Olyat láttam, hogy azt el sem hiszitek, de sajnos elmesélni is elég nehéz lesz. Pedig még mindig a hatása alatt vagyok. Színházat láttam, olyant, ami egyszerre végtelenül kevert és nagyon tiszta, egyszerre ősi és nagyon modern. Szóval mindenekelőtt színes és sokféle, távoli és mégis hasonló dolgokat tesz egymás mellé, anélkül, hogy nagyon összeolvasztaná őket.
Ősinek pedig azért ősi, mert nagyon nagy tradíciókkal rendelkező dolgait hozza össze a nagyvilágnak, modernnek pedig éppen azért modern, mert összehozza őket: hogyan, mikor láthatna az ember együtt egymás mellett japán nihon buyōt és flamencót, lengyel táncot és afrikai mesét, ha nem éppen a mai időkben, amikor kezdenek a határok eltűnni, vagy mi. „Kicsi a világ.” – mondjuk, mert nagyon gyorsan el lehet jutni egyik helyéről a másikra, a valóságban is, de akár még virtuálisan is. Ez pedig éppen arról kellene, hogy szóljon, hogy a különböző kultúráknak lehetősége van egymással találkozni (és nem ezeknek a kultúráknak a beolvasztásáról). Köszönnek, megcsodálják egymást, aztán továbbmennek. A világnak össze kellett mennie, hogy elképesztő sokszínűségére, változatosságára, végtelen gazdagságára rádöbbenjünk.
Nagy szavak, mi? A lényegre térve: egy alternatív színházban jártam megint. Most nem a Scena Lubelskában, de egy hasonló helyen. Elhagyatott külvárosi (pragai, naná) utca, elhagyatottnak látszó épület, az egyik ablakon egy stilizált, tekergőző kígyót ábrázoló tábla hirdeti: Teatr Wytwórnia. (Azaz: Gyárszínház.) Ezt a helyet is kissé nehéz megtalálni, ami azt illeti. Itt volt az előadás, Mese a nőről, aki táncolt címmel. És micsoda előadás!
Az egészet egy alternatív színtársulat, a Marebito szervezte. A szó japánul vendéget jelent, de afféle vándorló garabonciást is, aki híreket hoz vendéglátóinak. Azaz történeteket. A társulatot 2005-ben alapította Adrianna Kabza-Biernacka és Elżbieta Jabłońska. Olyan előadásokat próbálnak megvalósítani, amelyekben kiemelt szerep jut az emberi testnek, a mozgásnak. Ada és Ela is sok forrásból merítettek és merítenek az előadásaikhoz. Tanultak japán színjátszást, flamencót, és kapcsolatban állnak a Dom Tańcával is. Most egy olyan előadást akartak csinálni, amiben mindez egyszerre van jelen, egymás mellett, tisztán. Össze akarták gyűjteni különböző helyeken megismert barátaikat, hogy létrejöjjön egy nagy, közös mese, ahová mindenki hozza a saját mozgásművészetét és elbeszéléstechnikáját. És meg is csinálták!
Az egésznek a kerete, egy vándorló hercegnő története, aki elveszett kedvesét keresi. Útja során emberekkel találkozik, történeteket hall a Világ minden tájáról. Ezekben a történetekben talán egyvalami közös: a nőiesség különböző megnyilvánulásairól szólnak.
A hercegnő szerepét Umeda Hana játszotta. Hana japán, vagy talán félig japán, félig lengyel lány, nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ő hozta az előadásba a nihon buyō-iskola méltóságteljes táncát, amelyet még otthon tanult, Nishikawa Fukushinótól.
A marcona szamurájt, akibe a hercegnő beleszeret Jakub Karpoluk játszotta. Ő meg a japán kultúra lengyel kutatója, alapító tagja volt a Ryokurankai Társulatnak, amely pedig a nō-színház népszerűsítője Lengyelországban. Így Kuba, meg a felesége, Yoko hozták be az előadásba a nō-színház mozgásművészetét. Na meg Ada Habza-Biernacka, aki szintén tagja a Ryokurankainak is.
És volt egy harmadik japán színész is az előadásban, név szerint Rui Ishihara, aki meg a butō-iskola művésze. A Butō valamivel újabb iskola, mint a nō vagy a nihon buyō, hiszen a XX. században fejlesztették ki Tacumi Hidzsikata és Kazuo Ohno. De tulajdonképpen ez is a régi japán népi színjátszás újrafelfedezése (a nō inkább udvari színház). Furcsa volt, amit ez a színész művelt. Először egy ravasz tolvajt játszott, egészen furcsa grimaszokkal az arcán és egészen majomszerű mozgással. Később pedig mint egy női szellem tért vissza a színre, talán mint a vándorló hercegnő alteregója. Ez utóbbi különösen zavarbaejtő volt. Perceken keresztül nem történt más, mint hogy egy nőnek öltözött férfi áll a színen, kibontott hajjal és a távolba néz, mindenfelé. De az egészen apró, finom gesztusokban, amiket közben tett, volt elrejtve az igazi művészete annak, amit csinált. Az hogy egy férfi így el tudjon játszani egy nőt, ráadásul úgy hogy közben nem válik transzvesztitává, mert mégis marad valami megmagyarázhatatlan férfias kisugárzása, az egészen hihetetlennek tűnt. De mondom, eléggé zavarbaejtő is volt.
A történet szerint a hercegnő útja során találkozik egy másik magányos nővel, akivel aztán egy darabig együtt vándorolnak. Ezt a nőt Kamila Olesińska játszotta, aki flamencót táncolt. A flamenco- az megint egy más hagyomány, az andalúziai cigányok táncából alakult ki. Mégis: ugyanazt a nőiséget fejezte ki, mint a nihon buyō, csak annak egy egészen más oldalát. Heves, feszült, gyors, méltóságot és hajlékonyságot sugárzó tánc. Ez megint két nagyon távoli kultúra találkozása volt. Sőt háromé, mert a két nő, ráadásul a Remek által húzott lengyel dallamokra járta a maga táncát. Micsoda ellentmondásos találkozás ez! Elvileg lehetetlen és mégis lehetséges, hiszen megvalósult, itt, a szemünk láttára.
Aztán a főszereplő elér a vándorútján egy lengyel faluba is, ahol egy nagyon beszédes, már-már szájmenéses öregasszony ad neki szállást. Ez az öregasszony megint Ada volt. Valami furcsa nyelvjárásban beszélt, ami nagyon emlékeztetett a tátrai góralok (gurálok) beszédére, de még annál is specifikusabb volt. Később kiderült, hogy Ada, mielőtt még visszatért volna Warszawába, és megalapította volna a Marebitót, azelőtt Sącz közelében lakott, vagyis egy délkelet-lengyelországi kis faluban, egy nagyon eldugott helyen, ahol sokat hallhatta a szomszédait így beszélni. A Sącz-környéki lachok beszéde, mint már említettem még a góralokénál is jobban elüt az irodalmi lengyeltől. Én ennek ellenére megértettem, mert hamar rájöttem, hogy mi az, amit szabályszerűen másképpen mond, mint azt én tanultam. Úgyhogy ezzel nem volt gond.
Az asszony a régi időkről mesélt a lánynak, amikor még vasárnaponként együtt táncolt a falu apraja-nagyja. És egyszercsak megszólalt a zene, és mintha az elbeszélés alakjai hirtelen megelevenedtek volna, táncolni kezdtek a színre beszivárgó emberek. Illetve kiderült, hogy nem is csak az emlékekből pattannak elő, hanem valóban itt vannak, és valóban táncolnak. Mert aztán egyikük (Grzesiek) Hanát is felkérte táncolni. De ezt is olyan természetességgel, mintha nem is lett volna előre megírva a forgatókönyvben. Sőt az egész jelenet ilyen spontán buli benyomását keltette, ami minden nézőt elbűvölt. Amúgy a zene és a tánc nem sączi, hanem Lublin-vidéki oberek volt, de ez senkit nem zavart.
Akik itt táncoltak, azok persze régi ismerőseim voltak, a Dom Tańca tagjai, a lengyel népzene elkötelezett gyűjtői és kutatói. Grzesiek és Ania, meg Kasia Tucholska, a pedálos harmonika nagy művésze, egyben fáradhatatlan táncos és Kasia Żytomirska. Meg Emilia, akit annak idején (Dorotával és Marcinnal együtt) szintén az elsők között ismertem meg a Dom Tańcából még Felsősófalván. (Nem emlékszem már, hogy melyikük hívott engem először a maguk táborába.) Most kicsit óvatosabban táncolt, mert gyereket vár. Tulajdonképpen mindannyian magukat alakították: különösebben jelmezre vagy népviseletre sem volt szükségük; ugyanúgy öltöztek fel, mint egyébként a táncházakban.
Zenélni pedig Remek zenélt; nem csak most, hanem az egész előadás alatt, meg egy Kasia Wieczerzak nevű fiatal csajszi. Hegedűn játszottak, de azt is sokféleképpen: néha a megszokott technikáktól egészen eltérően, különleges hangokat csalva ki a hangszerekből. Vagyis nem csak az előadás zenéjét, hanem a mindenféle hangulatkeltő zörejeket is ők szolgáltatták. Általánosan is jellemző volt ez az egész előadásra: a hangoknak nagy szerepük volt. Minden kis finom zörej a maga módján más hangsúlyt adott a színen történő dolgoknak és az ott elhangzó mondatoknak. Még az is, ha Remek egyszerűen suhintott egyet a vonóval. (Így aztán néha a csendnek is egészen fontos szerep jutott.) Egyébként Remek és Kasia mindenféle más húros hangszereken is játszottak időnként, de azoknak nem tudom a nevét. Pedig előadás után beszélgettünk egy jót Remekkel, de elfelejtettem pont erre rákérdezni. Némelyik hangszer ukrán bandurára hasonlított.
A két zenész mellett ott volt még Agata, Remek felesége is, aki énekelt, szép lengyel népdalokat és balladákat, sőt egy litván éneket is. Meg dobolt is, a lengyel táncos jelenetben. Egyébként most Agata is gyereket vár, már vagy a hetedik-nyolcadik hónapban lehet.
És ott volt még az előadásban egy Dorota Maciejuk nevű asszony, mint mesélő. Merthogy Dorota meg a Studnia O (O Kút) művésze. A Studnia O pedig egy másik műhely, akik azt mondják magukról, hogy az ő területük az élő szó művészete. Tulajdonképpen ők egy irodalmi színpad. Amivel foglalkoznak az a mesélés, elbeszélés. A történetmondás változatos technikáit akarják felkutatni és továbbadni. A mesélést sokféleképpen illusztrálják: képekkel, zenével, tánccal, pantomimmal. Ettől lesz az egész igazi műhelymunka.
Így hát az egész történetet Dorota mesélte, de nem csak az előadás kerettörténetét. Hanem amíg senki nem volt a színen, (vagyis főleg amíg mindenki átöltözött) egyéb meséket is, Afrikából, Ázsiából. Ezek valahogy titokzatos módon álltak össze egy egésszé, valahogy úgy, mint Szilvay Matteo Szent Patrik Purgatóriuma című novellája. Azaz elsőre látszólag nem sok közük van egymáshoz. De nyilván nem véletlenül kerültek egymás mellé. És ezen aztán az ember még jó darabig elgondolkozhat.
Hát ilyen volt ez az előadás. Hogy megtalálja-e a végén a hercegnő a kedvesét? Nyilván. És nyilván úgy, olyan érzéssel talál rá, mint Odüsszeusz Ithakára Konsztantinosz Kavafisz gyönyörű versében, „évekkel rakva” és az „út aratásával gazdagon”, hogy ő is elmondhassa titokzatos módon mosolyogva:
„Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
A szerzett tudásból s tapasztalatból
Máris megtudhatod, mit jelent Ithaka.”
(Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka
Somlyó György fordítása)
Az egész előadás rendezője pedig Ela Jabłońska volt. A vége után odamentem gratulálni neki is, de egyszerűen…. Egyszerűen hiányoztak a szavak ahhoz, hogy ki tudjam valahogyan fejezni, azt az élményt, ami ez a színház volt és azt, hogy milyen hálás vagyok, hogy ennek a csodának részese lehettem.
Az előadás után aztán egy rövid időre beültünk a színházhelyiség melletti kávézóba is Remekkel, Aniával és Kasiával. Ez is ugyanabban a régi gyárépületben van, és ha a színház helyisége, és az épület külső kinézete között nagy a kontraszt, akkor ez erre a társalgó-kávézóra méginkább igaz. Szépen festett falak, műfű és nyugágyak (!). A plafonról, ki tudja miért, meg hogyan egy hinta lóg alá. Hamarosan láttam, hogy Emilia jön be a ehlyiségbe , leül és elkezd hintázni.
Odamentem hozzá. Tőle is azt kérdeztem:
-Szia Emilia, emlékszel még rám?
-Nem.
-Talán azért, mert utoljára még angolul beszélgettünk. Meder vagyok a Bakonyból. Tudod az a magyar srác, aki öt éve, Felsősófalván…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése