Nyilván sejthető, hogy az ünnepekre hazamentem (december közepén). Jó is volt ez már, mert sokminden hiányzott már egy kicsit otthonról.
Hazatérve elsőként az együttesi Betlehemes műsorba csöppentem bele, rögtön a kellős közepébe. Alighogy megjelentem (váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül) a próbateremben, a nagy örömködés után, a „Jaj, de jó, hogy újra itt vagy!” után, az ölelések és puszik után rögtön be is állítottak a Betlehemesbe. Nem bántam legalább éreztem, hogy megint itt vagyok. Aztán jött a Táncegyüttesek karácsonya, meg aztán egy kis ünneplés a collegista haverokkal is.
A Karácsony aztán a szokásos módon, békésen, szűk családi körben zajlott. A Szilveszter viszont megint az együttesé volt. Már nagyon vártam ezt is. Bár most nem volt olyan dajdajozás, mint mondjuk tavaly. Mondhatni, magunkhoz képest egész csendes, visszafogott buli volt. Amúgy Pestszentlőrinc egyik külső részén voltunk, abban a házban, ahol Csubakka nagymamája lakik. Azért nem mondom, hogy nem sikerült jól. Ott volt Csubakka és a barátnője, meg az ő bátyja meg Erdőjáró és a barátnője, Kicsi, azonkívül mindenki nagy örömére még Oglán és Törpilla is hazaérkeztek Londonból. Kicsit sajnálom, hogy Maminti nem jött el, pedig ő is ide ígérte magát nem sokkal ezelőtt még.
Főként iszogattunk, társasoztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. (Táncolni nem volt helyünk, meg nem is akartunk nagyon dübörögni, Csubakka mamája miatt.) De azért nem mondhatni, hogy nem volt jó.
Milyen egy év volt ez?! Sok volt benne a szerencsétlenség, meg a katasztrófa, és még a Kispál és a Borz is feloszlott, hát persze, hogy kicsit melankolikusabban ünnepeltük az elmúltát, bár kissé bizakodva is.
És végül, hajnalfelé, mikor már az egész kezdett átmenni punnyadásba, mikor már mindenki csak ült és nézett maga elé, akkor hirtelen betoppant Ajdár. Ajdárról pedig mindenki tudja, aki egyszer is találkozott vele, hogy legjellemzőbb rá, hogy mindig pörög. Tényleg mindig. Most is ő volt az, aki felpörgette, a már-már leállni látszó bulit a maga hihetetlen energikusságával, meg azzal, hogy be nem állt a szája reggelig. Mondhatnám tehát, hogy a legjobbkor érkezett.
Ami viszont szokatlan volt (főleg a tavalyi évhez képest): ebbe a mostani buliba azért becsúszott egy jó adag, hosszan elnyújtott filozofikus beszélgetés is. Amire persze szintén szükség van időnként. (Bár nem biztos, hogy pont egy szilveszteri bulinál, de hát amikor adja magát, akkor kezd neki az ember.)
A filozófiai vitákban amúgy mostanában nem vagyok rossz. Kivéve, hogy néha túlságosan átélem a másik álláspontját, túlságosan azonosulok vele, ha megpróbálok a másik fejével gondolkodni. De ez sem feltétlenül mindig van így.
A másik persze, hogy néha vannak témák, amikben nehezen tudok orientálódni. Például, ha szóba jön a másik nemmel szembeni szerencsétlenség vagy éppen szerencse. Oglán pedig, akinek hatalmas szíve van, ebben a témában különösen kíméletlen tud lenni a saját barátaival szemben. Hogy Ajdárról már ne is beszéljek. Persze ez is csak jó: Oglán szeretetteljes kíméletlensége már sokszor húzott ki engem a csávából, illetve segített továbblépni egy-egy nehéz szituáción. Csak olyankor leszek ideges az ilyen beszélgtésektől, mikor megpróbálok az egész helyzetből kitérni; Úgy, hogy olyan dolgokkal hárítok, amikben magam sem hiszek. Bár ezt a taktikát nem Oglánnal és nem is Ajdárral szemben szoktam elsősorban alkalmazni. De most nyáron például Vacskamatival folytattam egy olyan beszélgetést, ami után szégyelltem magam, mivel végig tisztában voltam vele, hogy hülyeségeket beszélek. Nem rossz, persze, ha az ember ilyen szituációkban néha kívülről is látja magát picit. De hogy éppen Vacskamatit, akit nagyon szeretek, kell a saját álhülyeségemmel hergelnem, lesve a reakcióját…?! Na mindegy, végül is akkor abban maradtunk, hogy leginkább saját magammal szúrok ki, Vacskamati meg alighanem az egész beszélgetést elfelejtette azóta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése