Néha az az érzésem, hogy akármi komolyba fogok, illetve akármibe fogok komolyan (felváltva az addigi félkomoly érdeklődést elköteleződéssel), az valahogy így alakul: elindulok, aztán megyek, néha megtorpanva, és bizonytalanul, de mindig hozzátéve, hogy „ne jöjjünk már hiába, menjünk már tovább legalább egy kicsit”. Az ilyen hozzáállással eléggé messzire lehet elérni, ha nem is a lehető leggyorsabban.
Néha tervezem, hogy ha már elég messze vagyok, akkor visszafordulok, és ha visszaértem az útelágazáshoz, akkor elindulok valamelyik másik úton. De már általában nem akarom félbehagyni a megkezdett utat. Viszont megtörténik néha, hogy az út, amin elindultam magától visszavisz az útelágazáshoz, anélkül, hogy vissza kellene fordulnom. Ilyenkor azért hálás vagyok.
Lehet, hogy a legnagyobb felfedezők is így vannak ezzel. Szerintem Julianus barátban is többször felvetődött: „Ha itt sem lesznek ezek az ősmagyarok, akkor a következő pihenő után visszafordulok.” Aztán mindig arra jutott: „Eh, de ha már idáig eljöttünk, akkor már egy darabig még menjünk el, a fenébe is, ki tudja mi lesz a következő sarkon.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése