A magas töltésen sétáltunk most is, a két erdő között. Ania és Grzesiek annyira gyermeki örömmel néztek mindent, ami errefelé adódott, annyira megörültek minden szép részletnek, látványnak, hogy azt igazán szívderítő volt látni. Miért feszélyezem ennek ellenére mégis magamat néha ilyenkor, nem értem.
Jabłonnáig sétáltunk el, ami egy nagy-nagy falu, már Warszawa területén kívül. Az itteni temetőben nyugszik Grzesiek több rokona. Azonkívül van itt egy park is, amelyben egy egészen szép hangulatos kis nyári kastély áll, amit még a Poniatowskiak építtettek.
Érdekes egy család voltak ezek a Poniatowskiék is. Esti meseként elmondom, amit tudok róluk.
Kezdődött az egész az idősebb Stanisław Poniatowskival. Ő a XVII. század végén, a XVIII. század elején élt, amikor minden második lengyel mágnást Stanisławnak hívtak (mármint a férfiak közül.) A maga korának egyik legmozgékonyabb, legtevékenyebb diplomatája volt. Az élete alapján nekem úgy tűnik, egyszerre lehetett nyughatatlan, kalandvágyó és ravasz taktikus ember, aki minden helyzetből kidumálta magát valahogy.
Egész fiatal korában ott verekedett Magyarországon a törökök kiűzésekor, Michał Sapieha csapatában. A Sapiehák akkoriban a Litván Nagyfejedelemség legnagyobb maffiózói voltak, így az ifjú tisztnek jót tett, hogy ők egyengették az útját. Mikor a többi nagy litvániai család összefogott Sapieháék ellen, és a király is levette róluk a kezét, a megszorult atyafiak Poniatowskit küldték, hogy segítséget kérjen számukra XII. Karl svéd királytól. Onnantól kezdve Staszek ott volt a svéd király mellett. Akkor is, amikor Karl bevonult Polákországba, és a népszerűtlen szász király, II. August helyett trónraültette a népszerű, de a svédek miatt hamar népszerűtlenné váló Stanisław Leszczyńskit. És akkor is, amikor 1709-ben az egész svéd sereg Törökországba szorult elveszítve a poltavai csatát az oroszok ellen.
Karlnak ekkor öt évet kellett a törököknél, Bender városában rostokolni, de Staś számára ez volt a legmozgalmasabb időszak: folyamatosan utazgatott Bender és İstanbul között, intézkedett, keverte a kártyát, hogy megnyerje a szultán és a krími tatár kán jóindulatát. Közben az általam nagyrabecsült Ráday Pállal is összefutott egyszer- így fog belekerülni a szakdolgozatomba.
Öt hosszú év után Karl pár hét alatt, rekord-menetteljesítménnyel vágtatott haza Svédországba, de mint afféle keményfejű katona, aki nem tud meglenni hadvezetés nélkül nem sokáig ült otthon. És Poniatowski ekkor is vele tartott, Svédországba, majd át Dániába. Mikor aztán a nyakas vikinget 1719-ben a dánok egyszercsak valami ostrom során váratlanul fejbelőtték, na akkor Stanisław is úgy döntött, hogy most már ideje hazamenni. És haza is ment.
Otthon egyből talált ismét munkát: felfigyelt rá az ekkoriban legbefolyásosabbá váló mágnáscsalád, a Czartoryskiak. (Ők is nagy maffiózók voltak, mellesleg ők is a nagy litván fejedelemtől, Gediminastól származtak, legalábbis erre utal a címerükben látható Litván Üldöző). Staszek innentől az ő ügynökük lett. A „Família” ezt úgy hálálta meg, hogy hozzáadták a fiatal, szép Konstancja Czartoryskát az ekkor már negyvenes éveiben járó, de még mindig fiatalosan lendületes pan Poniatowskihoz. Nekik aztán nyolc gyerekük született: hat fiú és két lány. A fiúk közül a negyedik, az összes gyerek közül a hatodik volt, az ifjabbik Stanisław, akit egyszer már emlegettem ezen a blogon.
(Tanulság: igyekezzünk jóban lenni az eltévedt uralkodókkal, ha messze járnak is a saját országuktól, egyszer még jól jöhet a segítségük.)
Stanisław August Poniatowski karrierje így aztán már sima ügy volt. Egész fiatalon a Köztársaság oroszországi nagykövete lett. Azonban elkövetett egy súlyos hibát: összejött a cárnővel, II. Jekatyerinával. Bár rövid távon ez kifizetődőnek bizonyult: Jekatyerina lengyel királyt csinált Staszekből. (Mint később kiderült, az utolsót.) Persze nem sikerült volna neki egyedül, hogyha nem áll ott Poniatowski mögött az egész Czartoryski-klán, a maga befolyásával és rengeteg (kenő)pénzével. Így azonban mikor az utolsó Wettin-dinasztiából való király. III. August is végre-valahára beadta a kulcsot 1764-ben, az egész Köztársaság nagy megelégedésére, akkor Stanisław Augustot simán megválasztották királynak. Ő aztán II. Stanisław néven uralkodott.
A szász királyok sötét, kaotikus és dicstelen ideje után izgalmas korszak következett az ország életében. Kulturális, művészeti fellendülés. II. Stanisław nagy mecénás volt: a kor legjobb íróinak, költőinek, drámaíróival cseverészett minden csütörtökön, ebéd közben. Nem is beszélve a sok klasszicista építészről, festőről és szobrászról, akiknek munkát adott. És behozta Polákországban és Litvániába a Felvilágosodást.
A politikában viszont ugyanolyan felelőtlen maradt, mint volt. Nem különösebben törődött vele, hogy az ex-barátnője, minden döntésébe beleszól. Nem vette komolyan. Egyes nemesek azonban nem vették ezt jónéven, és fel is lázadtak a király ellen. (Köztük volt egy későbbi nagy világcsavargó is, akinek Polákországban és Magyarországban is voltak birtokai. A nevének leírásával gondban vagyok: a magyarok számára evidens, hogy ő Benyovszky Móric volt, a polákok erősítgetik, hogy valójában Maurycy Beniowskinak hívták, és nagy lengyel hazafi volt.)
Mindezek miatt a polákok máig sem tudják eldönteni, mit gondoljanak erről a Stanisław királyról. Felvirágoztatta vagy eladta a hazát? Végül is 1772-ben nem tiltakozott nagyon hevesen azellen, hogy a Köztársaság egy csomó területet átadjon az oroszoknak, az osztrákoknak és a poroszoknak. Viszont az uralkodása vége felé rászánta magát egy csomó reformra, az ország társadalmi modernizálására. 1791. május 3-án pedig szentesítette Európa első írott alkotmányát. (Azóta május 3-dika nemzeti ünnep.) Na, jó, mondják többen is, de ezt sem tette volna meg az összes nagyeszű reformer tanácsadójának, a kiváló hazafiaknak a folytonos rugdosása nélkül. Mindenesetre, amikor közvetlenül ezután orosz támadás érte az országot, kész volt fegyverrel is megvédeni, amit ő meg a többiek egész addig kidolgoztak. A háborút aztán elvesztették, és Lengyelországot teljesen felosztotta maga között a három nagyhatalom: Poroszország, a Habsburg Monarchia és Oroszország. Ez utóbbinak az élén pedig most sem állt más, mint Stanisław Poniatowski ex-barátnője, II. Jekatyerina. Maga az egykori király pedig, nem mondhatni, hogy szegénységben, de megkeseredett öregemberként halt meg.
(Tanulság: Ha diplomaták vagyunk, sose jöjjünk össze a célországunk uralkodójával, mert később nagyon megszívjuk. Fiúk! Még akkor se tegyetek ilyet, ha Ukrajnába vetne a jó sorsotok, ahol a kifejezetten csinos Julija Tyimosenko a miniszterelnök.)
Józef Poniatowski: ő Stanisław August Poniatowskinak az unokaöccse volt. (A király idősebb öccsének, Andrzejnek a fia.) Mivel Stanisławnak nem volt gyermeke, sokan benne látták a jövendő utódot. (Bár erről hivatalosan a Választó Sejmnek kellett döntenie.) Úgy is nevelték. Illetve… Az ifjú Józek királyfi állítólag meglehetősen bohó volt és könnyelmű. A mendemonda szerint egyszer fogadásból meztelenül vágtatott végig Warszawán lóháton, a varsói lányok nagy örömére. (Csoda, hogy nem kapták le a ló hátáról, mert nagyon népszerű volt az ifjú herceg a körükben. ;-)) Nade, mire megemberesedett remekül képzett hadvezér lett belőle. Ezt bebizonyította a lengyel-orosz háborúban is (1791-1792-ben). Mikor ezt elvesztették, és Stanisławot megfosztották a trónjától, majd pár év múlva Tadeusz Kościuszko szabadságharca sem hozta vissza az ország függetlenségét, Józef Poniatowski is emigrációba ment. És később visszatért, mint Napoléon lengyel seregének főparancsnoka. Aztán, mikor Napoléon Polákország feltámasztása céljából, létrehozta a Varsói Hercegséget (Księstwo Warszawskie), annak is ő lett a hercege. Mint a császár tábornoka rengeteg csatában vezette nagy hozzáértéssel és vitézséggel a polákokat, míg végül Lipcsénél 1813-ban a csata végén visszavonulva az Elstera folyóba ugratott, és elragadta az ár. Szóval úgy veszett oda, mint a mi II. Lajos királyunk a mohácsi csata után.
Egyébként az ő lovasszobra áll a mostani Elnöki Palota előtt, római ruhában, Marcus Aurelius császár római szobrának pózában. És egy híd is viseli a dicső herceg nevét a Wisła fölött, ami nekem nagyon furcsa, mert szerintem vízbefúlt emberről hidat elnevezni nem igazán jó ómen.
(Tanulság: vesztett ütközet után ne ugrassunk megáradt folyóba. Na persze ez is egy formája a hősi halálnak, de nem túl kellemes…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése