Újra elkezdtem járni a Pawiarniába, a szokásos francia táncházakra is.
Jó látni a régi ismerősöket, Rafałt, Olát, Sebastiant, Kasiát, Macieket meg a Gogol Bordello-rajongó kocsmárost.
Itt ismerkedtem meg Majával, a költővel is. (Vigyázat! Nem keverendő össze Paradigma barátommal, aki szintén költőnő.)
Maja mondta egyszer:
-Esküvő, bah! Ugyan! Minek az? Számomra olyan fura kijelenteni egy másik emberről, hogy: „Ő az én férjem”. Illetve: „Ő az én feleségem”. Sőt, továbbmegyek: Mi az, hogy az „én barátom” (mój chłopak)? Vagy: „az én barátnőm” (moja dziewczyna)? Mi az hogy az „enyém”? Hogy lehet egy másik emberről ilyen kategorikusan és megfellebbezhetetlen igénnyel kijelenteni, hogy: az enyém? Brrr!
Hevesen bólogattam erre. Persze nem kell ezzel feltétlenül egyetérteni. Én sem értek vele egyet teljesen, de érteni vélem, hogy mi mondatja ezt Majával. Ezért helyeseltem pillanatnyilag olyan nagyon.
Hivatkozhatnék most minden okos emberre, akik ehhez a témához az utóbbi időben hozzászóltak, vagyis A. J. Christianra, Eckhart Tollére, még akár Müller Péterre is. De azt hiszem, értitek Ti is, anélkül is miről van szó. Arról, hogy hogyan válik a „magántulajdon”, mint az életet megkönnyítő praktikus dolog fétissé, az ember irányítójává, leigázójává, koroktól és rendszerektől függetlenül, olyannyira, hogy más élőlényeket is kezdünk a magántulajdonunknak tekinteni. Holott nem ő tartozik hozzánk, hanem mi tartozunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi… Ej, minek szövegelek én erről, szerintem értitek miről van szó.
Mi a megoldás? Nem tudom Talán első körben az, hogy megpróbálunk olyan szabadon, sallangoktól mentesen gondolkodni, ha kell élesen beszólni, és főleg az élet ajándékait úgy elfogadni, mint Maja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése