Szóval, mint már előrebocsátottam, november 11-e, Szent Márton napja a lengyel függetlenség ünnepe. 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a három részre osztott ország újraegyesülését, és függetlenségét. Azaz a Rzeczpospolita Polska (Lengyel Köztársaság) újjáalakulását. Tulajdonképpen akkor történt ez meg, amikor már-már szinte maguk a polákok is kezdtek lemondani egykor dicső államuk restaurálásáról. 123 év telt el azóta, hogy a három „gonosz” nagyhatalom, Poroszország (azóta: Németország), Oroszország és a Habsburg Monarchia (azóta: Osztrák-Magyar Monarchia) harmadszor is felosztotta egymás között a Köztársaság területét, ezzel tulajdonképpen teljesen eltüntették a térképről. (Az első két felosztásnál az Államszövetség „csak” elvesztett egy csomó területet, de formálisan megmaradt önálló államnak.) Ezalatt a 123 év alatt számos felkelés tört ki az ország helyreállításáért (a 3 legnagyobb: az 1794-1795-ös Tadeusz Kościuszko-féle, az 1830-as Novemberi és az 1863-as Januári), azonkívül a polákok ott voltak Európa minden harcmezején, ahol szabadságharc folyt, remélve, hogy ezzel saját magukon is segítenek. Sok mindent elértek, de az önálló állam áhított helyreállítása csak nem jött meg. (Ott van Stanisław Wyspiański általam már sokat emlegetett 1900-as drámája a Menyegző: annak is a reménytelen lemondás a vége, hogy nem lesz újabb szabadságharc, nem tudunk megmozdulni, elvesztettük az Arany Kürtöt, amit Wernyhora, az ukrán énekmondó adott, hogy annak hangjára gyülekezzenek a harcra kész polákok. Csendes letargia. Álomszerű melankólia. Stb.)
És akkor egyszer csak kiütött az első világháború. Ez annál szomorúbb lehetett a polákoknak, minthogy más-más oldalakon, egymás ellen kellett harcolniuk. A harcoló nagyhatalmak azonban ekkor, hogy a polákokat megnyerjék, többnyire megígérték, hogy győzelem esetén helyreállítják Lengyelországot. Természetesen az orosz, a német és az osztrák-magyar uralkodó is úgy képzelte, hogy majd a maga területeihez csapja az ellenfél által birtokolt lengyel területeket, és így lesz helyreállítva Polákország, mint a maga nagy birodalmának egy része.
A lengyel vezetők azonban ravaszak voltak: egyezkedtek mindhárom hatalommal az ügyben, és többnyire engedélyt szereztek, hogy a cél érdekében viszonylag önálló lengyel légiókat szervezzenek. Csakhogy ezek a három különböző birodalomban szerveződő légiók összehangolták a tevékenységüket, és adott pillanatban egy parancsnokság alatt egyetlen hadsereggé álltak össze. Pont akkor, amikor a világháború hadviselő feleinek mindegyike ki volt már fulladva, és meg volt szorulva. Ezt használták ki a polákok, egy óvatlan pillanatban, minden nem lengyel haderőt lefegyvereztek, és kikáltották államuk helyreállítását. Ment minden, mint a karikacsapás.
Ennek a légiókból létrejövő önálló lengyel hadseregnek a főparancsnoka lett Józef Piłsudski, az egykori nagy szociáldemokrata harcos, aki húsz évvel korábban Szibériát is megjárta az akkori aktivitásáért. (Egyébként litvániai polák volt ő is Wilno/Vilnius környékéről.)
Aztán kiderült, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert az önálló Polskának még 4 év kemény harcot kellett folytatnia a bolsevik Oroszországgal, hogy az önállóság meg is maradjon. Hogy végül is győztek, az nagyban Piłsudski marsall katonai zsenijének köszönhető, aki Warszawa alól (!) kergette vissza az ellenséget jó messze. Ezt hívták akkor Wisła-menti csodának. (Ennek emlékére is van egy külön nemzeti ünnepük augusztus 15-én, az a Lengyel Hadsereg Napja.)
A történethez hozzátartozik, hogy Piłsudski, aki alapjában véve nem volt egy hatalomvágyó ember, a győzelem után lemondott, és mint köztiszteletnek örvendő nyugalmazott öreg katona élt tovább, visszavonultan. Egészen 1926-ig, amikor is kinyilvánította, hogy mivel a maga részéről elege van az addigi koalíciós kormányok töketlenkedéséből, ezért inkább a saját kezébe veszi az ország sorsát. Így hát puccsal magához ragadta a hatalmat, és kiépített egy fél-diktatúrát, egy tekintélyelvű államot. Ami működött is, a marsall 1935-ös haláláig.
Manapság azonban Piłsudskira mindenki egyértelműen mint nemzetmentő hősre gondol, és nem mint diktátorra. A varsói csata megnyeréséért, és minden egyéb nagy tettéért elfelejtették neki, hogy a hatalomátvétele során, bármennyire is vértelenül akarta megoldani, mégiscsak meghalt kb. 300 ember az utcai lövöldözésekben. Piłsudski- hős, akárki akármit mond róla. Nem véletlen, hogy a három nagy nemzeti ünnep közül kettőnek ő a főszereplője. (A harmadik május 3-a, akkor az 1791-es Alkotmányukat ünneplik a polákok.)
Az akkori eseményekről egyébként több kiállítás is volt a városban. Az egyik például a város legforgalmasabb helyén, közel a Centralny pályaudvarhoz. Ennek a címe az volt: Út a függetlenséghez. De elsősorban Warszawa történetét beszélte el képekben az I. világháború alatt. Vagyis arról, hogyan ígérte meg II. Nyikolaj cár Polákország egyesítését; aminek semmi foganatja nem lett, mert az oroszok hamar eliszkoltak Warszawából. Bejöttek helyettük a németek, akik megint fűt-fát megígértek, és nagyon meg voltak lepve, mikoregyszercsak megjelent nálunk egy csomó kékzubbonyos tiszt, bejelentve, hogy őket ezennel az önálló lengyel hadsereg hadifoglyainak nyilvánítja. Szólt a légiószervezésről is, és arról, hogy hogyan lett Warszawa az új Polákország fővárosa. (Persze mi más lett volna?) Mindez képekben elmesélve. A képek felett pedig hatalmas óriásplakáton az akkori lengyel vezetők képei. Bal oldalon a jobboldali pártok vezetőié (az ún. nemzeti demokratáké, rövidítve ND-é), Roman Dmowskié és Ignacy Paderewskié. Jobb oldalon pedig a baloldali pártok vezetőié, Wincenty Witosé és Józef Piłsudskié.
(Lábjegyzet: Ignacy Paderewski érdekes figura volt. Zongorista és zeneszerző. Az egész világon koncertezett, és soha nem mulasztotta el felhívni közönségének, rajongóinak figyelmét a polákok sanyarú helyzetére. Talán ezzel a fáradhatatlan lobbitevékenységével érdemelte ki, hogy mikor létrejött az önálló Lengyel Állam, ő lett a miniszterelnök. Jó kis ország ez, ahol zeneszerzőkből és kéményseprőkből lesznek a miniszterelnökök, villanyszerelőkből az elnökök.
Józef Piłsudski a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagja volt. Igaz, miután katonai főparancsnok lett, pártonkívülinek tekintette magát. Ugyanígy később is.
Wincenty Witosról már beszéltem, ő a PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe – Lengyel Népi Párt) vezetője volt. Piłsudskival később összeveszett, ezért megpróbálták egy koncepciós perrel kitúrni a helyéről. Ezért ő CsehSzlovákiába ment, de később visszajött)
A másik kiállítás (a Nemzeti Színház közelében) inkább az I. világháború alatti lengyel karikatúrákat mutatta be. Meg a szocialista mozgalmakat ebben az időben. Többen nézegettük. Mellettem egy 40 év körüli férfi állt. Egyszercsak megszólalt.
- Eh orosz vagy lengyel burzsoázia, nem mindegy?
- Öööö… - nem tudtam, erre mit mondjak.
- Bizony minden kornak megvan a maga burzsoáziája. Nem lehet azt elpusztítani. Így van ez, fiatal barátom.
-?!?!?!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése