Ezen a napon mindig nagy katonai parádé van az Ismeretlen Katona sírjánál, a Piłsudski téren, és vele szemben, a Marsall szobránál. Koszorúzás meg ünnepi beszédek, ilyesmik. És nagy katonai felvonulások. Tulajdonképpen ugyanaz zajlik, mint augusztus 15-én (már két alkalommal is volt szerencsém itt, Warszawában ébredni erre a napra). Kicsit össze is mosódik, hogy melyik napon mit ünnepelnek, hiszen egymáshoz nagyon közel eső és egymással összefüggő dolgok ezek.
Mint lelkes Lengyelország-fan, természetesen kihasználtam az alkalmat, hogy részt vegyek az ünnepen, illetve legalábbis megtekinthessem ezt. Délelőtt először is a híres Wojciech Bogusławski által alapított Nemzeti Színházhoz mentem. (Hogy kicsoda Wojciech Bogusławski? Olvassátok el az Ikszeket vagy Az Imposztort Spiró Györgytől, abból kiderül, de most nem tartozik a témához.) A Színház téren egy hatalmas kivetítőn dokumentumfilmeket vetítettek az új Polákország megszervezéséről és a varsói csatáról. Érdekes volt, legalábbis nekem, a külföldinek. Lehet, hogy a polákok számára csupa olyat tartalmazott, ami már a könyökükön jön ki, ezt nem tudom. Legtöbb embert nem is ez vonzotta igazán, hanem a környéken parkoló járgányok. Ugyanis a Hadsereg Múzeumának és a Történeti Múzeumnak a dolgozói együtt rekonstruáltak (vagy restauráltak?) néhány 1920-ban is használt azonosított katonai guruló tárgyat, és most kiállították őket. Például egy teherautót, meg egy oldalkocsis motorkerékpárt. De a legérdekesebb egy páncélautóvá átalakított Ford T-modell volt. Ezt én már láttam egyszer kiállítva a hadsereg napján, kb. három éve. De azt elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fér el ebben két ember, illetve, hogy hol lát ki rajta akár a sofőr, akár a géppuskás. Hát most ez is kiderült, a járgány gazdái közül ketten felkurblizták az autót, aztán beszálltak, és egyből világos lett, hogy úgy férnek el, hogy ki lehet nyitni az autó tetejét, és így ki is látnak. Csak az a furcsa, hogy így szerintem eléggé jó célpontot nyújthatnak bármilyen ellenségnek. Főleg olyankor lehet gáz, ha a sofőrt lövik le, mert a géppuskás nemigen tud hozzáférni a kormányhoz.
Mindenesetre a két katona kényelmes tempóban „elszáguldott” (ha-ha-ha!) a páncélautóval, másik két társuk felpattant a motorra, a negyedik maradt egyedül a teherautó volánja mögött. Elhajtottak a nagy katonai felvonulásra, amit én is annyira meg akartam nézni. Így hát átvonultam a Piłsudski térre, ahol a fő ünnepség zajlott. Gondoltam, minden csoport, legyen bár katonai hagyományőrző vagy aktív katona úgyis az elnöknél tiszteleg először. A Piłsudski-szobor közvetlen közelébe fészkeltem be magam. Az elnöki beszédet nem hallottam, bár nem hiszem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. Bár nem tudom, ez a Bronisław Komorowski milyen szónok. Lech Kaczyński nagyon hatásvadász volt, ezt mindkét alkalommal éreztem annak idején, pedig akkor még közel sem értettem mindent, amit mondott. Mindenesetre a hadsereg napján az volt a szokás, hogy a beszéd végén az elnök elkezdte sorolni a lengyel történelem nagy csatáit. (Persze nem az összeset, mert akkor ki tudja, mikor érne a végére, csak azokat, amik az Ismeretlen Katona sírjára is fel vannak írva.) Valami ilyesmi szöveggel:
-Ti, akik Grünwaldnál vertétek laposra a németeket, ti akik Velikije Lukit ostromoltátok, ti akik Kircholmnál söpörtétek el a svéd túlerőt, ti akik Cecoránál estetek el Stanisław Żółkiewski hetmannal…! Dicsőség nektek!
Vagy valami ilyesmi. És minden ötödik vagy hatodik csata után még hangosabban megismételte:
-Dicsőség a hősöknek! (Chwała bohaterom!)
Mire a téren álló összes katona, a tábornokoktól az utolsó közlegényig, teljes hangerővel azt kiáltotta:
-Mindörökkön örökké!
Ez utóbbi mondat úgy zengett a tér felett, mintha, valami díszlövés lett volna. Szép volt.
Na, nem tudom, most volt-e ilyen; meg egyáltalán, hogy ez november 11-én is szokás-e, és hogy általános szokás-e ez, vagy csak Kaczyński vezette be. Mikor odaértem, már túlvoltak a beszédeken, mindenféle szervezetek koszorúztak az Ismeretlen Katona sírjánál, aztán az elnök, vagyis Komorowski átvonult a tér másik felére, a Marsall szobrához koszorúzni, és vele a hadsereg mindenféle díszelgő a alakulatai; a gyalogosok, a repülősök, a tengerészek, a határőrök, a zsandárok, a desszantosok és a műszakiak kiválasztottjai. (Egy ilyen parádén résztvenni természetesen jutalom az adott fegyvernem katonáinak.) Csak a podhalei lövészekethiányoltam, akik mindig kiemelt helyen menetelnek az ilyen ünnepeken. Őket onnan lehet megismerni, hogy nem rogatywkát hordanak a fejükön (így hívják azt a jellegzetesen lengyel négyszögletes katonasapkát) és nem is barettet, hanem olyan kalapot, mint a Tátra hegylakói a góralok (gurálok). Nem tudom, most itt voltak-e.
Na, gondoltam, nagyszerű, akkor a koszorúzás után majd jönnek a történelmi alakulatok is, arra vagyok igazán kíváncsi, főleg az ulánusokra.
A mellettem álló nénik mondták, hogy az is szokás ilyenkor, hogy jön Piłsudski egy autón, és tiszteleg a katonáknak, meg integet az embereknek. Találgatták, ki fogja idén játszani a Marsall szerepét.
-Szegény pan Zakrzeński! Kár érte nagyon! – tették hozzá sóhajtozva.
Ugyanis az ilyen alkalmakkor Piłsudskit mindig egy Janusz Zakrzeński nevű színész játszotta, de most áprilisban ő is az elnöki gépen utazott Szmolenszkbe. Nyugodjon békében!
Én azonban semmiféle autót nem láttam, ami Piłsudskit szállította volna. Sőt, kiderült, hogy a történelmi felvonulás sem erre jön, amerre én álltam. Pedig jól megnéztem, merre fognak vonulni. Csakhát arra nem számítottam, hogy nem várják meg a térről való kivonulással a Marsall szobrának koszorúzását. Mégiscsak úgy illet volna, hogy addig maradnak az elnök mellett. Mégsem ez lett. Mikor erre rájöttem, megpróbáltam a felvonulás nyomába eredni, a megadott útvonalon, de már nem voltak sehol. Tudtam, hogy a végállomás a Hadsereg Múzeuma, így hát arra vettem az irányt. De a nagy tömegben nehezen lehetett haladni, és mire odaértem, már csak a híre volt a történelmi csapatoknak, csak a zsandárok vonulgattak fel alá, ügyelve a rendezvények biztonságára. Hát megint lemaradtam a felvonulásról. Ez nagy kár. Eszembe jutott, hogy vannak róla fényképeim, amiket Szymon készített, még öt évvel ezelőtt, talán még megvannak. Nagyon más most sem lehetett. (Józef Haller és Józef Piłsudski-féle légiók, aztán az 1920-as Önkéntes Hadsereg, a „Szeptemberi” Hadsereg, Armia Krajowa, Anders-sereg, Berling-sereg (Armia Ludowa) és a varsói felkelők. És a végén „Kubuś” a felkelők által mindenféle alkatrészekből összeügyeskedett páncélautó.) Meg biztos lesznek képek a Gazeta Wyborczában is. De azért mégiscsak élőben lett volna az igazi látni. Főleg ezeket az ulánusokat.
Mindenesetre a Nemzeti Galéria és a Hadsereg Múzeuma előtt így is voltak mindenféle érdekes látnivalók. Végig az Aleje Jerozolimskién ott reprezentált a mai hadsereg, bemutatva a modernebbnél modernebb és szebbnél szebb harci járgányokat, fegyvereket és felszereléseket. Persze voltak is érdeklődők jó sokan.
Hiszen ez az ünnep valahol mégiscsak szintén a hadseregről szól. És a polákok nagyon szeretik a mindenkori hadseregüket. Harcias népnek tartják magukat (és hősiesnek), de én úgy érzem, manapság inkább már csak szurkolókként tekintenek a katonáikra. Mármint, hogy büszkék rájuk, figyelemmel kísérik őket, tisztelettel beszélnek velük és róluk, és megéljenzik őket, de azért mégsem mindenki akar katona lenni.
Mindenesetre elég érdekes volt látni a sokféle eszközt, amit bemutattak. A tankoknál mindenhol hatalmas sor állt, így azokra inkább nem próbáltam feljutni. Csak két dzsipre másztam fel. A kézifegyvereket viszont mind végigpróbáltam.
A Hadsereg Múzeumának parkjában meglepve láttam, hogy legutóbbi ottjártamhoz képest mennyire kibővítették az ott lévő arzenált. Persze lehet, hogy néhány járgányt kifejezetten erre az alkalomra hoztak ide. Kedvem lett volna megkérdezni valamelyik ott lévő katonát, hogy melyikre a legkíváncsibbak az emberek. Biztos a legmodernebbekre. De lehet, hogy még mindig vannak olyan lökött (főként külföldről érkező) fanok, akik Lengyelországban egy régi T-34-est látva még mindig azt remélik, hogy majd előmászik belőle Olgierd, Janek, Gustlik és Szergó, vagy adott esetben Olgierd helyett Tomek, ha úgy adódik.
Kiderült viszont, hogy az 1920-as varsói csatáról, amikor Piłsudskiék csodálatosképpen megfordították a bolsevikok elleni háború sorsát a főváros megvédésével, úgy, hogy még a zseniális Mihail Tuhacsevszkij sem tudta megtörni az elnyűhetetlen polákokat, szóval erről a csatáról készült egy új játékfilm is. Ki más készítette volna, ha nem a történelmi filmek nagy mestere, Jerzy Hoffman, aki filmre vitte a Sienkiewicz-trilógiát (Tűzzel-vassal, Özönvíz, Kislovag) és a Régi mesét is. Azon sincs mit csodálkozni, hogy Piłsudski szerepét Zakrzeński híján kedvenc színészére az öreg sztárra, Daniel Olbrychskire osztotta. (Pedig Olbrychski, ha nem ragasztanak neki nagy fekete bajuszt az orra alá, egyáltalán nem hasonlít a marsallra. De mégis régi haverja a rendezőnek, és a közönség is szereti.) A szokatlan csak az, hogy a daliás fiatal lengyel tisztet ezúttal nem az észveszejtően jóképű, mélyen búgó hangú szépfiú, Michał Żebrowski játsza, hanem egy Borys Szyc nevű, zömök erős szőke legény. Lehet, hogy Żebrowskinak sok volt már kicsit a kosztümös történelmi filmekből, de egyébként Borys is egy nagy sztár mostanában. (Színházban meg mindenféle romantikus komédiákban is sokat foglalkoztatják, úgy néz ki.)
No, mindezeket onnan tudom, hogy most itt a Múzeumban volt egy közönségtalálkozó az alkotókkal. A velük való beszélgetést már megint lekéstem, csak arra értem oda, hogy van egy fotókiállítás a film képeiből, meg hogy a terem közepén ott ül a Hoffman meg az Olbrychski, és autogarmmokat osztogatnak. Nem vagyok nagy autogramm-gyűjtő, meg nem is akartam letapostatni a lábamat, ezért inkább a fotókiállítás felé vettem az irányt. Érdekes volt megnézni.
Jerzy Hoffman filmjeit mindig is azért szerettük, mert történelmi film kategóriában a legjobbak közé tartoznak, de meg azért is, mert elképesztően látványos csatajelenetek vannak bennük.
http://www.youtube.com/watch?v=5vngukeRwps&feature=related
Na ez is ilyen, legalábbis a sok állókép alapján, amiket most láttam belőle. (Vagy csak direkt az ilyeneket teszik ki?) Némileg mintha naturalistább lenne, mint az eddigiek. De például szép lovasrohamok ebben is vannak. (Ez a bolsevik – lengyel háború állítólag az utolsó nagy lovascsaták ideje volt.)
Elkezdtem körbejárni. Első kép: egy lengyel katona puskatussal loccsantja ki egy fegyvert fogott orosz proli agyvelejét. Következő: Egy lengyel és egy orosz katona kést döfnek egymásba. Következő: lengyel lovasroham. Aztán: orosz lovasroham. Megint lengyel. Gyalogroham. Visszavonulás, lövésektől összeeső gyalogosok. Aztán: egymás hegyén-hátán heverő holttestek, szétlőve, széttépve, vérbe fagyva. Ha már dicsőítjük a hadseregünket, mutassuk meg, milyen az a mocskos háború - ez végül is valahol érthető. A főszereplőkről is vannak képek: Daniel Olbrychski, mint Piłsudski marsall. Borys Szyc összekaristolt arca. Aztán az egyik képen felismerni vélem Alekszandr Domogarovot is, aki a Tűzzel-vassalban a heves kozák harcost, Jurko Bohunt alakította (és annyi lány szívét hódította meg, mint reménytelenül szerelmes „rosszfiú”). Nem fogjátok kitalálni: egy vörös kozák parancsnokot alakít. (Azon túl, hogy ez egy baráti visszautalás egy korábbi filmre, része az itteni gyakorlatnak is: ha már közös történelem, legyen benne orosz színész is. A Tűzzel-vassalban is volt egy csomó jó fej kozák, a Katyńban is volt egy jó fej orosz, az 1612-ben is volt egy lengyel színész. A már emlegetett Michał Żebrowski. Igaz, az ő ottani karaktere mindennek mondható, csak jófejnek nem.)
Ha majd vetíteni fogják ezt a filmet, mindenképpen meg kellene nézni. Hogy elhozzák-e Magyarországra is? Jó kérdés. Szerintem biztos. Mert látványos. Az átlag magyar néző keveset tudhat a varsói csatáról, de valószínűleg Alekszandr Kolcsakról se sokat, az Admirális c. filmre meg mégis mennyien voltak kíváncsiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése