Végül is nem búsultam sokáig Kolozsvár után. Újra elkezdtem bogarászni Elżbieta Sieniawska leveleit, illetve belevetettem magam Wincenty Witos emlékirataiba és Ryszard Kapuściński Lapidáriumába.
Ma azonban más érdekes dolog is zajlott Stara Warszawában. Mégpedig a Történelmi Könyvek Nagy Vására. Természetesen elmentem rá, mert erről nem hiányozhatok én se, mint afféle történelmi könyvkukac. Biztos lesz egy csomó új, értékes és kőkorszakalkotó mű, amit csak itt lehet kedvezményesen megtalálni – gondoltam.
Az egész esemény –stílusosan- a Királyi Vár alagsorában zajlott. Az ember besétált az épületbe, lement a múzeumi ruhatárba, ott balra fordult, és máris megérkezett az alagsori helyiséghez. A könyvvásárnak teret adó helyiségbe vezető ajtó előtt egy cserkész állt, aki minden ideérkező kezébe egy belépőjegyet nyomott, az alábbi felirattal: „A belépés ingyenes.”
(Hogy ez minek…?)
Az első, kisebb helyiségben voltak az antik könyvek, mindenféle árusoktól, a nagyobb helyiségben pedig (ahová mozgólépcsőn lehetett lejutni) az újdonságok. Minden kiadónak külön standja volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Szóval egészen olyan volt, mint Magyarországon az Ünnepi Könyvhét szokott lenni, csak azzal a különbséggel, hogy ez egy tudományágra volt kihegyezve: a történelemre.
El voltam varázsolva a szép látványtól. Elindultam körbenézni, hogy milyen könyvek jelentek meg mostanában. Nézegettem. Főleg hadtörténet. Mentem tovább. Még mindig hadtörténet. Nem rossz. Továbbhaladva találtam még néhány standot, amelyeken főleg hadtörténeti témájú könyvek voltak, és olyanokat is, amelyeken a könyvek többsége a hadtörténet témaköréről szólt.
Hm. Tudni lehet rólam, hogy szeretem a hadtörténeti témájú könyveket. (Nagy rajongója vagyok pl. Somogyi Győzőnek, a huszárrajzolónak, a salföldi festőművésznek, az V. (Radetzky) Huszárezred zászlótartójának, aki főleg az 1848-as honvédegyenruhákról készített albumaival vált ismertté, de ezenkívül egy csomó más korszak magyar hadiviseleteit is megfestette.) De ezen én is meglepődtem. Korábban mindig azt hittem, hogy azért találok Polákországban mindig ilyen mennyiségű katonasággal foglalkozó könyvet, mert engem az ilyenek érdekelnek, odavonzanak magukhoz. De kiderült, hogy nem. Ha nem figyelnék mindenhol fel az ilyenekre, akkor is mindenhol belebotlanék, még elmenekülni sem tudnék előle. (Még szerencse, hogy nem is akarok.) A polákok hadsereg iránti rajongása, érdeklődése nem csökken, az ilyen történetekre való mohó kíváncsiságuk szinte már-már kielégíthetetlennek látszik. Nem csak a kifejezetten hadtörténetre szakosodott Bellona Kiadó standjánál találni katonai albumokat, és csataleírásokat, hanem… egyszerűen mindenhol. Ha mondjuk az egyik eladóhoz azzal mennél oda, hogy egy ilyen című könyvet keresel, hogy: A Varsói Hercegség egyenruhái 1809-1813 (vagy: A lengyel-bolsevik háború 1920-1922; vagy: A grünwaldi csata 1410; vagy: A varsói felkelés 1944), az illető árus valószínűleg rögtön mutatna belőle ötöt csak a maga standjánál, és hozzátenné, hogy a következő standnál még más öt ilyet találsz.
Na persze lehet, hogy eltúlzom. Nyilván nem csak ilyen könyvek vannak, de mindenképpen ez a többség. Emellett a legtöbb könyv szép, nagy, színes, albumszerű, tele képekkel, ahogy ez manapság lenni szokott. (Megállapítható, hogy ez a könyvvásár egyáltalán nem kizárólag a szakmának szól sőt! Éppen a nagyközönségnek. Sok a könnyed stílusú, ismeretterjesztő mű. A történelmi ismeretterjesztés a polákok egyik erőssége. Na, erről még majd mondok valamit kicsivel lejjebb.) A lengyel témájú könyvek egyébként szintén hatalmas többségben vannak a külföldiekhez képest. De talán ez sem annyira meglepő.
Azért emellett is színesnek tűnik a kínálat. Vagy csak szó szerint színes, de nem annyira sokféle, mint az ember remélné? Megyek tovább, időnként el-elidőzve egy-egy helyen. Sok könyv szól a szamurájokról. Itt van egy színes, rajzos album a harmincéves háborúról, és az azt követő harcokról. Lám, ez érdekes. Minden fejezet egy-egy leírásból áll valamelyik akkori állam hadseregéről, és szép nagy színes rajzok hozzá +fényképek ólomkatonákról. Érdekes, mert az ólomkatonák egy része is nevesítve van. Pl. ez a délceg, hosszúhajú, díszes ruhájú lovas itt a rajnai Ruppert herceg, I. Charles angol király hadvezére, aki az angol polgárháborúban vezette harcba a királypárti erőket a parlamentaristák ellen. Ez a zömök, erős szakállas alak itt Gustav Adolf svéd király. És így tovább.
Nocsak, és az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről is van benne egy leírás. (Furcsa, mert a könyv eleje azt írta, hogy a nyugat-európai haderőkről fog szólni. De ha a harmincéves háborúról van szó, akkor érthető, hogy belevették. A leírás elsősorban Bethlen Gábor hadseregszervezéséről szól. Bár az ő részvétele a harmincéves háborúban viszonylag rövid időt jelent, de az annál eredményesebb volt: az erdélyi sereg, ha jól emlékszem kétszer is szinte Bécsig ment el, és amellett közben mindkét alkalommal kinyírták a császári sereg egy-egy legtapasztaltabb és legharcedzettebb francia származású tábornokát. Bonaventura Bouquoyt Érsekújvár alatt a magyar kopjások szúrták keresztül, Henri Dampierre-t Pozsonynál egy hajdú lőtte fejbe. Aztán végül sosem tudták Bécset elfoglalni, ezért mindig vagy visszavonultak, vagy békét kötöttek.) De ehhez csak egy kép van: egy ólomkatona. Egy vágtató lovas, akit én Botondnak mondanék súlyos csatabárdja, hosszú, kaftánszerű köntöse, és a honfoglaláskort idéző süvege alapján. A képaláírás azonban ezt mondja: „Szekler”. Azaz: székely. (A polákok változó módon hol Szeklernek, hol Seklernek, hol Sieklernek hívják ezt a népet, hol megmaradnak a magyar változat mellett.) Kár, hogy nem ismerik az alkotók azt az albumot, amit szintén Somogyi Győző készített az Erdélyi Fejedelemség hadseregének viseleteiről, abból akár be lehetett volna szúrni ide is egy-két ábrát.
Itt van aztán egy érdekes, kétnyelvű tanulmánykötet Báthory Istvánról. Magyar és lengyel történészek egyaránt írtak bele. Pl. az én Szymon barátomnak is itt van egy tanulmánya, „Mi nem leszünk neki erdélyiek” címmel. Ez arról szól, hogy az ellenzék, a király lengyel kritikusai miket kifogásoltak „Stefan királyban” és politikájában. (Gondolom az is idegesítette őket, hogy Báthory nem tud rendesen megszólalni lengyelül; bár néha próbálkozott, de aztán mindig inkább átváltott latinra.)
Meg itt van Norman Davies legújabb könyve is. A címe: Elveszett királyságok. Ma már nem létező európai államokról szól (pl. Burgundia, Savoya), illetve a történelemben csak rövid ideig önálló államokról, amiknek viszont megmaradt az öntudatuk, így most újra vannak (Írország, Crna Gora), illetve ma már nem létező birodalmakról (Bizánci Birodalom, Szovjetunió). Norman Davies (aki egyébként angol, de a felesége lengyelke, és ő maga is remekül beszél lengyelül) annyira népszerű történész, hogy most már akármit írhat, biztos, hogy vinni fogják, mint a cukrot. Ő volt ugyanis az, aki a ’80-as években angolként megírta Polákország történetét, ha jól emlékszem God’s Playground (Az Isten játszótere) címen. Hamar lett a kötetnek lengyel fordítása is (Boże igrzysko), és eszméletlenül népszerű lett Polákországban. Egyrészt magával ragadó, ironikus és kritikus stílusa miatt. Másrészt mert sokan érdekesnek tartották, hogy valaki kívülről ír ennyire részletes könyvet a hazájukról. Legfőképpen azonban azért, mert a kötet majdhogynem be volt tiltva a hadiállapot utáni Polákországban, merthogy minden kertelés nélkül szólt olyan témákról, amikről akkoriban, hát hogy is mondjam, nemigen bátorították vitákra az embereket. A ’90-es években Davies kiegészítette a könyvet az azóta történt eseményekkel is, így többször újra kiadták, máig is sokan olvassák. Magyarul is megvan, egyszerűen Lengyelország története címen. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a lengyel történelem, bár abban nem vagyok biztos, hogyha nagyvonalakban akarod megismerni az ország teljes történetét, alapvetésként, akkor érdemes pont ezzel kezdeni. Vannak dolgok, amiket eléggé elken, átugrik, vagy feláldoz a hatásvadászat oltárán. De hasznosnak mindenképpen hasznos és kellőképpen szórakoztató. Mivel pedig azóta Davies a varsói felkelés történetét is megírta, úgy hogy egész Európában híres lett vele, a polákok most már örökre hálásak lesznek neki és szívükbe zárták pan Normant. Mostanában azért már merik némileg kritizálni is. Sokakat bosszant például, hogy Mr Davies nemigen töri magát a levéltári pepecseléssel, megelégszik másodlagos források és szakirodalom gyűjtésével. De ha ezt pont én vetném a szemére, akkor elkezdhetném keresni a gerendát a saját szememben, mert sajnos én is hasonlóképpen vagyok lusta. Amúgy nemrég volt közönségtalálkozó vele; eléggé sajnáltam is, hogy csak későn tudtam meg, és nem mentem el rá.
Egyvalamiről nem találok sehol semmiféle könyvet (ha már hadtörténet): az Armia Ludowáról (Népi Hadseregről). Vagyis arról a haderőről, amelyet a II. világháború alatt a szovjetek szerveztek meg azokból a hadifoglyokból, akiket nem lőttek főbe Katyńban, Harkovban, vagy más helyeken. Ezek a jóemberek aztán a szovjetek oldalán térhettek vissza a hazájukba, mint „felszabadítók”. Sokáig csak őket lehetett emlegetni, mint a németeknek ellenálló lengyel hadsereget; készült ugye egy szórakoztató filmsorozat is róluk, a már emlegetett Négy páncélos és a kutya. De mindamellett, hogy ezt a sorozatot a polákok máig is imádják, ennek a hadseregnek a történetét nemigen kutatja ma már senki. Mintha kicsit átestek volna a ló másik oldalára ezzel: az igazi lengyel hős az, aki otthon a titkos Armia Krajowa (Honi Hadsereg- AK) partizánalakulataiban harcolt, vagy a brit légierőben, a francia páncélosok és ellenállók között, vagy Európa más részein. Pedig akik az Armia Ludowa tagjai voltak, azok tényleg nem tehettek semmiről. Arról sem, hogy nem végezték ki őket, arról sem, hogy a szovjetek mellett kellett harcolniuk. És amellett tényleg ők is vitézül harcoltak, és megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Amire