hogy tovább szervezhesse a lengyel ellenállást. A legvégén Józef megborotválkozik, csak hatalmas bajszát hagyja a helyén, és az olvasó (ha eddig nem ismerte volna fel), ekkor rájön, hogy ő nem más, mint Józef Piłsudski.
De mennyi ötlet van ebben az egészben! A polákok mernek játszani egy kicsit saját történelmükkel, anélkül, hogy nagyon megváltoztatni akarnák. (Arról nem is beszélve, milyen jópofa, hogy az oroszok végig cirill betűkkel beszélnek, de ha mondjuk egy kozák lő, akkor a puskája fölé is ez van írva, hogy „Бyмм!”)
Nade most ilyeneket sajnos nem találtam. Úgy általában nem árultak itt képregényeket. Volt viszont más. Például egy csomó társasjáték. Ezek is történelmi témájúak. Van ezek között is ismeretterjesztő, és van csak szimplán szórakoztató is. Például az előbbi kategóriába tartozik az a társasjáték amellyel a krakkói Wawelt lehet bejárni, virtuálisan. Egy bizonyos kincset kell megtalálni a királyi palotában, I. Zygmunt király reneszánsz udvarában. Közben bele lehet keveredni mindenféle udvari intrikákba, keresztbe lehet tenni az ellenfélnek, kell válaszolni műveltségi kérdésekre, meg minden ilyesmi. Nagyon érdekes lehet. Van aztán olyan játék, amiben a grünwaldi csatát lehet lejátszani. (Jó, jó, mondom én, de ki akarna a keresztesekkel lenni a polákok és a litvánok ellenében, hacsak nem egy lengyel és egy német játszik éppen egymás ellen?) De mint megtudtam ugyanazok, akik ezt a waweli játékot kitalálták, készítettek már olyan ismeretterjesztő társasokat is, amelyek Karol Wojtyła (II. Jan Paweł pápa), Szent Benedictus vagy Szent Francesco d’Assisi életén alapultak. Jópofa, nem?
Nekem mindemellett két stratégiai játék fogta meg leginkább a figyelmemet. Ezekben az volt a legjobb, hogy le lehetett ülni, és játszani egy próbajátékot az eladókkal. Az egyik inkább azért érdekes, mert egészen élethű, történelmileg hitelesen, a legapróbb részletekig kidolgozott makettfigurákkal játsszák. (Ugyanakkor ezek a figurák nagyon picik, ezért az emberben méginkább csodálatot kelt a kidolgozottságuk.) Ebben egy csatát lehet lejátszani, lengyel, kozák, török és tatár egységekkel. (A legvalószínűbb alapszituáció tehát az, hogy a Köztársaság hadserege lengyel és kozák egységekkel csatázik az Oszmán Birodalom, krími tatár segédcsapatokkal kiegészített serege ellen. Az egyes csapattesteket egyébként külön-külön is meg lehet vásárolni, de ha már teljes készletünk van (ami persze egy vagyonba kerül), akkor nemcsak RzP-OTB ütközetet játszhatunk le, hanem akár a Hmelnickij-felkelés valamelyik csatáját is, ahol, a kozákok és a tatárok harcolnak a polákok ellen, de elképzelhető olyan szituáció is, hogy a tatárok a polákok mellett vannak… Mindegy, szóval sokféle összeállítás lehetséges.) Ebben a játékban tízoldalú dobókockákkal kell dobni (aki játszott már M.A.G.U.S.-t, az tudja, az milyen), de érzésem szerint több szerepe van benne a szerencsének, mint mondjuk egy Risk-partiban. Ami miatt ez a játék tetszik, az tényleg a figurák élethűsége és korhűsége, és hogy tényleg térben lehet mozgatni a csapatokat, van jelentősége, milyen messze vagyunk egymástól, stb.
De a kedvencem mégsem ez volt, hanem a másik, egy táblás játék, amely az angliai csatát szimulálja. Ebben aztán viszont tényleg hatalmas szerepe van a stratégiának, a megfelelő lépések kombinációjának. A lényeg: az egyik fél a Luftwaffe, a másik a Royal Airforce gépeivel van. Előbbi négy vadászgépből és egy bombázóból áll, amelyek Franciaország partjairól szállnak fel. A cél: a bombázót Londonig eljuttatni. Ha ez sikerül, a német fél győzött, ha ellenben a szövetséges vadászgépek lelövik a bombázót, akkor ők a győztesek. Az egészben az a lényeg, hogy nem mindegy, hogy egymáshoz képest hogy mozgatod a gépeidet, és hogy kikerülni, vagy inkább levadászni próbálod a másikat. Ja, érdekesség még: csata esetén különleges dobókockákkal kell dobni, amelyeknek három oldalán a Wehrmacht fekete-fehér keresztje, a másik hármon pedig a brit, a cseh és a lengyel légierő jelképei vannak. Ha Wehrmacht-jelet dobsz, a német gép talált, ha szövetséges-jelet, akkor a RAF-gép. Hát ez a játék nekem eszméletlenül bejött. Kaptam egy kockát emlékbe, majd megmutatom. (A mi csatánk egyébként húsz percig tartott, de az eladó azt mondta látott már nagyon profi embereket, akik háromnegyed óra alatt sem bírtak egymással.)
Hogy végül is mit vettem mindezek közül? Nem árulom el, inkább majd meglátjátok, ha köztetek leszek újra.
2010. november 24., szerda
Requiem
A tragikus autóbalesetről még Kolozsváron szereztem tudomást. Hárman haltak meg benne a Jászság Népi Együttes tagjai közül, táncházból hazatérve. Szabó Laura, Szebenyi Debóra, Répási Norbert.
Ó, elátkozott, elátkozott év.
Tavasszal árvíz Magyarországon, egy csomó házat elvitt; közben áprilisban egy repülőszerencsétlenségeben odavész a lengyel elnök, vezérkari főnök, bankelnök, miniszterelnökhelyettes, és felsorolni is nehéz lenne, ki mindenki még; Kínában földrengés; más helyeken földcsuszamlás, sár; októberben tíz ember hal meg Magyarországon egy ökológiai katasztrófában, Devecsert és Kolontárt elborítja a vörös vegyszer; Lengyelországban tizennyolcan halnak meg egyetlen közúti balesetben; és most novemberben ismét Magyarországon négyen.
Ó, elátkozott, elátkozott év!
Hallottam, hogy ma egy virrasztást is rendeznek az emlékükre a Fonóban. Sajnos azon nem tudok most ott lenni, de azért gyújtottam egy gyertyát a meghaltaknak az egyetemi Campuson, a Harkovban főbe lőtt Korompay Emánuel emléktáblája alatt.
Nyugodalmat a halottaknak, vigasztalást az élőknek!
http://www.youtube.com/watch?v=xMgx34yYe3A
Ó, elátkozott, elátkozott év.
Tavasszal árvíz Magyarországon, egy csomó házat elvitt; közben áprilisban egy repülőszerencsétlenségeben odavész a lengyel elnök, vezérkari főnök, bankelnök, miniszterelnökhelyettes, és felsorolni is nehéz lenne, ki mindenki még; Kínában földrengés; más helyeken földcsuszamlás, sár; októberben tíz ember hal meg Magyarországon egy ökológiai katasztrófában, Devecsert és Kolontárt elborítja a vörös vegyszer; Lengyelországban tizennyolcan halnak meg egyetlen közúti balesetben; és most novemberben ismét Magyarországon négyen.
Ó, elátkozott, elátkozott év!
Hallottam, hogy ma egy virrasztást is rendeznek az emlékükre a Fonóban. Sajnos azon nem tudok most ott lenni, de azért gyújtottam egy gyertyát a meghaltaknak az egyetemi Campuson, a Harkovban főbe lőtt Korompay Emánuel emléktáblája alatt.
Nyugodalmat a halottaknak, vigasztalást az élőknek!
http://www.youtube.com/watch?v=xMgx34yYe3A
Nemzetkarakterológiai beszélgetés II.
Na, gondoltam egy idő múlva, már megint a piálásnál tartunk.
Kamila ugyanis akkor éppen ott tartott:
-Mert a polákok így isznak: felhajtják a vodkát húzóra, vagy a sört is villámgyorsan, „zdrowo!”, aztán már isszák is a következőt.
-Intenzíven isznak…
-Igen, úgy valahogy. A magyarok meg… Az Örök Kalotaszeg tökéletesen jellemzi őket. Ülnek egy hosszú asztalnál egy csomóan, emelgetik a poharakat, közben énekelnek valami lassú, bánatos éneket, iszogatnak, és közben megint búsonganak. Szeretnek szomorkodni.
-Sírva vigadás, mi?
-Az, az. Nekem például tök furcsa, hogy valaki úgy bulizik, hogy közben búsongó dalokat énekel. Ha bulizunk, akkor legyünk vidámak. Igaz, a mi népdalainknak nincs mindig olyan mélyenszántó tartalma, mint a tieiteknek.
-Emlékszem, - szólt közbe Magda – hogy mikor a szülinapomat ünnepeltük pár héttel ezelőtt a Pawiarniában, akkor Meder elénekelte nekem azt a magyar szülinapi köszöntőt is… Hogy is volt?
-„Sok születésnapokat vígan megérhess…!”
-Az az! Na hát, teljesen elcsodálkoztam, hogy ez a lassú és komoly dal valami vidám ünnepi köszöntő lehet.
-Nem is beszélve a szövegéről. Nem énekeltem végig, de az utolsó versszakban az van, hogy „S végleg az egek várát nyilván szemlélhesd/ S ott aztán az életet jobbra cserélhesd…” Ez még nekem is furcsa volt, hogy…
-Hogy minek egy ilyen köszöntőben a halált is emlegetni, ugye? – vette át a szót újra Kamila.
-Igen, pontosan. Bár, ha belegondolok, ilyen fordulatok nem csak a mi dalainkban vannak. - tettem hozzá.
-Akkor is furcsa, hogy valakinek ez olyan jó mulatság legyen, hogy szomorkodik. – erősködött újra Kama.
-Hát, őőő, na igen, tényleg szeretünk szomorkodni. De azért a polákok is szeretik játszani a szenvedő mártírt. Csak másképpen. Heveskedve, intenzíven. Egyszer olvastam Richard Hill könyvét; az volt a címe: Mi, európaiak. Ebben azt írja a polákokról, hogy bennük is megvan ugyanaz a hősiesség, ami az oroszokban, csak jóval színpadiasabb formában. Azt hiszem, ez így is van. Mickiewicz lángoló messianizmusa, mi? A polákok még piálni is hősiesen akarnak, mintha akkor is lovasrohamra mennének.
-Hááát,… végül is igen. De azért nézd meg: a mi köszöntőnk ez: „Sto lat, sto lat…!” [Száz évet, száz évet…!” a szerk.] Vidám, de mennyire egyszerű! Mennyivel kevésbé szofisztikáltabb, mennyivel kevésbé költőibb, mint a magyar köszöntő, mégis örömteli.
-Jó, jó ez igaz. Meg akkor fel lehetne hozni megint a himnuszainkat is összevetésnek. A magyar nem egy büszke induló, hanem egy kesergő ének a sok történelmi szenvedésről, na meg persze egy ima az Istenhez. Pedig egyáltalán nem egy magábafordult, búsongó, pesszimista ember írta. Jó, jó, gátlásos, csendes szerény srác volt ez a Kölcsey Ferenc, de amellett egy nagyon aktív hazafi, intenzíven gondolkodó, és tettvágytól fűtött ember. Végül is azt sem lehet mondani, hogy nagyon reménytelen időben írta volna. Éppen egy hosszú, nyugalmas békeidő alatt írt „a magyar nép zivataros századairól”. Ehhez képest a lengyel meg… Nahát, az meg tudjátok milyen. Nekem akkor tetszett igazán meg, amikor a keletkezéstörténetét is megtudtam.
(Lábjegyzet: A Rzeczpospolita Polska mai himnuszát egy Józef Wybicki nevű fazon írta, aki szintén nagy teoretikus író is volt, II. Stanisław (Poniatowski) király reformjainak nagy támogatója és előmozdítója. 1797-ben, két évvel azután, hogy az országot harmadszor is felosztották, úgy, hogy semmi nem maradt belőle, Stanisław királyt száműzték, Tadeusz Kościuszko szabadságharcát leverték, és úgy nézett ki, minden elveszett, szóval ebben az időben Wybicki Itáliába ment emigrációba. Nem tudom, pontosan hol volt, de egyszercsak meglátta a seregei élén büszkén masírozó Jan Henryk Dąbrowski tábornokot (később ő maga is alatta szolgált). És akkor hirtelen úgy fellelkesült, hogy szervezett lengyel katonákat lát, az ország hadseregét, hogy rögtön írt egy kis versikét egy ismert mazurek dallamra, amely vers így kezdődött:
„Jeszcze Polska nie zginęła, kiedy my żyjemy,
Co nam obca przemoc wzięła, szablą odbierzemy”
Csordás Gábor fordításában:
Lengyelország nem veszett el, ameddig mi élünk,
Ha elűz a szörnyű önkény, karddal visszatérünk!
[Szó szerint: Mit elvett az idegen önkény, karddal visszavesszük. a szerk.]
Micsoda energikus optimizmus egy reménytelen helyzetben. Nem adjuk fel! – mondták. Nem csoda, hogy ezt a dalt felkapták az itáliai lengyel légiók, mint saját dalukat kezdték énekelni. Aztán hamar elterjedt, egy két éven belül már minden polák ismerte és énekelte, titokban vagy nyíltan. De hivatalosan csak 1927-től lett állami himnusz.)
-Hát igen, így van ez.
Hallgattunk. Hirtelen eszembe jutott valami. „Felgerjedt szittya vérem”, és megszólaltam.
-Na azért nem addig a’! Nekünk is van ám egy dalunk; vesztett háború utáni, ami arról szól hogy nem adjuk fel! Hogy nem hagyjuk magunkat! Hogy élünk!
Azzal leállítottam az autórádióban éppen forgó csávási cd-t, és már énekeltem is:
Nyáron rossz a poros út,
Azon futott ki Kossuth,
Danárom, danárom!
Uccu dárom, danárom
Visszajön még a nyáron,
Kedves virágom!
Hej, te rózsa ne viríts,
Megboldogult Damjanich,
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Megbosszuljuk a nyáron,
Kedves virágom!
Nem hervadt a rózsa el,
Nem halt meg Bem, sem Perczel
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Visszajönnek a nyáron,
Kedves virágom!
Véres lesz a poros út,
Jön Batthyány, jön Kossuth
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Szabadság lesz a nyáron,
Kedves virágom!
-Piękna! (De szép!)– mondta egyből Kamila. Magyarul énekeltem, de ő rögtön mindent megértett. Magdának lefordítottam a szöveget, meg persze elmeséltem, hogy ki az a Damjanich János (aki lehet, hogy igazából megmaradt végig Jovan Damjanićnak, csak hű akat maradni a közös hazához? vagy tényleg magyar lett?) és ki az a Perczel Mór és Batthyány… hm… nem tudom, itt nem Batthyány Kázmér külügyminiszterre gondolt-e a dal, hiszen Batthyány Lajos sem élt már akkor. (Józef Bemet és Kossuth Lajost természetesen nem kellett magyarázni.) Aztán elénekeltem újra.
-Szép! – mondta ismét Kamila. – És olyan lelkes, meg optimista… mintha nem is magyar lenne.
-Hát pedig magyar ez, de még mennyire! – mondtam büszkén.
Kamila ugyanis akkor éppen ott tartott:
-Mert a polákok így isznak: felhajtják a vodkát húzóra, vagy a sört is villámgyorsan, „zdrowo!”, aztán már isszák is a következőt.
-Intenzíven isznak…
-Igen, úgy valahogy. A magyarok meg… Az Örök Kalotaszeg tökéletesen jellemzi őket. Ülnek egy hosszú asztalnál egy csomóan, emelgetik a poharakat, közben énekelnek valami lassú, bánatos éneket, iszogatnak, és közben megint búsonganak. Szeretnek szomorkodni.
-Sírva vigadás, mi?
-Az, az. Nekem például tök furcsa, hogy valaki úgy bulizik, hogy közben búsongó dalokat énekel. Ha bulizunk, akkor legyünk vidámak. Igaz, a mi népdalainknak nincs mindig olyan mélyenszántó tartalma, mint a tieiteknek.
-Emlékszem, - szólt közbe Magda – hogy mikor a szülinapomat ünnepeltük pár héttel ezelőtt a Pawiarniában, akkor Meder elénekelte nekem azt a magyar szülinapi köszöntőt is… Hogy is volt?
-„Sok születésnapokat vígan megérhess…!”
-Az az! Na hát, teljesen elcsodálkoztam, hogy ez a lassú és komoly dal valami vidám ünnepi köszöntő lehet.
-Nem is beszélve a szövegéről. Nem énekeltem végig, de az utolsó versszakban az van, hogy „S végleg az egek várát nyilván szemlélhesd/ S ott aztán az életet jobbra cserélhesd…” Ez még nekem is furcsa volt, hogy…
-Hogy minek egy ilyen köszöntőben a halált is emlegetni, ugye? – vette át a szót újra Kamila.
-Igen, pontosan. Bár, ha belegondolok, ilyen fordulatok nem csak a mi dalainkban vannak. - tettem hozzá.
-Akkor is furcsa, hogy valakinek ez olyan jó mulatság legyen, hogy szomorkodik. – erősködött újra Kama.
-Hát, őőő, na igen, tényleg szeretünk szomorkodni. De azért a polákok is szeretik játszani a szenvedő mártírt. Csak másképpen. Heveskedve, intenzíven. Egyszer olvastam Richard Hill könyvét; az volt a címe: Mi, európaiak. Ebben azt írja a polákokról, hogy bennük is megvan ugyanaz a hősiesség, ami az oroszokban, csak jóval színpadiasabb formában. Azt hiszem, ez így is van. Mickiewicz lángoló messianizmusa, mi? A polákok még piálni is hősiesen akarnak, mintha akkor is lovasrohamra mennének.
-Hááát,… végül is igen. De azért nézd meg: a mi köszöntőnk ez: „Sto lat, sto lat…!” [Száz évet, száz évet…!” a szerk.] Vidám, de mennyire egyszerű! Mennyivel kevésbé szofisztikáltabb, mennyivel kevésbé költőibb, mint a magyar köszöntő, mégis örömteli.
-Jó, jó ez igaz. Meg akkor fel lehetne hozni megint a himnuszainkat is összevetésnek. A magyar nem egy büszke induló, hanem egy kesergő ének a sok történelmi szenvedésről, na meg persze egy ima az Istenhez. Pedig egyáltalán nem egy magábafordult, búsongó, pesszimista ember írta. Jó, jó, gátlásos, csendes szerény srác volt ez a Kölcsey Ferenc, de amellett egy nagyon aktív hazafi, intenzíven gondolkodó, és tettvágytól fűtött ember. Végül is azt sem lehet mondani, hogy nagyon reménytelen időben írta volna. Éppen egy hosszú, nyugalmas békeidő alatt írt „a magyar nép zivataros századairól”. Ehhez képest a lengyel meg… Nahát, az meg tudjátok milyen. Nekem akkor tetszett igazán meg, amikor a keletkezéstörténetét is megtudtam.
(Lábjegyzet: A Rzeczpospolita Polska mai himnuszát egy Józef Wybicki nevű fazon írta, aki szintén nagy teoretikus író is volt, II. Stanisław (Poniatowski) király reformjainak nagy támogatója és előmozdítója. 1797-ben, két évvel azután, hogy az országot harmadszor is felosztották, úgy, hogy semmi nem maradt belőle, Stanisław királyt száműzték, Tadeusz Kościuszko szabadságharcát leverték, és úgy nézett ki, minden elveszett, szóval ebben az időben Wybicki Itáliába ment emigrációba. Nem tudom, pontosan hol volt, de egyszercsak meglátta a seregei élén büszkén masírozó Jan Henryk Dąbrowski tábornokot (később ő maga is alatta szolgált). És akkor hirtelen úgy fellelkesült, hogy szervezett lengyel katonákat lát, az ország hadseregét, hogy rögtön írt egy kis versikét egy ismert mazurek dallamra, amely vers így kezdődött:
„Jeszcze Polska nie zginęła, kiedy my żyjemy,
Co nam obca przemoc wzięła, szablą odbierzemy”
Csordás Gábor fordításában:
Lengyelország nem veszett el, ameddig mi élünk,
Ha elűz a szörnyű önkény, karddal visszatérünk!
[Szó szerint: Mit elvett az idegen önkény, karddal visszavesszük. a szerk.]
Micsoda energikus optimizmus egy reménytelen helyzetben. Nem adjuk fel! – mondták. Nem csoda, hogy ezt a dalt felkapták az itáliai lengyel légiók, mint saját dalukat kezdték énekelni. Aztán hamar elterjedt, egy két éven belül már minden polák ismerte és énekelte, titokban vagy nyíltan. De hivatalosan csak 1927-től lett állami himnusz.)
-Hát igen, így van ez.
Hallgattunk. Hirtelen eszembe jutott valami. „Felgerjedt szittya vérem”, és megszólaltam.
-Na azért nem addig a’! Nekünk is van ám egy dalunk; vesztett háború utáni, ami arról szól hogy nem adjuk fel! Hogy nem hagyjuk magunkat! Hogy élünk!
Azzal leállítottam az autórádióban éppen forgó csávási cd-t, és már énekeltem is:
Nyáron rossz a poros út,
Azon futott ki Kossuth,
Danárom, danárom!
Uccu dárom, danárom
Visszajön még a nyáron,
Kedves virágom!
Hej, te rózsa ne viríts,
Megboldogult Damjanich,
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Megbosszuljuk a nyáron,
Kedves virágom!
Nem hervadt a rózsa el,
Nem halt meg Bem, sem Perczel
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Visszajönnek a nyáron,
Kedves virágom!
Véres lesz a poros út,
Jön Batthyány, jön Kossuth
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Szabadság lesz a nyáron,
Kedves virágom!
-Piękna! (De szép!)– mondta egyből Kamila. Magyarul énekeltem, de ő rögtön mindent megértett. Magdának lefordítottam a szöveget, meg persze elmeséltem, hogy ki az a Damjanich János (aki lehet, hogy igazából megmaradt végig Jovan Damjanićnak, csak hű akat maradni a közös hazához? vagy tényleg magyar lett?) és ki az a Perczel Mór és Batthyány… hm… nem tudom, itt nem Batthyány Kázmér külügyminiszterre gondolt-e a dal, hiszen Batthyány Lajos sem élt már akkor. (Józef Bemet és Kossuth Lajost természetesen nem kellett magyarázni.) Aztán elénekeltem újra.
-Szép! – mondta ismét Kamila. – És olyan lelkes, meg optimista… mintha nem is magyar lenne.
-Hát pedig magyar ez, de még mennyire! – mondtam büszkén.
Ismét úton
Másnap először is kikísértük Aniát a Sepsiszentgyörgyre menő vonathoz. Nagyon irigyeltem, hogy itt marad Erdélyben. De nyilván nem ugyanaz a helyzetünk, mert neki ez egy másik ország, nekem meg olyan, mintha otthon lennék, hiszen a haza ott van, ahol az anyanyelv van.
De Kamila is azt mondogatta, mennyire jó lenne még itt maradni. Magda? Ő is el volt varázsolva Erdélytől, de másnap próbája volt a bábszínházzal, utána pár napra meg Oslóba kellett utaznia. Kamilának is fontos órája lesz holnap.
Így hát bármennyire is még hosszan maradtunk volna, mégiscsak el kellett indulnunk előbb-utóbb. (Inkább utóbb, jó?)
Hogy mi mindenről beszélgettünk az úton, arról elég hosszan és érdekesen lehetne írni. Hol Magda mesélt a színházi tapasztalatairól (nemcsak érdekesen, hanem szép selymes hangon is beszélt, így jó volt hallgatni), hol Kamila arról, hogy miben különbözik a magyar profi néptáncegyüttesek módszertana a Mojszejev-iskolától, és ez miért sokkal jobb, természetesebb. Meg arról is, hogy szerinte miben különbözik az erdélyi falusi világ némely lengyelországi falutól.
-Itt, ha minden faluban nem is, de minden vidéken két-három vallás él együtt és adott esetben, két-három nemzetiség is. Micsoda sokszínűség, tarkaság mindenhol! Mennyiféle nyelv, gondolkodásmód, mentalitás! Talán ezért sokkal „liberálisabbak” megengedőbbek errefelé a falvakban is mindenféle különcségekkel szemben. (Nem mint nálunk, ahol a Keleti Végeket leszámítva a legtöbb helyen egy tömbben mindenki katolikus és lengyel.) Ez talán akkor látszik a legjobban, ha az ember eljön a körösfeketetói vásárra. Egyszer azt látnotok kellene.
Később aztán azt is hozzátette, hogy emellett az is igaz, hogy a románok például tényleg sokkal óvatlanabbak; olyan értelemben, hogy kevésbé tudnak vigyázni az értékeikre, mint a magyarok, viszont egy-egy vereség, kudarc után nem adják fel olyan könnyen, és nem sopánkodnak annyit, mint a magyarok, hanem azt kérdezik inkább, hogyan tovább.
Na, gondoltam, megint jól belegabalyodtunk a nemzetkarakterológiába. A nemzetkarakterológia pedig szórakoztató, és Kamila megfigyelései éles látásra vallanak.
De Kamila is azt mondogatta, mennyire jó lenne még itt maradni. Magda? Ő is el volt varázsolva Erdélytől, de másnap próbája volt a bábszínházzal, utána pár napra meg Oslóba kellett utaznia. Kamilának is fontos órája lesz holnap.
Így hát bármennyire is még hosszan maradtunk volna, mégiscsak el kellett indulnunk előbb-utóbb. (Inkább utóbb, jó?)
Hogy mi mindenről beszélgettünk az úton, arról elég hosszan és érdekesen lehetne írni. Hol Magda mesélt a színházi tapasztalatairól (nemcsak érdekesen, hanem szép selymes hangon is beszélt, így jó volt hallgatni), hol Kamila arról, hogy miben különbözik a magyar profi néptáncegyüttesek módszertana a Mojszejev-iskolától, és ez miért sokkal jobb, természetesebb. Meg arról is, hogy szerinte miben különbözik az erdélyi falusi világ némely lengyelországi falutól.
-Itt, ha minden faluban nem is, de minden vidéken két-három vallás él együtt és adott esetben, két-három nemzetiség is. Micsoda sokszínűség, tarkaság mindenhol! Mennyiféle nyelv, gondolkodásmód, mentalitás! Talán ezért sokkal „liberálisabbak” megengedőbbek errefelé a falvakban is mindenféle különcségekkel szemben. (Nem mint nálunk, ahol a Keleti Végeket leszámítva a legtöbb helyen egy tömbben mindenki katolikus és lengyel.) Ez talán akkor látszik a legjobban, ha az ember eljön a körösfeketetói vásárra. Egyszer azt látnotok kellene.
Később aztán azt is hozzátette, hogy emellett az is igaz, hogy a románok például tényleg sokkal óvatlanabbak; olyan értelemben, hogy kevésbé tudnak vigyázni az értékeikre, mint a magyarok, viszont egy-egy vereség, kudarc után nem adják fel olyan könnyen, és nem sopánkodnak annyit, mint a magyarok, hanem azt kérdezik inkább, hogyan tovább.
Na, gondoltam, megint jól belegabalyodtunk a nemzetkarakterológiába. A nemzetkarakterológia pedig szórakoztató, és Kamila megfigyelései éles látásra vallanak.
Erdélyi Táncháztalálkozó
Nem kell olyan óriási rendezvényre gondolni, mint egy nagy általános Táncháztalálkozó Budapesten tavasszal, csak egy olyan fesztiválszerűségre. De ezt egy részetek, akik ezt a blogot olvassátok, már úgyis tudja. Nem baj, ezt most a többieknek mondom.
Visszatértünk a jó ebéd után a művházba. Éppen akkor kezdődött a táncoktatás.
A szilágysámsoni hagyományőrző együttes ifjú tagjai tanítottak belső lábas szilágysági táncokat. Be is álltunk ebbe. Aniáról tudtam, hogy nem lesz különösebb gondja ezekkel. Magdát figyeltem tehát. Egy szót sem értett abból, amit az oktatók magyaráztak, de mivel elég szemléletes volt az egész, elég jól megmutattak mindent, meg aztán Magdának, úgyis mint színésznőnek, úgyis mint régi táncházasnak van érzéke ilyesmihez, ezért ő is hamar vágta, hogy mit kell csinálni. Meg aztán megörült, mikor mondtam, hogy ez ám annak a régiónak a tánca, ahonnan Báthory István is származott.
Még jobban ment neki a sóvidéki forgatós. Azt nagyon szerettem vele táncolni. Szépen elegánsan ment minden. Amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem neki.
Közben mindjárt kezdődik a gálaműsor is, amire egymás után szállingóznak az emberek. Vannak közöttük ismerősök, bár korántsem mindenki, akire számítottam. Itt van például Timi, a székelykersztúri bombázó, meg László Csaba, a nagy székely mester, meg Kodoba Florin, de mint kiderült, ő is csak közönségnek jött most. (Kamila mint régi haverrel társalog Florinnal, méghozzá magyarul, amit persze mindketten kicsit törve beszélnek, de jól megértik egymást.) Aztán itt van az elképesztően jóképű és népszerű, és különös kisugárzással rendelkező Tibi Feketelakról. (Talán nem sértődik meg, ha elmondom: sokáig Marha Tibor néven élt, csak két éve változtatta meg a nevét Feketelaki Tiborra.) Nincs viszont itt például Călin, akit egy időben valamiféle lelki tanítómesteremnek tekintettem, hát persze hogy nagyon szeretnék vele találkozni. (Akik nem ismerik, azoknak elmondom, hogy Călin félig (apai részről) román, félig (anyai részről) magyar, ezért van román neve, mindamellett székely, örmény és szász vér is csörgedezik az ereiben, szóval nála erdélyibb erdélyit alig találni. Négy éve ismerem, de egy koreográfus sem volt még ekkora hatással rám, filozófiailag. Talán csak Gábor, aki évekig a szobatársam és gondolatébresztő vitapartnerem volt.) Ajdárt hiányolom innen; jó lenne megkérdezni tőle, mi újság indián testvéreinkkel Budán, és mit tervez ő a közeljövőben. (Annyi bizonyos, hogy Ajdár itt, a szülőhelyén tervezi felverni a wigwamját, ha befejezte az egyetemet.) Aztán meg Oglán bátyóról és Törpilláról is biztos tud valamit, akik egy ideje Londonban vannnak; ha minden igaz, decemberben akarnak hazatérni. De az otthon maradottakról is keveset hallok. (Nem tudom például, hogy Erdőjáró a Decathlonban dolgozik-e még. Hogy Szíla tervez-e belekezdeni egy új egyetemi szakba, és hogy elhozza-e néha a próbára Paprikást, a pici nyulat. Vagy hogy Csini jár-e még haza Kolozsvárra, amikor tud. Szelidecske szokott-e néha hegedülni a próbán. Maminti tervez-e új előadást az Apró Színházzal. Hogy Fülig Bandi és Szépszemű Anka milyen próbákat tartanak mostanában. Hogy Feketerigócska tanít-e valahol éneket, Mesellő matekot, Bella táncot. Hogy Csubakka hová cipeli éppen a nagy hangfalakat. Vacskamati és Mikkamakka, a székely motoros terveznek-e Írországba menni. Hogy mekkora most Manyó kisfia. És mit csinálnak Rucska, Jeszi, Tamkó? És így tovább, és így tovább. Erről mind jó lenne most kifaggatni Ajdárt, ha itt lenne.)
Itt van viszont egy csomó ismerős Kalotaszentkirályról. Például Réka, akivel olyan jókat tudtunk ott beszélgetni ebéd közben. És a szép Kinga, akivel már nagyon szertettem volna újra találkozni.
A műsor? Az igazán szép volt. Nyugatról kelet felé haladva járta be Erdélyt, azaz Bihartól Gyimesig, méghozzá nemcsak táncegyüttesekkel, hanem hagyományőrző, illetve adatközlő táncosokkal is. Sajnos nem jegyeztem meg minden együttes nevét, sem azt, hogy mit táncolnak, így most nem is tudom visszamondani. A másik, ami jó lett volna akkor, ha sikerül Ania és Magda mellé ülnöm, hogy tolmácsolhattam volna nekik, hogy mit látnak éppen. Itt azonban Magda megint szerzett egy meglepetést, ahogy utólag a műsorról beszélgettünk, kiderült, hogy annak ellenére, hogy mivel kevés magyar vagy román beszédet hallott eddig, kevésbé hallja, hogy mikor beszél valaki magyarul, mikor románul, a zenében már hallja a különbséget, és a viselet, meg a mozgás alapján is, gyorsan megállapítja, hogy melyik volt magyar tánc, melyik román. Egyébként csak két román tánc volt, mindkettő bihari, az egyiket az Ördögtérgye adta elő, a másikat egy bihari falu hagyományőrzői. A többi tánc: mindenféle szilágysági (szilágysámsoni), kalotaszegi (ha jól emlékszem bodonkúti), mezőségi, Küküllő-menti, marosszéki székely és gyimesi magyar tánc volt. Gyimesről természetesen Kicsi Kótáék (Blága Károlyék) jöttek el. Az előadók meg többnyire kolozsvári együttesek voltak, úgymint Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, stb. Akik Réka szerint nem egy esetben úgy vannak egymással, mint a kutya a macskával, illetve, mint mi, a Bakony Táncegyüttes voltunk régen a Veszprém Táncegyüttessel, illetve ők velünk. (Nem tudom, most is így van-e, régen jártam arrafelé.)
Na, aztán a végén még Berecz András is megjelent a színpadon. A nagy, huncut Berecz András, aki minden mai önjelölt stand up comedy-sztárt kenterbe ver. Na de itt volt igazán kár, hogy nem ültem a lengyelkék mellett, mert tudtam, hogy nem fognak egy szót sem érteni belőle, amit mond. De az is biztos, hogy lefordítani sem tudtam volna, ezt a sok sziporkát. Nem, az lehetetlen lett volna. Már csak a fuldokló röhögés miatt is. Így aztán felváltva kapaszkodtam a székbe, hogy le ne forduljak róla a nevetéstől, majd meg azon gondolkoztam, hogy vajon egy külföldinek elég szórakoztató-e maga az ember amit csinál, így ha nem érti a szöveget. Hamarosan azért választ kaptam a kérdésemre.
-Facet jest po prostu cudowny. (Ez a pasas egyszerűen csodás.) – mondta Magda. De azért hozzátette, hogy kár hogy nem értette a történeteket, amiket mesélt. Hát, mondtam erre, elmondhatom miről szóltak, de hát azt a sok poént, a körítést úgysem tudom visszaadni.
Utána táncház következett. Az pedig igazán király volt. Kezdődött az egész moldvaival, hogy mindenki jól belemelegedjen, aztán folytatódott egy bihari renddel, hogy mindenki jól leüljön. Na persze, nem, nem azért. De az az igazság, hogy a falusi románokon és az Ördögtérgye néhány tagján kívül nem igazán ismerte senki ezeket a táncokat. De még nézni is szórakoztató volt őket, meg hallgatni a tölcséres hegedűk szép hangját.
Aztán jött sorban a többi, ahgy az ilyenkor lenni szokott. Tudtam, hogy Ania nagyon szeretne velem mezőségit táncolni, hát arra őt kértem fel. De aztán Magdát sem hagytam ülni, megtanítottam a székire. De a legjobb talán mégis a kalotaszegi volt Kingával. Azt az egyet sajnáltam, hogy Florin most nem játszott egyáltalán, de hát érthető, nincs most itt a bandája. Se Ştefan, se Mihai, se Laurenţiu, se Puki, se Mircea. Így főleg a Heveder és a Harmadik zenekarra maradt a zenélés. Persze jól jártunk velük, mert például a Heveder tényleg az egyik legjobb banda az erdélyiek közül, már a mi generációnkból.
Az érdekes az volt, hogy milyen gyorsan váltották egymást a zenekarok, azaz, ha az egyik kidőlt, rögtön helyére állt a másik, minden lacafacázás nélkül. Ami viszont azt is jelenti, hogy így meg a táncosoknak volt kevesebb ideje szusszanni, de legalább nem voltak üresjáratok.
Azért néha így is jutott idő, a pihenésre, beszélgetésre is.
-Te Meder, tudsz te felcsíkit táncolni? – kérdezte Ágota.
-Öööö… Nem igazán.
-Akkor meséld el, honnan tudsz lengyelül. Hallottam a büfében, mikor azzal a lánnyal beszéltél.
Ágota nagyon szépen nézett.
-Jó – mondtam – üljünk le!
És leültünk. Elmeséltem neki a történetemet. Aztán ő is az övét. Jókat nevettünk.
-És ez a Meder név?
-Ja, az valami kirgiz diák neve volt, aki együtt lakott az édesapámmal Moszkvában. Hát valahogy így…
Visszatértünk a jó ebéd után a művházba. Éppen akkor kezdődött a táncoktatás.
A szilágysámsoni hagyományőrző együttes ifjú tagjai tanítottak belső lábas szilágysági táncokat. Be is álltunk ebbe. Aniáról tudtam, hogy nem lesz különösebb gondja ezekkel. Magdát figyeltem tehát. Egy szót sem értett abból, amit az oktatók magyaráztak, de mivel elég szemléletes volt az egész, elég jól megmutattak mindent, meg aztán Magdának, úgyis mint színésznőnek, úgyis mint régi táncházasnak van érzéke ilyesmihez, ezért ő is hamar vágta, hogy mit kell csinálni. Meg aztán megörült, mikor mondtam, hogy ez ám annak a régiónak a tánca, ahonnan Báthory István is származott.
Még jobban ment neki a sóvidéki forgatós. Azt nagyon szerettem vele táncolni. Szépen elegánsan ment minden. Amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem neki.
Közben mindjárt kezdődik a gálaműsor is, amire egymás után szállingóznak az emberek. Vannak közöttük ismerősök, bár korántsem mindenki, akire számítottam. Itt van például Timi, a székelykersztúri bombázó, meg László Csaba, a nagy székely mester, meg Kodoba Florin, de mint kiderült, ő is csak közönségnek jött most. (Kamila mint régi haverrel társalog Florinnal, méghozzá magyarul, amit persze mindketten kicsit törve beszélnek, de jól megértik egymást.) Aztán itt van az elképesztően jóképű és népszerű, és különös kisugárzással rendelkező Tibi Feketelakról. (Talán nem sértődik meg, ha elmondom: sokáig Marha Tibor néven élt, csak két éve változtatta meg a nevét Feketelaki Tiborra.) Nincs viszont itt például Călin, akit egy időben valamiféle lelki tanítómesteremnek tekintettem, hát persze hogy nagyon szeretnék vele találkozni. (Akik nem ismerik, azoknak elmondom, hogy Călin félig (apai részről) román, félig (anyai részről) magyar, ezért van román neve, mindamellett székely, örmény és szász vér is csörgedezik az ereiben, szóval nála erdélyibb erdélyit alig találni. Négy éve ismerem, de egy koreográfus sem volt még ekkora hatással rám, filozófiailag. Talán csak Gábor, aki évekig a szobatársam és gondolatébresztő vitapartnerem volt.) Ajdárt hiányolom innen; jó lenne megkérdezni tőle, mi újság indián testvéreinkkel Budán, és mit tervez ő a közeljövőben. (Annyi bizonyos, hogy Ajdár itt, a szülőhelyén tervezi felverni a wigwamját, ha befejezte az egyetemet.) Aztán meg Oglán bátyóról és Törpilláról is biztos tud valamit, akik egy ideje Londonban vannnak; ha minden igaz, decemberben akarnak hazatérni. De az otthon maradottakról is keveset hallok. (Nem tudom például, hogy Erdőjáró a Decathlonban dolgozik-e még. Hogy Szíla tervez-e belekezdeni egy új egyetemi szakba, és hogy elhozza-e néha a próbára Paprikást, a pici nyulat. Vagy hogy Csini jár-e még haza Kolozsvárra, amikor tud. Szelidecske szokott-e néha hegedülni a próbán. Maminti tervez-e új előadást az Apró Színházzal. Hogy Fülig Bandi és Szépszemű Anka milyen próbákat tartanak mostanában. Hogy Feketerigócska tanít-e valahol éneket, Mesellő matekot, Bella táncot. Hogy Csubakka hová cipeli éppen a nagy hangfalakat. Vacskamati és Mikkamakka, a székely motoros terveznek-e Írországba menni. Hogy mekkora most Manyó kisfia. És mit csinálnak Rucska, Jeszi, Tamkó? És így tovább, és így tovább. Erről mind jó lenne most kifaggatni Ajdárt, ha itt lenne.)
Itt van viszont egy csomó ismerős Kalotaszentkirályról. Például Réka, akivel olyan jókat tudtunk ott beszélgetni ebéd közben. És a szép Kinga, akivel már nagyon szertettem volna újra találkozni.
A műsor? Az igazán szép volt. Nyugatról kelet felé haladva járta be Erdélyt, azaz Bihartól Gyimesig, méghozzá nemcsak táncegyüttesekkel, hanem hagyományőrző, illetve adatközlő táncosokkal is. Sajnos nem jegyeztem meg minden együttes nevét, sem azt, hogy mit táncolnak, így most nem is tudom visszamondani. A másik, ami jó lett volna akkor, ha sikerül Ania és Magda mellé ülnöm, hogy tolmácsolhattam volna nekik, hogy mit látnak éppen. Itt azonban Magda megint szerzett egy meglepetést, ahogy utólag a műsorról beszélgettünk, kiderült, hogy annak ellenére, hogy mivel kevés magyar vagy román beszédet hallott eddig, kevésbé hallja, hogy mikor beszél valaki magyarul, mikor románul, a zenében már hallja a különbséget, és a viselet, meg a mozgás alapján is, gyorsan megállapítja, hogy melyik volt magyar tánc, melyik román. Egyébként csak két román tánc volt, mindkettő bihari, az egyiket az Ördögtérgye adta elő, a másikat egy bihari falu hagyományőrzői. A többi tánc: mindenféle szilágysági (szilágysámsoni), kalotaszegi (ha jól emlékszem bodonkúti), mezőségi, Küküllő-menti, marosszéki székely és gyimesi magyar tánc volt. Gyimesről természetesen Kicsi Kótáék (Blága Károlyék) jöttek el. Az előadók meg többnyire kolozsvári együttesek voltak, úgymint Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, stb. Akik Réka szerint nem egy esetben úgy vannak egymással, mint a kutya a macskával, illetve, mint mi, a Bakony Táncegyüttes voltunk régen a Veszprém Táncegyüttessel, illetve ők velünk. (Nem tudom, most is így van-e, régen jártam arrafelé.)
Na, aztán a végén még Berecz András is megjelent a színpadon. A nagy, huncut Berecz András, aki minden mai önjelölt stand up comedy-sztárt kenterbe ver. Na de itt volt igazán kár, hogy nem ültem a lengyelkék mellett, mert tudtam, hogy nem fognak egy szót sem érteni belőle, amit mond. De az is biztos, hogy lefordítani sem tudtam volna, ezt a sok sziporkát. Nem, az lehetetlen lett volna. Már csak a fuldokló röhögés miatt is. Így aztán felváltva kapaszkodtam a székbe, hogy le ne forduljak róla a nevetéstől, majd meg azon gondolkoztam, hogy vajon egy külföldinek elég szórakoztató-e maga az ember amit csinál, így ha nem érti a szöveget. Hamarosan azért választ kaptam a kérdésemre.
-Facet jest po prostu cudowny. (Ez a pasas egyszerűen csodás.) – mondta Magda. De azért hozzátette, hogy kár hogy nem értette a történeteket, amiket mesélt. Hát, mondtam erre, elmondhatom miről szóltak, de hát azt a sok poént, a körítést úgysem tudom visszaadni.
Utána táncház következett. Az pedig igazán király volt. Kezdődött az egész moldvaival, hogy mindenki jól belemelegedjen, aztán folytatódott egy bihari renddel, hogy mindenki jól leüljön. Na persze, nem, nem azért. De az az igazság, hogy a falusi románokon és az Ördögtérgye néhány tagján kívül nem igazán ismerte senki ezeket a táncokat. De még nézni is szórakoztató volt őket, meg hallgatni a tölcséres hegedűk szép hangját.
Aztán jött sorban a többi, ahgy az ilyenkor lenni szokott. Tudtam, hogy Ania nagyon szeretne velem mezőségit táncolni, hát arra őt kértem fel. De aztán Magdát sem hagytam ülni, megtanítottam a székire. De a legjobb talán mégis a kalotaszegi volt Kingával. Azt az egyet sajnáltam, hogy Florin most nem játszott egyáltalán, de hát érthető, nincs most itt a bandája. Se Ştefan, se Mihai, se Laurenţiu, se Puki, se Mircea. Így főleg a Heveder és a Harmadik zenekarra maradt a zenélés. Persze jól jártunk velük, mert például a Heveder tényleg az egyik legjobb banda az erdélyiek közül, már a mi generációnkból.
Az érdekes az volt, hogy milyen gyorsan váltották egymást a zenekarok, azaz, ha az egyik kidőlt, rögtön helyére állt a másik, minden lacafacázás nélkül. Ami viszont azt is jelenti, hogy így meg a táncosoknak volt kevesebb ideje szusszanni, de legalább nem voltak üresjáratok.
Azért néha így is jutott idő, a pihenésre, beszélgetésre is.
-Te Meder, tudsz te felcsíkit táncolni? – kérdezte Ágota.
-Öööö… Nem igazán.
-Akkor meséld el, honnan tudsz lengyelül. Hallottam a büfében, mikor azzal a lánnyal beszéltél.
Ágota nagyon szépen nézett.
-Jó – mondtam – üljünk le!
És leültünk. Elmeséltem neki a történetemet. Aztán ő is az övét. Jókat nevettünk.
-És ez a Meder név?
-Ja, az valami kirgiz diák neve volt, aki együtt lakott az édesapámmal Moszkvában. Hát valahogy így…
A sétát folytatva…
Sok érdekes dolgot látunk még errefelé, köszönhetően Emesének, aki végigvezet minket a szép óvároson. A legjobban Magda van elvarázsolva, hiszen neki minden teljesen új errefelé, még sosem járt itt, és eddig keveset tudott az erdélyi magyarokról. De látom rajta, hogy tetszik neki.
Természetesen felkeressük Hunyadi Mátyás szülőházát is, közben a sétálóutcán megnézve a sok vásáros embert. A lányoknak valami miatt nem is a sok szép mezőségi viseleten akad meg a szemük, hanem a szép, vastag román öveken, meg a jó meleg báránybőr kucsmákon. Hamarosan azt is megtudják, mi az a kürtőskalács.
Aztán még elmegyünk a Bánffy-palota előtt, és keresünk egy jó kis diákbarát ebédlőhelyet. (Végül Lunch Box név alatt találtunk egy igen jót.) Nagy kár, hogy nincs sok időnk, vissza kell menni az Egyetemisták Házába, ha nem akarunk lemaradni azokról a programokról, amik miatt tulajdonképpen idejöttünk.
Én azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek itt egyetemista. „Ö. m. a f.”* – gondolom magamban – „hát miért nem ide jöttem én Erasmusszal?” Oké, hogy szakdolgozat, meg minden, de hát Warszawát már egészen tűrhető módon ismerem. Itt kellene lenni, ki kellene deríteni, milyen az itteni egyetemistaélet, táncházakba járni, szép magyar csajokkal és román polonistákkal cseverészni, megkeresni olyan híres helyeket, mint a Bulgakov vagy az Előretolt Helyőrség; megismerkedni az itteni táncházas arcokkal, írókkal, költőkkel; kifigyelni, hol iszogat Troppauer Hümér és hol Lali meg Lóri, hol szokott játszani Florin és bandája, és így tovább.
Ej, ej, ö. m. a f., hát miért nem maradhatok én itt még egy fél évecskéig?
(* „Mostan a rövidség kedvéjért: ögye mög a fene.” Durbints Pali bácsinak, Göre Gábor bíró úr sógorának a szavajárása Gárdonyi Géza agyament regényében.)
Természetesen felkeressük Hunyadi Mátyás szülőházát is, közben a sétálóutcán megnézve a sok vásáros embert. A lányoknak valami miatt nem is a sok szép mezőségi viseleten akad meg a szemük, hanem a szép, vastag román öveken, meg a jó meleg báránybőr kucsmákon. Hamarosan azt is megtudják, mi az a kürtőskalács.
Aztán még elmegyünk a Bánffy-palota előtt, és keresünk egy jó kis diákbarát ebédlőhelyet. (Végül Lunch Box név alatt találtunk egy igen jót.) Nagy kár, hogy nincs sok időnk, vissza kell menni az Egyetemisták Házába, ha nem akarunk lemaradni azokról a programokról, amik miatt tulajdonképpen idejöttünk.
Én azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek itt egyetemista. „Ö. m. a f.”* – gondolom magamban – „hát miért nem ide jöttem én Erasmusszal?” Oké, hogy szakdolgozat, meg minden, de hát Warszawát már egészen tűrhető módon ismerem. Itt kellene lenni, ki kellene deríteni, milyen az itteni egyetemistaélet, táncházakba járni, szép magyar csajokkal és román polonistákkal cseverészni, megkeresni olyan híres helyeket, mint a Bulgakov vagy az Előretolt Helyőrség; megismerkedni az itteni táncházas arcokkal, írókkal, költőkkel; kifigyelni, hol iszogat Troppauer Hümér és hol Lali meg Lóri, hol szokott játszani Florin és bandája, és így tovább.
Ej, ej, ö. m. a f., hát miért nem maradhatok én itt még egy fél évecskéig?
(* „Mostan a rövidség kedvéjért: ögye mög a fene.” Durbints Pali bácsinak, Göre Gábor bíró úr sógorának a szavajárása Gárdonyi Géza agyament regényében.)
Mátyás szobra alatt
Te jó ég! Már megint mit csináltak Mátyás király szobrával?! Hát mindig kitalálnak valamit, hogy ne lehessen teljes pompájában megcsodálni? Végre kiszedték abból az izéből, dobozból, amiben volt, és végre már nem lebeg ég és föld között, lovastul. De most meg mumifikálták. Befáslizták, lovastul, hogy csak a körvonalai látszanak, de egyébként semmi. Mindezt remont címén! Oké, hogy renoválják; Warszawában a Mickiewicz-szobor is egy nagy dobozba van most zárva. De azt tudni lehet, hogy a felújítás mettől meddig fog tartani. Itt meg egy kicsit gyanúsan sokáig tartanak a munkálatok. Mindig hozzáteszik, hogy na még ezt javítgatunk rajta, na még azt. Én nem vagyok szakember, de azért ez mégis kicsit túlzás. Jó, a kék-sárga-piros zászlórudak, azok kit érdekeltek. De hogy előbb a teret túrják fel ásatás címén, aztán a talapzatot húzzák ki a ló alól, most meg egy halom szigszalagba csomagolják a főalakot, hogy az alant álló vitézek is csak meghökkenve lesik, hogy hova lett a király… Na ez azért túlzás.
Így füstölgök magamban a nagy király szobra alá érve.
Pedig – fűzöm tovább a sopánkodást – én olyan udvarias voltam. Mátyás királyról mesélve a lengyel lányoknak nem felejtettem el megemlíteni, hogy a nagyapja még egy havaselvi „román” volt, sem azt, hogy csak egyvalaki volt, aki ezt a dicső hódítót képes volt megállítani: Ştefan cel Mare, a vitéz és ravasz moldvai vajda. Én ezt is készségesen elmeséltem, erre a románok meg nem adják meg a lehetőséget a lengyelkéknek, hogy lássák a fizimiskáját ennek a nagy királynak.* Ez így nem fair.
Igaz, azt sem felejtettem el a lengyel ismerőseim orra alá dörgölni, hogy ez a Mátyás több csatában megverte IV. Kazimerz királyt, elfoglalta Wrocławot, és kikényszerítette, hogy átadják neki Sziléziát.
(Ezt persze ma már nem nagyon szokták emlegetni. A polákok és a magyarok itt egymás ellen harcoltak, ezért ez a történet kevésbé illik bele az „ezeréves barátság”- képbe. Nade énszerintem meg pont ez a jó, hogy ezekről, a magyar-lengyel háborúkról ma már tudunk minden tét és indulat nélkül, még akár barátságos évődéssel is beszélni.
Hja kérem, ilyen az élet. Mátyás apja, Hunyadi János, és Kazimierz bátyja, III. Władysław király még a legnagyobb haverok és harcostársak voltak. Vállat vállnak vetve harcoltak a törökök ellen, míg Władysław Várnánál óvatlanul bele nem vágtatott a janicsárok gyűrűjébe, és hősi halált nem halt a csatamezőn. Na és az apa fia, meg a báty öccse meg már egymás ellen csatáztak.)
Ania azt kérdezte:
-Ez az a Mátyás, akiről a Háromszék Táncegyüttes egyszer egy műsort készített; hogy járja álruhában az országot, és igazságot oszt a parasztoknak, meg minden?
Igen, igen, mondom, és egyszerre eszembe jut, hogy lehet, hogy pont erről van szó, itt van a kutya elásva. Valaki más lesz az alatt a nagy halom fásli meg szigszalag alatt, vagy nincs is alatta senki. Mátyás jól kitervelte az egészet, összeállította ezt az álcát, hogy ne lássuk, mi van, ő meg ezalatt ismét nyakába vette az országot. Valamelyik felvidéki, akarom mondani szlovákiai városban csajozik, vagy a szlovén hegyekben ébresztgeti az alvó lovagokat, vagy itt a szomszédban sörözget a Kalákával, vagy éppen Álmos vezért akarja felbosszantani; de az is lehet, hogy valahol Szerbiában tanítgatja a hadimesterségre Jani fiát, az apja, Jankó másik régi haverjával, a nagy harcos Marko Kraljeviććel. Ki tudja? Mindenesetre, ha kell, majd úgyis visszajön, addig meg hadd szórakozzon jól.
(Lábjegyzet:
*Édesapám egyébként azt mesélte, hogy egyszer egy román azt mondta neki egy kolozsvári kocsmában: „Szép, hogy a magyarok meg a polákok ennyire összetartanak, de hát ez érthető is, hiszen a legnagyobb lengyel király, Báthory István mégiscsak magyar volt. Hát látod, ugyanígy kellene nekünk románoknak is összetartani a magyarokkal, hiszen a legnagyobb magyar király, Matei meg román volt.”)
Így füstölgök magamban a nagy király szobra alá érve.
Pedig – fűzöm tovább a sopánkodást – én olyan udvarias voltam. Mátyás királyról mesélve a lengyel lányoknak nem felejtettem el megemlíteni, hogy a nagyapja még egy havaselvi „román” volt, sem azt, hogy csak egyvalaki volt, aki ezt a dicső hódítót képes volt megállítani: Ştefan cel Mare, a vitéz és ravasz moldvai vajda. Én ezt is készségesen elmeséltem, erre a románok meg nem adják meg a lehetőséget a lengyelkéknek, hogy lássák a fizimiskáját ennek a nagy királynak.* Ez így nem fair.
Igaz, azt sem felejtettem el a lengyel ismerőseim orra alá dörgölni, hogy ez a Mátyás több csatában megverte IV. Kazimerz királyt, elfoglalta Wrocławot, és kikényszerítette, hogy átadják neki Sziléziát.
(Ezt persze ma már nem nagyon szokták emlegetni. A polákok és a magyarok itt egymás ellen harcoltak, ezért ez a történet kevésbé illik bele az „ezeréves barátság”- képbe. Nade énszerintem meg pont ez a jó, hogy ezekről, a magyar-lengyel háborúkról ma már tudunk minden tét és indulat nélkül, még akár barátságos évődéssel is beszélni.
Hja kérem, ilyen az élet. Mátyás apja, Hunyadi János, és Kazimierz bátyja, III. Władysław király még a legnagyobb haverok és harcostársak voltak. Vállat vállnak vetve harcoltak a törökök ellen, míg Władysław Várnánál óvatlanul bele nem vágtatott a janicsárok gyűrűjébe, és hősi halált nem halt a csatamezőn. Na és az apa fia, meg a báty öccse meg már egymás ellen csatáztak.)
Ania azt kérdezte:
-Ez az a Mátyás, akiről a Háromszék Táncegyüttes egyszer egy műsort készített; hogy járja álruhában az országot, és igazságot oszt a parasztoknak, meg minden?
Igen, igen, mondom, és egyszerre eszembe jut, hogy lehet, hogy pont erről van szó, itt van a kutya elásva. Valaki más lesz az alatt a nagy halom fásli meg szigszalag alatt, vagy nincs is alatta senki. Mátyás jól kitervelte az egészet, összeállította ezt az álcát, hogy ne lássuk, mi van, ő meg ezalatt ismét nyakába vette az országot. Valamelyik felvidéki, akarom mondani szlovákiai városban csajozik, vagy a szlovén hegyekben ébresztgeti az alvó lovagokat, vagy itt a szomszédban sörözget a Kalákával, vagy éppen Álmos vezért akarja felbosszantani; de az is lehet, hogy valahol Szerbiában tanítgatja a hadimesterségre Jani fiát, az apja, Jankó másik régi haverjával, a nagy harcos Marko Kraljeviććel. Ki tudja? Mindenesetre, ha kell, majd úgyis visszajön, addig meg hadd szórakozzon jól.
(Lábjegyzet:
*Édesapám egyébként azt mesélte, hogy egyszer egy román azt mondta neki egy kolozsvári kocsmában: „Szép, hogy a magyarok meg a polákok ennyire összetartanak, de hát ez érthető is, hiszen a legnagyobb lengyel király, Báthory István mégiscsak magyar volt. Hát látod, ugyanígy kellene nekünk románoknak is összetartani a magyarokkal, hiszen a legnagyobb magyar király, Matei meg román volt.”)
Utazás
„Szeretném, ha mindazokon a helyeken el lehetnék temetve, ahol jártam és valaha járni fogok.”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
19-e, péntek. Indulás Kolozsvárra. Az út szörnyen hosszú ezért korán indulunk. Az útitársak: három lengyel lány (Ania, Magda, Kamila), akik mindhárman Białystokból jöttek, de most Warszawában laknak. +Egy összevissza csavargó magyar legény, aki ki tudja honnan jött, és ki tudja hová megy. Mind a négyen régi táncházas arcok.
Bővebben: Ania: egy teaházban dolgozik; ír táncos, operarajongó, közvetlen úticélja Kolozsvár. Távolabbi úti cél: Sepsiszentgyörgy, ahol a Háromszék Táncegyüttesnek fog ír táncokat oktatni, és a Háromszék Táncegyüttestől fog magyar táncokat tanulni.
Kamila: elképesztően energikus orvostanhallgató, néptáncos. Az erdélyi táncok és az erdélyi magyar folk-arcok ismerője. Másfél év alatt meglepően jól megtanult magyarul is. Ő vezet, mert egyrészt övé a kocsi, másrészt csak neki van jogsija.
Magda: színésznő, több bábszínház, valamint a Scena Lubelska 30/32 állandó fellépője. A varsói francia táncházak egyik nagy szervezője. Bejárta már, mint cserkész Polákországot, mint lelkes utazó az Ibériai-félszigetet és Skandináviát. Erdélyt és a magyar Táncházmozgalmat még kevéssé ismeri, de a barátai annyit áradoztak róla, hogy úgy gondolta, megnézi magának.
Meder: régi táncházas magyar legény. Élete egyesek szerint egy Cseh Tamás-ballada, mások szerint egy Andrzej Stasiuk-regény. Mit keres Polákországban? Nyilván magát. (Ezt egy régi haverja mondta, aki az utóbbi időben nagyon megharagudott rá, és ezt a mondatot lesújtó kritikának szánta). Hogy miért megy Kolozsvárra? Ez egyértelmű. Hogy visszajön-e Warszawába? Na, azt még nem tudni.
Az útvonal:
Warszawa→Radom→Rzeszów→Dukla
(Kedves Fonósok! Emlékeztek a Duklai-hágóra? Azon át jöttünk be Polákországba. Most ugyanazon az úton megyünk az ellenkező irányba. De nyilván nem véletlenül juttok itt megint eszembe. Mellesleg a Kalandozók-vers is összefüggésben áll ezzel a hellyel, de hát ezt úgyis tudjátok.)
„Nevek közt utazunk a tiszta idea oldatában. A valóság nem fejt ki ellenállást, így hát minden történet, minden egymásutániság, az ok és okozat minden régi házassága egyformán jelentéstelen- (…) Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétségben, és világít magának.”
(Andrzej Stasiuk: Dukla. Körner Gábor fordítása)
De menjünk tovább, mert sosem érünk oda! (Innentől egy kicsit gyorsabban haladunk, mert itt vége a borzalmas lengyel utaknak, jönnek a remekül kiépített szlovák utak. De sokszor voltam én itt T-U-R-I-S-T-A!)
(Lulu kedvéért: )
http://www.youtube.com/watch?v=FbvFjqtPx00&playnext=1&list=PLAAA10EFBCCAE0438&index=38
Dukla→Eperjes/Prešov→Sáros/Šariš→Kassa/Košice→Tornyosnémeti
(Hamarosan átérünk Magyarországra. Kamila nem győz áradozni a jól megépített és karbantartott magyar autópályákról, hogy micsoda minőségiek, és milyen szépen lehet rajtuk suhanni. Hízik a májam a hazafias büszkeségtől. No lám! Minek panaszkodunk mi annyit, mikor van, amiben ezek szerint jók vagyunk, jobbak, mint a polákok?!)
Tornyosnémeti→Zsolca→(Miskolcot, Debrecent kikerüljük)→Derecske→Berettyóújfalu→Biharkeresztes
(És íme már a Partiumban vagyunk!)
Biharkeresztes→Nagyvárad→Királyhágó
(Itt kellene most megállni, és a hegytetei vendéglők valamelyikében megenni néhány mici-et, hogy érezzük, hogy már Erdélyben vagyunk. Sajnos azonban, nincs időnk erre. Mics helyett be kell érnünk néhány soványka szenyával.)
Királyhágó→Bánffyhunyad/Huedin→Gyalu/Gilău→Kolozsvár/Cluj
(Már eléggé sötét van, ezért nem tudjuk megcsodálni Bánffyhunyadon a cigánypagodákat. Nade majd visszafelé.)
Útközben jókat beszélgetünk. Leginkább mesélek Magdának, aki először jár errefelé, arról, hogy miért is olyan fontos nekünk magyaroknak Erdély, miért szeretjük az itteni táncokat, miben hasonlít az egész a polákoknak Litvánia és a Keleti Végek iránti romantikus nosztalgiájához, stb.
Igaz, Magda először a táncokról kérdezett, hogy hogy van ez a magyarokkal és a románokkal, kik vannak többen, és kik merrefelé meg ilyesmi. Én meg a magam természetes módján mesélni kezdtem, de Kamila közbevágott.
-Jezu, Meder, nem láttam még olyan magyart, aki ilyen kevés szóval elintézte volna azt, hogy Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott! Mindenki, akivel eddig beszéltem, egy órán keresztül, kereplő módjára zúdította a panaszt, a nagy igazságtalanságról, ami titeket, ért, te meg csak egy mondatban térsz ki erre?
-Na jó, de azt hittem, ezt úgyis mindenki tudja. Főleg ti. Mindnyájan eleget beszéltetek már magyarokkal ehhez. De különben sem erről kérdeztetek.
(Egyébként is. Nem fogok nagy területek elvesztéséről hosszú panaszokat mondani egy olyan nemzet képviselőinek, amely nemzet egész államát, állami önállóságát vesztette el 123 hosszú évre. Ez akkora, sokk, történelmi trauma, amit én ésszel alig bírok felfogni. Főleg, hogy ez az állapot sokáig elég véglegesnek tűnt, mindenki számára. (Na nem úgy, mintha az érintettek valaha is beletörődtek volna a dologba.) Na, nem mintha ez a mi fájdalmunkat kisebbítené, de hogy miért fáj ez nekünk, arról Bibó István és Száraz György álláspontját vallom a magaménak. Erről ennyit.)
És már meg is érkeztünk Kolozsvárra. De lehet, hogy most jön a neheze. Mert meg kell találnunk a szállást. De ez is könnyebben megy, mint azt vártam. Még szerencse, hogy nem paráztunk ezen egész úton, hogy nem tudjuk, hová kell menni. Tudtuk, hogy nem fogunk elveszni. Végül is egy Waldorf-iskolában kaptunk szállást. A Waldorf-iskolák pedig általában vidám helyek. Egy ottani tanítónéni fogadott minket, Emese, aki valamikor szintén az Ördögtérgye táncosa volt. Most itt lakik a suli felett, egy szolgálati lakásban. Az igazság az, hogy nem tudjuk eléggé megköszönni a segítségét.
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
19-e, péntek. Indulás Kolozsvárra. Az út szörnyen hosszú ezért korán indulunk. Az útitársak: három lengyel lány (Ania, Magda, Kamila), akik mindhárman Białystokból jöttek, de most Warszawában laknak. +Egy összevissza csavargó magyar legény, aki ki tudja honnan jött, és ki tudja hová megy. Mind a négyen régi táncházas arcok.
Bővebben: Ania: egy teaházban dolgozik; ír táncos, operarajongó, közvetlen úticélja Kolozsvár. Távolabbi úti cél: Sepsiszentgyörgy, ahol a Háromszék Táncegyüttesnek fog ír táncokat oktatni, és a Háromszék Táncegyüttestől fog magyar táncokat tanulni.
Kamila: elképesztően energikus orvostanhallgató, néptáncos. Az erdélyi táncok és az erdélyi magyar folk-arcok ismerője. Másfél év alatt meglepően jól megtanult magyarul is. Ő vezet, mert egyrészt övé a kocsi, másrészt csak neki van jogsija.
Magda: színésznő, több bábszínház, valamint a Scena Lubelska 30/32 állandó fellépője. A varsói francia táncházak egyik nagy szervezője. Bejárta már, mint cserkész Polákországot, mint lelkes utazó az Ibériai-félszigetet és Skandináviát. Erdélyt és a magyar Táncházmozgalmat még kevéssé ismeri, de a barátai annyit áradoztak róla, hogy úgy gondolta, megnézi magának.
Meder: régi táncházas magyar legény. Élete egyesek szerint egy Cseh Tamás-ballada, mások szerint egy Andrzej Stasiuk-regény. Mit keres Polákországban? Nyilván magát. (Ezt egy régi haverja mondta, aki az utóbbi időben nagyon megharagudott rá, és ezt a mondatot lesújtó kritikának szánta). Hogy miért megy Kolozsvárra? Ez egyértelmű. Hogy visszajön-e Warszawába? Na, azt még nem tudni.
Az útvonal:
Warszawa→Radom→Rzeszów→Dukla
(Kedves Fonósok! Emlékeztek a Duklai-hágóra? Azon át jöttünk be Polákországba. Most ugyanazon az úton megyünk az ellenkező irányba. De nyilván nem véletlenül juttok itt megint eszembe. Mellesleg a Kalandozók-vers is összefüggésben áll ezzel a hellyel, de hát ezt úgyis tudjátok.)
„Nevek közt utazunk a tiszta idea oldatában. A valóság nem fejt ki ellenállást, így hát minden történet, minden egymásutániság, az ok és okozat minden régi házassága egyformán jelentéstelen- (…) Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétségben, és világít magának.”
(Andrzej Stasiuk: Dukla. Körner Gábor fordítása)
De menjünk tovább, mert sosem érünk oda! (Innentől egy kicsit gyorsabban haladunk, mert itt vége a borzalmas lengyel utaknak, jönnek a remekül kiépített szlovák utak. De sokszor voltam én itt T-U-R-I-S-T-A!)
(Lulu kedvéért: )
http://www.youtube.com/watch?v=FbvFjqtPx00&playnext=1&list=PLAAA10EFBCCAE0438&index=38
Dukla→Eperjes/Prešov→Sáros/Šariš→Kassa/Košice→Tornyosnémeti
(Hamarosan átérünk Magyarországra. Kamila nem győz áradozni a jól megépített és karbantartott magyar autópályákról, hogy micsoda minőségiek, és milyen szépen lehet rajtuk suhanni. Hízik a májam a hazafias büszkeségtől. No lám! Minek panaszkodunk mi annyit, mikor van, amiben ezek szerint jók vagyunk, jobbak, mint a polákok?!)
Tornyosnémeti→Zsolca→(Miskolcot, Debrecent kikerüljük)→Derecske→Berettyóújfalu→Biharkeresztes
(És íme már a Partiumban vagyunk!)
Biharkeresztes→Nagyvárad→Királyhágó
(Itt kellene most megállni, és a hegytetei vendéglők valamelyikében megenni néhány mici-et, hogy érezzük, hogy már Erdélyben vagyunk. Sajnos azonban, nincs időnk erre. Mics helyett be kell érnünk néhány soványka szenyával.)
Királyhágó→Bánffyhunyad/Huedin→Gyalu/Gilău→Kolozsvár/Cluj
(Már eléggé sötét van, ezért nem tudjuk megcsodálni Bánffyhunyadon a cigánypagodákat. Nade majd visszafelé.)
Útközben jókat beszélgetünk. Leginkább mesélek Magdának, aki először jár errefelé, arról, hogy miért is olyan fontos nekünk magyaroknak Erdély, miért szeretjük az itteni táncokat, miben hasonlít az egész a polákoknak Litvánia és a Keleti Végek iránti romantikus nosztalgiájához, stb.
Igaz, Magda először a táncokról kérdezett, hogy hogy van ez a magyarokkal és a románokkal, kik vannak többen, és kik merrefelé meg ilyesmi. Én meg a magam természetes módján mesélni kezdtem, de Kamila közbevágott.
-Jezu, Meder, nem láttam még olyan magyart, aki ilyen kevés szóval elintézte volna azt, hogy Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott! Mindenki, akivel eddig beszéltem, egy órán keresztül, kereplő módjára zúdította a panaszt, a nagy igazságtalanságról, ami titeket, ért, te meg csak egy mondatban térsz ki erre?
-Na jó, de azt hittem, ezt úgyis mindenki tudja. Főleg ti. Mindnyájan eleget beszéltetek már magyarokkal ehhez. De különben sem erről kérdeztetek.
(Egyébként is. Nem fogok nagy területek elvesztéséről hosszú panaszokat mondani egy olyan nemzet képviselőinek, amely nemzet egész államát, állami önállóságát vesztette el 123 hosszú évre. Ez akkora, sokk, történelmi trauma, amit én ésszel alig bírok felfogni. Főleg, hogy ez az állapot sokáig elég véglegesnek tűnt, mindenki számára. (Na nem úgy, mintha az érintettek valaha is beletörődtek volna a dologba.) Na, nem mintha ez a mi fájdalmunkat kisebbítené, de hogy miért fáj ez nekünk, arról Bibó István és Száraz György álláspontját vallom a magaménak. Erről ennyit.)
És már meg is érkeztünk Kolozsvárra. De lehet, hogy most jön a neheze. Mert meg kell találnunk a szállást. De ez is könnyebben megy, mint azt vártam. Még szerencse, hogy nem paráztunk ezen egész úton, hogy nem tudjuk, hová kell menni. Tudtuk, hogy nem fogunk elveszni. Végül is egy Waldorf-iskolában kaptunk szállást. A Waldorf-iskolák pedig általában vidám helyek. Egy ottani tanítónéni fogadott minket, Emese, aki valamikor szintén az Ördögtérgye táncosa volt. Most itt lakik a suli felett, egy szolgálati lakásban. Az igazság az, hogy nem tudjuk eléggé megköszönni a segítségét.
Warszawába menő utazásomnak Diáriuma itt átmenetileg megszakad. Most valami más következik. Nevezzem-e egy másik utazásom diáriumának? Nem, mert bár ahova megyek, ott közel sem töltöttem annyi időt, mint Warszawában, mégis, odautazni, és ott lenni olyan, mintha egy kicsit hazatérnék. De mégsem akarom nagyképűen otthonomnak nevezni ezt a helyet sem.
Nevezzük tehát másképpen. Következik:
Nevezzük tehát másképpen. Következik:
2010. november 14., vasárnap
Színház, kicsit másképpen
Olyat láttam, hogy azt el sem hiszitek, de sajnos elmesélni is elég nehéz lesz. Pedig még mindig a hatása alatt vagyok. Színházat láttam, olyant, ami egyszerre végtelenül kevert és nagyon tiszta, egyszerre ősi és nagyon modern. Szóval mindenekelőtt színes és sokféle, távoli és mégis hasonló dolgokat tesz egymás mellé, anélkül, hogy nagyon összeolvasztaná őket.
Ősinek pedig azért ősi, mert nagyon nagy tradíciókkal rendelkező dolgait hozza össze a nagyvilágnak, modernnek pedig éppen azért modern, mert összehozza őket: hogyan, mikor láthatna az ember együtt egymás mellett japán nihon buyōt és flamencót, lengyel táncot és afrikai mesét, ha nem éppen a mai időkben, amikor kezdenek a határok eltűnni, vagy mi. „Kicsi a világ.” – mondjuk, mert nagyon gyorsan el lehet jutni egyik helyéről a másikra, a valóságban is, de akár még virtuálisan is. Ez pedig éppen arról kellene, hogy szóljon, hogy a különböző kultúráknak lehetősége van egymással találkozni (és nem ezeknek a kultúráknak a beolvasztásáról). Köszönnek, megcsodálják egymást, aztán továbbmennek. A világnak össze kellett mennie, hogy elképesztő sokszínűségére, változatosságára, végtelen gazdagságára rádöbbenjünk.
Nagy szavak, mi? A lényegre térve: egy alternatív színházban jártam megint. Most nem a Scena Lubelskában, de egy hasonló helyen. Elhagyatott külvárosi (pragai, naná) utca, elhagyatottnak látszó épület, az egyik ablakon egy stilizált, tekergőző kígyót ábrázoló tábla hirdeti: Teatr Wytwórnia. (Azaz: Gyárszínház.) Ezt a helyet is kissé nehéz megtalálni, ami azt illeti. Itt volt az előadás, Mese a nőről, aki táncolt címmel. És micsoda előadás!
Az egészet egy alternatív színtársulat, a Marebito szervezte. A szó japánul vendéget jelent, de afféle vándorló garabonciást is, aki híreket hoz vendéglátóinak. Azaz történeteket. A társulatot 2005-ben alapította Adrianna Kabza-Biernacka és Elżbieta Jabłońska. Olyan előadásokat próbálnak megvalósítani, amelyekben kiemelt szerep jut az emberi testnek, a mozgásnak. Ada és Ela is sok forrásból merítettek és merítenek az előadásaikhoz. Tanultak japán színjátszást, flamencót, és kapcsolatban állnak a Dom Tańcával is. Most egy olyan előadást akartak csinálni, amiben mindez egyszerre van jelen, egymás mellett, tisztán. Össze akarták gyűjteni különböző helyeken megismert barátaikat, hogy létrejöjjön egy nagy, közös mese, ahová mindenki hozza a saját mozgásművészetét és elbeszéléstechnikáját. És meg is csinálták!
Az egésznek a kerete, egy vándorló hercegnő története, aki elveszett kedvesét keresi. Útja során emberekkel találkozik, történeteket hall a Világ minden tájáról. Ezekben a történetekben talán egyvalami közös: a nőiesség különböző megnyilvánulásairól szólnak.
A hercegnő szerepét Umeda Hana játszotta. Hana japán, vagy talán félig japán, félig lengyel lány, nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ő hozta az előadásba a nihon buyō-iskola méltóságteljes táncát, amelyet még otthon tanult, Nishikawa Fukushinótól.
A marcona szamurájt, akibe a hercegnő beleszeret Jakub Karpoluk játszotta. Ő meg a japán kultúra lengyel kutatója, alapító tagja volt a Ryokurankai Társulatnak, amely pedig a nō-színház népszerűsítője Lengyelországban. Így Kuba, meg a felesége, Yoko hozták be az előadásba a nō-színház mozgásművészetét. Na meg Ada Habza-Biernacka, aki szintén tagja a Ryokurankainak is.
És volt egy harmadik japán színész is az előadásban, név szerint Rui Ishihara, aki meg a butō-iskola művésze. A Butō valamivel újabb iskola, mint a nō vagy a nihon buyō, hiszen a XX. században fejlesztették ki Tacumi Hidzsikata és Kazuo Ohno. De tulajdonképpen ez is a régi japán népi színjátszás újrafelfedezése (a nō inkább udvari színház). Furcsa volt, amit ez a színész művelt. Először egy ravasz tolvajt játszott, egészen furcsa grimaszokkal az arcán és egészen majomszerű mozgással. Később pedig mint egy női szellem tért vissza a színre, talán mint a vándorló hercegnő alteregója. Ez utóbbi különösen zavarbaejtő volt. Perceken keresztül nem történt más, mint hogy egy nőnek öltözött férfi áll a színen, kibontott hajjal és a távolba néz, mindenfelé. De az egészen apró, finom gesztusokban, amiket közben tett, volt elrejtve az igazi művészete annak, amit csinált. Az hogy egy férfi így el tudjon játszani egy nőt, ráadásul úgy hogy közben nem válik transzvesztitává, mert mégis marad valami megmagyarázhatatlan férfias kisugárzása, az egészen hihetetlennek tűnt. De mondom, eléggé zavarbaejtő is volt.
A történet szerint a hercegnő útja során találkozik egy másik magányos nővel, akivel aztán egy darabig együtt vándorolnak. Ezt a nőt Kamila Olesińska játszotta, aki flamencót táncolt. A flamenco- az megint egy más hagyomány, az andalúziai cigányok táncából alakult ki. Mégis: ugyanazt a nőiséget fejezte ki, mint a nihon buyō, csak annak egy egészen más oldalát. Heves, feszült, gyors, méltóságot és hajlékonyságot sugárzó tánc. Ez megint két nagyon távoli kultúra találkozása volt. Sőt háromé, mert a két nő, ráadásul a Remek által húzott lengyel dallamokra járta a maga táncát. Micsoda ellentmondásos találkozás ez! Elvileg lehetetlen és mégis lehetséges, hiszen megvalósult, itt, a szemünk láttára.
Aztán a főszereplő elér a vándorútján egy lengyel faluba is, ahol egy nagyon beszédes, már-már szájmenéses öregasszony ad neki szállást. Ez az öregasszony megint Ada volt. Valami furcsa nyelvjárásban beszélt, ami nagyon emlékeztetett a tátrai góralok (gurálok) beszédére, de még annál is specifikusabb volt. Később kiderült, hogy Ada, mielőtt még visszatért volna Warszawába, és megalapította volna a Marebitót, azelőtt Sącz közelében lakott, vagyis egy délkelet-lengyelországi kis faluban, egy nagyon eldugott helyen, ahol sokat hallhatta a szomszédait így beszélni. A Sącz-környéki lachok beszéde, mint már említettem még a góralokénál is jobban elüt az irodalmi lengyeltől. Én ennek ellenére megértettem, mert hamar rájöttem, hogy mi az, amit szabályszerűen másképpen mond, mint azt én tanultam. Úgyhogy ezzel nem volt gond.
Az asszony a régi időkről mesélt a lánynak, amikor még vasárnaponként együtt táncolt a falu apraja-nagyja. És egyszercsak megszólalt a zene, és mintha az elbeszélés alakjai hirtelen megelevenedtek volna, táncolni kezdtek a színre beszivárgó emberek. Illetve kiderült, hogy nem is csak az emlékekből pattannak elő, hanem valóban itt vannak, és valóban táncolnak. Mert aztán egyikük (Grzesiek) Hanát is felkérte táncolni. De ezt is olyan természetességgel, mintha nem is lett volna előre megírva a forgatókönyvben. Sőt az egész jelenet ilyen spontán buli benyomását keltette, ami minden nézőt elbűvölt. Amúgy a zene és a tánc nem sączi, hanem Lublin-vidéki oberek volt, de ez senkit nem zavart.
Akik itt táncoltak, azok persze régi ismerőseim voltak, a Dom Tańca tagjai, a lengyel népzene elkötelezett gyűjtői és kutatói. Grzesiek és Ania, meg Kasia Tucholska, a pedálos harmonika nagy művésze, egyben fáradhatatlan táncos és Kasia Żytomirska. Meg Emilia, akit annak idején (Dorotával és Marcinnal együtt) szintén az elsők között ismertem meg a Dom Tańcából még Felsősófalván. (Nem emlékszem már, hogy melyikük hívott engem először a maguk táborába.) Most kicsit óvatosabban táncolt, mert gyereket vár. Tulajdonképpen mindannyian magukat alakították: különösebben jelmezre vagy népviseletre sem volt szükségük; ugyanúgy öltöztek fel, mint egyébként a táncházakban.
Zenélni pedig Remek zenélt; nem csak most, hanem az egész előadás alatt, meg egy Kasia Wieczerzak nevű fiatal csajszi. Hegedűn játszottak, de azt is sokféleképpen: néha a megszokott technikáktól egészen eltérően, különleges hangokat csalva ki a hangszerekből. Vagyis nem csak az előadás zenéjét, hanem a mindenféle hangulatkeltő zörejeket is ők szolgáltatták. Általánosan is jellemző volt ez az egész előadásra: a hangoknak nagy szerepük volt. Minden kis finom zörej a maga módján más hangsúlyt adott a színen történő dolgoknak és az ott elhangzó mondatoknak. Még az is, ha Remek egyszerűen suhintott egyet a vonóval. (Így aztán néha a csendnek is egészen fontos szerep jutott.) Egyébként Remek és Kasia mindenféle más húros hangszereken is játszottak időnként, de azoknak nem tudom a nevét. Pedig előadás után beszélgettünk egy jót Remekkel, de elfelejtettem pont erre rákérdezni. Némelyik hangszer ukrán bandurára hasonlított.
A két zenész mellett ott volt még Agata, Remek felesége is, aki énekelt, szép lengyel népdalokat és balladákat, sőt egy litván éneket is. Meg dobolt is, a lengyel táncos jelenetben. Egyébként most Agata is gyereket vár, már vagy a hetedik-nyolcadik hónapban lehet.
És ott volt még az előadásban egy Dorota Maciejuk nevű asszony, mint mesélő. Merthogy Dorota meg a Studnia O (O Kút) művésze. A Studnia O pedig egy másik műhely, akik azt mondják magukról, hogy az ő területük az élő szó művészete. Tulajdonképpen ők egy irodalmi színpad. Amivel foglalkoznak az a mesélés, elbeszélés. A történetmondás változatos technikáit akarják felkutatni és továbbadni. A mesélést sokféleképpen illusztrálják: képekkel, zenével, tánccal, pantomimmal. Ettől lesz az egész igazi műhelymunka.
Így hát az egész történetet Dorota mesélte, de nem csak az előadás kerettörténetét. Hanem amíg senki nem volt a színen, (vagyis főleg amíg mindenki átöltözött) egyéb meséket is, Afrikából, Ázsiából. Ezek valahogy titokzatos módon álltak össze egy egésszé, valahogy úgy, mint Szilvay Matteo Szent Patrik Purgatóriuma című novellája. Azaz elsőre látszólag nem sok közük van egymáshoz. De nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé. És ezen aztán az ember még jó darabig elgondolkozhat.
Hát ilyen volt ez az előadás. Hogy megtalálja-e a végén a hercegnő a kedvesét? Nyilván. És nyilván úgy, olyan érzéssel talál rá, mint Odüsszeusz Ithakára Konsztantinosz Kavafisz gyönyörű versében, „évekkel rakva” és az „út aratásával gazdagon”, hogy ő is elmondhassa titokzatos módon mosolyogva:
„Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
A szerzett tudásból s tapasztalatból
Máris megtudhatod, mit jelent Ithaka.”
(Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka
Somlyó György fordítása)
Az egész előadás rendezője pedig Ela Jabłońska volt. A vége után odamentem gratulálni neki is, de egyszerűen…. Egyszerűen hiányoztak a szavak ahhoz, hogy ki tudjam valahogyan fejezni, azt az élményt, ami ez a színház volt és azt, hogy milyen hálás vagyok, hogy ennek a csodának részese lehettem.
Az előadás után aztán egy rövid időre beültünk a színházhelyiség melletti kávézóba is Remekkel, Aniával és Kasiával. Ez is ugyanabban a régi gyárépületben van, és ha a színház helyisége, és az épület külső kinézete között nagy a kontraszt, akkor ez erre a társalgó-kávézóra méginkább igaz. Szépen festett falak, műfű és nyugágyak (!). A plafonról, ki tudja miért, meg hogyan egy hinta lóg alá. Hamarosan láttam, hogy Emilia jön be a ehlyiségbe , leül és elkezd hintázni.
Odamentem hozzá. Tőle is azt kérdeztem:
-Szia Emilia, emlékszel még rám?
-Nem.
-Talán azért, mert utoljára még angolul beszélgettünk. Meder vagyok a Bakonyból. Tudod az a magyar srác, aki öt éve, Felsősófalván…
Ősinek pedig azért ősi, mert nagyon nagy tradíciókkal rendelkező dolgait hozza össze a nagyvilágnak, modernnek pedig éppen azért modern, mert összehozza őket: hogyan, mikor láthatna az ember együtt egymás mellett japán nihon buyōt és flamencót, lengyel táncot és afrikai mesét, ha nem éppen a mai időkben, amikor kezdenek a határok eltűnni, vagy mi. „Kicsi a világ.” – mondjuk, mert nagyon gyorsan el lehet jutni egyik helyéről a másikra, a valóságban is, de akár még virtuálisan is. Ez pedig éppen arról kellene, hogy szóljon, hogy a különböző kultúráknak lehetősége van egymással találkozni (és nem ezeknek a kultúráknak a beolvasztásáról). Köszönnek, megcsodálják egymást, aztán továbbmennek. A világnak össze kellett mennie, hogy elképesztő sokszínűségére, változatosságára, végtelen gazdagságára rádöbbenjünk.
Nagy szavak, mi? A lényegre térve: egy alternatív színházban jártam megint. Most nem a Scena Lubelskában, de egy hasonló helyen. Elhagyatott külvárosi (pragai, naná) utca, elhagyatottnak látszó épület, az egyik ablakon egy stilizált, tekergőző kígyót ábrázoló tábla hirdeti: Teatr Wytwórnia. (Azaz: Gyárszínház.) Ezt a helyet is kissé nehéz megtalálni, ami azt illeti. Itt volt az előadás, Mese a nőről, aki táncolt címmel. És micsoda előadás!
Az egészet egy alternatív színtársulat, a Marebito szervezte. A szó japánul vendéget jelent, de afféle vándorló garabonciást is, aki híreket hoz vendéglátóinak. Azaz történeteket. A társulatot 2005-ben alapította Adrianna Kabza-Biernacka és Elżbieta Jabłońska. Olyan előadásokat próbálnak megvalósítani, amelyekben kiemelt szerep jut az emberi testnek, a mozgásnak. Ada és Ela is sok forrásból merítettek és merítenek az előadásaikhoz. Tanultak japán színjátszást, flamencót, és kapcsolatban állnak a Dom Tańcával is. Most egy olyan előadást akartak csinálni, amiben mindez egyszerre van jelen, egymás mellett, tisztán. Össze akarták gyűjteni különböző helyeken megismert barátaikat, hogy létrejöjjön egy nagy, közös mese, ahová mindenki hozza a saját mozgásművészetét és elbeszéléstechnikáját. És meg is csinálták!
Az egésznek a kerete, egy vándorló hercegnő története, aki elveszett kedvesét keresi. Útja során emberekkel találkozik, történeteket hall a Világ minden tájáról. Ezekben a történetekben talán egyvalami közös: a nőiesség különböző megnyilvánulásairól szólnak.
A hercegnő szerepét Umeda Hana játszotta. Hana japán, vagy talán félig japán, félig lengyel lány, nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ő hozta az előadásba a nihon buyō-iskola méltóságteljes táncát, amelyet még otthon tanult, Nishikawa Fukushinótól.
A marcona szamurájt, akibe a hercegnő beleszeret Jakub Karpoluk játszotta. Ő meg a japán kultúra lengyel kutatója, alapító tagja volt a Ryokurankai Társulatnak, amely pedig a nō-színház népszerűsítője Lengyelországban. Így Kuba, meg a felesége, Yoko hozták be az előadásba a nō-színház mozgásművészetét. Na meg Ada Habza-Biernacka, aki szintén tagja a Ryokurankainak is.
És volt egy harmadik japán színész is az előadásban, név szerint Rui Ishihara, aki meg a butō-iskola művésze. A Butō valamivel újabb iskola, mint a nō vagy a nihon buyō, hiszen a XX. században fejlesztették ki Tacumi Hidzsikata és Kazuo Ohno. De tulajdonképpen ez is a régi japán népi színjátszás újrafelfedezése (a nō inkább udvari színház). Furcsa volt, amit ez a színész művelt. Először egy ravasz tolvajt játszott, egészen furcsa grimaszokkal az arcán és egészen majomszerű mozgással. Később pedig mint egy női szellem tért vissza a színre, talán mint a vándorló hercegnő alteregója. Ez utóbbi különösen zavarbaejtő volt. Perceken keresztül nem történt más, mint hogy egy nőnek öltözött férfi áll a színen, kibontott hajjal és a távolba néz, mindenfelé. De az egészen apró, finom gesztusokban, amiket közben tett, volt elrejtve az igazi művészete annak, amit csinált. Az hogy egy férfi így el tudjon játszani egy nőt, ráadásul úgy hogy közben nem válik transzvesztitává, mert mégis marad valami megmagyarázhatatlan férfias kisugárzása, az egészen hihetetlennek tűnt. De mondom, eléggé zavarbaejtő is volt.
A történet szerint a hercegnő útja során találkozik egy másik magányos nővel, akivel aztán egy darabig együtt vándorolnak. Ezt a nőt Kamila Olesińska játszotta, aki flamencót táncolt. A flamenco- az megint egy más hagyomány, az andalúziai cigányok táncából alakult ki. Mégis: ugyanazt a nőiséget fejezte ki, mint a nihon buyō, csak annak egy egészen más oldalát. Heves, feszült, gyors, méltóságot és hajlékonyságot sugárzó tánc. Ez megint két nagyon távoli kultúra találkozása volt. Sőt háromé, mert a két nő, ráadásul a Remek által húzott lengyel dallamokra járta a maga táncát. Micsoda ellentmondásos találkozás ez! Elvileg lehetetlen és mégis lehetséges, hiszen megvalósult, itt, a szemünk láttára.
Aztán a főszereplő elér a vándorútján egy lengyel faluba is, ahol egy nagyon beszédes, már-már szájmenéses öregasszony ad neki szállást. Ez az öregasszony megint Ada volt. Valami furcsa nyelvjárásban beszélt, ami nagyon emlékeztetett a tátrai góralok (gurálok) beszédére, de még annál is specifikusabb volt. Később kiderült, hogy Ada, mielőtt még visszatért volna Warszawába, és megalapította volna a Marebitót, azelőtt Sącz közelében lakott, vagyis egy délkelet-lengyelországi kis faluban, egy nagyon eldugott helyen, ahol sokat hallhatta a szomszédait így beszélni. A Sącz-környéki lachok beszéde, mint már említettem még a góralokénál is jobban elüt az irodalmi lengyeltől. Én ennek ellenére megértettem, mert hamar rájöttem, hogy mi az, amit szabályszerűen másképpen mond, mint azt én tanultam. Úgyhogy ezzel nem volt gond.
Az asszony a régi időkről mesélt a lánynak, amikor még vasárnaponként együtt táncolt a falu apraja-nagyja. És egyszercsak megszólalt a zene, és mintha az elbeszélés alakjai hirtelen megelevenedtek volna, táncolni kezdtek a színre beszivárgó emberek. Illetve kiderült, hogy nem is csak az emlékekből pattannak elő, hanem valóban itt vannak, és valóban táncolnak. Mert aztán egyikük (Grzesiek) Hanát is felkérte táncolni. De ezt is olyan természetességgel, mintha nem is lett volna előre megírva a forgatókönyvben. Sőt az egész jelenet ilyen spontán buli benyomását keltette, ami minden nézőt elbűvölt. Amúgy a zene és a tánc nem sączi, hanem Lublin-vidéki oberek volt, de ez senkit nem zavart.
Akik itt táncoltak, azok persze régi ismerőseim voltak, a Dom Tańca tagjai, a lengyel népzene elkötelezett gyűjtői és kutatói. Grzesiek és Ania, meg Kasia Tucholska, a pedálos harmonika nagy művésze, egyben fáradhatatlan táncos és Kasia Żytomirska. Meg Emilia, akit annak idején (Dorotával és Marcinnal együtt) szintén az elsők között ismertem meg a Dom Tańcából még Felsősófalván. (Nem emlékszem már, hogy melyikük hívott engem először a maguk táborába.) Most kicsit óvatosabban táncolt, mert gyereket vár. Tulajdonképpen mindannyian magukat alakították: különösebben jelmezre vagy népviseletre sem volt szükségük; ugyanúgy öltöztek fel, mint egyébként a táncházakban.
Zenélni pedig Remek zenélt; nem csak most, hanem az egész előadás alatt, meg egy Kasia Wieczerzak nevű fiatal csajszi. Hegedűn játszottak, de azt is sokféleképpen: néha a megszokott technikáktól egészen eltérően, különleges hangokat csalva ki a hangszerekből. Vagyis nem csak az előadás zenéjét, hanem a mindenféle hangulatkeltő zörejeket is ők szolgáltatták. Általánosan is jellemző volt ez az egész előadásra: a hangoknak nagy szerepük volt. Minden kis finom zörej a maga módján más hangsúlyt adott a színen történő dolgoknak és az ott elhangzó mondatoknak. Még az is, ha Remek egyszerűen suhintott egyet a vonóval. (Így aztán néha a csendnek is egészen fontos szerep jutott.) Egyébként Remek és Kasia mindenféle más húros hangszereken is játszottak időnként, de azoknak nem tudom a nevét. Pedig előadás után beszélgettünk egy jót Remekkel, de elfelejtettem pont erre rákérdezni. Némelyik hangszer ukrán bandurára hasonlított.
A két zenész mellett ott volt még Agata, Remek felesége is, aki énekelt, szép lengyel népdalokat és balladákat, sőt egy litván éneket is. Meg dobolt is, a lengyel táncos jelenetben. Egyébként most Agata is gyereket vár, már vagy a hetedik-nyolcadik hónapban lehet.
És ott volt még az előadásban egy Dorota Maciejuk nevű asszony, mint mesélő. Merthogy Dorota meg a Studnia O (O Kút) művésze. A Studnia O pedig egy másik műhely, akik azt mondják magukról, hogy az ő területük az élő szó művészete. Tulajdonképpen ők egy irodalmi színpad. Amivel foglalkoznak az a mesélés, elbeszélés. A történetmondás változatos technikáit akarják felkutatni és továbbadni. A mesélést sokféleképpen illusztrálják: képekkel, zenével, tánccal, pantomimmal. Ettől lesz az egész igazi műhelymunka.
Így hát az egész történetet Dorota mesélte, de nem csak az előadás kerettörténetét. Hanem amíg senki nem volt a színen, (vagyis főleg amíg mindenki átöltözött) egyéb meséket is, Afrikából, Ázsiából. Ezek valahogy titokzatos módon álltak össze egy egésszé, valahogy úgy, mint Szilvay Matteo Szent Patrik Purgatóriuma című novellája. Azaz elsőre látszólag nem sok közük van egymáshoz. De nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé. És ezen aztán az ember még jó darabig elgondolkozhat.
Hát ilyen volt ez az előadás. Hogy megtalálja-e a végén a hercegnő a kedvesét? Nyilván. És nyilván úgy, olyan érzéssel talál rá, mint Odüsszeusz Ithakára Konsztantinosz Kavafisz gyönyörű versében, „évekkel rakva” és az „út aratásával gazdagon”, hogy ő is elmondhassa titokzatos módon mosolyogva:
„Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
A szerzett tudásból s tapasztalatból
Máris megtudhatod, mit jelent Ithaka.”
(Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka
Somlyó György fordítása)
Az egész előadás rendezője pedig Ela Jabłońska volt. A vége után odamentem gratulálni neki is, de egyszerűen…. Egyszerűen hiányoztak a szavak ahhoz, hogy ki tudjam valahogyan fejezni, azt az élményt, ami ez a színház volt és azt, hogy milyen hálás vagyok, hogy ennek a csodának részese lehettem.
Az előadás után aztán egy rövid időre beültünk a színházhelyiség melletti kávézóba is Remekkel, Aniával és Kasiával. Ez is ugyanabban a régi gyárépületben van, és ha a színház helyisége, és az épület külső kinézete között nagy a kontraszt, akkor ez erre a társalgó-kávézóra méginkább igaz. Szépen festett falak, műfű és nyugágyak (!). A plafonról, ki tudja miért, meg hogyan egy hinta lóg alá. Hamarosan láttam, hogy Emilia jön be a ehlyiségbe , leül és elkezd hintázni.
Odamentem hozzá. Tőle is azt kérdeztem:
-Szia Emilia, emlékszel még rám?
-Nem.
-Talán azért, mert utoljára még angolul beszélgettünk. Meder vagyok a Bakonyból. Tudod az a magyar srác, aki öt éve, Felsősófalván…
2010. november 12., péntek
A Függetlenség Napja II.
Ezen a napon mindig nagy katonai parádé van az Ismeretlen Katona sírjánál, a Piłsudski téren, és vele szemben, a Marsall szobránál. Koszorúzás meg ünnepi beszédek, ilyesmik. És nagy katonai felvonulások. Tulajdonképpen ugyanaz zajlik, mint augusztus 15-én (már két alkalommal is volt szerencsém itt, Warszawában ébredni erre a napra). Kicsit össze is mosódik, hogy melyik napon mit ünnepelnek, hiszen egymáshoz nagyon közel eső és egymással összefüggő dolgok ezek.
Mint lelkes Lengyelország-fan, természetesen kihasználtam az alkalmat, hogy részt vegyek az ünnepen, illetve legalábbis megtekinthessem ezt. Délelőtt először is a híres Wojciech Bogusławski által alapított Nemzeti Színházhoz mentem. (Hogy kicsoda Wojciech Bogusławski? Olvassátok el az Ikszeket vagy Az Imposztort Spiró Györgytől, abból kiderül, de most nem tartozik a témához.) A Színház téren egy hatalmas kivetítőn dokumentumfilmeket vetítettek az új Polákország megszervezéséről és a varsói csatáról. Érdekes volt, legalábbis nekem, a külföldinek. Lehet, hogy a polákok számára csupa olyat tartalmazott, ami már a könyökükön jön ki, ezt nem tudom. Legtöbb embert nem is ez vonzotta igazán, hanem a környéken parkoló járgányok. Ugyanis a Hadsereg Múzeumának és a Történeti Múzeumnak a dolgozói együtt rekonstruáltak (vagy restauráltak?) néhány 1920-ban is használt azonosított katonai guruló tárgyat, és most kiállították őket. Például egy teherautót, meg egy oldalkocsis motorkerékpárt. De a legérdekesebb egy páncélautóvá átalakított Ford T-modell volt. Ezt én már láttam egyszer kiállítva a hadsereg napján, kb. három éve. De azt elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fér el ebben két ember, illetve, hogy hol lát ki rajta akár a sofőr, akár a géppuskás. Hát most ez is kiderült, a járgány gazdái közül ketten felkurblizták az autót, aztán beszálltak, és egyből világos lett, hogy úgy férnek el, hogy ki lehet nyitni az autó tetejét, és így ki is látnak. Csak az a furcsa, hogy így szerintem eléggé jó célpontot nyújthatnak bármilyen ellenségnek. Főleg olyankor lehet gáz, ha a sofőrt lövik le, mert a géppuskás nemigen tud hozzáférni a kormányhoz.
Mindenesetre a két katona kényelmes tempóban „elszáguldott” (ha-ha-ha!) a páncélautóval, másik két társuk felpattant a motorra, a negyedik maradt egyedül a teherautó volánja mögött. Elhajtottak a nagy katonai felvonulásra, amit én is annyira meg akartam nézni. Így hát átvonultam a Piłsudski térre, ahol a fő ünnepség zajlott. Gondoltam, minden csoport, legyen bár katonai hagyományőrző vagy aktív katona úgyis az elnöknél tiszteleg először. A Piłsudski-szobor közvetlen közelébe fészkeltem be magam. Az elnöki beszédet nem hallottam, bár nem hiszem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. Bár nem tudom, ez a Bronisław Komorowski milyen szónok. Lech Kaczyński nagyon hatásvadász volt, ezt mindkét alkalommal éreztem annak idején, pedig akkor még közel sem értettem mindent, amit mondott. Mindenesetre a hadsereg napján az volt a szokás, hogy a beszéd végén az elnök elkezdte sorolni a lengyel történelem nagy csatáit. (Persze nem az összeset, mert akkor ki tudja, mikor érne a végére, csak azokat, amik az Ismeretlen Katona sírjára is fel vannak írva.) Valami ilyesmi szöveggel:
-Ti, akik Grünwaldnál vertétek laposra a németeket, ti akik Velikije Lukit ostromoltátok, ti akik Kircholmnál söpörtétek el a svéd túlerőt, ti akik Cecoránál estetek el Stanisław Żółkiewski hetmannal…! Dicsőség nektek!
Vagy valami ilyesmi. És minden ötödik vagy hatodik csata után még hangosabban megismételte:
-Dicsőség a hősöknek! (Chwała bohaterom!)
Mire a téren álló összes katona, a tábornokoktól az utolsó közlegényig, teljes hangerővel azt kiáltotta:
-Mindörökkön örökké!
Ez utóbbi mondat úgy zengett a tér felett, mintha, valami díszlövés lett volna. Szép volt.
Na, nem tudom, most volt-e ilyen; meg egyáltalán, hogy ez november 11-én is szokás-e, és hogy általános szokás-e ez, vagy csak Kaczyński vezette be. Mikor odaértem, már túlvoltak a beszédeken, mindenféle szervezetek koszorúztak az Ismeretlen Katona sírjánál, aztán az elnök, vagyis Komorowski átvonult a tér másik felére, a Marsall szobrához koszorúzni, és vele a hadsereg mindenféle díszelgő a alakulatai; a gyalogosok, a repülősök, a tengerészek, a határőrök, a zsandárok, a desszantosok és a műszakiak kiválasztottjai. (Egy ilyen parádén résztvenni természetesen jutalom az adott fegyvernem katonáinak.) Csak a podhalei lövészekethiányoltam, akik mindig kiemelt helyen menetelnek az ilyen ünnepeken. Őket onnan lehet megismerni, hogy nem rogatywkát hordanak a fejükön (így hívják azt a jellegzetesen lengyel négyszögletes katonasapkát) és nem is barettet, hanem olyan kalapot, mint a Tátra hegylakói a góralok (gurálok). Nem tudom, most itt voltak-e.
Na, gondoltam, nagyszerű, akkor a koszorúzás után majd jönnek a történelmi alakulatok is, arra vagyok igazán kíváncsi, főleg az ulánusokra.
A mellettem álló nénik mondták, hogy az is szokás ilyenkor, hogy jön Piłsudski egy autón, és tiszteleg a katonáknak, meg integet az embereknek. Találgatták, ki fogja idén játszani a Marsall szerepét.
-Szegény pan Zakrzeński! Kár érte nagyon! – tették hozzá sóhajtozva.
Ugyanis az ilyen alkalmakkor Piłsudskit mindig egy Janusz Zakrzeński nevű színész játszotta, de most áprilisban ő is az elnöki gépen utazott Szmolenszkbe. Nyugodjon békében!
Én azonban semmiféle autót nem láttam, ami Piłsudskit szállította volna. Sőt, kiderült, hogy a történelmi felvonulás sem erre jön, amerre én álltam. Pedig jól megnéztem, merre fognak vonulni. Csakhát arra nem számítottam, hogy nem várják meg a térről való kivonulással a Marsall szobrának koszorúzását. Mégiscsak úgy illet volna, hogy addig maradnak az elnök mellett. Mégsem ez lett. Mikor erre rájöttem, megpróbáltam a felvonulás nyomába eredni, a megadott útvonalon, de már nem voltak sehol. Tudtam, hogy a végállomás a Hadsereg Múzeuma, így hát arra vettem az irányt. De a nagy tömegben nehezen lehetett haladni, és mire odaértem, már csak a híre volt a történelmi csapatoknak, csak a zsandárok vonulgattak fel alá, ügyelve a rendezvények biztonságára. Hát megint lemaradtam a felvonulásról. Ez nagy kár. Eszembe jutott, hogy vannak róla fényképeim, amiket Szymon készített, még öt évvel ezelőtt, talán még megvannak. Nagyon más most sem lehetett. (Józef Haller és Józef Piłsudski-féle légiók, aztán az 1920-as Önkéntes Hadsereg, a „Szeptemberi” Hadsereg, Armia Krajowa, Anders-sereg, Berling-sereg (Armia Ludowa) és a varsói felkelők. És a végén „Kubuś” a felkelők által mindenféle alkatrészekből összeügyeskedett páncélautó.) Meg biztos lesznek képek a Gazeta Wyborczában is. De azért mégiscsak élőben lett volna az igazi látni. Főleg ezeket az ulánusokat.
Mindenesetre a Nemzeti Galéria és a Hadsereg Múzeuma előtt így is voltak mindenféle érdekes látnivalók. Végig az Aleje Jerozolimskién ott reprezentált a mai hadsereg, bemutatva a modernebbnél modernebb és szebbnél szebb harci járgányokat, fegyvereket és felszereléseket. Persze voltak is érdeklődők jó sokan.
Hiszen ez az ünnep valahol mégiscsak szintén a hadseregről szól. És a polákok nagyon szeretik a mindenkori hadseregüket. Harcias népnek tartják magukat (és hősiesnek), de én úgy érzem, manapság inkább már csak szurkolókként tekintenek a katonáikra. Mármint, hogy büszkék rájuk, figyelemmel kísérik őket, tisztelettel beszélnek velük és róluk, és megéljenzik őket, de azért mégsem mindenki akar katona lenni.
Mindenesetre elég érdekes volt látni a sokféle eszközt, amit bemutattak. A tankoknál mindenhol hatalmas sor állt, így azokra inkább nem próbáltam feljutni. Csak két dzsipre másztam fel. A kézifegyvereket viszont mind végigpróbáltam.
A Hadsereg Múzeumának parkjában meglepve láttam, hogy legutóbbi ottjártamhoz képest mennyire kibővítették az ott lévő arzenált. Persze lehet, hogy néhány járgányt kifejezetten erre az alkalomra hoztak ide. Kedvem lett volna megkérdezni valamelyik ott lévő katonát, hogy melyikre a legkíváncsibbak az emberek. Biztos a legmodernebbekre. De lehet, hogy még mindig vannak olyan lökött (főként külföldről érkező) fanok, akik Lengyelországban egy régi T-34-est látva még mindig azt remélik, hogy majd előmászik belőle Olgierd, Janek, Gustlik és Szergó, vagy adott esetben Olgierd helyett Tomek, ha úgy adódik.
Kiderült viszont, hogy az 1920-as varsói csatáról, amikor Piłsudskiék csodálatosképpen megfordították a bolsevikok elleni háború sorsát a főváros megvédésével, úgy, hogy még a zseniális Mihail Tuhacsevszkij sem tudta megtörni az elnyűhetetlen polákokat, szóval erről a csatáról készült egy új játékfilm is. Ki más készítette volna, ha nem a történelmi filmek nagy mestere, Jerzy Hoffman, aki filmre vitte a Sienkiewicz-trilógiát (Tűzzel-vassal, Özönvíz, Kislovag) és a Régi mesét is. Azon sincs mit csodálkozni, hogy Piłsudski szerepét Zakrzeński híján kedvenc színészére az öreg sztárra, Daniel Olbrychskire osztotta. (Pedig Olbrychski, ha nem ragasztanak neki nagy fekete bajuszt az orra alá, egyáltalán nem hasonlít a marsallra. De mégis régi haverja a rendezőnek, és a közönség is szereti.) A szokatlan csak az, hogy a daliás fiatal lengyel tisztet ezúttal nem az észveszejtően jóképű, mélyen búgó hangú szépfiú, Michał Żebrowski játsza, hanem egy Borys Szyc nevű, zömök erős szőke legény. Lehet, hogy Żebrowskinak sok volt már kicsit a kosztümös történelmi filmekből, de egyébként Borys is egy nagy sztár mostanában. (Színházban meg mindenféle romantikus komédiákban is sokat foglalkoztatják, úgy néz ki.)
No, mindezeket onnan tudom, hogy most itt a Múzeumban volt egy közönségtalálkozó az alkotókkal. A velük való beszélgetést már megint lekéstem, csak arra értem oda, hogy van egy fotókiállítás a film képeiből, meg hogy a terem közepén ott ül a Hoffman meg az Olbrychski, és autogarmmokat osztogatnak. Nem vagyok nagy autogramm-gyűjtő, meg nem is akartam letapostatni a lábamat, ezért inkább a fotókiállítás felé vettem az irányt. Érdekes volt megnézni.
Jerzy Hoffman filmjeit mindig is azért szerettük, mert történelmi film kategóriában a legjobbak közé tartoznak, de meg azért is, mert elképesztően látványos csatajelenetek vannak bennük.
http://www.youtube.com/watch?v=5vngukeRwps&feature=related
Na ez is ilyen, legalábbis a sok állókép alapján, amiket most láttam belőle. (Vagy csak direkt az ilyeneket teszik ki?) Némileg mintha naturalistább lenne, mint az eddigiek. De például szép lovasrohamok ebben is vannak. (Ez a bolsevik – lengyel háború állítólag az utolsó nagy lovascsaták ideje volt.)
Elkezdtem körbejárni. Első kép: egy lengyel katona puskatussal loccsantja ki egy fegyvert fogott orosz proli agyvelejét. Következő: Egy lengyel és egy orosz katona kést döfnek egymásba. Következő: lengyel lovasroham. Aztán: orosz lovasroham. Megint lengyel. Gyalogroham. Visszavonulás, lövésektől összeeső gyalogosok. Aztán: egymás hegyén-hátán heverő holttestek, szétlőve, széttépve, vérbe fagyva. Ha már dicsőítjük a hadseregünket, mutassuk meg, milyen az a mocskos háború - ez végül is valahol érthető. A főszereplőkről is vannak képek: Daniel Olbrychski, mint Piłsudski marsall. Borys Szyc összekaristolt arca. Aztán az egyik képen felismerni vélem Alekszandr Domogarovot is, aki a Tűzzel-vassalban a heves kozák harcost, Jurko Bohunt alakította (és annyi lány szívét hódította meg, mint reménytelenül szerelmes „rosszfiú”). Nem fogjátok kitalálni: egy vörös kozák parancsnokot alakít. (Azon túl, hogy ez egy baráti visszautalás egy korábbi filmre, része az itteni gyakorlatnak is: ha már közös történelem, legyen benne orosz színész is. A Tűzzel-vassalban is volt egy csomó jó fej kozák, a Katyńban is volt egy jó fej orosz, az 1612-ben is volt egy lengyel színész. A már emlegetett Michał Żebrowski. Igaz, az ő ottani karaktere mindennek mondható, csak jófejnek nem.)
Ha majd vetíteni fogják ezt a filmet, mindenképpen meg kellene nézni. Hogy elhozzák-e Magyarországra is? Jó kérdés. Szerintem biztos. Mert látványos. Az átlag magyar néző keveset tudhat a varsói csatáról, de valószínűleg Alekszandr Kolcsakról se sokat, az Admirális c. filmre meg mégis mennyien voltak kíváncsiak.
Mint lelkes Lengyelország-fan, természetesen kihasználtam az alkalmat, hogy részt vegyek az ünnepen, illetve legalábbis megtekinthessem ezt. Délelőtt először is a híres Wojciech Bogusławski által alapított Nemzeti Színházhoz mentem. (Hogy kicsoda Wojciech Bogusławski? Olvassátok el az Ikszeket vagy Az Imposztort Spiró Györgytől, abból kiderül, de most nem tartozik a témához.) A Színház téren egy hatalmas kivetítőn dokumentumfilmeket vetítettek az új Polákország megszervezéséről és a varsói csatáról. Érdekes volt, legalábbis nekem, a külföldinek. Lehet, hogy a polákok számára csupa olyat tartalmazott, ami már a könyökükön jön ki, ezt nem tudom. Legtöbb embert nem is ez vonzotta igazán, hanem a környéken parkoló járgányok. Ugyanis a Hadsereg Múzeumának és a Történeti Múzeumnak a dolgozói együtt rekonstruáltak (vagy restauráltak?) néhány 1920-ban is használt azonosított katonai guruló tárgyat, és most kiállították őket. Például egy teherautót, meg egy oldalkocsis motorkerékpárt. De a legérdekesebb egy páncélautóvá átalakított Ford T-modell volt. Ezt én már láttam egyszer kiállítva a hadsereg napján, kb. három éve. De azt elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fér el ebben két ember, illetve, hogy hol lát ki rajta akár a sofőr, akár a géppuskás. Hát most ez is kiderült, a járgány gazdái közül ketten felkurblizták az autót, aztán beszálltak, és egyből világos lett, hogy úgy férnek el, hogy ki lehet nyitni az autó tetejét, és így ki is látnak. Csak az a furcsa, hogy így szerintem eléggé jó célpontot nyújthatnak bármilyen ellenségnek. Főleg olyankor lehet gáz, ha a sofőrt lövik le, mert a géppuskás nemigen tud hozzáférni a kormányhoz.
Mindenesetre a két katona kényelmes tempóban „elszáguldott” (ha-ha-ha!) a páncélautóval, másik két társuk felpattant a motorra, a negyedik maradt egyedül a teherautó volánja mögött. Elhajtottak a nagy katonai felvonulásra, amit én is annyira meg akartam nézni. Így hát átvonultam a Piłsudski térre, ahol a fő ünnepség zajlott. Gondoltam, minden csoport, legyen bár katonai hagyományőrző vagy aktív katona úgyis az elnöknél tiszteleg először. A Piłsudski-szobor közvetlen közelébe fészkeltem be magam. Az elnöki beszédet nem hallottam, bár nem hiszem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. Bár nem tudom, ez a Bronisław Komorowski milyen szónok. Lech Kaczyński nagyon hatásvadász volt, ezt mindkét alkalommal éreztem annak idején, pedig akkor még közel sem értettem mindent, amit mondott. Mindenesetre a hadsereg napján az volt a szokás, hogy a beszéd végén az elnök elkezdte sorolni a lengyel történelem nagy csatáit. (Persze nem az összeset, mert akkor ki tudja, mikor érne a végére, csak azokat, amik az Ismeretlen Katona sírjára is fel vannak írva.) Valami ilyesmi szöveggel:
-Ti, akik Grünwaldnál vertétek laposra a németeket, ti akik Velikije Lukit ostromoltátok, ti akik Kircholmnál söpörtétek el a svéd túlerőt, ti akik Cecoránál estetek el Stanisław Żółkiewski hetmannal…! Dicsőség nektek!
Vagy valami ilyesmi. És minden ötödik vagy hatodik csata után még hangosabban megismételte:
-Dicsőség a hősöknek! (Chwała bohaterom!)
Mire a téren álló összes katona, a tábornokoktól az utolsó közlegényig, teljes hangerővel azt kiáltotta:
-Mindörökkön örökké!
Ez utóbbi mondat úgy zengett a tér felett, mintha, valami díszlövés lett volna. Szép volt.
Na, nem tudom, most volt-e ilyen; meg egyáltalán, hogy ez november 11-én is szokás-e, és hogy általános szokás-e ez, vagy csak Kaczyński vezette be. Mikor odaértem, már túlvoltak a beszédeken, mindenféle szervezetek koszorúztak az Ismeretlen Katona sírjánál, aztán az elnök, vagyis Komorowski átvonult a tér másik felére, a Marsall szobrához koszorúzni, és vele a hadsereg mindenféle díszelgő a alakulatai; a gyalogosok, a repülősök, a tengerészek, a határőrök, a zsandárok, a desszantosok és a műszakiak kiválasztottjai. (Egy ilyen parádén résztvenni természetesen jutalom az adott fegyvernem katonáinak.) Csak a podhalei lövészekethiányoltam, akik mindig kiemelt helyen menetelnek az ilyen ünnepeken. Őket onnan lehet megismerni, hogy nem rogatywkát hordanak a fejükön (így hívják azt a jellegzetesen lengyel négyszögletes katonasapkát) és nem is barettet, hanem olyan kalapot, mint a Tátra hegylakói a góralok (gurálok). Nem tudom, most itt voltak-e.
Na, gondoltam, nagyszerű, akkor a koszorúzás után majd jönnek a történelmi alakulatok is, arra vagyok igazán kíváncsi, főleg az ulánusokra.
A mellettem álló nénik mondták, hogy az is szokás ilyenkor, hogy jön Piłsudski egy autón, és tiszteleg a katonáknak, meg integet az embereknek. Találgatták, ki fogja idén játszani a Marsall szerepét.
-Szegény pan Zakrzeński! Kár érte nagyon! – tették hozzá sóhajtozva.
Ugyanis az ilyen alkalmakkor Piłsudskit mindig egy Janusz Zakrzeński nevű színész játszotta, de most áprilisban ő is az elnöki gépen utazott Szmolenszkbe. Nyugodjon békében!
Én azonban semmiféle autót nem láttam, ami Piłsudskit szállította volna. Sőt, kiderült, hogy a történelmi felvonulás sem erre jön, amerre én álltam. Pedig jól megnéztem, merre fognak vonulni. Csakhát arra nem számítottam, hogy nem várják meg a térről való kivonulással a Marsall szobrának koszorúzását. Mégiscsak úgy illet volna, hogy addig maradnak az elnök mellett. Mégsem ez lett. Mikor erre rájöttem, megpróbáltam a felvonulás nyomába eredni, a megadott útvonalon, de már nem voltak sehol. Tudtam, hogy a végállomás a Hadsereg Múzeuma, így hát arra vettem az irányt. De a nagy tömegben nehezen lehetett haladni, és mire odaértem, már csak a híre volt a történelmi csapatoknak, csak a zsandárok vonulgattak fel alá, ügyelve a rendezvények biztonságára. Hát megint lemaradtam a felvonulásról. Ez nagy kár. Eszembe jutott, hogy vannak róla fényképeim, amiket Szymon készített, még öt évvel ezelőtt, talán még megvannak. Nagyon más most sem lehetett. (Józef Haller és Józef Piłsudski-féle légiók, aztán az 1920-as Önkéntes Hadsereg, a „Szeptemberi” Hadsereg, Armia Krajowa, Anders-sereg, Berling-sereg (Armia Ludowa) és a varsói felkelők. És a végén „Kubuś” a felkelők által mindenféle alkatrészekből összeügyeskedett páncélautó.) Meg biztos lesznek képek a Gazeta Wyborczában is. De azért mégiscsak élőben lett volna az igazi látni. Főleg ezeket az ulánusokat.
Mindenesetre a Nemzeti Galéria és a Hadsereg Múzeuma előtt így is voltak mindenféle érdekes látnivalók. Végig az Aleje Jerozolimskién ott reprezentált a mai hadsereg, bemutatva a modernebbnél modernebb és szebbnél szebb harci járgányokat, fegyvereket és felszereléseket. Persze voltak is érdeklődők jó sokan.
Hiszen ez az ünnep valahol mégiscsak szintén a hadseregről szól. És a polákok nagyon szeretik a mindenkori hadseregüket. Harcias népnek tartják magukat (és hősiesnek), de én úgy érzem, manapság inkább már csak szurkolókként tekintenek a katonáikra. Mármint, hogy büszkék rájuk, figyelemmel kísérik őket, tisztelettel beszélnek velük és róluk, és megéljenzik őket, de azért mégsem mindenki akar katona lenni.
Mindenesetre elég érdekes volt látni a sokféle eszközt, amit bemutattak. A tankoknál mindenhol hatalmas sor állt, így azokra inkább nem próbáltam feljutni. Csak két dzsipre másztam fel. A kézifegyvereket viszont mind végigpróbáltam.
A Hadsereg Múzeumának parkjában meglepve láttam, hogy legutóbbi ottjártamhoz képest mennyire kibővítették az ott lévő arzenált. Persze lehet, hogy néhány járgányt kifejezetten erre az alkalomra hoztak ide. Kedvem lett volna megkérdezni valamelyik ott lévő katonát, hogy melyikre a legkíváncsibbak az emberek. Biztos a legmodernebbekre. De lehet, hogy még mindig vannak olyan lökött (főként külföldről érkező) fanok, akik Lengyelországban egy régi T-34-est látva még mindig azt remélik, hogy majd előmászik belőle Olgierd, Janek, Gustlik és Szergó, vagy adott esetben Olgierd helyett Tomek, ha úgy adódik.
Kiderült viszont, hogy az 1920-as varsói csatáról, amikor Piłsudskiék csodálatosképpen megfordították a bolsevikok elleni háború sorsát a főváros megvédésével, úgy, hogy még a zseniális Mihail Tuhacsevszkij sem tudta megtörni az elnyűhetetlen polákokat, szóval erről a csatáról készült egy új játékfilm is. Ki más készítette volna, ha nem a történelmi filmek nagy mestere, Jerzy Hoffman, aki filmre vitte a Sienkiewicz-trilógiát (Tűzzel-vassal, Özönvíz, Kislovag) és a Régi mesét is. Azon sincs mit csodálkozni, hogy Piłsudski szerepét Zakrzeński híján kedvenc színészére az öreg sztárra, Daniel Olbrychskire osztotta. (Pedig Olbrychski, ha nem ragasztanak neki nagy fekete bajuszt az orra alá, egyáltalán nem hasonlít a marsallra. De mégis régi haverja a rendezőnek, és a közönség is szereti.) A szokatlan csak az, hogy a daliás fiatal lengyel tisztet ezúttal nem az észveszejtően jóképű, mélyen búgó hangú szépfiú, Michał Żebrowski játsza, hanem egy Borys Szyc nevű, zömök erős szőke legény. Lehet, hogy Żebrowskinak sok volt már kicsit a kosztümös történelmi filmekből, de egyébként Borys is egy nagy sztár mostanában. (Színházban meg mindenféle romantikus komédiákban is sokat foglalkoztatják, úgy néz ki.)
No, mindezeket onnan tudom, hogy most itt a Múzeumban volt egy közönségtalálkozó az alkotókkal. A velük való beszélgetést már megint lekéstem, csak arra értem oda, hogy van egy fotókiállítás a film képeiből, meg hogy a terem közepén ott ül a Hoffman meg az Olbrychski, és autogarmmokat osztogatnak. Nem vagyok nagy autogramm-gyűjtő, meg nem is akartam letapostatni a lábamat, ezért inkább a fotókiállítás felé vettem az irányt. Érdekes volt megnézni.
Jerzy Hoffman filmjeit mindig is azért szerettük, mert történelmi film kategóriában a legjobbak közé tartoznak, de meg azért is, mert elképesztően látványos csatajelenetek vannak bennük.
http://www.youtube.com/watch?v=5vngukeRwps&feature=related
Na ez is ilyen, legalábbis a sok állókép alapján, amiket most láttam belőle. (Vagy csak direkt az ilyeneket teszik ki?) Némileg mintha naturalistább lenne, mint az eddigiek. De például szép lovasrohamok ebben is vannak. (Ez a bolsevik – lengyel háború állítólag az utolsó nagy lovascsaták ideje volt.)
Elkezdtem körbejárni. Első kép: egy lengyel katona puskatussal loccsantja ki egy fegyvert fogott orosz proli agyvelejét. Következő: Egy lengyel és egy orosz katona kést döfnek egymásba. Következő: lengyel lovasroham. Aztán: orosz lovasroham. Megint lengyel. Gyalogroham. Visszavonulás, lövésektől összeeső gyalogosok. Aztán: egymás hegyén-hátán heverő holttestek, szétlőve, széttépve, vérbe fagyva. Ha már dicsőítjük a hadseregünket, mutassuk meg, milyen az a mocskos háború - ez végül is valahol érthető. A főszereplőkről is vannak képek: Daniel Olbrychski, mint Piłsudski marsall. Borys Szyc összekaristolt arca. Aztán az egyik képen felismerni vélem Alekszandr Domogarovot is, aki a Tűzzel-vassalban a heves kozák harcost, Jurko Bohunt alakította (és annyi lány szívét hódította meg, mint reménytelenül szerelmes „rosszfiú”). Nem fogjátok kitalálni: egy vörös kozák parancsnokot alakít. (Azon túl, hogy ez egy baráti visszautalás egy korábbi filmre, része az itteni gyakorlatnak is: ha már közös történelem, legyen benne orosz színész is. A Tűzzel-vassalban is volt egy csomó jó fej kozák, a Katyńban is volt egy jó fej orosz, az 1612-ben is volt egy lengyel színész. A már emlegetett Michał Żebrowski. Igaz, az ő ottani karaktere mindennek mondható, csak jófejnek nem.)
Ha majd vetíteni fogják ezt a filmet, mindenképpen meg kellene nézni. Hogy elhozzák-e Magyarországra is? Jó kérdés. Szerintem biztos. Mert látványos. Az átlag magyar néző keveset tudhat a varsói csatáról, de valószínűleg Alekszandr Kolcsakról se sokat, az Admirális c. filmre meg mégis mennyien voltak kíváncsiak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)