2010. október 22., péntek

Tánc, tánc (Október 20. szerda) (folytatás)

De ez még mindig nem volt minden. Ami azt illeti, ez az összejövetel egyáltalán nem volt olyan energiaigényes, mint mondjuk egy Fonó-táncház, de én előző éjjel is keveset aludtam, hát szívesen hazamentem volna. Azonban Grzesieknek és Kasiának más tervei voltak. (Csak a zenészek mentek haza, meg a többi táncos.) Kiderült, hogy minden szerdán este francia táncoktatás és táncház van Dél-Praga egyik alternatív kocsmájában, a Pawiarniában. (Lefordíthatatlan szójáték a kawiarnia (kávézó) és a paw (páva) szavak összevonásából. („Pávázó”?)) És a két fáradhatatlan táncosnak, mármint Grzesieknek és Kasiának benne maradt a boogie a lábában, én meg többek között a varsói underground folkélet tanulmányozása céljából vagyok itt, meg egyébként is néha kíváncsibb vagyok, mint fáradt… Szóval bevágtuk magunkat Kasia kocsijába, és irány a Pawiarnia.
Egy másik, tipikusan pragai módon lepukkant épülethez érkeztünk, és bementünk a vörösre festett oldalsó bejáraton. Valami olyasmi helyre jutottunk, mint a Szimpla-kert Pesten, csak ennek nem volt szabadtéri része. De az a sejtelmes félhomály hasonló hangulatot árasztott. A hely két részre volt osztva: egyik részen a pult, és a tánctér, másik részen asztalok és székek, ahol iszogatni és beszélgetni lehetett. De ha belép az ember a Pawiarniában, akkor először mindenképpen a tánctérbe érkezik, tehát olyan nincs, hogy kivonja magát az itteni hangulatból, különben is a két helyiséget elválasztó falon egy két ablaknyi lyuk volt, szóval a zenét az ember mindenképpen hallotta. A teremben már javában döngettek a mindenféle neohippik és alternatív népi arcok (nem egészen egy hete találtam ki ezt a kifejezést, de nagyon tetszik). Felváltva játszott a zenekar, és ment a zene magnóról. Ami magnóról szólt az javarészt francia népzene volt a legkülönbözőbb vidékekről. Akik itt voltak, javarészt törzsvendégek, és egyből vágták a táncokat is, de nekem, az újonnan jöttnek sem volt nehéz lekövetni őket. Ha aztán olyan zene jött, amit kevesen ismertek, akkor az egyik fiú előtte megmutatta a lépéseket a körben állóknak.
A banda pedig, akik élőben játszottak, magamfajta egyetemistákból állt, pontosabban nem olyan visszafogottabbakból, mint én vagyok, hanem olyanokból, akiket például a veszprémi Utcazene Fesztiválon láthatsz mezítláb örömzenélni esténként. Egyébként a lengyel falusi és táncházi zenekarok szokásos felállásában: hegedű+kézidob (bębenek). (Ez esetben két hegedű és két dob.) Mint megtudtam, ők egy ír zenét játszó együttes, csak nemrég (fél éve, egy éve?) kezdtek lengyel falusi zenét is játszani. De hát ez nem látszott rajtuk. Úgy játszottak, olyan virtuózan, és ami fontosabb olyan lelkesedéssel és tűzzel, hogy érezni lehetett, hogy igen: ezt a zenét ők száz százalékig a magukénak érzik. Megtalálták a gyökereiket. Vagy valami ilyesmi. Ehhez persze kellett az az eszméletlen légkör, a táncolóknak az az extázisos kavargása is, ami őket, a zenészeket is ennyire felspannolta. Öröm volt rájuk nézni. Vagy valami ilyesmi.
Amint megérkeztünk, egyből bele is vetettük magunkat a táncolók forgatagába. Én is rögtön felkértem az első lányt, akinek a közelébe jutottam, és pörögni kezdtünk az oberek háromnegyedes ritmusára. Közben azért néhány szót is váltottunk. A lányt Magdának hívták, mint kiderült, rendszeres vendég itt. Én is bemutatkoztam, de nem álltam meg, hogy megint el ne kezdjem a szokásos játékot, az „elhiszi-e ez a lány, hogy én Tomek vagyok Tarnówból” címűt. Ezt persze nemcsak Magdával, hanem a többi táncospárommal is eljátszottam az este folyamán. De persze most nem olyan egyszerű ez, mint két éve a szczebrzeszyni táborban volt. Akkor túl voltam egy remek krakkói féléven, és viszonylag folyékonyan beszéltem lengyelül. (Persze ennél a játéknál akkor sem szabad egyszerre túl sokat mondani, mert a hangsúlyok alapján könnyen lelepleződik az ember.) Most meg érezni, rajtam, hogy az utóbbi egy évben keveset használtam a beszélt nyelvet. Sokkal szaggatottabban beszélek. De majd belejövök. Azért persze akár így, akár úgy, mindenki hamar rájön, hogy nem vagyok polák. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy akkor mit tippelsz, honnan jöttem/milyen nemzetiségű vagyok. A leggyakoribb tipp elsőre az ukrán vagy a litván szokott lenni, talán mert úgy ejtem a(z) Ł betűt, mint az ukrajnai és litvániai lengyelek. Aztán persze mindig megmondom, hogy magyar vagyok, és nem azért tanultam meg ezt a nyelvet, mert rokonaim élnének itt, hanem csak mert érdekelt, és… és így tovább, az ilyenkor szokásos szövegek és történetek a miértről, meg hogyanról.
Az első lendület után leálltam egy kicsit lihegni, kezemben egy Tyskie sörrel, és elkezdtem körbenézni. Mint a Dom Tańca rendszeres (?) vendége kíváncsi voltam, találok-e itt ismerőst. De nem találtam. Aztán egyszercsak mégis: megláttam a szép zömök, barna hajú Małgorzatát, akiről utolsó információm az volt, talán két éve, hogy nem nagyon jár már táncházakba egy térdsérülés miatt. De most itt volt. Odaléptem hozzá.
-Szia Gosia! Emlékszel rám?
Gosián nagyon látszott, hogy erősen töri a fejét.
-Igen, igen. Csak nem tudom, fogalmam sincs, hogy hol találkoztunk…
-Glinában.
Amint ezt kimondtam, Gosia szeme egyből felcsillant és a nyakamba ugrott.
-Tomeeek! Már emlékszem! Persze Glina!

Három évvel ezelőtt nyári egyetemen voltam Warszawában. Nagyon királyságos volt, mert az legkényelmesebb külföldieknek fenntartott koliban laktam a Radomska utcában. Bitangul jó nemzetközi társaság jött ott össze, akikre szívesen gondolok vissza: a szobatársam, az oszétiai orosz Anatolij meg a földije, az aranyos kis Darina, meg a huncut német gitáros, Søren, meg a két tűz és víz finn lány, Viivi és Reetta, meg az elbűvölő szlovák Jana, meg Zsolt, Szegedről, meg a félig angol félig lengyel Sarah, meg Ionuţ, a román dramaturg… De ne kalandozzunk el. Grzesiekkel akkor is rendszeresen találkoztam, mert a koli közelében egy elhagyott házban tartott lengyel tánctanfolyamot, amire nekem sikerült néhány embert elhoznom a Radomska utcából.
Na de egyik nap aztán hirtelen ugyanolyan váratlanul sms-t kaptam tőle, miszerint: „Hétvégén táncház Glinában!” Fogalmam sem volt, hol van ez a falu, aminek a neve agyagot jelent. Csak annyit tudtam, hogy a város széléről van indulás megadott időpontban, egy belga rendszámú fehér Opelben.
Az Opel késett, de aztán megjött, a volán mögött a szelíd arcú, barátságos tekintetű Piotrekkel, akit akkor láttam először. Nem baj, rendes embernek látszott. Meg két ártatlanul kinéző nő is ült a kocsiban. Hát bepattantam. Piotrek rögtön rálépett a gázra, betett egy kazettát valami Besh’o’Drom-szerű belarusz együttestől, a hangerőt feltekerte, és elkiáltotta magát:
-Turbo Folk!
És így repesztettünk végig a nem túl megnyugtató minőségű mazóviai utakon, egészen Glináig, az eldugott kis faluig.
(Ez eddig teljesen úgy hangzik, mintha a lengyel író, Andrzej Stasiuk mesélné valamelyik romániai, ukrajnai vagy magyarországi kalandját.)
Mint kiderült Glinában egészen kiváló adatközlő zenészek élnek, és a Dom Tańca az ő kedvükért csődítette oda a varsói folkereket egy egészen remek aratási bulira. (Remek volt, Remek is ott volt.) Ott ismertem meg Gosiát. Nagyon jókat táncoltunk meg beszélgettünk. Másnap arra ébredtünk, hogy huszan fekszünk egymás hegyén-hátán egy falusi pajtában, a szalmán. Gosia is ott volt, de mintha nem egészen értette volna, hogy kerültünk oda. Mintha ezzel mások is lettek volna így. Mindenesetre kitakarítottuk a glinai kultúrházat, megköszöntük a szíves vendéglátást, és aztán ment ki-ki a dolgára. Legtöbben vissza Warszawába.

-…na hát és most megint itt vagyok.-fejeztem be az elmúlt idők elbeszélését Gosiának.
Közben ő is elmondta, hogy ő most egy szociológiai kutatáson dolgozik, és még mindig itt lakik, Warszawában, annak is a Wola nevű részén, és már meggyógyult a lába, szóval megint járkál táncházakba, elsősorban ide, a Pawaiarniába, ezekre a francia bulikra. Közben persze táncoltunk is, amikor lehetett. Obereket, meg egy Scotish nevű táncot, meg walcot, azaz keringőt meg francia táncokat is. Nekem ez utóbbiak is tetszettek. Rájöttem, hogy egyik ugrálós körtáncot ismertem már korábban is: Tarnówban tanultam ottani lovag ismerőseimtől. Ők azt mondták, hogy ez egy reneszánsz németalföldi tánc, ők legalábbis egy belga együttes zenéjére táncolták. Most viszont a nevét is megtudtam ennek a táncnak: chapelloise-nak hívják. A többinek a nevét nem jegyeztem meg.
Két dolog van, amit még nem tudtam rendesen megtanulni itt a lengyel táncházakban: a kujawiak és a mazurek.
A buli vége felé, mikor a zenekar már fáradt volt, az egyik főszervező, a magas Rafał elkezdte betenni a keze ügyébe kerülő cd-ket. Azokra is táncoltunk. Egyszer aztán kezébe akadt egy, amire semmi nem volt ráírva.
-Nem baj, betesszük. Majd meglátjuk, mi ez.-mondta Rafał.
Hát képzeljétek, moldvai zene volt! Előzőleg pont arról beszélgettünk Magdával, hogy legközelebb taníthatnék magyar táncokat is. Szabadkoztam, hogy nem is biztos, hogy van zeném hozzá, de majd utánanézünk, stb. Na, de most itt volt hozzá a zene, íme.
-Hej! Tańczymy csángó!- kiáltotta nagy lelkesen Grzesiek.
Grzesiek ugyanis nagy rajongója a moldvai magyar táncoknak, mint a Dom Tańcából egyébként elég sokan. Érdekes, hogy a Dom Tańcában milyen sokan tudnak sokat a magyar táncokról, meg a mi Táncházmozgalmunkról, a zenénkről. Fordítva ez kevésbé mondható el. (De ez nem szemrehányás, csak ténymegállapítás.)
Mindenesetre nekiálltunk ropni a Kereselt meg az Ördög útját, meg a Gergely táncát.
A cd második felén aztán főleg cigány zenék voltak. Láttam, hogy a többiek még táncolnának, ezért ezeken áttekertem, mert tudtam, hogy ezeket nem ismeri senki, és nem túl esélyes, hogy ezeket ma este, pont én fogom megtanítani ennyi embernek. De aztán egyszercsak megszólalt a Parno Graszt száma, a Rávágok a zongorára. És ennek már nem tudtam ellenállni. Elborult az agyam. Egymásra néztünk Kasia Staniszewskával, aztán bepördültünk középre, és elkezdtünk csingerálni.
Mit mondjak? Otthon sosem én voltam a legjobb cigány-táncos. De ez nem számított. Sőt ez úgy általában nem számít. Egy idő után rájön az ember erre is. Engem most úgy elkapott a hév, hogy nem kellett már semmire figyelnem. Csak járt a lábam, mint a nem-is-tudom-micsoda. Ugyanígy Kasiának is. Valószínű, ő is járt valamikor Csáváson vagy Komandón, mert nagyon értette a lépést.
„Az orgona azt susogja,
Elszökött a Gézu anyja,
Hej Romale, Shavale!”

Jeeee!
Ezek után persze már ha akartam volna, se tagadhattam volna le senki előtt, hogy magyar vagyok. De úgy láttam, a polákoknak nagyon tetszett a dolog, így is, hogy nem ők táncoltak. Jók ezek a közös közép-kelet-európai bulik, akárhogyan is.
Hej, szittyák, szarmaták!
http://www.youtube.com/watch?v=uUacvyDDV5M
Levezetésként táncoltunk még egy-két franciát, és megittunk egy-két sört. Közben lassan mindenki hazament, a zenészek is, csak egy harmonikás maradt, aki mindenféle szép walczykokat játszott. Erről eszembe jutott, hogy a Collegimuban nemrég volt a Gólyabál. Ott biztosan szépen keringőztek a gólyák. Meg a felsőbbévesek is. Eszembe jutott az is, hogy Szczebrzeszynben két éve, a tábor utolsó hajnalig tartó buliján milyen szép keringőt játszott a fő zenész, Jacek Hałas a harmonikáján. De az autentikus dallamokon kívül beleszőtt egyéb dolgokat is, például a Deszcze niespokojnét (Nyugtalan esőt), azaz a Négy páncélos és a kutya című filmsorozat főcímzenéjét.
http://www.youtube.com/watch?v=TrQYLUShV0s
Persze nem úgy, ahogyan ott éneklik, hanem áttéve a walc ritmusára. De ez a dal most itt is elhangzott.
Szép lassan vége lett ennek is. Már indulni készültünk. A harmonikás még mindig játszott, ami éppen eszébe jutott. Egyszercsak egy zsidó dalhoz ért.
-Hoppá! Hiszen ez máramarosi!
Kérdezgettem aztán tőle, hogy hol tanulta, hátha ott volt a Veszprémer Klezmer Band koncertjén, de azt mondta, nem emlékszik már, hol hallotta. Csak hallotta valahol, és megtetszett neki.
Aztán lassan ő is befejezte. Elbúcsúztunk az ott maradt vendégektől, és hazaindultunk. Utolsó, amit hallottam, hogy a csapos (aki egyébként ritka jó fej) miközben elkezdi törölgetni a pultot, feltesz egy Gogol Bordello-cd-t. Gogol Bordello, mint hajnali, zárórás nóta! El tudjátok képzelni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése