Alapvetően lusta ember vagyok. És bátornak sem vagyok valami bátor. Egyetlen ami ezt ellensúlyozni tudja, a kíváncsiságom. Bár, Ryszard Kapuściński példáját látva néha azt hiszem, hogy gyakran a bátorság sem más, mint a kíváncsiság nagy dózisban.
Viszont van úgy, hogy az ember nem akar kimozdulni otthonról. Főleg ha messze van. Dolgozol valamin, és nem akarsz kiesni a ritmusból vagy nincs kedved bulizni csak azért, mert „most van buli” és „később nem lesz”.
Én is voltam így sokszor, legutóbb most szerdán. Végül mégis feltápászkodtam, akaratom ellenére, valamikor késő este, és buszra szálltam. Kicsit aggódtam, hogy visszafelé már nem lesz buszom, mégis mentem.
Nem emlékeztem, merre van a Pawiarnia, mert legutóbb autóval mentünk, oda is, vissza is. Azt tudtam, hogy közel van ide a lengyel-szovjet fegyverbarátság emlékműve, amit az itteniek a talapzat négy sarkán álló négy (két orosz és két lengyel) lehajtott fejű katonáról csak úgy hívnak: a Négy Alvó szobra. Így hát leszálltam a Négy Alvóhoz eső legközelebbi megállóban. Fogalmam sem volt, hogy most merre. Kérdezősködhettem volna, de nem jutott eszembe az utca neve. Eszembe jutott viszont valami más: „Egyszerűen: zummbele!” A dolog működött, bár nem elsőre.
Először is megkerültem a Wileński Pályaudvart. (Valamikor innen indultak a vonatok Wilno-ba, vagyis Vilniusba, innen kapta a nevét. Ma már inkább csak vajdasági HÉV-ek közlekednek innen.) Ez nagyon tetszett. Megint egy eléggé lepukkant hely, mondhatnám, hogy nagyon kelet-európai, de tudom, hogy ilyen lerobbant pályaudvarok a Világ minden részén vannak. De az ilyen helyeknek is megvan a maguk szépsége. Erről régebben József Attila jutott az eszembe, mostanában meg Andrzej Stasiuk. Szép novellát tudna írni egy ilyen eltévedésről, bizonyára. Később észrevettem, hogy a pályaudvarnak van több emelete is, és a felsőbb emeleteken pláza van. Mi a fene!
Végül visszamentem a buszmegállóba. Hideg volt, és a következő buszig, ami visszavitt volna Białołękába, vagyis Észak-Pragába, még vagy fél óra volt. Így hát gondoltam sétálok egyet, ha tovább nem is, a következő kereszteződésig. És itt jött a zummbele. A következő kereszteződésnél hirtelen ötlettől vezérelve balra fordultam. Megint elmentem az utca végéig, és a sarkon megláttam a merőleges utca tábláját: Ulica Brzeska.
Hoppá!- gondoltam. Hisz ez az az utca, amit keresek. Most ugrott csak be a neve. Valaki nagyon azt akarja, hogy én még ma este odaérjek a Pawiarniába. Innen már sima ügy volt. Megindultam a Brzeskán, szinte futva, és hamarosan megláttam a nagy pirosra festett ajtót.
És egy perc múlva már a kellős közepén találtam magamat annak a bulinak, amiről azt hittem, hogy már rég vége van (persze nem volt vége), kezemben a legjobb ciechanówi mézes sörrel, amit hol az apró Gosiára, hol a hosszú Rafałra könszöntöttem, hol meg a házigazdáimra, akik szintén itt voltak. (Ania ma jött meg, egyébként a szüleinél volt egy pár napig, Białystokban.) És az egyik legjobb varsói táncházi prímás, Bartosz Niedźwiecki húzta a talpalávalót, Bartek, aki már Magyarországon is vendégeskedett, a CD-Fűben tartott lengyel táncházat Grzesiekkel és Szymonnal, tavaly tavasszal. Most éppen wiwatot játszott. Ez egy Wielkopolskából származó zene és tánc, azt hiszem a kedvencem az összes közül, talán mert a fiú és a lány ebben a táncban vannak a legközelebb egymáshoz, itt mozognak leginkább egyként. Így hát rögtön be is pattantam a körbe, magammal vonva Gosiát, de mivel most cserélgettük a párokat (a lányok a minden dallam végén a Tímár-rendszer szerint előrementek eggyel), így már hamarosan Kasia Staniszewskával táncoltam, aztán nemsokára megint Gosiával.
Később Bartek játszott valami ismeretlen dallamot, amire senki nem állt fel táncolni. Ezért hamar le is akarta húzni, de akkor nekem valami beugrott.
-Várj!- mondtam, és elkezdtem székely verbunkot járni, merthogy az tökéletesen passzolt, ehhez a nem-tudom-milyen-zenéhez. Tehát most sem kerültem el, hogy magyart is táncoljak. (Félre ne értsetek, nem célom sosem hivalkodni a magaméval egy idegen táncházban, de ha egyszer-egyszer adódik ilyen alkalom, akkor miért ne?) Barteknek ez nagyon tetszett.
A legjobban mégis a Ciechan miatt érte meg ezen az estén egyáltalán elindulni Białołękáról, vagyis a Ciechanówban gyártott mézes sör miatt. Még sosem próbáltam, de most nagyon jól esett. A csapos azt mondta, Ciechanów itt van Mazowszéban, nem is messze Warszawától. Lehet, hogy meg kellene keresni azt a helyet is.
A lényeg az egészből csak az, hogy nehéz néha elindulni, mégis az embert néha viszik a lábai, és ennek köszönhetően legtöbbször pont ott lyukad ki, ahol lennie kell, még ha nem is szeretne ott lenni eleinte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése