Na, gondoltam egy idő múlva, már megint a piálásnál tartunk.
Kamila ugyanis akkor éppen ott tartott:
-Mert a polákok így isznak: felhajtják a vodkát húzóra, vagy a sört is villámgyorsan, „zdrowo!”, aztán már isszák is a következőt.
-Intenzíven isznak…
-Igen, úgy valahogy. A magyarok meg… Az Örök Kalotaszeg tökéletesen jellemzi őket. Ülnek egy hosszú asztalnál egy csomóan, emelgetik a poharakat, közben énekelnek valami lassú, bánatos éneket, iszogatnak, és közben megint búsonganak. Szeretnek szomorkodni.
-Sírva vigadás, mi?
-Az, az. Nekem például tök furcsa, hogy valaki úgy bulizik, hogy közben búsongó dalokat énekel. Ha bulizunk, akkor legyünk vidámak. Igaz, a mi népdalainknak nincs mindig olyan mélyenszántó tartalma, mint a tieiteknek.
-Emlékszem, - szólt közbe Magda – hogy mikor a szülinapomat ünnepeltük pár héttel ezelőtt a Pawiarniában, akkor Meder elénekelte nekem azt a magyar szülinapi köszöntőt is… Hogy is volt?
-„Sok születésnapokat vígan megérhess…!”
-Az az! Na hát, teljesen elcsodálkoztam, hogy ez a lassú és komoly dal valami vidám ünnepi köszöntő lehet.
-Nem is beszélve a szövegéről. Nem énekeltem végig, de az utolsó versszakban az van, hogy „S végleg az egek várát nyilván szemlélhesd/ S ott aztán az életet jobbra cserélhesd…” Ez még nekem is furcsa volt, hogy…
-Hogy minek egy ilyen köszöntőben a halált is emlegetni, ugye? – vette át a szót újra Kamila.
-Igen, pontosan. Bár, ha belegondolok, ilyen fordulatok nem csak a mi dalainkban vannak. - tettem hozzá.
-Akkor is furcsa, hogy valakinek ez olyan jó mulatság legyen, hogy szomorkodik. – erősködött újra Kama.
-Hát, őőő, na igen, tényleg szeretünk szomorkodni. De azért a polákok is szeretik játszani a szenvedő mártírt. Csak másképpen. Heveskedve, intenzíven. Egyszer olvastam Richard Hill könyvét; az volt a címe: Mi, európaiak. Ebben azt írja a polákokról, hogy bennük is megvan ugyanaz a hősiesség, ami az oroszokban, csak jóval színpadiasabb formában. Azt hiszem, ez így is van. Mickiewicz lángoló messianizmusa, mi? A polákok még piálni is hősiesen akarnak, mintha akkor is lovasrohamra mennének.
-Hááát,… végül is igen. De azért nézd meg: a mi köszöntőnk ez: „Sto lat, sto lat…!” [Száz évet, száz évet…!” a szerk.] Vidám, de mennyire egyszerű! Mennyivel kevésbé szofisztikáltabb, mennyivel kevésbé költőibb, mint a magyar köszöntő, mégis örömteli.
-Jó, jó ez igaz. Meg akkor fel lehetne hozni megint a himnuszainkat is összevetésnek. A magyar nem egy büszke induló, hanem egy kesergő ének a sok történelmi szenvedésről, na meg persze egy ima az Istenhez. Pedig egyáltalán nem egy magábafordult, búsongó, pesszimista ember írta. Jó, jó, gátlásos, csendes szerény srác volt ez a Kölcsey Ferenc, de amellett egy nagyon aktív hazafi, intenzíven gondolkodó, és tettvágytól fűtött ember. Végül is azt sem lehet mondani, hogy nagyon reménytelen időben írta volna. Éppen egy hosszú, nyugalmas békeidő alatt írt „a magyar nép zivataros századairól”. Ehhez képest a lengyel meg… Nahát, az meg tudjátok milyen. Nekem akkor tetszett igazán meg, amikor a keletkezéstörténetét is megtudtam.
(Lábjegyzet: A Rzeczpospolita Polska mai himnuszát egy Józef Wybicki nevű fazon írta, aki szintén nagy teoretikus író is volt, II. Stanisław (Poniatowski) király reformjainak nagy támogatója és előmozdítója. 1797-ben, két évvel azután, hogy az országot harmadszor is felosztották, úgy, hogy semmi nem maradt belőle, Stanisław királyt száműzték, Tadeusz Kościuszko szabadságharcát leverték, és úgy nézett ki, minden elveszett, szóval ebben az időben Wybicki Itáliába ment emigrációba. Nem tudom, pontosan hol volt, de egyszercsak meglátta a seregei élén büszkén masírozó Jan Henryk Dąbrowski tábornokot (később ő maga is alatta szolgált). És akkor hirtelen úgy fellelkesült, hogy szervezett lengyel katonákat lát, az ország hadseregét, hogy rögtön írt egy kis versikét egy ismert mazurek dallamra, amely vers így kezdődött:
„Jeszcze Polska nie zginęła, kiedy my żyjemy,
Co nam obca przemoc wzięła, szablą odbierzemy”
Csordás Gábor fordításában:
Lengyelország nem veszett el, ameddig mi élünk,
Ha elűz a szörnyű önkény, karddal visszatérünk!
[Szó szerint: Mit elvett az idegen önkény, karddal visszavesszük. a szerk.]
Micsoda energikus optimizmus egy reménytelen helyzetben. Nem adjuk fel! – mondták. Nem csoda, hogy ezt a dalt felkapták az itáliai lengyel légiók, mint saját dalukat kezdték énekelni. Aztán hamar elterjedt, egy két éven belül már minden polák ismerte és énekelte, titokban vagy nyíltan. De hivatalosan csak 1927-től lett állami himnusz.)
-Hát igen, így van ez.
Hallgattunk. Hirtelen eszembe jutott valami. „Felgerjedt szittya vérem”, és megszólaltam.
-Na azért nem addig a’! Nekünk is van ám egy dalunk; vesztett háború utáni, ami arról szól hogy nem adjuk fel! Hogy nem hagyjuk magunkat! Hogy élünk!
Azzal leállítottam az autórádióban éppen forgó csávási cd-t, és már énekeltem is:
Nyáron rossz a poros út,
Azon futott ki Kossuth,
Danárom, danárom!
Uccu dárom, danárom
Visszajön még a nyáron,
Kedves virágom!
Hej, te rózsa ne viríts,
Megboldogult Damjanich,
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Megbosszuljuk a nyáron,
Kedves virágom!
Nem hervadt a rózsa el,
Nem halt meg Bem, sem Perczel
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Visszajönnek a nyáron,
Kedves virágom!
Véres lesz a poros út,
Jön Batthyány, jön Kossuth
Dárom, danárom!
Uccu, dárom, danárom,
Szabadság lesz a nyáron,
Kedves virágom!
-Piękna! (De szép!)– mondta egyből Kamila. Magyarul énekeltem, de ő rögtön mindent megértett. Magdának lefordítottam a szöveget, meg persze elmeséltem, hogy ki az a Damjanich János (aki lehet, hogy igazából megmaradt végig Jovan Damjanićnak, csak hű akat maradni a közös hazához? vagy tényleg magyar lett?) és ki az a Perczel Mór és Batthyány… hm… nem tudom, itt nem Batthyány Kázmér külügyminiszterre gondolt-e a dal, hiszen Batthyány Lajos sem élt már akkor. (Józef Bemet és Kossuth Lajost természetesen nem kellett magyarázni.) Aztán elénekeltem újra.
-Szép! – mondta ismét Kamila. – És olyan lelkes, meg optimista… mintha nem is magyar lenne.
-Hát pedig magyar ez, de még mennyire! – mondtam büszkén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése