A polákok és az ukránok kapcsolatáról (esszé)

Az UW-n meg egy kiállításra figyeltem fel. A lengyelek valami miatt nagyon szeretik a szabadtéri, fotókkal színesített kiállításokat. Krakówban is mindig volt valami ilyesmi, főleg a Ryneken és a Plantyn. És most itt, Warszawában is találni egy csomót párszáz méteres körzetben. A Wyszyński-szobor és a Találkozások Háza közötti parkban a különböző arisztokrata családok varsói palotáiról. Továbbhaladva a Krakowskie Przedmieścién az Argentínába emigrált lengyelekről. A Királyi Vár mellett az államszocialista rendszer (a lengyelek valami miatt „kommunizmusnak” hívják) titkoszsolgálatairól. De a legérdekesebb mégiscsak az, amelyik itt az Egyetemen, a Régi Könyvtár (Stara Biblioteka) előtt van. (A Stara Biblioteka már csak névleg könyvtár, valójában az UW főépülete, reprezentatív része, kicsit olyan, mint a Gólyavár az ELTE-n, de annál nagyobb meg szebb.) Itt ugyanis Józef Piłsudski, a Polákországot 1918-ban felszabadító, illetve tulajdonképpen újjáalapító marsall és a Szimon Petljura ukrán atamán közötti együttműködésről szól. Nocsak.
Ugyanis 1918-ban, amikor a polákok kikiáltották Köztársaságuk feltámasztását, abban az időben az ukránok is elérkezettnek látták az időt, hogy önálló államuk legyen (Ukrán Népköztársaság néven). A két új állam aztán annak rendje és módja szerint egymásnak esett, a határmenti területek hovatartozását nem tudván eldönteni. Ment is a háborúskodás sokáig, míg végül 1919 nyarán Szimon Petljura az ukrán hadsereg főparancsnoka felvette a kapcsolatot Piłsudskival, együttműködést ajánlva a Bolsevik Oroszország ellen. És Piłsudski kapott az alkalmon. Így a polákok és az ukránok nagy része együtt szorították vissza a vörösöket, míg meg nem fordult a hadiszerencse, és az oroszok nem űzték vissza a lengyel-ukrán sereget Warszawáig. Ami ezután történt, arról sokat beszélnek, mint a Wisła-menti csodáról, Józef Piłsudski legnagyobb sikeréről. Arról, hogy Warszawánál újra fordítani tudott, és újból ő kergette vissza a bolsevikokat jó messze keletre. Mondom sok szó esik erről, mint lengyel sikerről, de kevesebb arról, hogy ez az ukránok számára tragédia volt. Mert a harcban a lengyelek is kifulladtak, és a békekötéskor (1922-ben Rīgában) a saját határaikon túl nem tudták Ukrajna függetlenségét is biztosítani. Így az a Szovjetunió része lett, s aztán a többit tudjuk. Azért a velük együtt harcoló ukrán hadseregnek menedéket adtak a polákok, ahogy tudtak. Piłsudski felkereste az őket elhelyező táborokat, de sokat nem tudott mondani olyasmiken kívül, hogy: „Bocsánat, bocsánat, bocsánat. Tényleg. Nem így akartuk eredetileg.”
Mindez ilyen részletesen ebből a kiállításból derült ki számomra, meg mindazok számára, akik az egészet elolvasták. De hogy miért mesélem el mindezt. Azért mert jellemzőnek látom. Az utóbbi években- úgy tűnik nekem, aki már évek óta vissza-visszajárok Lengyelországba- egyre több szó esik a polákok és az ukránok közötti történelmi kapcsolatokról. Talán az 1998-as Tűzzel-vassal filmmel kezdődött minden. Az egy gyönyörű példája a történelem korrekt feldolgozásának.Aki olvasta az eredeti könyvet, az tudja, hogy az író, Henryk Sienkiewicz nem hízeleg a kozákoknak az eredetiben. Részeges, bunkó, fosztogatók, gyújtogatók, pusztítók. És mit látunk ehelyett a filmen? A kozák felkelés vezére, Bohdan Hmelnyickij egy hosszú monológban fejti ki mindazokat az igzságtalanságokat, amelyek miatt fegyvert kellett fognia. És elég meggyőzően. És ráadásul kivel játszatják el Hmelnyickijt? Az ukrán sztárszínésszel, Bohdan Sztupkával! És emellett helyet kapnak a filmben még más ukrán színészek is, és bepillantást kapunk a kozákok és ruszinok gazdag folklórjába, dalaikba táncaikba, a filmnek szinte a felében csak ukránul beszélnek, és így tovább. Szóval korántsem egyoldalú a dolgok bemutatása! A film Lengyelországban és Ukrajnában egyként népszerű lett, a közönség imádja. (Arról most nem szólok, hogy ez a filmélmény mennyiben járult hozzá, hogy én is lengyel szakos lettem.) Így lesz egy egymás kegyetlen legyilkolásáról szóló történetből egy kézfogás kezdete.

Utána ugyanis egyre több közös konferencia kezdett foglalkozni a Hmelnyickij-felkeléssel is. És ezek általában nem egymás pusztításának a felhánytorgatásai voltak. Vagy ha azok voltak, senkinek nem jutott eszébe megsértődni ezeken. Hisz a történelemről szóltak a régi időkről, rég aktualitásukat vesztett sérelmekről. És amellett egyre többet foglalkoztak a kozákok és a polákok közötti megegyezés lehetőségeivel. Ezzel egy időben a lengyel értelmiség egyre nagyobb érdeklődést kezdett mutatni az ukránok folklórja iránt.
És most mit látunk? Az egymás elleni háborúkat egész jól feldolgozták lengyelek és ukránok. Most pedig elkezdtek a történelmi szövetségekről, megegyezésekről, együttműködésekről beszélni. Erről szólt ez a kiállítás is. És ez még nem minden!
A Régi Könyvtár épületén belül (ahol éppen egy másik kiállítás is volt, azokról az időkről, amikor még Fryderyk Chopin is az Egyetem diákja volt) osztogattak egy újságot. Hoztam belőle, majd meg is mutatom. A Kurier Galicyjski című lapnak a kinti Petljura-kiállításhoz kapcsolódó különszáma volt. A Kurier Galicyjski az ukrajnai lengyelek lapja, ennek fényében még érdekesebb, hogy mit mond erről az egész megemlékezésről. Ami azt illeti, nagyon izgalmas dolgokat mond: nem csak a Piłsudski és Petljura közötti szövetségről szól, hanem a korábbi időkről is. Foglalkoznak benne cikkek Ukrajna, mint határvidék, és a kozákság, mint társadalmi csoport, rend kialakulásáról. A legfontosabb cikkek azonban azok, amik a hadziaczi unióról szólnak.
1658-ban ugyanis, tíz évi véres háborúskodás után végre létrejött egy megegyezés a lengyelek és a kozákok között Hadziacznál. (Hmelnyickij ekkor nem élt már: előző évben halt meg, természetes halállal.) Erről az újságban Krzysztof Jabłonka történész írt cikket (2-3. o.). A megegyezés lényege az volt, hogy a lengyel vezetők elismerik a Köztársaság önálló alkotórészének a kozákok államát. Így az eddigi kettős Lengyel-Litván Államszövetség vagyis a Két Nemzet Köztársasága a Három Nemzet Köztársaságává vált (volna). Az Államszövetség címerébe a Lengyel Királyság Fehér Sasa és a Litván Nagyfejedelemség vágtató lovasa, az Üldöző mellé belekerült (volna) Szent Mihály Arkangyal, Zaporozsje védőszentje is. Tehát a Köztársaságot föderatív módon szervezte át ez az egész Unió, amelynek bevezetőjében is ez állt: „szabad a szabaddal, egyenlő az egyenlővel, becsületes a becsületessel” köt itt szövetséget. A történész, Krzysztof Jabłonka úgy értékeli ezt, mint az Európai Unió szellemiségének előfutárát.
Lényegében ezt a véleményt hangoztatja előszavában (a címoldalon) az újság szerkesztője, Marcin Romer is. És ezt a gondolatot viszi tovább (a 3-4. oldalon) a következő cikk szerzője, az ukrán történész Volodimir Komar is, aki a Hadziaczi Unió örökségéről ír. Arról, hogy bár maga a megegyezés a béke nem tartott ki néhány évnél tovább (hiszen hamarosan egy újabb háború következett, ami később Ukrajna kettészakadásához vezetett) a szövetség eszmeisége jónéhányszor felbukkant még a történelemben. Az unió megújítását sokszor kimondták, de mindig olyan kiélezett helyzetekben, hogy azokat, akik életbe léptethették volna hamarosan elsodorták a körülmények. (A Három Nemzet Köztársaságának címerével díszített zászló alatt vonultak harcba például az 1863-as lengyel szabadságharc más néven Januári Felkelés résztvevői.) Ennek az elképzelésnek volt folytatója az újság szerzőinek egybehangzó véleménye szerint Józef Piłsudski a maga közép-kelet-európai föderációs elképzeléseivel, és ennek érdekében a Szimon Petljurával való szövetségével. Eszerint az elképzelés szerint a független kelet-európai országoknak ez a szoros szövetsége lenne alkalmas rá, hogy megállítsa az orosz nagyhatalmi terjeszkedést, legyen az akár a cári Oroszország akár a Szovjetunió imperializmusa. Ezeket a terveket kellett feladnia ezek szerint Piłsudskinak 1921-1922-ben, és megelégednie a lengyel határok megvédésével, a bolsevikok átmeneti visszaszorításával.
Ezekkel a történészi véleményekkel esetleg vitába lehet szállni, bár ilyen vitákhoz tényleg hatalmas háttérismeret és kutatómunka szükségeltetik. Az nyilvánvaló, hogy az egész végkövetkeztetése a cikkeknek egy állásfoglalás az aktuális helyzettel kapcsolatban: Lengyelországnak azon kell igyekeznie, hogy elősegítse Ukrajna belépését az Európai Unióba. Az meg magától értetődő, hogy ezt az ukrajnai lengyelek nagyon szeretnék, hiszen ez az ő helyzetükön nagyon sokat javítana. Érvelésük tehát abszolút érthető, és annak történelmi alátámasztása is. Számunkra azonban nem csak ezért érdekes ez az újság, meg a kiállítás meg az egész cécó Hadziacz és Petljura körül.
Nem véletlenül szövegelek ugyanis én most ennyit erről az egészről magyar olvasóknak, magyar nyelven. Hova akarok kilyukadni? Igen, jól sejtitek.
Oda, hogy a lengyelek már megint példát adnak nekünk arról, hogy hogyan lehetne korrekt módon „rendezni végre közös dolgainkat”. (Igen, a magunk szomszédaival, akikkel szemben a történelem folyamán olyan sokszor viselkedtünk olyan arrogánsan fölényesen, mint a lengyelek az ukránokkal vagy akár a litvánokkal szemben. A „nemes nemzet” a „paraszt nemzettel” szemben. Jól tudjátok, hogy esetünkben elsősorban a románokra és a szlovákokra gondolok. De a többiekre is!)
Először is: hogy a kétoldalú sérelmeket be kell vallani. Hogy közös konferenciákat kell rendezni, mert lehetséges ilyeneket rendezni, ahol mindezeket a sérelmeket kulturált módon, lehet megtárgyalni, mint történelmi eseményeket, különösebb aktualizálás és vádaskodás nélkül. Másodszor: aztán keresni kell az együttműködések, a termékeny kapcsolatok példáit. Mert vannak ilyenek. Harmadszor: egymás kultúrájával ismerkedni kell. Az irodalom és a folklór különösen jók erre. Sokk évvel ezelőtt még mennyire lelkendezett mindenki, hogy a magyar táncegyüttesek repertoárjában és a magyar táncházas bulikban olyan előkelő helyet foglalnak el a román táncok. Ma már mindenki természetesnek veszi, hogy a táncházakban román táncokat is táncolunk, az együtteseink pedig szlovák anyaggal is foglalkoznak. Mégis: történik ehhez képest valami előrelépés a közbeszédben a magyar-román, magyar-szlovák kapcsolatokról?

Tűzzel-vassal? Mikor fogjuk megérni, hogy végre közös magyar-román vagy magyar szlovák történelmi film készül a közös történelemről. Pedig lenne hozzá anyag bőven. Csak nem kellene a közös hősökön összeveszni. Vagy készítsünk, mint a lengyelek és az ukránok filmet egymás nyírásáról? Akár azt is lehetne. (Volt már rá példa: a Cseres Tibor Hideg napokjából készített film, némi visszhangot az is keltett.) Mondjuk filmet forgatni Száraz György Ítéletidő c. drámájából. De ki adna rá pénzt?
Petljura? Mikor érjük meg, hogy Magyarország valamelyik egyetemén egy ilyen kiállítás készül valamelyik szomszéd népünkkel való történelmi együttműködésről? Mikor lesz az ELTE-n kiállítás például Nicolae Bălcescuról? Vagy Ján Paláríkról? Vagy Svetozar Miletićről? Vagy akár Mocsáry Lajosról vagy az általam annyiszor mániákusan emlegetett Teleki Lászlóról? Vagy Jászi Oszkárról?
Mikor érjük el, hogy a kiállításon, ha meg is valósul a Kurier Galicyjskihoz hasonló szellemiségű lapokat osztogassanak az érdeklődő egyetemistáknak? Egyáltalán: melyik határon belüli vagy túli magyar újság vagy folyóirat ír olyan szellemiségben, mint a Kurier Galicyjski? (Ja, elfelejtettem mondani: a Kurier Galicyjski hangsúlyozottan pártfüggetlen lap.)