Ha szerda, akkor táncház. Így szokott ez lenni Budapesten, de hogy itt is ez a „rend”, azt nem tudtam, illetve nem reméltem.
Teljesen váratlanul jött az egész. Mondhatni derült égből. Mintha spontán buli lenne. De az ilyen alkalmak a legérdekesebbek, mikor nem is sejted, hogy hol fogsz kikötni egy óra múlva. S hol fogod remekül érezni magad.
Na szóval úgy kezdődött az egész, hogy elég fáradtan igyekeztem a belváros valamelyik buszmegállója vagy metrómegállója felé, hogy valahogyan visszajussak a Światowid utcába, Észak-Praga legszélére. Már fel is szálltam egy szimpatikus buszra, amikor hirtelen sms-t kaptam Grzesiektől. „19 órától a Scena Lubelskában, ahol a múltkor voltunk tánc lesz. Ha van kedved, gyere!”- ennyi volt benne, vagy legalábbis nem sokkal több. „Hm! Végül is miért ne?”- gondoltam magamban. A biztonság kedvéért küldtem egy válaszsms-t, kérdezve hogyan lehet a leggyorsabban odajutni a Centrumból. Közben leszálltam a buszról, és felszálltam a legközelebbire, ami az ellenkező irányba ment. Ilyenkor estefelé azonban nem egyszerű Warszawában egyik buszról átszállni a másikra, és közben sms-t is írni, mert ha nem figyel az ember egyszerre háromfelé, biztos, hogy fellökik. Mihelyt fenn voltam a másik buszon, befejeztem az sms-írást, és zsebrevágtam a telót. Nem tudom, lezártam-e a billentyűzetet, de akár így, akár úgy, a zsebrevágásnak súlyos következményei lettek. A buszon sokan voltunk a zemberek, és úgy préselődtünk egymásnak, mint a heringek. Így történt, hogy amikor leszálltam a Centralna pályaudvar és a Kultúra és Tudomány Palotája között, a bunkofonomra pillantva megrökönyödve vettem észre, hogy az előbbi sms-t 13 helyre sikerült elküldenem. Mindezt csak azért meséltem el, hogy aki ebben az időpontban azt tapasztalta, hogy valami fura nyelven írt sms-t kapott Medertől, aki mostanában ki tudja merre jár, az értse, hogy mi, meg hogy hogy, és hogy egyáltalán. Magyarázkodás befejezve.
Nagy nehezen találtam egy villamost a sok közül, amelyikkel viszonylag hamar lehetett Dél-Pragába jutni. És viszonylag gyorsan már ott is voltam a Lublini utcában, annak is legjobb helyén, a lepukkant társasház második emeletén (közvetlenül egy emelettel a Városi Őrség helyi őrse fölött), balra az első ajtó, nem, bocsi, az a WC, tovább egyenesen a folyosó végéig.
Már sok ember összegyűlt ezen a kiváló helyen, az alternatív színház próba-és előadótermében, amelyről már volt szó. (Na jó, egyáltalán nem voltak sokan, csak kb. egy tucatnyian, de kis helyre koncentrálódva.) De nem nagyon volt ismerős közülük senki, kivéve persze Grzesieket, illetve, hopp, mégis, ott van Janusz Prusinowski, az a vörösesbarna hajú, nagybajuszú csendes, mosolygós ember! Janusz a legnagyobb, legsokoldalúbb lengyel táncházi zenészek egyike. Komoly része volt a Dom Tańca megszületésében. Játszik hegedűn, pedálos és sima harmonikán, cimbalmon, meg még egy csomó mindenen. Egy csomó faluban gyűjtött már és számos neves adatközlő zenészt fedezett fel. Amellett foglalkozik régizenével, műsorokat ír gyerekeknek, zenét tanít táborokban. Talán még verseket is megzenésít. Szóval alapvetően Sebő Ferenchez tudnám hasonlítani. (Ezért is voltam nagyon büszke, mikor egyszer együtt zenélhettem vele egy tanításom, mármint a taktust ütöttem kézidobon, amíg ő hegedült.) Most is ő zenélt, de nem a saját zenekarával, a Prusinowski Trióval, hanem egy régizenei együttessel, amelynek a neve Orkiestra Czasów Zarazy volt. (Ezen a néven meghökkentem, mivel sehogy sem tudom másképpen lefordítani, mint, hogy „a Járványok Idejének Zenekara” vagy valami ilyesmi. Direkt megnéztem a szótárban is, de ott is csak ezt találtam: „zaraza- 1. ragály, dögvész, pestis (…) 2. erkölcsi fertő, züllés, métely” (Varsányi István: Lengyel-magyar szótár, Terra Kiadó, Bp., 1988.) Na mindegy.)
Mivel ilyen hirtelen csöppentem ide, nem tudtam igazából, hogy mi ez az egész, amire jövök, táncház vagy próba, vagy valami más egyéb. Nos, mint kiderült, pénteken lesz a Világ Minden Mazurkája Fesztivál, tulajdonképpen ennek a szervezői gyűltek egybe egy kis megbeszélésre és bemelegítésre. Ha jól értettem. Merthogy a megbeszélésen kívül a lényeg ez volt: az Orkiestra játszott, az itt lévők pedig táncoltak rá, ami eszükbe jutott, hogy kitalálják, hogyan lehetne majd a közönséget bevonni a buliba holnapután. Egyben egy érdekes kísérlet is volt a XVIII. századi lengyel táncok rekonstruálására, a néptánc ma ismert motívumai alapján. Tehát valami olyasféle felhasználása a népzenének és a néptáncnak, amit Sebő Ferenc is propagálni szokott a maga rádióműsorában a Bartókon, minden szombaton délben.
Az Orkiestra amúgy a zenéket főleg a nagy német zeneszerző, Georg Philip Telemann leírása alapján rekonstruálja. Telemann az 1710-es, és ’20-as években járt Polákországban, összegyűjtött, lejegyzett egy csomó lengyel zenét, nemesi udvarházakban, mágnási kastélyokban, útmenti fogadókban, kocsmákban. Na és persze a királyi udvarban is. (Nem kizárt, hogy az akkori lengyel király, II. August hívta ide, aki szász választófejedelem is volt. Ez sem esik messze a szakdolgozatomtól). Már a hangszerek is érdekesek voltak, amiken Januszék játszottak. Janusz hegedült, egy Paweł Iwaszkiewicz nevű barátja játszott dudán, méghozzá gyönyörűen. (Azt, hiszem, egyébként ő találta ki ezt az egész együttest.) És ott volt még Maciej Kaziński, aki egy puzon nevű hangszeren játszott, ami leginkább kisbőgőre emlékeztet, de nem csak ritmushangszer, mert dallamot is játszott rajta néha. És még egy Mirosław Feldgebel nevű ember is játszott a bandában egy fura hangszeren, amit regałnak neveztek. Ez egy billentyűs hangszer, téglalap alakú fadoboznak látszik, nem nagyobb egy átlagos utazóbőröndnél. Valahogyan hasonlóan működhet, mint a csembaló, mert ezt is kicsit sokáig tartott behangolni. De a hangja a csembalóénál jóval nyekergősebb volt, leginkább nyenyerére (tekerőlantra) emlékeztetett.
Hát nem tudom, mit mondjak még erről az egészről, azon kívül, hogy szájtátva figyeltem, és közben remekül szórakoztam. Ha nem tudom az egészet képekkel és zenével illusztrálni, elég reménytelen szövegelni erről az összejövetelről. Ami a táncokat illeti: azok leginkább a mazurek különböző népi változatainak alapján álltak, hozzátéve a polonéz és a chodzony formációit is (már amennyiben nemcsak párokban, hanem körökben és sorokban, négyesével is táncoltak). Bár eleinte csak ültem oldalt, és ámulva néztem az egészet, egy idő után engem is bevontak az eseményekbe. És én beálltam, kézenfogva Kasia Staniszewskát, aki az itteni események meg a holnaputáni fesztivál egyik fő szervezője, és figyeltem, és utánoztam a többiek mozgását. (Nagyon nem volt nehéz.) Némelyik mazurek-dallamról az jutott eszembe, hogy erre akár haidăut is lehetne járni, de visszafogtam magam. És közben továbbra sem tudtam betelni a gondolattal, hogy hány és hány évszázad ad most találkozót pont itt, ebben a szűk kis teremben egymásnak, hány és hány tájéka Európának és talán az egész Világnak. Mintha egy téridő-kapu lenne ez a hely, régről és távolról induló utak csomópontja. Mintha egyszerre lennénk egy paraszti kunyhóban, és egy nemesi udvarban, reneszánsz és barokk kastélyokban, királyi várakban és amellett még mindig egy varsói lepukkant tömbház második emeleti jól elrejtett szobájában. Mintha közben egyszerre lennénk zsírosparasztok és hétszilvafás kisnemesek, amellett előkelő arisztokraták a király oldala mellett, és közben még mindig underground népi arcok is, éhenkórász utcazenészek, lelkes gyűjtők, világcsövesek, Galaxis-stopposok, vagy amit akartok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése