Przewodnik (A kalauz)

(przewodnik- 1. idegenvezető, útikalauz, 2. útikönyv)
Mindez azért jutott eszembe, mert az Utazások Hérodotosszalban Ryszard Kapuściński érdekes dolgot ír le. Úgy néz, ki ez alapján a könyv alapján, hogy a Mester minden utazására magával vitt egy Hérodotosz-kötetet, amit gyakran, és szívesen olvasgatott. Hérodotosz útitársává, útikalauzává, mesterévé, ismeretlen régi ismerősévé vált. Ez persze előfordul sokakkal, akiknek van egy kedvenc írójuk. Én is sokszor átéltem ezt, gondolom, Ti is.
Csak amit le akartam vonni ebből (bár az előzőek alapján nem tűnik nagy megállapításnak): milyen sokat számít, hogy ha útnak indulsz, kinek a könyve van a hátizsákodban.
Nem fontos feltétlenül, hogy tényleg ott cipeld magaddal a konkrét kötetet, hogy abból állapítsd meg, merre kell menni, vagy, hogy az útleírásnál folyton idézgess belőle. (Mint Andrzej Stasiuk idézget gyakran Emil Ciorantól, a román írótól, Útban Babadagba című utazgatós könyvében.) Elég, ha képletesen nálad van. Merthogy a könyveknek tényleg van szelleme, és ez fontos. És utazni lehet egy-egy könyv szellemében. Sőt nemcsak utazni.
Például, mikor végzős gimis koromban elolvastam az Iskola a határont Ottlik Gézától, kezdett az az érzésem lenni, hogy a legjobb barátaimmal mi is egy ilyen könyv szereplői vagyunk. A hangulat miatt. Pedig baromira nem egy ilyen katonaiskolába jártunk, sőt egy kifejezetten liberális és lehetőségeinket a végtelenségig tágító suliba volt szerencsém középiskolába járni. Más volt, ami megfogott: talán a barátság éveken átívelő leírása elmesélése. Talán maga az elbeszélésmód, az időben való szabad lapozgatás oda-vissza.
Aztán később, amikor Paradigmák barátommal először jártunk egy lengyel népzenei táborban, a Dom Tańca táborában (ez négy évvel ezelőtt, nyáron történt), és utána életünkben először eljutottunk Warszawába, és Szymon vezetése alatt ámulva csavarogtuk be a Feltámadott Várost, akkor mindketten meg voltunk győződve róla, hogy mi most a Galaxis-útikalauz szellemében utazunk, és járjuk a Világot. (Pedig nem is stoppal utaztunk.)
Még két évvel később, mikor Szymonnal utaztunk Litvániába (Szymonnal elég sok helyet csavarogtunk be együtt szerte Polákországban, Magyarországon és Litvániában), akkor Szymon hátizsákjában ott lapult a litván író, Tomas Venclova könyve Vilniusról (a polákoknak: Wilno-ról). Az is valami hasonló, mágikus útikalauz az író szülővárosáról. (Tomas Venclova egyébként érdekes levélváltást folytatott a magánál idősebb, de szintén Wilno-hoz kötődő lengyel íróval, Czesław Miłoszsal ifjúkoruk városáról. Egy polák és egy litván a közös történelemről és egyazon városról két teljesen más szemszögből.)
Mikor egy éve Szerbiába kalandoztunk néhány jó fej emberrel, akkor én éppen Andrzej Stasiuk nagy rajongója voltam, olvasva az ő Kelet-Európát bejáró mászkálós könyvét az Útban Babadagba címűt. Bár már nem emlékszem, hogy még előtte vagy már utána kezdtem olvasni a könyvet, de így utólag valahogy összekötődött a fejemben a szerbiai utazással. Na de ez a könyv tényleg nem útikönyv, inkább hangulatokban kalauzol, amiket nem érdemes keresni: úgyis meg fognak találni Téged, ha elindulsz valamerre. Ugyanakkor mégis: némely részein egészen jó útleírások vannak, és egészen érdekes infók is egy-két országról, csak nem szabad azt várni, hogy majd ennek segítségével nem fogunk eltévedni Kelet-Európában.
Nemrég újra előszedtem Ottlik Géza könyvét, a Budát. Ez tulajdonképpen az Iskola a határon folytatása, vagyis Gábor, Bébé és Dani további kalandjainak elbeszélése. És egyszerre olyan érzésem támadt, hogyha az Iskola a határon a gimi volt, akkor ez a budai iskola meg a Collegium. De az igazat megvallva még nem fejeztem be az olvasását. Most itt van nálam, magammal hoztam Warszawába, olyan, mintha egy darabka Collegiumot hoztam volna magammal ide messzire. Ha nem lesz időm olvasni, akkor is itt van, és ez megnyugtató.
Arról nem is beszélve, hogy Hazugvirág és az Ifjú Költő barátaim mennyit beszéltek mindig Békés Pál könyvéről, A kétbalkezes varázslóról, és mennyit idézgettek belőle. (Meg idézgetnek most is.) Hát, és akkor egyszercsak, még elindulásom előtt ráakadtam A kétbalkezes varázslóra, és egy szuszra elolvastam. Meg kell mondanom, régen szórakoztam ilyen jól, könyvön.
Most meg itt vagyok, és néha az az érzésem, hogy ezt a helyet Nimbusz Endre Bertalan utcának hívják. Érdekes. Úgy látszik ez is kellett, hogy utolérjen, mielőtt eljöttem, hogy aztán mikor már itt vagyok, megint jókat szórakozhassak a gondolaton, hogy micsoda mesék lehetnek itt elásva. Arról nem beszélve, hogy már az első sarkon bedobtam volna a törölközőt a nehézségek előtt, ha nem jut eszembe két idézet: 1. „Ne ess pánikba!” 2. „Csak úgy egyszerűen: zummbele!”