még kíváncsi lennék, hogy vannak-e, azok a történelmi képregények. Ezeknek errefelé nagy hagyományaik vannak. És jók is. Például a varsói felkelés 60. évfordulóján, 2004-ben kifejezetten hirdettek is képregényrajzolói pályázatot az események emlékére, és meg is jelentették a legjobb műveket. Meg aztán ott van az én kedvenc képregénysorozatom: A Fehér Sastoll őrzői. Ez egy igazán szórakoztató mű, ismeretterjesztő jellegű is, mert több korszakon végigmegy, de egyáltalán nem szájbarágós, amolyan igazi jóféle misztikus történelmi mese. Nagyjából a következőről szól: A Kr. u. IX. században, a szláv törzsek felett uralkodó kegyetlen Popiel idejében egy Witosz nevű legényke egy fehér sastollat talál, amely csodát tesz: elősegíti, hogy Witosz megszökhessen Popiel fogságából, és segíthessen a későbbi lengyel királyok ősének, Piastnak megdönteni Popiel uralmát. (Egyébként erről a harcról szól, a már emlegetett Régi mese is, csak ott nem Piast, hanem a fia, Ziemowit győzi le Popielt.) Innentől kezdve Witosz leszármazottjai, a Witoszowicok lesznek a Fehér Sastoll őrzői: mindegyikük valamelyik lengyel király mellett szolgál, és ha a szükség úgy hozza, egyszer mindegyikük talál egy fehér sastollat, ami csodát tesz, hogy az adott generáció tagja megsegíthesse a királyát. Nekem három rész van meg ebből a sorozatból: Az elsőben (Perun fája) Witosz dédunokája, Jaksa menti meg a toll segítségével Piast ükunokájának, Mieszko fejedelemnek a feleségét, a cseh Dobravát a gonosz Wichmann germán vezértől (kb. 967 táján). A másikban (Valois kincse) 1574-ben, mikor az egy évvel azelőtt megválasztott király Henryk Walezjusz (Henri Valois) megpróbál visszaszökni Franciaországba, Jędrzej Witoszowic a nyomában ered, és megakadályozza, hogy a szökevény király a teljes lengyel kincstárat is magával vigye; és azt sem hagyja, hogy ugyanez a kincs rablók kezébe jusson. A harmadikban (Velikije Luki alatt) Jędrzej öccse, Jakub Witoszowic menti meg a Sastoll segítségével Velikije Luki ostroma közben az orosz fogságtól az álruhás Báthory Istvánt. (Ezt a két utóbbi történetet én lefordítottam magyarra, úgyhogy akit érdekel, annak sízvesen megmutatom. De a képregény egyébként alapból is kétnyelvű: lengyel-angol, hogy méginkább szolgálja az ismeretterjesztést. Igaz, hogy az angol szövegben van egy-két nyakatekert félrefordítás.)
De most én egy másik képregényt szeretnék megkeresni, ami egy egészen speciális, Jules Verne regényeire emlékeztető sci-fi. Szintén csak néhány éve készült. A címe: Az Első Brigád. (Ez egy híres lengyel légionista induló címe is.) Ez meg arról szól, hogy valamikor 1901 táján a Szibériába száműzött torzonborz lengyel fogoly, Józef (aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik), felfedez a tajgán egy bádogból összetákolt hatalmas gőzgépet, amiről kiderül, hogy egy azonosítatlan repülő tárgy, mintha a Nautilus mása lenne. Ebből a micsodából kiszáll egy legmodernebb fegyverekkel ellátott lengyel tudós, meg egy kedélyes feketebőrű haverja, és mindenféle kalandok közepette megmentik Józefet, segítenek neki megszökni, visszajutni Warszawába és Wilno-ba, hogy tovább szervezhesse a lengyel ellenállást. A legvégén Józef megborotválkozik, csak hatalmas bajszát hagyja a helyén, és az olvasó (ha eddig nem ismerte volna fel), ekkor rájön, hogy ő nem más, mint Józef Piłsudski.
De mennyi ötlet van ebben az egészben! A polákok mernek játszani egy kicsit saját történelmükkel, anélkül, hogy nagyon megváltoztatni akarnák. (Arról nem is beszélve, milyen jópofa, hogy az oroszok végig cirill betűkkel beszélnek, de ha mondjuk egy kozák lő, akkor a puskája fölé is ez van írva, hogy „Бyмм!”)
Nade most ilyeneket sajnos nem találtam. Úgy általában nem árultak itt képregényeket. Volt viszont más. Például egy csomó társasjáték. Ezek is történelmi témájúak. Van ezek között is ismeretterjesztő, és van csak szimplán szórakoztató is. Például az előbbi kategóriába tartozik az a társasjáték amellyel a krakkói Wawelt lehet bejárni, virtuálisan. Egy bizonyos kincset kell megtalálni a királyi palotában, I. Zygmunt király reneszánsz udvarában. Közben bele lehet keveredni mindenféle udvari intrikákba, keresztbe lehet tenni az ellenfélnek, kell válaszolni műveltségi kérdésekre, meg minden ilyesmi. Nagyon érdekes lehet. Van aztán olyan játék, amiben a grünwaldi csatát lehet lejátszani. (Jó, jó, mondom én, de ki akarna a keresztesekkel lenni a polákok és a litvánok ellenében, hacsak nem egy lengyel és egy német játszik éppen egymás ellen?) De mint megtudtam ugyanazok, akik ezt a waweli játékot kitalálták, készítettek már olyan ismeretterjesztő társasokat is, amelyek Karol Wojtyła (II. Jan Paweł pápa), Szent Benedictus vagy Szent Francesco d’Assisi életén alapultak. Jópofa, nem?
Nekem mindemellett két stratégiai játék fogta meg leginkább a figyelmemet. Ezekben az volt a legjobb, hogy le lehetett ülni, és játszani egy próbajátékot az eladókkal. Az egyik inkább azért érdekes, mert egészen élethű, történelmileg hitelesen, a legapróbb részletekig kidolgozott makettfigurákkal játsszák. (Ugyanakkor ezek a figurák nagyon picik, ezért az emberben méginkább csodálatot kelt a kidolgozottságuk.) Ebben egy csatát lehet lejátszani, lengyel, kozák, török és tatár egységekkel. (A legvalószínűbb alapszituáció tehát az, hogy a Köztársaság hadserege lengyel és kozák egységekkel csatázik az Oszmán Birodalom, krími tatár segédcsapatokkal kiegészített serege ellen. Az egyes csapattesteket egyébként külön-külön is meg lehet vásárolni, de ha már teljes készletünk van (ami persze egy vagyonba kerül), akkor nemcsak RzP-OTB ütközetet játszhatunk le, hanem akár a Hmelnickij-felkelés valamelyik csatáját is, ahol, a kozákok és a tatárok harcolnak a polákok ellen, de elképzelhető olyan szituáció is, hogy a tatárok a polákok mellett vannak… Mindegy, szóval sokféle összeállítás lehetséges.) Ebben a játékban tízoldalú dobókockákkal kell dobni (aki játszott már M.A.G.U.S.-t, az tudja, az milyen), de érzésem szerint több szerepe van benne a szerencsének, mint mondjuk egy Risk-partiban. Ami miatt ez a játék tetszik, az tényleg a figurák élethűsége és korhűsége, és hogy tényleg térben lehet mozgatni a csapatokat, van jelentősége, milyen messze vagyunk egymástól, stb.
De a kedvencem mégsem ez volt, hanem a másik, egy táblás játék, amely az angliai csatát szimulálja. Ebben aztán viszont tényleg hatalmas szerepe van a stratégiának, a megfelelő lépések kombinációjának. A lényeg: az egyik fél a Luftwaffe, a másik a Royal Airforce gépeivel van. Előbbi négy vadászgépből és egy bombázóból áll, amelyek Franciaország partjairól szállnak fel. A cél: a bombázót Londonig eljuttatni. Ha ez sikerül, a német fél győzött, ha ellenben a szövetséges vadászgépek lelövik a bombázót, akkor ők a győztesek. Az egészben az a lényeg, hogy nem mindegy, hogy egymáshoz képest hogy mozgatod a gépeidet, és hogy kikerülni, vagy inkább levadászni próbálod a másikat. Ja, érdekesség még: csata esetén különleges dobókockákkal kell dobni, amelyeknek három oldalán a Wehrmacht fekete-fehér keresztje, a másik hármon pedig a brit, a cseh és a lengyel légierő jelképei vannak. Ha Wehrmacht-jelet dobsz, a német gép talált, ha szövetséges-jelet, akkor a RAF-gép. Hát ez a játék nekem eszméletlenül bejött. Kaptam egy kockát emlékbe, majd megmutatom. (A mi csatánk egyébként húsz percig tartott, de az eladó azt mondta látott már nagyon profi embereket, akik háromnegyed óra alatt sem bírtak egymással.)
Hogy végül is mit vettem mindezek közül? Nem árulom el, inkább majd meglátjátok, ha köztetek leszek újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése