Sok érdekes dolgot látunk még errefelé, köszönhetően Emesének, aki végigvezet minket a szép óvároson. A legjobban Magda van elvarázsolva, hiszen neki minden teljesen új errefelé, még sosem járt itt, és eddig keveset tudott az erdélyi magyarokról. De látom rajta, hogy tetszik neki.
Természetesen felkeressük Hunyadi Mátyás szülőházát is, közben a sétálóutcán megnézve a sok vásáros embert. A lányoknak valami miatt nem is a sok szép mezőségi viseleten akad meg a szemük, hanem a szép, vastag román öveken, meg a jó meleg báránybőr kucsmákon. Hamarosan azt is megtudják, mi az a kürtőskalács.
Aztán még elmegyünk a Bánffy-palota előtt, és keresünk egy jó kis diákbarát ebédlőhelyet. (Végül Lunch Box név alatt találtunk egy igen jót.) Nagy kár, hogy nincs sok időnk, vissza kell menni az Egyetemisták Házába, ha nem akarunk lemaradni azokról a programokról, amik miatt tulajdonképpen idejöttünk.
Én azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek itt egyetemista. „Ö. m. a f.”* – gondolom magamban – „hát miért nem ide jöttem én Erasmusszal?” Oké, hogy szakdolgozat, meg minden, de hát Warszawát már egészen tűrhető módon ismerem. Itt kellene lenni, ki kellene deríteni, milyen az itteni egyetemistaélet, táncházakba járni, szép magyar csajokkal és román polonistákkal cseverészni, megkeresni olyan híres helyeket, mint a Bulgakov vagy az Előretolt Helyőrség; megismerkedni az itteni táncházas arcokkal, írókkal, költőkkel; kifigyelni, hol iszogat Troppauer Hümér és hol Lali meg Lóri, hol szokott játszani Florin és bandája, és így tovább.
Ej, ej, ö. m. a f., hát miért nem maradhatok én itt még egy fél évecskéig?
(* „Mostan a rövidség kedvéjért: ögye mög a fene.” Durbints Pali bácsinak, Göre Gábor bíró úr sógorának a szavajárása Gárdonyi Géza agyament regényében.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése