Mátyás szobra alatt

Te jó ég! Már megint mit csináltak Mátyás király szobrával?! Hát mindig kitalálnak valamit, hogy ne lehessen teljes pompájában megcsodálni? Végre kiszedték abból az izéből, dobozból, amiben volt, és végre már nem lebeg ég és föld között, lovastul. De most meg mumifikálták. Befáslizták, lovastul, hogy csak a körvonalai látszanak, de egyébként semmi. Mindezt remont címén! Oké, hogy renoválják; Warszawában a Mickiewicz-szobor is egy nagy dobozba van most zárva. De azt tudni lehet, hogy a felújítás mettől meddig fog tartani. Itt meg egy kicsit gyanúsan sokáig tartanak a munkálatok. Mindig hozzáteszik, hogy na még ezt javítgatunk rajta, na még azt. Én nem vagyok szakember, de azért ez mégis kicsit túlzás. Jó, a kék-sárga-piros zászlórudak, azok kit érdekeltek. De hogy előbb a teret túrják fel ásatás címén, aztán a talapzatot húzzák ki a ló alól, most meg egy halom szigszalagba csomagolják a főalakot, hogy az alant álló vitézek is csak meghökkenve lesik, hogy hova lett a király… Na ez azért túlzás.
Így füstölgök magamban a nagy király szobra alá érve.
Pedig – fűzöm tovább a sopánkodást – én olyan udvarias voltam. Mátyás királyról mesélve a lengyel lányoknak nem felejtettem el megemlíteni, hogy a nagyapja még egy havaselvi „román” volt, sem azt, hogy csak egyvalaki volt, aki ezt a dicső hódítót képes volt megállítani: Ştefan cel Mare, a vitéz és ravasz moldvai vajda. Én ezt is készségesen elmeséltem, erre a románok meg nem adják meg a lehetőséget a lengyelkéknek, hogy lássák a fizimiskáját ennek a nagy királynak.* Ez így nem fair.
Igaz, azt sem felejtettem el a lengyel ismerőseim orra alá dörgölni, hogy ez a Mátyás több csatában megverte IV. Kazimerz királyt, elfoglalta Wrocławot, és kikényszerítette, hogy átadják neki Sziléziát.
(Ezt persze ma már nem nagyon szokták emlegetni. A polákok és a magyarok itt egymás ellen harcoltak, ezért ez a történet kevésbé illik bele az „ezeréves barátság”- képbe. Nade énszerintem meg pont ez a jó, hogy ezekről, a magyar-lengyel háborúkról ma már tudunk minden tét és indulat nélkül, még akár barátságos évődéssel is beszélni.
Hja kérem, ilyen az élet. Mátyás apja, Hunyadi János, és Kazimierz bátyja, III. Władysław király még a legnagyobb haverok és harcostársak voltak. Vállat vállnak vetve harcoltak a törökök ellen, míg Władysław Várnánál óvatlanul bele nem vágtatott a janicsárok gyűrűjébe, és hősi halált nem halt a csatamezőn. Na és az apa fia, meg a báty öccse meg már egymás ellen csatáztak.)
Ania azt kérdezte:
-Ez az a Mátyás, akiről a Háromszék Táncegyüttes egyszer egy műsort készített; hogy járja álruhában az országot, és igazságot oszt a parasztoknak, meg minden?
Igen, igen, mondom, és egyszerre eszembe jut, hogy lehet, hogy pont erről van szó, itt van a kutya elásva. Valaki más lesz az alatt a nagy halom fásli meg szigszalag alatt, vagy nincs is alatta senki. Mátyás jól kitervelte az egészet, összeállította ezt az álcát, hogy ne lássuk, mi van, ő meg ezalatt ismét nyakába vette az országot. Valamelyik felvidéki, akarom mondani szlovákiai városban csajozik, vagy a szlovén hegyekben ébresztgeti az alvó lovagokat, vagy itt a szomszédban sörözget a Kalákával, vagy éppen Álmos vezért akarja felbosszantani; de az is lehet, hogy valahol Szerbiában tanítgatja a hadimesterségre Jani fiát, az apja, Jankó másik régi haverjával, a nagy harcos Marko Kraljeviććel. Ki tudja? Mindenesetre, ha kell, majd úgyis visszajön, addig meg hadd szórakozzon jól.

(Lábjegyzet:
*Édesapám egyébként azt mesélte, hogy egyszer egy román azt mondta neki egy kolozsvári kocsmában: „Szép, hogy a magyarok meg a polákok ennyire összetartanak, de hát ez érthető is, hiszen a legnagyobb lengyel király, Báthory István mégiscsak magyar volt. Hát látod, ugyanígy kellene nekünk románoknak is összetartani a magyarokkal, hiszen a legnagyobb magyar király, Matei meg román volt.”)