Múlt héten megérkezett Warszawába Vekti, régi jó barátom a gimiből. Foglalkozására nézve egyébként Jedi-mester, a legjobb fénykardkovács és fénykardcsiszár, akit ismerek. Minden alkalommal, mielőtt hosszú útra indultam volna, vele éleztettem meg szép fénykardomat, hogy jól vágjon, ha szükség lenne rá. Vekti egyébként technikai zseni, remek szerelő és fényképész is. A suliban mindig ő segített ki fizikából, én meg őt történelemből.
Egyébként fél évig (augusztustól decemberig) Suomiban volt ösztöndíjjal, főleg Rovaniemiben és Otaniemiben, közben néha Helsinkiben is. Amiért én nagyon irigylem. Suomi nekem maga az álom, a végső cél, a csodálatos északi Tündérország. (Nem tudom, mikor jutok el oda, de egyre közeleg az az idő is.) Annak idején dilemmában is voltam, hogy finn vagy lengyel szakra jelentkezzek az egyetemre. Az eredmény ismert. Azóta Polákorzság egy második valósággá, egy csodálatos kalanddá vált az életemben. Suomi pedig megmaradt a vágyakozás tárgyának, ahová majd egyszer „évekkel rakva”, „az út aratásával gazdagon” megérkezhetek.
Na de hogy is jön ez ide? Sehogy. Nem magamról akartam beszélni. Vektiről, aki szólt, hogy idejön Warszawába, amin meglepődtem. Kiderült, hogy néhány Rovaniemiben megismert barátját látogatja meg itt. (Például Karolinát és Nataliát.)
Utoljára augusztusban találkoztunk, mikor egy szép búcsúbuli keretében mindenkitől elköszönt. Jó érzés volt újra látni. Vagy mit mondjak. Azt hiszem Ti is már tudjátok, hogy kevés olyan élmény van a Világon, ami felérhet a viszontlátás örömével. Főleg, ha gimnáziumi osztálytársainkról van szó.. Na, de nem szövegelek erről sokat.
Vekti most Krakówból érkezett, amit Karolinával együtt járt be. Egyik ámulatból a másikba estem, mikor mutatta, hogy mennyire felkészült Polákországból: a nyelvből, a kiejtésből, de még az ország történetéből is. (Azért nem minden magyar veszi a fáradságot ilyen alaposságra, aki idejön.)
Mutatta, hogy mi mindent járt be eddig. Kraków! Engem rögtön megrohan a nosztalgia. Ó, Rynek, Maria-templom, Florian-kapu és Jagiełło Egyetem, Wawel-hegy és –székesegyház, Wisła-part és Bagatela színház, ó ti Kazimierz (Zsidónegyed) összes kocsmái, jaj, ti szép krakkói villamosmegállók, és… Piast Kollégium! (!!!)
Hát Vekti mindezeket bejárta. Sörözött az Alchemiában, evett zapiekankát a Kazimierzben, hallgatta a Hejnałt (trombitás ébresztőt) a Maria-templom tornyából, végigsétált a Wisła-parton, tiszteletét tette Báthory Istvánnál. És még olyan dolgokat is látott, amiket én nem láttam, vagyis Lech Kaczyński sírhelyét a Wawel-székesegyházban. (Hagyjuk a kérdést, hogy rászolgált-e az előző elnök erre a megtiszteltetésre. Egyébként nem, de most már mindegy.) Talán a Piast volt az egyedüli, ahol nem járt. (Én fél évig laktam ott, de milyen félév volt az, hohó!)
És hogy hogy tetszett neki minden, amit látott? El volt varázsolva, le volt nyűgözve. Azt is mondta, hogy jól választottam irányt annak idején, mikor a továbbtanulásról dilemmáztunk érettségiző korunkban. (Szerintem ő is a neki legmegfelelőbb helyre került, villanymérnökire, ahol kibontakoztathatja műszaki kreativitását.) És hozzátette: nem igaz, amit mondtak neki, hogy „Warsaw sucks, Cracow rules”. Mert igenis hogy jó hely ez a Feltámadott Város is.
-Igaz. Csak egy kicsit idegesebb, mint a Mágikus Város. – mondtam.
-De szép! Nézd meg, itt micsoda sokszínűség van! Egy újjáépített történelmi belváros, sok műemlékkel, de kicsit odébb sétálunk, és már felhőkarcolókba botlunk. Na meg persze a Kultúra és Tudomány Palotájába. Szóval Kraków maga a történelem, de Warszawa maga a jelen, a szüntelen mozgás, az élet. Ez a sokféleség nekem még jobban tetszik, mintha csak a történelmi emlékeket látnám. Jó hely, ez a Lengyelország.
Hamarosan találkoztunk Karolinával is, aki egy elbűvölően kedves és mosolygós lány. Nem mondanád meg ránézésre, hogy politológiát tanul. Egyébként készül visszamenni Suomiba, még fél évre, így az hogy most velünk járja a Feltámadott Várost, kicsit arra is szolgált neki, hogy végiglátogassa az összes barátját, és elköszöngessen tőlük.
Így aztán az egészből egy csapatos kalandozás lett Warszawában, hol ketten jártuk az utcákat, hol ők ketten, hol mi hárman, hol négyen, hol öten. Velünk tartott a már emlegetett Natalia is, meg Marcela, Karolina régi barátja.
Szóval izgalmas, sokszínű pár nap volt ez. Bejártuk a Stare Miasto-t (Óvárost) és a Nowe Miasto-t (Újvárost, de ez a név megtévesztő, mert valójában ez is a régi Warszawa egyik városrésze). + A Felkelés Múzeumát (amitől én még mindig le vagyok nyűgözve, bár most látom, hogy nem biztos, hogy minden külföldinek olyannyira érdekes, mint nekem), a Kultúra és Tudomány Palotáját, azon belül is a Muzeum Technikit. (Vekti ezért volt a legjobban oda és akár hiszitek, akár nem, a lelkesedése rám is átragadt. A legjobban azt hiszem, az Enigma-kódról szóló rész tetszett neki. Mondjuk szerintem lehetne ez a múzeum is kicsit interaktívabb.) Fel akartunk menni a Palota tetejére is, de kiderült, hogy azért 20 złotyt gombolnak le az emberről, szóval ez inkább való afféle gazdag nyugat-európai turistáknak, mint magunkfajta szegény, baráti országból jövő diákoknak.
Esténként meg mindenféle belvárosi és mokotówi kocsmákban ittunk, ahol én még sosem jártam. Végigpróbálgattuk a forralt mézbort, a sötét mézes sört, meg mindenféle ukrán söröket, amikről én még nem is hallottam (azt hiszem Oblonynak hívták a legjellegzetesebbet.)
Ha Vekti nem jár erre, én lehet, hogy magamtól rá sem szántam volna magam minderre, azzal a nyilvánvaló önbecsapással, hogy már elég jól ismerem Warszawát (pedig dehogy!), ám valójában azért, mert most is mindenféle poros könyvtárakban güzültem volna mindenféle régi iratok felett. (Tényleg, nem is mondtam! Hányszor jártam én már Warszawában az utóbbi négy és fél évben, és még sosem mentem el a Sejmhez! (Vagyis az Országgyűlés épületéhez.) Igaz, semmi extra nincs benne, főleg a magyar Parlamenthez képest, de mégiscsak illett volna megnézni. (Nincs is messze pedig a Magyar és a Bolgár Nagykövetség épületétől, amik előtt sokszor elsétáltam már.) Na, most erre is sor került.)
Szóval kimondhatatlanul hálás is vagyok Vektinek, hogy idejött, és kicsit kibillentett az egyre megszokottabb (és némileg egészségtelenül megszokott) életritmusomból, amit újabb ideérkezésem után kénytelen voltam felvenni. Meg Karolinának is, hogy itt volt velünk, mosolygott, és biztatott, és mesélt és segített. És megintcsak Vektinek azért, hogy itt volt, és felidézte a gimis éveket, életem talán (illetve legalábbis eddig) legszebb éveit.
Érdekes: még az is tetszett, hogy nem kell minden polákkal lengyelül beszélnem, hanem végre újra gyakorolhatom kicsit az angolt is. Nem gondoltam, hogy ez a pillanat is eljön. De eljött, és jó volt, mert valahogy még a folyékony angol beszéd is a szép középiskolás éveket idézte fel, a gyönyörű, vicces és szórakoztató angolórákat, ahol ott volt Vekti is, meg egy csomó jó barát, egy félig-haver tanár (vagy tán egészen az), na meg persze az első szerelem, és egyéb hasonló kedves apróságok.
Szóval, nem tudom én, hova ragozzam ezt még.
„Thank You for the Music”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése