„Az embernek joga van megünnepelni vagy meg nem ünnepelni a születésnapját.”
(Užupis Köztársaság Alkotmánya*, 26. pont)
-Úgy döntöttem, hogy mégis megtartom a szülinapomat! – jelentette be Grzesiek, teljesen váratlanul, szombat délután. Majd hozzátette: - Holnap este lesz egy kis házibuli ez alkalomból, már szóltam is egy csomó embernek.
Holnap este? Azt sem tudtam eddig, mikor van Grzesiek szülinapja, merthogy a Facebookra nem írta ki, szóban, meg hiába próbáltam mindenféle rafinált módokon kiszedni belőle. Hogy hány éves lehet, azt is csak onnan tudtam, hogy tavaly beszélgettünk egyszer a hadiállapotról, és arról azt mondta: „Akkor én még csak kilenc éves voltam.” Továbbá egyszer mintha utalt volna rá, hogy a csillagjegye bak. De ezen kívül semmi.
De mint kiderült, nem is nagyon ünnepelte az utóbbi években. Most viszont, mivel kerek évszámhoz érkezett, mégiscsak úgy gondolta, hogy tart egy kis házibulit ez alkalomból.
Ez az egész egyébként nagyon jellemző rá. Mármint az is, hogy nem mindig tartja magára nézve kötelezőnek a mindenféle megszokott társadalmi konvenciókat. Másrészt az is, hogy néha hirtelen ötletek alapján cselekszik, és másoknak csak az utolsó pillanatban szól a terveiről.
Szerencsére nem is várta el, hogy ezek alapján bárki, akit meghívott bármi különlegessel készüljön az estére. Csak azt kérte, mindenki hozzon magával egy üveg bort vagy valamilyen italt. Így hát mindenki ennek megfelelően is cselekedett. Én is gondoltam, hogy veszek egyet, méghozzá egy „Grigorij” nevezetű grúz bort, aminek a címkéjén Włodzimierz Press képe díszelgett (a színészé, aki Grigorij Szaakasvilit, a grúz (kharthuli) tankvezetőt alakította a Négy páncélos és a kutyában). Aztán mégis inkább hagytam, hogy ő válassza ki, milyen bort szeretne, mert együtt mentünk a boltba. Egy bolgár félszáraz vörös fajtát választott, és amellé még vett két üveg fehér portugál bort is, egy szárazat meg egy pezsgőset. (Nem mintha otthon nem lett volna tartalékban egy-két üveg portugál meg ausztrál bora jobb napokra.)
Ahhoz képest, hogy mennyire az utolsó pillanatban hívta csak meg az embereket, senki nem volt, aki azt mondta volna, hogy nem ér rá, már elígérkezett. (Csak egy ember maradt távol, de ős is betegség miatt.) Eljött Ignacy és a felesége Ewa, akik rendszeres látogatói, sőt szervezői is a Dom Tańca rendezvényeinek, és látogatói a Pawiarniának. Itt volt Dominika, Grzesiek gyerekkori jó barátnője is, azonkívül Kamila és Zoli és nagy örömömre kedves régi jó ismerőseim, Dorotka és Marcin is. Na és persze házigazdákként Grzesiek meg Ania (mert Ania előbb visszatért Sepsiszentgyörgyről, mint eredetileg tervezve volt).
Mivel a vendégek páronként hoztak egy-egy üveg bort, és még otthon is volt néhány, hát össze lehet számolni, illetve el lehet képzelni, hány üveg is fogyott el pontosan. Ezenkívül még szusit is ettünk pálcikával, amit egy közeli étteremből rendelt a házigazda. A pálcikákkal az elején nagyon megszenvedtem, szerencsére Dominika, aki kínai szakot végzett, és annak idején bejárta Kantont meg Sanghajt, a segítségemre sietett. Azon túl is őt figyeltem, hogyan kell ezeket az evőeszközöket elegánsan használni. A végén egészen belejöttem.
A koccintás előtt Grzesiek pohárköszöntőt mondott. (A többiek előtte figyelmeztették: de ne grúz módra, lehetőleg. Tudnivaló ugyanis, hogy a khárthulik imádják pohárköszöntőkben villogtatni a szónoki képességeiket, annyira, hogy egy-egy ilyen beszéd akár negyven percig is eltarthat náluk. Ahogyan azt Ryszard mester is megírta a Birodalom című könyvében.)
A szónoklat nem volt rövid (de azért nem grúz hosszúságú), nem is tudnám visszamondani, de a vége nagyjából a következő volt.:
-És azt is kívánom, hogy sikeres legyen, amibe az elmúlt évben belevágtunk. És még sokáig éljen az, ami a mi barátainknál („u naszych bratanków”) vagyis a magyaroknál már vagy harminc éve, és távolabbi barátainknál, a norvégoknál már vagy száz éve létezik: a Hagyományos Tánc Színháza (Teatr Tańca Tradycyjnego- TTT)!
Erre éljenzés következett, majd ivás, ahogy az ilyenkor lenni szokott
Kaja után nagy lett a hangulat. Raktunk be zenét, és táncoltunk. Főleg lengyel népzenére, lengyel néptáncot, de Ania nagyon szerette volna, ha egy kis gyimesi is lenne, hát volt az is; Ania Zolival táncolt, én meg Dorotával, aki szintén járatos volt a dologban, mert Marcinnal a gyimesi tábort is felkeresték annak idején. (Marcin most nem táncolhat, mert nem sokkal van túl egy térdműtéten.)
Később aztán, mikor már mindenki elszállingózott, és csak Kamila meg Zoli maradtak a vendégek közül, Kama berakott egy bonchidai învîrtitát is, merthogy az gyönyörű, és nem maradhat ki, meg egyébként is, ha már felvette ezt a szép kalotaszegi szoknyát ez alkalomból (tényleg egy nagyon szép kalotaszegi szoknya volt rajta), akkor miért ne suhogtassa meg egy kicsit. Ismertek: ha bonchidai învîtita, akkor abból én nem hiányozhatok, és most sem hagytam ki az alkalmat. Szép is volt ezt Kamilával táncolni, bár, ami azt illeti még mindig Szelidecske vezet nálam ebben a műfajban. Meg azért most is látszott, hogy Kamila is akkor volt igazán szép és viruló az învîrtitában, amikor Zolival táncolt. Ez ugyanis egy ilyen tánc. (Lehet, hogy lesz egy lány, akivel már annyira szép lesz înîrtitázni, hogy az fokozhatatlan; hát akkor azt a lányt valószínűleg el fogom venni feleségül.)
Mikor ennek is vége lett, Kamáék még akkor sem mentek el. Utána főként videóztunk. Mármint megmutattuk egymásnak a kedvenc, vagyis a legszebb és leginspirálóbb és –motiválóbb felvételeket a youtube-ról, a kolumbiai zenéktől kezdve a grúz táncon át a căluşarig és a kárpáti huculok táncáig. Aztán én egy idő után kidőltem, úgyhogy nem tudom, ezután mi jött még.
(* Užupis: a litván főváros, Vilnius egyik negyede a Vilnelė patak partján, ahol a legtöbb bohém művész lakik. Az ő ötletük volt, hogy kikiáltják magukat önálló köztársasággá, és megfogalmaznak egy vicces, alternatív alkotmányt. Ezt az Alkotmányt egyszer majd teljes egészében idézni fogom itt, mert mint útmutató mű még meghatározóbb volt az életemben, mint Mijamoto Muszasi szamurájkódexe vagy Barney Stinson BroCode-ja.)
2011. január 20., csütörtök
Metrómesék
Egy esélyegyenlőségi reklám üldöz engem, és nem akar békénhagyni. A metrón minden kivetítőn ez megy, minden második hirdetés ez, már a falra mászom tőle. (Kezdi teljesen kiszorítani Stefan sárkány, Franek majom és Kuba teknőc kedvesen idióta történeteit. Grrrr!)
Állásinterjú. A szobából kijön egy fiatal csaj, eléggé feldúlva. Mögötte egy szélesen mosolygó női HR-menedzser.
HR (N): Kérem a következőt!
(Egy fiatal, jóképű, huszas évei végén vagy harmincas évei elején járó férfi felkel a helyéről, füléből kiveszi a fülhallgatót, és megindul az iroda felé.)
(Vágás. Már az irodán belül. Az előbbi férfi, vele szemben a két HR-menedzser, az előbbi nő és egy fiatal, komoly arcot erőltető férfi. Már jó ideje beszélgethetnek.)
A FÉRFI (az interjúalany): …szorgalmas, és megbízható embernek tartom magam.
HR (F): Önnek nagyon jó referenciája van.
F: Köszönöm.
HR (N): Hadd kérdezzem meg, ön házas?
F: Igen, egy éve.
HR (N) (továbbra is fakutya módjára vigyorogva): Hogyan képzeli el a munka és a családi élet összeegyeztetését?
HR (F) (továbbra is komoly arccal): Tervezi ön, hogy az elkövetkezendő időben teherbe esik, és gyereket szül?
F: (leesik az álla, elakad a lélegzete, nem tud megszólalni, még annyit se bír mondani: „He?”)
A NARRÁTOR: Vannak kérdések, amiknek nem szabadna elhangozniuk, függetlenül attól, hogy férfiről vagy nőről van-e szó. Esélyegyenlőséget a férfiaknak és a nőknek a munkaerőpiacon!
Állásinterjú. A szobából kijön egy fiatal csaj, eléggé feldúlva. Mögötte egy szélesen mosolygó női HR-menedzser.
HR (N): Kérem a következőt!
(Egy fiatal, jóképű, huszas évei végén vagy harmincas évei elején járó férfi felkel a helyéről, füléből kiveszi a fülhallgatót, és megindul az iroda felé.)
(Vágás. Már az irodán belül. Az előbbi férfi, vele szemben a két HR-menedzser, az előbbi nő és egy fiatal, komoly arcot erőltető férfi. Már jó ideje beszélgethetnek.)
A FÉRFI (az interjúalany): …szorgalmas, és megbízható embernek tartom magam.
HR (F): Önnek nagyon jó referenciája van.
F: Köszönöm.
HR (N): Hadd kérdezzem meg, ön házas?
F: Igen, egy éve.
HR (N) (továbbra is fakutya módjára vigyorogva): Hogyan képzeli el a munka és a családi élet összeegyeztetését?
HR (F) (továbbra is komoly arccal): Tervezi ön, hogy az elkövetkezendő időben teherbe esik, és gyereket szül?
F: (leesik az álla, elakad a lélegzete, nem tud megszólalni, még annyit se bír mondani: „He?”)
A NARRÁTOR: Vannak kérdések, amiknek nem szabadna elhangozniuk, függetlenül attól, hogy férfiről vagy nőről van-e szó. Esélyegyenlőséget a férfiaknak és a nőknek a munkaerőpiacon!
…és más démonokról
Újra elkezdtem járni a Pawiarniába, a szokásos francia táncházakra is.
Jó látni a régi ismerősöket, Rafałt, Olát, Sebastiant, Kasiát, Macieket meg a Gogol Bordello-rajongó kocsmárost.
Itt ismerkedtem meg Majával, a költővel is. (Vigyázat! Nem keverendő össze Paradigma barátommal, aki szintén költőnő.)
Maja mondta egyszer:
-Esküvő, bah! Ugyan! Minek az? Számomra olyan fura kijelenteni egy másik emberről, hogy: „Ő az én férjem”. Illetve: „Ő az én feleségem”. Sőt, továbbmegyek: Mi az, hogy az „én barátom” (mój chłopak)? Vagy: „az én barátnőm” (moja dziewczyna)? Mi az hogy az „enyém”? Hogy lehet egy másik emberről ilyen kategorikusan és megfellebbezhetetlen igénnyel kijelenteni, hogy: az enyém? Brrr!
Hevesen bólogattam erre. Persze nem kell ezzel feltétlenül egyetérteni. Én sem értek vele egyet teljesen, de érteni vélem, hogy mi mondatja ezt Majával. Ezért helyeseltem pillanatnyilag olyan nagyon.
Hivatkozhatnék most minden okos emberre, akik ehhez a témához az utóbbi időben hozzászóltak, vagyis A. J. Christianra, Eckhart Tollére, még akár Müller Péterre is. De azt hiszem, értitek Ti is, anélkül is miről van szó. Arról, hogy hogyan válik a „magántulajdon”, mint az életet megkönnyítő praktikus dolog fétissé, az ember irányítójává, leigázójává, koroktól és rendszerektől függetlenül, olyannyira, hogy más élőlényeket is kezdünk a magántulajdonunknak tekinteni. Holott nem ő tartozik hozzánk, hanem mi tartozunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi… Ej, minek szövegelek én erről, szerintem értitek miről van szó.
Mi a megoldás? Nem tudom Talán első körben az, hogy megpróbálunk olyan szabadon, sallangoktól mentesen gondolkodni, ha kell élesen beszólni, és főleg az élet ajándékait úgy elfogadni, mint Maja.
Jó látni a régi ismerősöket, Rafałt, Olát, Sebastiant, Kasiát, Macieket meg a Gogol Bordello-rajongó kocsmárost.
Itt ismerkedtem meg Majával, a költővel is. (Vigyázat! Nem keverendő össze Paradigma barátommal, aki szintén költőnő.)
Maja mondta egyszer:
-Esküvő, bah! Ugyan! Minek az? Számomra olyan fura kijelenteni egy másik emberről, hogy: „Ő az én férjem”. Illetve: „Ő az én feleségem”. Sőt, továbbmegyek: Mi az, hogy az „én barátom” (mój chłopak)? Vagy: „az én barátnőm” (moja dziewczyna)? Mi az hogy az „enyém”? Hogy lehet egy másik emberről ilyen kategorikusan és megfellebbezhetetlen igénnyel kijelenteni, hogy: az enyém? Brrr!
Hevesen bólogattam erre. Persze nem kell ezzel feltétlenül egyetérteni. Én sem értek vele egyet teljesen, de érteni vélem, hogy mi mondatja ezt Majával. Ezért helyeseltem pillanatnyilag olyan nagyon.
Hivatkozhatnék most minden okos emberre, akik ehhez a témához az utóbbi időben hozzászóltak, vagyis A. J. Christianra, Eckhart Tollére, még akár Müller Péterre is. De azt hiszem, értitek Ti is, anélkül is miről van szó. Arról, hogy hogyan válik a „magántulajdon”, mint az életet megkönnyítő praktikus dolog fétissé, az ember irányítójává, leigázójává, koroktól és rendszerektől függetlenül, olyannyira, hogy más élőlényeket is kezdünk a magántulajdonunknak tekinteni. Holott nem ő tartozik hozzánk, hanem mi tartozunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi… Ej, minek szövegelek én erről, szerintem értitek miről van szó.
Mi a megoldás? Nem tudom Talán első körben az, hogy megpróbálunk olyan szabadon, sallangoktól mentesen gondolkodni, ha kell élesen beszólni, és főleg az élet ajándékait úgy elfogadni, mint Maja.
2011. január 19., szerda
A legjobb pasi
Erről egyből eszembe jutott III. Władysław királlyal való másik nagy „találkozásom” is. Igaz, hogy a holttestét nem tudták hazahozni, de csináltak neki egy jelképes sírhelyet a lengyel királyok nyughelyén, Krakówban, a Wawel-hegy székesegyházában. (Ha tavasszal eljutunk oda, majd megnézzük.)
Ezt a sírhelyet is felkerestük elsőéves egyetemista korunkban az évfolyamtársainkkal, mikor egy nagy krakkói túrát csináltunk a tavaszi szünetben, minden tanári ösztökélés nélkül.
A lányok ekkor megálltak III. Władysław szarkofágja fölött, és álmodozó pillantásokkal nézegették az ifjan elhalt király szépen faragott fekvő életnagyságú szobrát.
-Ó, atyám, milyen jó pasi volt! – mondogatták.
(Ilyen elismerést rajta kívül csak Tadeusz Kościuszko, a szende arcú szabadságharcos váltott ki belőlük.)
Ezt a sírhelyet is felkerestük elsőéves egyetemista korunkban az évfolyamtársainkkal, mikor egy nagy krakkói túrát csináltunk a tavaszi szünetben, minden tanári ösztökélés nélkül.
A lányok ekkor megálltak III. Władysław szarkofágja fölött, és álmodozó pillantásokkal nézegették az ifjan elhalt király szépen faragott fekvő életnagyságú szobrát.
-Ó, atyám, milyen jó pasi volt! – mondogatták.
(Ilyen elismerést rajta kívül csak Tadeusz Kościuszko, a szende arcú szabadságharcos váltott ki belőlük.)
Hírnév
Egy újságárusnál fedeztem ezt fel. Egy lengyel hetilap címoldalára volt kiírva: „Czy Kolumb był Polakiem?” Vagyis: „Lengyel volt-e Kolumbusz?”
Kolumbuszról ugye nem lehet biztosan tudni mégcsak az anyanyelvét sem (nemzetiségről meg abban a korban nem nagyon van értelme beszélni), nem tudni, hogy igazából Cristoforo Colombo-nak hívták-e vagy Cristóbal Colónnak, esetleg valahogy máshogy. (Ezért is tartozik ő azon kevesek közé, akinek a nevét még akár magyarra fordítva is hajlandó vagyok leírni, nem úgy, mint Jean Calvinét, Martin Lutherét vagy Jules Verne-ét.)
De honnan jön ez a feltételezés, hogy polák volt?
Grzesiek elmagyarázta:
-Ez már több mint tíz éve vetődött fel ez az elmélet. Az egész III. Władysław királynál kezdődik,…
(Lábjegyzet: az ifjabb Władysław Jagiełło királyról van szó, aki Jogaila litván fejedelem, vagyis az idősebb (II.) Władysław Jagiełło király fiáról, aki aztán magyar király is lett, így nevét helyesen lefordítva V. vagy VI. Lászlónak kellene nevezni, a magyarok ehhelyett mégis kitalálták neki a hülyén hangzó I. Ulászló nevet.)
…aki ugye elesett a várnai csatában 1444-ben. (Ezért is nevezik a polákok Warneńczyknek.) De igazság szerint a holttestét nem találták meg a csata után.
-Igaz – mondtam – hiszen Hunyadi Jánosék, mikor hazakeveredtek a vesztes csata után, még jó darabig hazavárták Władysławot, hiszen nem látták meghalni, csak a janicsárok gyűrűjébe vágtatni. Abban reménykedhettek, hogy legalább még a törököktől érkezik valami váltságdíjkövetelés, jeléül, hogy a király még él. De aztán, hogy ilyesmi nem jött, feladták a reményt.
-Na, hát innen jön ez az elmélet is, miszerint Władysław nem is halt meg, csak fogságba esett, ahonnan később a velenceiek váltották ki. És magukkal vitték Velence valamelyik tengeri gyarmatára, és itt jött össze Władysław valami itáliai kereskedő lányával, és az ő fiuk ez a bizonyos Krzysztof Kolumb. Vagyis Cristoforo Colombo. Aki tehát ilyen módon volt polák.
-Höhöhö. Ezt a marhaságot! Ki hiszi ezt el?
-Hát látod, azért vannak, akik elhiszik. Az a lap, ahol ezt láttad nem egy utolsó szenzációhajhász bulvárlap…- majd nevetve hozzátette - Egyébként meg persze, hogy polák volt; hát mindenki lengyel volt, aki híres lett a Világban.
-Hát nem. – riposztoltam erre én - Igazából teljesen nyilvánvaló, hol a csel az egészben.
-?
-Ott, hogy Kolombusz azután lett híres, miután Amerikába ment. Namost az pedig az eddigiek alapján nyilvánvaló: aki Európából Amerikába ment, és aztán világhírű lett, az egytől egyig…, mind egy szálig… magyar zsidó volt!
(Cáfolja meg, aki tudja.)
Kolumbuszról ugye nem lehet biztosan tudni mégcsak az anyanyelvét sem (nemzetiségről meg abban a korban nem nagyon van értelme beszélni), nem tudni, hogy igazából Cristoforo Colombo-nak hívták-e vagy Cristóbal Colónnak, esetleg valahogy máshogy. (Ezért is tartozik ő azon kevesek közé, akinek a nevét még akár magyarra fordítva is hajlandó vagyok leírni, nem úgy, mint Jean Calvinét, Martin Lutherét vagy Jules Verne-ét.)
De honnan jön ez a feltételezés, hogy polák volt?
Grzesiek elmagyarázta:
-Ez már több mint tíz éve vetődött fel ez az elmélet. Az egész III. Władysław királynál kezdődik,…
(Lábjegyzet: az ifjabb Władysław Jagiełło királyról van szó, aki Jogaila litván fejedelem, vagyis az idősebb (II.) Władysław Jagiełło király fiáról, aki aztán magyar király is lett, így nevét helyesen lefordítva V. vagy VI. Lászlónak kellene nevezni, a magyarok ehhelyett mégis kitalálták neki a hülyén hangzó I. Ulászló nevet.)
…aki ugye elesett a várnai csatában 1444-ben. (Ezért is nevezik a polákok Warneńczyknek.) De igazság szerint a holttestét nem találták meg a csata után.
-Igaz – mondtam – hiszen Hunyadi Jánosék, mikor hazakeveredtek a vesztes csata után, még jó darabig hazavárták Władysławot, hiszen nem látták meghalni, csak a janicsárok gyűrűjébe vágtatni. Abban reménykedhettek, hogy legalább még a törököktől érkezik valami váltságdíjkövetelés, jeléül, hogy a király még él. De aztán, hogy ilyesmi nem jött, feladták a reményt.
-Na, hát innen jön ez az elmélet is, miszerint Władysław nem is halt meg, csak fogságba esett, ahonnan később a velenceiek váltották ki. És magukkal vitték Velence valamelyik tengeri gyarmatára, és itt jött össze Władysław valami itáliai kereskedő lányával, és az ő fiuk ez a bizonyos Krzysztof Kolumb. Vagyis Cristoforo Colombo. Aki tehát ilyen módon volt polák.
-Höhöhö. Ezt a marhaságot! Ki hiszi ezt el?
-Hát látod, azért vannak, akik elhiszik. Az a lap, ahol ezt láttad nem egy utolsó szenzációhajhász bulvárlap…- majd nevetve hozzátette - Egyébként meg persze, hogy polák volt; hát mindenki lengyel volt, aki híres lett a Világban.
-Hát nem. – riposztoltam erre én - Igazából teljesen nyilvánvaló, hol a csel az egészben.
-?
-Ott, hogy Kolombusz azután lett híres, miután Amerikába ment. Namost az pedig az eddigiek alapján nyilvánvaló: aki Európából Amerikába ment, és aztán világhírű lett, az egytől egyig…, mind egy szálig… magyar zsidó volt!
(Cáfolja meg, aki tudja.)
Közben történt dolgok II.
Január elején aztán egy felolvasóestünk is volt, amire illett elmennem, sőt fel is olvasnom, ugyanis ez egyfajta jubileumi este volt, az első nagy collegista felolvasásunk egyéves évfordulója. De igazából majdnem két héttel korábban volt, mint amikor az évforduló lett volna, és tudni lehet, hogy Ifjú Delta barátom pont azért szervezte ilyenkorra az egészet, hogy én is ott lehessek még. Ez igen szép gesztus volt Ifjú Deltától, amit nem győzök eleget köszönni neki.
Egyébként ezúttal ő maga volt a moderátor is, ami most először fordult elő, mert eddig mindig Chevalier volt az, aki az összes verset elolvasta előre, és mindenféle csavaros filozófiai-esztétikai kérdéssel készült, amiket nekiszegezhetett a költőknek. Hát Ifjú Delta nem volt ennyire felkészült, de a szokásos humoros stílusában adta elő az egészet.
Amúgy majdnem mindenki ott volt, aki egy évvel ezelőtt is, ha nem is olvasott mindenki fel. Hazug Virág, Füstköd, Vazul, Chevalier és Mattiaho is. Csak éppen a főnököt, a szerkesztőt, vagyis Szottyát hiányoltam nagyon.
Másnap aztán, mikor magamhoz tértem, még felkerstem egy csomó embert a Koliban: ismét elköszönni. Igaz, nem fogtam fel túl tragikusan a dolgot: most tényleg úgy gondolkodtam, mintha éppen csak egy jó kis kirándulásra akarnék átugrani ide a szomszédba. A legtöbbet egyébként Körtéfával beszélgettem. Körtéfa valami miatt olyan, mintha gyerekkori ismerősöm lenne, pedig még egy éve sincs, hogy ismerem. Egyébként ő is azt kérdezte:
-Mikor megyünk Krakówba?
Fura. Mostanában minden ismerősöm ezzel ostromol, hogy valamikor majd (lehetőleg tavasszal) utazzunk ki egy hétvégére Krakówba. A Mágikus Városba, amiről annyit áradoztam én mindenkinek, lépten-nyomon. Egyre többen rágják a fülemet ezzel, egymástól teljesen függetlenül. (Vagy lehet, hogy összebeszélnek?) A vége ennek az lesz, hogy különbuszt kell foglalnunk egy egész turistacsoportnak, ahol ráadásul én leszek az egyetlen ember, aki mindenkit ismer.
Mindenesetre most Warszawába kellett tartanom ismét. Még eltelt néhány nap a készülődéssel, aztán megint vonatra szálltam. Azt éreztem magamon, hogy tényleg sokkal lazábban fogom fel az egészet, közel sem veszem olyan véresen komolyan, mint mondjuk ősszel. De ez megint csak nem baj. Meg aztán mit panaszkodjak éppen én. Hogy mást ne mondjak, Füstköd barátom azóta már egyenest Amerikáig ment. (Asszem, van is róla blogja neki is.) Nagy kaland lesz biztosan, szurkolok neki.
Kora reggel értem Warszawába. Azt hittem fárasztó lesz a hosszú út után még átbumlizni a fél városon, de nem. Mintha csak a szokásos napi rutintevékenység lett volna, olyan volt a hosszú buszozás.
Hamarosan benyitottam a Światowid utcai lakás ajtaján, és boldog új évet kívántam.
Grzesiek is boldog új évet kívánt, de egyébként úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, amiért igazság szerint roppant hálás voltam neki.
Egyébként ezúttal ő maga volt a moderátor is, ami most először fordult elő, mert eddig mindig Chevalier volt az, aki az összes verset elolvasta előre, és mindenféle csavaros filozófiai-esztétikai kérdéssel készült, amiket nekiszegezhetett a költőknek. Hát Ifjú Delta nem volt ennyire felkészült, de a szokásos humoros stílusában adta elő az egészet.
Amúgy majdnem mindenki ott volt, aki egy évvel ezelőtt is, ha nem is olvasott mindenki fel. Hazug Virág, Füstköd, Vazul, Chevalier és Mattiaho is. Csak éppen a főnököt, a szerkesztőt, vagyis Szottyát hiányoltam nagyon.
Másnap aztán, mikor magamhoz tértem, még felkerstem egy csomó embert a Koliban: ismét elköszönni. Igaz, nem fogtam fel túl tragikusan a dolgot: most tényleg úgy gondolkodtam, mintha éppen csak egy jó kis kirándulásra akarnék átugrani ide a szomszédba. A legtöbbet egyébként Körtéfával beszélgettem. Körtéfa valami miatt olyan, mintha gyerekkori ismerősöm lenne, pedig még egy éve sincs, hogy ismerem. Egyébként ő is azt kérdezte:
-Mikor megyünk Krakówba?
Fura. Mostanában minden ismerősöm ezzel ostromol, hogy valamikor majd (lehetőleg tavasszal) utazzunk ki egy hétvégére Krakówba. A Mágikus Városba, amiről annyit áradoztam én mindenkinek, lépten-nyomon. Egyre többen rágják a fülemet ezzel, egymástól teljesen függetlenül. (Vagy lehet, hogy összebeszélnek?) A vége ennek az lesz, hogy különbuszt kell foglalnunk egy egész turistacsoportnak, ahol ráadásul én leszek az egyetlen ember, aki mindenkit ismer.
Mindenesetre most Warszawába kellett tartanom ismét. Még eltelt néhány nap a készülődéssel, aztán megint vonatra szálltam. Azt éreztem magamon, hogy tényleg sokkal lazábban fogom fel az egészet, közel sem veszem olyan véresen komolyan, mint mondjuk ősszel. De ez megint csak nem baj. Meg aztán mit panaszkodjak éppen én. Hogy mást ne mondjak, Füstköd barátom azóta már egyenest Amerikáig ment. (Asszem, van is róla blogja neki is.) Nagy kaland lesz biztosan, szurkolok neki.
Kora reggel értem Warszawába. Azt hittem fárasztó lesz a hosszú út után még átbumlizni a fél városon, de nem. Mintha csak a szokásos napi rutintevékenység lett volna, olyan volt a hosszú buszozás.
Hamarosan benyitottam a Światowid utcai lakás ajtaján, és boldog új évet kívántam.
Grzesiek is boldog új évet kívánt, de egyébként úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, amiért igazság szerint roppant hálás voltam neki.
Közben történt dolgok I.
Nyilván sejthető, hogy az ünnepekre hazamentem (december közepén). Jó is volt ez már, mert sokminden hiányzott már egy kicsit otthonról.
Hazatérve elsőként az együttesi Betlehemes műsorba csöppentem bele, rögtön a kellős közepébe. Alighogy megjelentem (váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül) a próbateremben, a nagy örömködés után, a „Jaj, de jó, hogy újra itt vagy!” után, az ölelések és puszik után rögtön be is állítottak a Betlehemesbe. Nem bántam legalább éreztem, hogy megint itt vagyok. Aztán jött a Táncegyüttesek karácsonya, meg aztán egy kis ünneplés a collegista haverokkal is.
A Karácsony aztán a szokásos módon, békésen, szűk családi körben zajlott. A Szilveszter viszont megint az együttesé volt. Már nagyon vártam ezt is. Bár most nem volt olyan dajdajozás, mint mondjuk tavaly. Mondhatni, magunkhoz képest egész csendes, visszafogott buli volt. Amúgy Pestszentlőrinc egyik külső részén voltunk, abban a házban, ahol Csubakka nagymamája lakik. Azért nem mondom, hogy nem sikerült jól. Ott volt Csubakka és a barátnője, meg az ő bátyja meg Erdőjáró és a barátnője, Kicsi, azonkívül mindenki nagy örömére még Oglán és Törpilla is hazaérkeztek Londonból. Kicsit sajnálom, hogy Maminti nem jött el, pedig ő is ide ígérte magát nem sokkal ezelőtt még.
Főként iszogattunk, társasoztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. (Táncolni nem volt helyünk, meg nem is akartunk nagyon dübörögni, Csubakka mamája miatt.) De azért nem mondhatni, hogy nem volt jó.
Milyen egy év volt ez?! Sok volt benne a szerencsétlenség, meg a katasztrófa, és még a Kispál és a Borz is feloszlott, hát persze, hogy kicsit melankolikusabban ünnepeltük az elmúltát, bár kissé bizakodva is.
És végül, hajnalfelé, mikor már az egész kezdett átmenni punnyadásba, mikor már mindenki csak ült és nézett maga elé, akkor hirtelen betoppant Ajdár. Ajdárról pedig mindenki tudja, aki egyszer is találkozott vele, hogy legjellemzőbb rá, hogy mindig pörög. Tényleg mindig. Most is ő volt az, aki felpörgette, a már-már leállni látszó bulit a maga hihetetlen energikusságával, meg azzal, hogy be nem állt a szája reggelig. Mondhatnám tehát, hogy a legjobbkor érkezett.
Ami viszont szokatlan volt (főleg a tavalyi évhez képest): ebbe a mostani buliba azért becsúszott egy jó adag, hosszan elnyújtott filozofikus beszélgetés is. Amire persze szintén szükség van időnként. (Bár nem biztos, hogy pont egy szilveszteri bulinál, de hát amikor adja magát, akkor kezd neki az ember.)
A filozófiai vitákban amúgy mostanában nem vagyok rossz. Kivéve, hogy néha túlságosan átélem a másik álláspontját, túlságosan azonosulok vele, ha megpróbálok a másik fejével gondolkodni. De ez sem feltétlenül mindig van így.
A másik persze, hogy néha vannak témák, amikben nehezen tudok orientálódni. Például, ha szóba jön a másik nemmel szembeni szerencsétlenség vagy éppen szerencse. Oglán pedig, akinek hatalmas szíve van, ebben a témában különösen kíméletlen tud lenni a saját barátaival szemben. Hogy Ajdárról már ne is beszéljek. Persze ez is csak jó: Oglán szeretetteljes kíméletlensége már sokszor húzott ki engem a csávából, illetve segített továbblépni egy-egy nehéz szituáción. Csak olyankor leszek ideges az ilyen beszélgtésektől, mikor megpróbálok az egész helyzetből kitérni; Úgy, hogy olyan dolgokkal hárítok, amikben magam sem hiszek. Bár ezt a taktikát nem Oglánnal és nem is Ajdárral szemben szoktam elsősorban alkalmazni. De most nyáron például Vacskamatival folytattam egy olyan beszélgetést, ami után szégyelltem magam, mivel végig tisztában voltam vele, hogy hülyeségeket beszélek. Nem rossz, persze, ha az ember ilyen szituációkban néha kívülről is látja magát picit. De hogy éppen Vacskamatit, akit nagyon szeretek, kell a saját álhülyeségemmel hergelnem, lesve a reakcióját…?! Na mindegy, végül is akkor abban maradtunk, hogy leginkább saját magammal szúrok ki, Vacskamati meg alighanem az egész beszélgetést elfelejtette azóta.
Hazatérve elsőként az együttesi Betlehemes műsorba csöppentem bele, rögtön a kellős közepébe. Alighogy megjelentem (váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül) a próbateremben, a nagy örömködés után, a „Jaj, de jó, hogy újra itt vagy!” után, az ölelések és puszik után rögtön be is állítottak a Betlehemesbe. Nem bántam legalább éreztem, hogy megint itt vagyok. Aztán jött a Táncegyüttesek karácsonya, meg aztán egy kis ünneplés a collegista haverokkal is.
A Karácsony aztán a szokásos módon, békésen, szűk családi körben zajlott. A Szilveszter viszont megint az együttesé volt. Már nagyon vártam ezt is. Bár most nem volt olyan dajdajozás, mint mondjuk tavaly. Mondhatni, magunkhoz képest egész csendes, visszafogott buli volt. Amúgy Pestszentlőrinc egyik külső részén voltunk, abban a házban, ahol Csubakka nagymamája lakik. Azért nem mondom, hogy nem sikerült jól. Ott volt Csubakka és a barátnője, meg az ő bátyja meg Erdőjáró és a barátnője, Kicsi, azonkívül mindenki nagy örömére még Oglán és Törpilla is hazaérkeztek Londonból. Kicsit sajnálom, hogy Maminti nem jött el, pedig ő is ide ígérte magát nem sokkal ezelőtt még.
Főként iszogattunk, társasoztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. (Táncolni nem volt helyünk, meg nem is akartunk nagyon dübörögni, Csubakka mamája miatt.) De azért nem mondhatni, hogy nem volt jó.
Milyen egy év volt ez?! Sok volt benne a szerencsétlenség, meg a katasztrófa, és még a Kispál és a Borz is feloszlott, hát persze, hogy kicsit melankolikusabban ünnepeltük az elmúltát, bár kissé bizakodva is.
És végül, hajnalfelé, mikor már az egész kezdett átmenni punnyadásba, mikor már mindenki csak ült és nézett maga elé, akkor hirtelen betoppant Ajdár. Ajdárról pedig mindenki tudja, aki egyszer is találkozott vele, hogy legjellemzőbb rá, hogy mindig pörög. Tényleg mindig. Most is ő volt az, aki felpörgette, a már-már leállni látszó bulit a maga hihetetlen energikusságával, meg azzal, hogy be nem állt a szája reggelig. Mondhatnám tehát, hogy a legjobbkor érkezett.
Ami viszont szokatlan volt (főleg a tavalyi évhez képest): ebbe a mostani buliba azért becsúszott egy jó adag, hosszan elnyújtott filozofikus beszélgetés is. Amire persze szintén szükség van időnként. (Bár nem biztos, hogy pont egy szilveszteri bulinál, de hát amikor adja magát, akkor kezd neki az ember.)
A filozófiai vitákban amúgy mostanában nem vagyok rossz. Kivéve, hogy néha túlságosan átélem a másik álláspontját, túlságosan azonosulok vele, ha megpróbálok a másik fejével gondolkodni. De ez sem feltétlenül mindig van így.
A másik persze, hogy néha vannak témák, amikben nehezen tudok orientálódni. Például, ha szóba jön a másik nemmel szembeni szerencsétlenség vagy éppen szerencse. Oglán pedig, akinek hatalmas szíve van, ebben a témában különösen kíméletlen tud lenni a saját barátaival szemben. Hogy Ajdárról már ne is beszéljek. Persze ez is csak jó: Oglán szeretetteljes kíméletlensége már sokszor húzott ki engem a csávából, illetve segített továbblépni egy-egy nehéz szituáción. Csak olyankor leszek ideges az ilyen beszélgtésektől, mikor megpróbálok az egész helyzetből kitérni; Úgy, hogy olyan dolgokkal hárítok, amikben magam sem hiszek. Bár ezt a taktikát nem Oglánnal és nem is Ajdárral szemben szoktam elsősorban alkalmazni. De most nyáron például Vacskamatival folytattam egy olyan beszélgetést, ami után szégyelltem magam, mivel végig tisztában voltam vele, hogy hülyeségeket beszélek. Nem rossz, persze, ha az ember ilyen szituációkban néha kívülről is látja magát picit. De hogy éppen Vacskamatit, akit nagyon szeretek, kell a saját álhülyeségemmel hergelnem, lesve a reakcióját…?! Na mindegy, végül is akkor abban maradtunk, hogy leginkább saját magammal szúrok ki, Vacskamati meg alighanem az egész beszélgetést elfelejtette azóta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)