Könyvvásár II.

Másnap is elmentem a történeti könyvek vásárára. Némileg revideálnom kellett, amit előző este leírtam róla. Más szemmel jártam ezúttal körbe, mást vettem észre vagy tényleg volt, ami kicserélődött. Mindenesetre sok minden volt, ami felett tegnap elsiklottam, nem vettem észre, elkerülte a figyelmemet vagy tényleg nem is volt itt. Mindenesetre ma úgy tűnt, egy kicsit kevesebb a hadtörténet, és több az egyéb mindenféle könyv. Vagy csak jobban figyeltem rájuk. Néhány dolgot azért felsorolok most is, amit a második ottjártamkor találtam meg. (Csak amolyan érdekes tudósításként):
Elżbieta Ciżewska: Filozofia społeczna Solidarności (A Solidarność társadalomfilozófiája): Na ez igen! Végre egy jó kis összefoglaló elméleti alapvetés erről. Szerintem nagy szükség volt erre, hogy valaki végre erről is írjon. Ezt a könyvet majd nagyon szeretném elolvasni, mert engem is érdekelne a téma. Érdekelne, hogy végül is mi volt a Solidarność társadalmi követeléseinek a lényege, és hogy ezeket mire lehetne ma felhasználni. (Természetesen nem úgy, ahogyan egyesek ma teszik, felvágva azzal, hogy „én-is-ott-voltam-a-Solidarnośćban-bátor-ellenzéki-tökös-ellenálló-voltam”. Ehelyett meg kellene nézni, hogyan akarta a Solidarność megreformálni a rendszert, illetve átalakítani, illetve lecserélni, hogyan értelmezte a munkásmozgalmat, a munkáshatalmat és a szocializmust, stb. És ez a könyv, így belelapozva, és a tartalomjegyzéket megnézve egy nagyon jó kis alapot adhat ehhez, az ilyen vitákhoz. Amúgy az írója csak pár évvel idősebb nálam és nagyon szép lány.
Jan Nowak-Jeziorański: Wojna w eterze (Háború az éterben): Ez egy emlékirat a lengyel Szabad Európa Rádió vezetőjétől, aki pár éve halt meg. Már maga a személy is rettentően érdekes. Eredetileg Zbigniew Jeziorańskinak hívták, a Jan Nowak az álneve volt, a II. világháború alatt a németek elleni ellenállási mozgalomban. Akkoriban ő volt a Magyarországon is áthaladó titkos lengyel futárszolgálat egyik legmozgékonyabb tagja. (Ezt a futárszolgálatot irányította a történész Wacław Felczak, aki ösztöndíjasként az Eötvös Collegium lakója volt.) Később ott volt a varsói felkelés megszervezésénél, aztán a felkelés összekötője volt a londoni emigráns lengyel kormánnyal. (Mármint Nowak-Jeziorański.) Ezért a háború után nem tudott hazatérni. Ott maradt Londonban, és átvette a Szabad Európa Rádió lengyel adásának a vezetését. Az erről szóló emlékiratait nemrég adták ki. Ezen a vásáron is gyorsan elkapkodták. Amúgy meglepő lehet, de amellett igaz: a futár kalandjairól a nagy magyar festő és grafikus Zórád Ernő egy rendkívül izgalmas képregényt is rajzolt, amit édesapám szedett össze a Füles újságból, még valamikor régen. Azt hiszem, hogy még a legutóbbi rendszerváltás előtt. A magyar cenzúra (ha még létezett akkoriban egyáltalán), úgy látszik nem tudott róla, hogy az ott Bogdan Nowak néven szereplő szimpatikus lengyel ügynök később egy illegális rádió vezetője lett, amely, hogy is mondjam, nem lelkesedett túlságosan az államszocialista rendszerekért.
Visszatértem ahhoz a standhoz is, ahol a két szimpatikus fiatal srác árulta a maketteket, amelyekhez saját szabályrendszerű stratégiai játékokat dolgoztak ki. Árultak ők könyveket is: náluk találtam rá a harmincéves háborúról szóló kötetre tegnap. Ma egy másik példányra figyeltem fel ugyanebből a sorozatból. Ez a szeminóle háborúkról* szólt. Gazdagon illusztrált vékony füzetecske angol nyelven. Nem lehet nagyon drága. És megint egy téma, ami engem nagyon érdekel. Le kell csapni rá. Megkérdeztem mennyibe kerül.
-Czterdzieści pięć złotych.
Nagyon úgy tűnt, hogy rosszul hallok. 45 złoty azaz kb. 3150 forint ezért a kis füzetecskéért?! („Šafranek, maga elvetemült! Kétmilliót ezért a játékvacakért?!”) Nem; valamit félreérthettem, biztosan az egész sorozat minden füzete együtt kerül ennyibe.
-És ez az egy példány?
-Az kerül 45 złotyba.
-Öööö… Köszi! Viszlát!
Tegnap azt is mondtam, hogy nem árulnak itt képregényeket. Pedig dehogynem. Igaz, hogy a Fehér Sastoll Őrzői (Strażnicy Orłego Pióra)-sorozat és az Első Brigád (Pierwsza Brygada) nincsenek itt; itt van viszont például a ’44 című gyűjteményes kötet, a varsói felkelés emlékére készült legjobb képregényekkel. Némelyikük nagyon durva. (Nem véletlen írták ki a hátoldalra, hogy „tizenöt éven felülieknek”.) Az egyik legijesztőbb alkotásban például a szereplőknek nincsenek szemeik: üres szemgödrök néznek az olvasóra, ettől minden alak zombiszerűvé válik. (Még a szimpatikus lengyel szereplők is.) Van aztán olyan is, ahol aranyos gyerekszereplők a főalakok, az egész olyan szépen van megrajzolva, mintha egy mesefilm lenne, de ez is térdig hóban és vérben gázoló katonákkal végződik.
Aztán van egy Monte Cassino című képregénykötet is, amely (ki hitte volna) Monte Cassino bevételéről szól. Ez is a II. világháború egyik nagy csatája volt. A története nagyjából a következő: a szovjetek az országukat ért német támadás után a lengyel hadifoglyokból tulajdonképpen két hadsereget szerveztek. Csak az egyik rész volt az, amelyikről a tegnapi vásárnál beszéltem, amelyik Zygmunt Berling parancsnoksága alatt kedvenc lengyel és grúz harckocsizóinkkal a soraiban a Vörös Hadsereg főerőivel tért vissza hazájába, és részben ment tovább Németországig, Berlin bevételéig. A másik részt Władysław Anders tábornok vezetésével a szovjetek a Közel-Keletre, Iránba küldték (valószínűleg ez is taktikai húzás volt, hogy ne tartsák együtt a lengyel fegyveres erőket). Andersék keményen helytálltak, de egy adott pillanatban átmentek brit szolgálatba, amit a szovjetek persze eléggé zokon vettek. A britek Észak-Afrikában vetették be a polákokat, aztán vitték át őket az olasz hadszíntérre. Ekkor került sor Monte Cassino ostromára, ennek elfoglalása egyértelműen Anders tábornok érdeme volt. Az erről szóló képregény is elég naturalisztikus: kegyetlenül bemutatja mi mindennel kell számolni, ha nehéz sziklás terepen, ellenséges géppuskatűzben és gránátesőben kell felkapaszkodni a kijelölt célponthoz; durván látni lehet közben, mi mindene szakadhat le az embernek, hányféleképpen lőhetik meg, éghet össze, stb. Igazából nem is ezek a fekete-fehér rajzok a sokkolóak, hiszen nem a sebesüléseket mutatja be ennyire durván, csak a katonák szenvedő arcát, közelről. Ebben rejlik az igazi hatásossága: az olvasónak bele kell gondolnia, hogy mit jelentett ez az egész, amit manapság talán csak egy lapként lát a törikönyvben. Amúgy a kerettörténet egy hadnagy elbeszélésén alapul, aki vagy valós személy, vagy nem; mindenesetre valós szereplőnek ott van Władysław Anders és Melchior Wańkowicz, a haditudósító. Wańkowicz egy ugyanolyan legenda, mint Kapuściński. Elképesztően kalandos élete volt, elképesztően sok helyet járt be, némelyeket önszántából, némelyeket kénytelenségből, a háború viharában. (Nyilván nem bánta, mert imádott utazni, új embereket és tájakat megismerni.) Eredetileg könyvkiadással foglalkozott, de hosszú utazásai alatt remek riportokat írt, emberekről tájakról, így ő még Ryszard Kapuścińskinál is régebbi típusa a kalandor riporter-írónak. Mikor Anders hadseregéhez került, már nagy irodalmi sztár volt, nem csoda, hogy a katonák vigyáztak rá, mint a hímes tojásra, nehogy valaki valahogy le találja lőni. Nem is lőtték. De még sok időnek kellett elmúlnia, amíg hazajuthatott. Az előző rendszerben Anders hadserege nem egy olyan valami volt, amit sűrűen emlegettek, nem nagyon bocsátották meg ugyanis, hogy leléptek a szovjet kötelékből. Így a hadsereg tagjai is csak egyenként, lassan csendben szivároghattak haza angliai emigrációjukból. (Melchior Wańkowiczról egyébként jelenleg újságírói iskola van elnevezve Warszawában.)
Na meg aztán még egy képregény van Felszabadulás? (Wyzwolenie? 1945) címmel. Ez, mint sejthető, arról szól, hogy mennyire elbántak a szovjetek szegény szövetségesükkel a II. világháború végén, meg azokról a lengyel partizánalakulatokról, akik 1945-ben tovább folytatták a harcot, ezúttal a Vörös Hadsereg és a kommunisták ellen. Természetesen ez a képregény is elég brutális, nem olyan finoman moralizáló módon szól az egészről, mint mondjuk a Hamu és gyémánt. (Az egyébként egy nagyon jó film, ajánlom figyelmetekbe; a nagy rendező, Andrzej Wajda ezzel lett híres.)
Amiről még érdemes szót ejteni: a sokféle folyóirat, ami itt képviseltette magát. Mindegyikből egy csomó régebbi és újabb számot meg lehetett venni. Ilyenek a Mówią Wieki (Beszélnek a Századok), ami leginkább a Rubiconhoz vagy méginkább a Históriához hasonlít, aztán a Karta, az UW Történeti Intézetének a folyóirata és a Biuletyn, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (Instytut Pamięci Narodowejnek**) a kiadványa. Ami viszont engem a legjobban megfogott, az egy olyan folyóirat volt, ami nem igazán történeti, mégis helyet kapott itt. Stosunki Międzynarodowe (Nemzetközi Kapcsolatok) a címe. Független külpolitikai lap. Már csak ezért is érdekesnek tűnik. Belelapozva pedig nagyon úgy tűnt, hogy felkészült, széles látókörű, változatos témájú, alapos elemző újság. Így hát vettem belőle egyet. Ha érdemes, és Ti is szeretnétek, majd készítek róla egy kivonatot.

(Lábjegyzet:
*Szeminóle háború: a XIX. század eleji Amerikában zajlott. A szeminóle indián törzzsel a fehéreknek nemcsak az volt a bajuk, hogy meg akarták kaparintani a földjeiket, hanem az is, hogy az indiánok befogadták a szökött fekete rabszolgákat. Ilyen rendesek voltak. A téma, mint az indiánok fanatikus rajongóját régóta érdekel engem. (Bár az utóbbi időben rájövök, hogy a sok törzs annyira sokszínű volt, nyelvileg, kulturálisan is, hogy nem is lehetne így általánosítani: az indiánok.) De meg azért is, mert a harc kirobbanása körüli történetből készült az egyik leghíresebb NDK (DDR)-western, szüleink generációjának kedvence, az Osceola. Ebben a filmben, Osceola, szeminóle főnök szerepében lett híres Gojko Mitić is. (Tévhit, hogy Gojko Mitić Winnetout játszotta volna; a Winnetou az egy NSzK (BRD)-western volt, és abban egy Pierre Brice nevű francia színész volt a főszereplő.) Osceola természetesen olyasmi hős mint Che: szembeszállt a gyarmatosítókkal, az elnyomással, a rasszizmussal, ezért nyilván kapóra jött az alakja egy „szocialista” western készítéséhez, de hát ideológia ide vagy oda, tényleg szép, hogy ezt tette. Nem? De. Na ugye.
**Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej- IPN): Egy Janusz Kurtyka nevű történész alapította néhány haverjával. Kurtyka nyolcvanas években tanult Krakówban, a Jagiełło Egyetemen, elég ravasz módon. Ugyanis mindenki elkönyvelte már őt középkorásznak, ő azonban nagy titokban a XX. századdal is foglalkozott, mégpedig olyan témákkal, amikre akkoriban, finoman szólva nem lehetett ösztöndíjat kapni. Vagyis elsősorban a II. világháború alatti lengyel ellenállással – nem csak a németek ellenivel, hanem a szovjetek ellenivel is. Ebből is sejthető, hogy tevékeny ellenzéki ember volt, a Solidarność munkatársa. Mikor aztán a Solidarność visszatérhetett a legalitásba, Janusz létrehozta az IPN-t, hármas célzattal. Egyrészt a XX. századi lengyel történelem addigi kérdéseinek tisztázására, kutatására. Másrészt a „lengyel nemzettel szembeni” háborús bűnök kinyomozására. Harmadrészt - és számomra ez a legfontosabb – oktatási és ismeretterjesztési szándékkal. (Erre nagyon jó módszereik vannak, programokat és kiállításokat szerveznek, amiket majd szeretnék tanulmányozni, mert szerintem van mit tanulnunk tőlük.) Janusz Kurtyka 2005-ben lett az IPN igazgatója. Ettől kezdve sokan szemére vetették, hogy politikailag Kaczyńskiék elkötelezett híve, amiben volt némi igazság, de hozzá kell tenni, hogy azért mindig törekedett arra, hogy ne legyen pártkatona, hanem alapos, elemző történész, amennyire lehet sine ira et studio. Idén tavasszal aztán ő is odaveszett a szmolenszki katasztrófában. Az Intézet azonban működik, és tavasztól az ő nevét viseli. Hamarosan lesz egy kiállításuk a ’70-es évek munkásmegmozdulásairól, amire szeretnék elmenni. Ha sikerül, majd azt is megírom.)