Jelszavak

Már kitettem a Facebookra azt a jópofa plakátot, ami a lengyel nemzeti ünnepre, a Függetlenség Napjára, azaz november 11-ére hívogatja a fiatalokat egy hazafias rockkoncertre. (Mielőtt félreértenétek, itt Polákországban nem létezik a „nemzeti rock”, mint műfaj, abban a bosszantóan ötlettelen és irritálóan vonalas, soviniszta értelemben, mint nálunk.) A plakát egy 1920-as fegyverbe szólító plakát átrajzolása, szerintem egész érdekes módon. (Nem tudom, hogy tolerálnák-e az ilyet nálunk, ahol egyes humortalan vadkeresztények még azt is zokon vették, amikor egy Veszprémet népszerűsítő turisztikai plakáton a szerző napszemüvegben merészelte ábrázolni I. István királyt és Gizella királynét.)
Most a kezembe akadt egy szórólap is erről. (Mármint a november 11-ei koncertről.) Az a szöveg, amit láttam rajta, olyan, hogy muszáj most leírnom, és le is fordítanom Nektek. Íme:

„Wyobraź sobie, że codziennie tworzysz wielkie dzieło.
Wyobraź sobie, że Twoje decyzje wpływają na kształt świata.
Wyobraź sobie wyzwania i cele, które chcesz i możesz zrealizować.
Wyobraź sobie, jak sprawiasz, że Twoi przyjaciele czują się bezpiecznie.
Wyobraź sobie, że dajesz innym wolność.
Wyobraź sobie, że każdy dzień jest Dniem Niepodległości.
Wyobraź sobie…
Że to Polska właśnie!”

És magyarul:
„Gondold el, hogy minden nap nagy dolgokat viszel véghez.
Gondold el, hogy döntéseid befolyásolják a világ alakulását.
Gondolj el magadnak kihívásokat és célokat, amiket meg akarsz és meg tudsz valósítani.
Gondold el, mit tehetsz azért, hogy barátaid biztonságban érezzék magukat.
Gondold el, hogy szabadságot adsz másoknak.
Gondold el, hogy minden nap a Függetlenség Napja.
Gondold el,…
Hogy >>ez hát Lengyelország<<*!” Tehát a nemzeti ünnep alkalmából cselekvésre, aktív alkotásra biztatják a fiatalokat. Nem lecseszik a mai ifjúságot, hogy nem olyan bátrak és vitézek, meg okosak, meg kitartóak meg keratívak, mint az őseik. És nem is csak annyit üzennek nekik: legyenek büszkék, hogy e nemzet fia és lányai, legyenek büszkék bátor, vitéz, okos, kitartó, kreatív őseikre, és ezzel minden el is van intézve. (Mindkét szöveg akkor igazán álszent, ha magához hasonló fiataloktól hallja az ember.) Volt Budapesten egy egyetemi lap, Spiritusz Campus volt a címe. (Lehet, hogy még most is megvan.) Ebbe írogatott egy Mészáros András nevű egyetemista, akit így ismeretlenül is nagyon tiszteltem, az önálló véleményéért, a meg nem alkuvásáért, még ha időnként túlzásokba is esett heves, bátor kritikusságában. Ő írt egy cikket Puskás Ferenc halála után. Az a nagy nemzeti rongyrázás, az a csillogó-villogó képmutatás, amivel az ország szerény Öcsi bácsijának temetését megrendezték sokunkat felháborított. Gondolom, őt, Andrást is, mert ezt írta akkor: „Ezek a >>nagy emberek<< többet érdemelnének annál, mint hogy egyszerűen hátbaveregessük magunkat, amiért olyan ügyesek voltunk, hogy sikerült egy országba születnünk velük.” Ők megtették a magukét a maguk szintjén. Tegyük meg mi is a magunkét a magunkén! – ez volt a cikkének a lényege. (* Idézet Stanisław Wyspiański drámájából, a Menyegzőből (Wesele). A Menyasszony (Jadwiga) és a Költő (Kazimierz Tetmajer, a Vőlegény barátja) beszélgetnek. 1900-ban járunk, amikor éppen már több mint száz éve nincs Lengyel Állam. Jadwiga, mint egyszerű parasztlány nem is biztos benne, hogy mi az hogy Lengyelország egyáltalán. Ekkor a Költő megkéri, helyezze melkasára a kezét: PANNA MŁODA: …Serce?
POETA: A to Polska właśnie!

MENYASSZONY: …A szív?
KÖLTŐ: Ez hát Lengyelország!
(Spiró György fordítása))