Juhú, már van diákigazolványom is! Így beiratkozhattam az Egyetemi Könyvtárba is. Az Egyetemi Könyvtár egy különös jószág. Ha az egyetem felől elindulunk felé, egy ritka ronda épületet látunk. Nagy undorítóan művi műtőzöld, fikazöld vasbeton tákolmány. Csak kicsit javít a helyzeten, hogy kívül minden oszlopát egy másmilyen érdekes felirat díszíti, ami a tudományok sokféleségét hivatott jelképezni: Az elsőn egy kotta. A másodikon matematikai fizikai és kémiai képletek, és informatikai algoritmusok. A harmadikon szanszkrit szöveg. A negyediken héber. Az ötödiken arab. A hatodikon órörög. A hetediken ószláv. A nyolcadikon valami régi (kb. XVII. századi) lengyel.
Mielőtt bemegyünk, érdemes körbejárni. Ugyanolyan ronda izé, de legalább minden oldalról be van futtatva repkénnyel. Viszont, ha körbejárjuk, közben jó eséllyel észrevesszük, hogy oldalt lépcső vezet fel a tetőre.
Mikor elintéztük az ügyeinket bent (közben füstölögtünk egy sort, hogy minek kötelező a ruhatár, ha a hátizsákunkat nem veszik be, csak a kabátunkat), és megittunk egy kávét az előtér számos kávézójának egyikében, felmehetünk a tetőre. Ez egyedülálló, és maradandó élmény. Fent egy kisebbfajta arborétum van ugyanis. Nem, nem fogod tudni sorravenni, hogy hányféle növényfajt találsz idefenn. Abban se reménykedj viszont, hogy egyhamar letalálsz. Ilyen labirintust nem találsz egy könyvtár tetején sem. Ilyen kavalkádja a színeknek és formáknak: a leghányadékosabban kinéző, ismeretlen rendeltetésű üveg és vasbeton berendezésektől a legextrémebb trópusi növényekig minden, és mindez egymás hegyén-hátán, egymásra építve, egymásra futtatva, rácsavarva, beleültetve, mellétéve, eltakarva, kikandikálva. Sokszor gondolok rá, milyen jót lehetne itt bújócskázni (biztos szoktak is), vagy akár paintballozni. Vagy akciófilmet forgatni, ahol James Bond és Jason Bourne vagy a J23-as (álnevén: Kloss kapitány) és Justas (álnevén:Stirlitz ezredes) kergethetnék egymást. Vagy akár sci-fi is lehetne, mondjuk Palpatine szenátor sétálgathatna itt, vészjósló elméleti vitát folytatva Anakin Skywalkerrel a Köztársaság jövőjéről. (Hogyhogy melyikéről? Hát a Két Nemzet Köztársaságáéról. (Egyébként mostanság visszanézve a Csillagok háborúja első részeit, néha tényleg az az érzésem, hogy ez akár a Galaktikus Köztársaságot tényleg sokban az egykori Lengyel-Litván Államszövetségről mintázták.)) (És akkor itt visszakapcsoltunk a Star Wars és a Stara Warszawa közötti kapcsolathoz is, ahogy az elején ígértem.)
Ez a könyvtár egy egészen egyedi építészeti csoda. Még nem tudom, hogy tetszik-e, vagy továbbra is iszonyúan rondának, netán giccsesnek tartom. De lesz egy pár hónapom eldönteni.
2010. október 14., csütörtök
Táncszínház és irodalmi körkép (Október 13., szerda)
Ania megkért, hogy segítsek neki. Egy Larysa nevű barátnőjével egy táncszínházas etűdöt kell összeállítaniuk valamilyen vizsgára. (Azt hiszem, Ania levelezőn végzi a Táncművészetit.) Végül is, belementem, noha pillanatnyilag, ezer más gondom mellett egyáltalán nem hiányzott, hogy még ezzel is foglalkozzak. A tánc, az mégiscsak teljes embert kíván teljes odafigyelést, még akkor is, ha csak pár lépésről van szó. Nekem meg nagyobb kedvem lett volna ma este (is) elvonulni, és vég nélkül írni, jegyzetelni azokból a könyvekből, amiket az elmúlt napokban szakdolgozati témámhoz kapcsolódóan találtam. Mégis vállaltam ezt az egész mozgásművészeti izét.
És egészen élveztem a dolgot. Élveztem, hogy együtt Larysával és Aniával folyamatosan állítgatjuk a lépéseket, gesztusokat, hogyan emeljem itt fel a kezemet, hova nézzek, közben, stb. Azt hittem, majd odaállok és szó nélkül mindent megcsinálok, amit mondanak, aztán viszlát. De persze nem: ott kellett lennem, jelen az egész szituáció számára beleélnem magam. Ilyen a tánc, ilyen a színház. (Ez inkább az utóbbi volt, egy néma darab, zenére.)Így, hát ott voltam, és beleadtam magamat, és így már hamarosan én is el mertem mondani a saját elképzelésemet, ezt szerintem így kellene csinálni, ehhez a gesztushoz ide és ide kell nézni, stb.
Ez az egész azért volt jó, mert kezdtem érezni utána, hogy énnekem testem is van, nemcsak intellektusom. Hogy élek is, és nemcsak írok, jegyzetelek meg alkotok. Hát ezért nem tudtam az utóbbi időben elégedett lenni semmivel, ezért fájt az egész létezés, meg minden.
Grzesiek és Ania egyébként azon munkálkodnak, hogy létrehozzák az itteni első Táncszínházat. Ilyen ugyanis nem nagyon van Lengyelországban, állítják ők. Pedig van egy csomó balett, meg mozgásművészeti stúdió szerintem. Olyan persze, aki autentikus népzenét és néptáncot használ az egészhez, tényleg nem sok lehet.
Azt nem tudom, hogy Grzesiekék milyen vonalon akarnak elindulni. Vsz. nem kötik ki a népi vonalat, lényeg, hogy valami mozgásművészeti dolog legyen, a tánc, a mozgás nyelvén mondjon el egy történetet. Első céljuk lesz Bolesław Leśmian egyik művének színpadra állítása. A zseniális költő ugyanis (ezt még Polákországban is kevesen tudják róla) írt néma darabokat is. (Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a műfajnak, lengyelül dramat mimicznynek hívják.) A címe Skrzypek Opętany. (Nem tudom eldönteni, hogy A megszállott hegedűsnek vagy Az ördöngös hegedűsnek fordítsam, bár a kettő eredetét tekintve ugyanaz, de magyarul azért van árnyalatnyi különbség a kettő között, nem?) Grzesiek szerint ezt a darabot nem állították még színpadra. Nem tudom, tényleg így van-e. Mindenesetre, ha nem beszélnek benne, akkor tényleg színpadra kell állítani, mert elolvasva nem biztos, hogy olyan nagyon érdekes.
Akár így, akár úgy, meg kell ismernem a darabot, mert Bolesław Leśmiant ismerve valami egészen izgalmas dolognak kell lennie. Ez a költő ugyanis nagyon izgalmas műveket alkotott. Ki tudja, lehet, hogy sikerülne még lefordítanom is. Jó lenne, ha művei közül legalább ez eljutna Magyarországra is. Mert egyébként nem hiszem, hogy bármi le lenne fordítva tőle.
Pedig nagyon rászolgált. Sajnos, nem tartom valószínűnek, hogy én leszek az, aki magyarra fogja fordítani a verseit, noha imádom, amiket írt. Lehet, hogy pont ezért is nem én fogom lefordítani: nem is a nyelvtudás az akadály, nem is csak a verselés, hanem az hogy eredetiben olvasva túlságosan tisztelem őt ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni ahhoz amit csinált, hogy újra merjem írni a műveit az anyanyelvemen. (Érdekes, úgy tűnik, mintha ilyesmiről is szó lett volna a Collegiumban a Krasznahorkai Lászlóval való beszélgetésen nemrég.)
Ez az ember egyébként Warszawában született, ha jól emlékszem, félig zsidó származású családban. (Igaz, aztán főleg Zamośćban meg Lublinban meg hasonló keleti helyeken élt.) Eredeti családneve Lessmann volt. Sokan azt hiszik, hogy aki egy fővárosi zsidó családban születik, az biztosan „urbánus” költő lesz, már ha van a lengyel irodalomban ilyen fogalom. (Bár Julian Tuwimot, Aleksander Watot, meg az avangardistákat és futuristákat egész nyugodtan nevezhetjük annak.) Bolesław azonban azzal amiket és ahogyan írt sokkal inkább hasonlít a mieink közül is a „népi írókra”. Mindenesetre bejárta a lengyel vidéket, gyűjtött folklórt, és mindent fel is használt. A motívumokat a hagyományokat a hiedelmeket, a meséket, a mondákat, a balladákat. És mégis valami teljesen egyedit hozott létre. Talán külön költői, világot, de mindenesetre olyat, amely közel áll a hagyományos falusi kultúrához, a lengyel népi hagyományokhoz, ugyanakkor egyszerre modern is. A zeneiség mellett fontos a verseiben a misztikum, sőt a mitikusság, és amellett az erotika is. Talán Ady Endréhez tudnám hasonlítani, akinek kortársa is volt, hozzátéve, hogy nem látta olyan sötét színekben a Világot, mint a nagy magyar sámán-költő. Persze a maga népiességével és misztikumával jól beleillett a XX. század eleji irodalmi mozgalom a Młoda Polska (Ifjú Lengyelország) írói csoportjába, ahova olyan művészek tartoztak, akik egyszerre voltak városi bohémek, és hagyománytisztelő tradicionalisták, misztikusok és a maguk kora felé fordulók, ünnepélyesen díszesek és csiszoltan egyszerűek. Mint a Krakówban élő költő Kazimierz Przerwa-Tetmajer. Bohém, néha önpusztító életet élt. Amellett összegyűjtötte a Tátra hegyi pásztorainak, a góraloknak a népdalait, meséit, balladáit, és nyelvjárásuk elemeit is felhasználva olyasféle novellafüzért írt róluk, mint A jó palócok. Ennek a gyűjteménynek a címe: Na skałnym Podhalu (A sziklás Podhalében). A verseit viszont neki is leginkább Ady Endréhez lehetne hasonlítani, bár ő sem volt a nemzeti önostorzásnak olyan híve, mint magyar kortársa.
Ott van aztán a bátyja, Włodzimierz Tetmajer, aki inkább szobrász és festő volt. Művész barátainak Krakówban azonban azzal mutatott példát, hogy feleségül vett egy parasztlányt, Maria Mikołajczykot és oda is költözött hozzá Bronowice falujába (ez mára összenőtt Krakówval), átvéve egy gazdaság vezetését.
Példáját többen is követték: a menyasszony húgát, Jadwigát később egy másik nagy krakkói költő, Lucjan Rydel vette feleségül. Lakodalmukat pedig egy másik, szintén parasztcsaládba benősülő haverjuk a festő és drámaíró, Stanisław Wyspiański tette híressé. Írt ugyanis egy drámát az eseményről Wesele (Menyegző) címmel, amit Spiró György fordításában magyarul is meg lehet találni.
A dráma magán a lakodalmon játszódik (1900 novemberét írunk ekkor), ahol ott vannak fentiek közül Włodzimierz (ő a Házigazda), Kazimierz (a Költő) és egy csomó krakkói író és bronowicei paraszt, meg persze a zsidó kocsmáros és művészlelkű lánya. (Valamennyien valóban élő személyek.) Miközben tombol a vigasság különös dolgok történnek: mindenkinek megjelenik valamilyen szellem a múltból. Kinek egyszerűen meghalt régi szerelme, kinek saját irodalmi, történelmi regényhőse, kinek mardosó lelkiismerete. És nyugtalanító dolgokat mondanak. Aztán persze mindenki megy vissza a buliba, lelkében a nyugtalanító találkozás emlékével. Egyedül Włodzimierz gazda érzi úgy, hogy nem álmodott: ott volt nála Wernyhora (a „Hegyhengergető”), az ukrán dalnok szelleme, és otthagyta neki az Aranykürtöt, a polákok felszabadulásának, Polákország újraegyesítésének szimbólumát. Fegyvert kell tehát fogni! És jönnek a parasztkomák, kiegyenesített kaszával, mint a régi időkben. De hol van reggelre a Kürt? És mi lesz Lengyelországgal? Mi lesz?
Ha megkérdezitek, hogy kik a kedvenc lengyel költőim, hát őket tudom leginkább mondani: Az egyik, mint már mondtam, Bolesław Leśmian, el is mondtam, miért. A másik Stanisław Wyspiański, végül is verses drámákat írt. A Wesele a leghíresebb darabja, olyan jellemzőjévé vált a lengyel nemzeti tudatnak ez az egyszerre kétségekkel teli, pátoszos és önironikus dráma, aminél jellemzőbbet nehéz találni. (Andrzej Wajda készített belőle különös hangulatú, furcsán kavargó filmet.) De a többi drámája is hasonlóan ütős, szenvedélyes és magával ragadó lendületű (Spiró György szerint zene nélküli operák.) Az Akropolisz, ahol a krakkói görög istenszobrok találkoznak, a Novemberi éj, ami az 1830-as szabadságharc kirobbantásáról szól, az Átok, mint népies tragédia, a Merész Bolesław, mint történelmi dráma… És Stanisław mindeközben még a festészetben is nagyot alkotott.
És a harmadik, még egy korábbi korszak gyermeke, Juliusz Słowacki, a romantikus költő. Ilyen gyönyörű költői képeket, mint ő, nem használ akárki. És az egész hangulata, még a fordításokon is átjön. Érdemes elolvasni.
Érdekes: mindhárom költő hatalmas érzelmektől fűtött műveket írt, tele misztikummal, irracionalizmussal. Talán ezért szeretem őket.
Talán behozhatnám még negyediknek Czesław Miłoszt, a kis litvániai falutól az amerikai egyetemi katedráig jutó írót is, de végül is neki mindig az esszéit szerettem leginkább, noha egy időben megpróbáltam versírásban utánozni őt.
És egészen élveztem a dolgot. Élveztem, hogy együtt Larysával és Aniával folyamatosan állítgatjuk a lépéseket, gesztusokat, hogyan emeljem itt fel a kezemet, hova nézzek, közben, stb. Azt hittem, majd odaállok és szó nélkül mindent megcsinálok, amit mondanak, aztán viszlát. De persze nem: ott kellett lennem, jelen az egész szituáció számára beleélnem magam. Ilyen a tánc, ilyen a színház. (Ez inkább az utóbbi volt, egy néma darab, zenére.)Így, hát ott voltam, és beleadtam magamat, és így már hamarosan én is el mertem mondani a saját elképzelésemet, ezt szerintem így kellene csinálni, ehhez a gesztushoz ide és ide kell nézni, stb.
Ez az egész azért volt jó, mert kezdtem érezni utána, hogy énnekem testem is van, nemcsak intellektusom. Hogy élek is, és nemcsak írok, jegyzetelek meg alkotok. Hát ezért nem tudtam az utóbbi időben elégedett lenni semmivel, ezért fájt az egész létezés, meg minden.
Grzesiek és Ania egyébként azon munkálkodnak, hogy létrehozzák az itteni első Táncszínházat. Ilyen ugyanis nem nagyon van Lengyelországban, állítják ők. Pedig van egy csomó balett, meg mozgásművészeti stúdió szerintem. Olyan persze, aki autentikus népzenét és néptáncot használ az egészhez, tényleg nem sok lehet.
Azt nem tudom, hogy Grzesiekék milyen vonalon akarnak elindulni. Vsz. nem kötik ki a népi vonalat, lényeg, hogy valami mozgásművészeti dolog legyen, a tánc, a mozgás nyelvén mondjon el egy történetet. Első céljuk lesz Bolesław Leśmian egyik művének színpadra állítása. A zseniális költő ugyanis (ezt még Polákországban is kevesen tudják róla) írt néma darabokat is. (Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a műfajnak, lengyelül dramat mimicznynek hívják.) A címe Skrzypek Opętany. (Nem tudom eldönteni, hogy A megszállott hegedűsnek vagy Az ördöngös hegedűsnek fordítsam, bár a kettő eredetét tekintve ugyanaz, de magyarul azért van árnyalatnyi különbség a kettő között, nem?) Grzesiek szerint ezt a darabot nem állították még színpadra. Nem tudom, tényleg így van-e. Mindenesetre, ha nem beszélnek benne, akkor tényleg színpadra kell állítani, mert elolvasva nem biztos, hogy olyan nagyon érdekes.
Akár így, akár úgy, meg kell ismernem a darabot, mert Bolesław Leśmiant ismerve valami egészen izgalmas dolognak kell lennie. Ez a költő ugyanis nagyon izgalmas műveket alkotott. Ki tudja, lehet, hogy sikerülne még lefordítanom is. Jó lenne, ha művei közül legalább ez eljutna Magyarországra is. Mert egyébként nem hiszem, hogy bármi le lenne fordítva tőle.
Pedig nagyon rászolgált. Sajnos, nem tartom valószínűnek, hogy én leszek az, aki magyarra fogja fordítani a verseit, noha imádom, amiket írt. Lehet, hogy pont ezért is nem én fogom lefordítani: nem is a nyelvtudás az akadály, nem is csak a verselés, hanem az hogy eredetiben olvasva túlságosan tisztelem őt ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni ahhoz amit csinált, hogy újra merjem írni a műveit az anyanyelvemen. (Érdekes, úgy tűnik, mintha ilyesmiről is szó lett volna a Collegiumban a Krasznahorkai Lászlóval való beszélgetésen nemrég.)
Ez az ember egyébként Warszawában született, ha jól emlékszem, félig zsidó származású családban. (Igaz, aztán főleg Zamośćban meg Lublinban meg hasonló keleti helyeken élt.) Eredeti családneve Lessmann volt. Sokan azt hiszik, hogy aki egy fővárosi zsidó családban születik, az biztosan „urbánus” költő lesz, már ha van a lengyel irodalomban ilyen fogalom. (Bár Julian Tuwimot, Aleksander Watot, meg az avangardistákat és futuristákat egész nyugodtan nevezhetjük annak.) Bolesław azonban azzal amiket és ahogyan írt sokkal inkább hasonlít a mieink közül is a „népi írókra”. Mindenesetre bejárta a lengyel vidéket, gyűjtött folklórt, és mindent fel is használt. A motívumokat a hagyományokat a hiedelmeket, a meséket, a mondákat, a balladákat. És mégis valami teljesen egyedit hozott létre. Talán külön költői, világot, de mindenesetre olyat, amely közel áll a hagyományos falusi kultúrához, a lengyel népi hagyományokhoz, ugyanakkor egyszerre modern is. A zeneiség mellett fontos a verseiben a misztikum, sőt a mitikusság, és amellett az erotika is. Talán Ady Endréhez tudnám hasonlítani, akinek kortársa is volt, hozzátéve, hogy nem látta olyan sötét színekben a Világot, mint a nagy magyar sámán-költő. Persze a maga népiességével és misztikumával jól beleillett a XX. század eleji irodalmi mozgalom a Młoda Polska (Ifjú Lengyelország) írói csoportjába, ahova olyan művészek tartoztak, akik egyszerre voltak városi bohémek, és hagyománytisztelő tradicionalisták, misztikusok és a maguk kora felé fordulók, ünnepélyesen díszesek és csiszoltan egyszerűek. Mint a Krakówban élő költő Kazimierz Przerwa-Tetmajer. Bohém, néha önpusztító életet élt. Amellett összegyűjtötte a Tátra hegyi pásztorainak, a góraloknak a népdalait, meséit, balladáit, és nyelvjárásuk elemeit is felhasználva olyasféle novellafüzért írt róluk, mint A jó palócok. Ennek a gyűjteménynek a címe: Na skałnym Podhalu (A sziklás Podhalében). A verseit viszont neki is leginkább Ady Endréhez lehetne hasonlítani, bár ő sem volt a nemzeti önostorzásnak olyan híve, mint magyar kortársa.
Ott van aztán a bátyja, Włodzimierz Tetmajer, aki inkább szobrász és festő volt. Művész barátainak Krakówban azonban azzal mutatott példát, hogy feleségül vett egy parasztlányt, Maria Mikołajczykot és oda is költözött hozzá Bronowice falujába (ez mára összenőtt Krakówval), átvéve egy gazdaság vezetését.
Példáját többen is követték: a menyasszony húgát, Jadwigát később egy másik nagy krakkói költő, Lucjan Rydel vette feleségül. Lakodalmukat pedig egy másik, szintén parasztcsaládba benősülő haverjuk a festő és drámaíró, Stanisław Wyspiański tette híressé. Írt ugyanis egy drámát az eseményről Wesele (Menyegző) címmel, amit Spiró György fordításában magyarul is meg lehet találni.
A dráma magán a lakodalmon játszódik (1900 novemberét írunk ekkor), ahol ott vannak fentiek közül Włodzimierz (ő a Házigazda), Kazimierz (a Költő) és egy csomó krakkói író és bronowicei paraszt, meg persze a zsidó kocsmáros és művészlelkű lánya. (Valamennyien valóban élő személyek.) Miközben tombol a vigasság különös dolgok történnek: mindenkinek megjelenik valamilyen szellem a múltból. Kinek egyszerűen meghalt régi szerelme, kinek saját irodalmi, történelmi regényhőse, kinek mardosó lelkiismerete. És nyugtalanító dolgokat mondanak. Aztán persze mindenki megy vissza a buliba, lelkében a nyugtalanító találkozás emlékével. Egyedül Włodzimierz gazda érzi úgy, hogy nem álmodott: ott volt nála Wernyhora (a „Hegyhengergető”), az ukrán dalnok szelleme, és otthagyta neki az Aranykürtöt, a polákok felszabadulásának, Polákország újraegyesítésének szimbólumát. Fegyvert kell tehát fogni! És jönnek a parasztkomák, kiegyenesített kaszával, mint a régi időkben. De hol van reggelre a Kürt? És mi lesz Lengyelországgal? Mi lesz?
Ha megkérdezitek, hogy kik a kedvenc lengyel költőim, hát őket tudom leginkább mondani: Az egyik, mint már mondtam, Bolesław Leśmian, el is mondtam, miért. A másik Stanisław Wyspiański, végül is verses drámákat írt. A Wesele a leghíresebb darabja, olyan jellemzőjévé vált a lengyel nemzeti tudatnak ez az egyszerre kétségekkel teli, pátoszos és önironikus dráma, aminél jellemzőbbet nehéz találni. (Andrzej Wajda készített belőle különös hangulatú, furcsán kavargó filmet.) De a többi drámája is hasonlóan ütős, szenvedélyes és magával ragadó lendületű (Spiró György szerint zene nélküli operák.) Az Akropolisz, ahol a krakkói görög istenszobrok találkoznak, a Novemberi éj, ami az 1830-as szabadságharc kirobbantásáról szól, az Átok, mint népies tragédia, a Merész Bolesław, mint történelmi dráma… És Stanisław mindeközben még a festészetben is nagyot alkotott.
És a harmadik, még egy korábbi korszak gyermeke, Juliusz Słowacki, a romantikus költő. Ilyen gyönyörű költői képeket, mint ő, nem használ akárki. És az egész hangulata, még a fordításokon is átjön. Érdemes elolvasni.
Érdekes: mindhárom költő hatalmas érzelmektől fűtött műveket írt, tele misztikummal, irracionalizmussal. Talán ezért szeretem őket.
Talán behozhatnám még negyediknek Czesław Miłoszt, a kis litvániai falutól az amerikai egyetemi katedráig jutó írót is, de végül is neki mindig az esszéit szerettem leginkább, noha egy időben megpróbáltam versírásban utánozni őt.
Ryś mondta
„…az új ismeretlen világgal történő találkozás egyre jobban vonzott, már-már egészen elnyelt. (…) Már kezdetben elragadott a lelkesedés, a forró vágy, hogy megismerjem azt az új világot, elmerüljek, feloldódjam benn, azonosuljak vele. Mintha ott születtem, nevelkedtem volna. Azonnal tanulni akartam a nyelvet, sok-sok témába vágó könyvet akartam elolvasni, szerettem volna megismerni a számomra ismeretlen világ minden zegzugát.
(…) Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy egy egész élet is kevés lenne ahhoz, hogy ezeknek a hatalmas, gazdag, sokszínű, bonyolult civilizációknak akár csak egyetlen részletét, egyetlen kis szeletkéjét is megismerhessem. (…) Hinduistának, sinológusnak, arabistának vagy hebraistának lenni olyan magas szintű és teljes embert kívánó foglalkozás, amelyben másra már nem marad sem hely, sem idő.”
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)
(…) Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy egy egész élet is kevés lenne ahhoz, hogy ezeknek a hatalmas, gazdag, sokszínű, bonyolult civilizációknak akár csak egyetlen részletét, egyetlen kis szeletkéjét is megismerhessem. (…) Hinduistának, sinológusnak, arabistának vagy hebraistának lenni olyan magas szintű és teljes embert kívánó foglalkozás, amelyben másra már nem marad sem hely, sem idő.”
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)
Frycek padjai
Akárhova megyek, mindenhol: Fryderyk Chopin. A jó öreg Frycek idén lenne 200 éves. Mostanában meg amúgy is sokat hallani a nevét, mert mostanában volt a róla elnevezett zongoraverseny. Ezt még a TV is közvetíti. Szymon szerint, aki ezt megnyeri, biztos karriert csinált a komolyzenében. Nem tudom, idén ki lett ez a szerencsés. De mivel kerek évforduló van, illene, hogy lengyel legyen a győztes. (Na jó, végül is lehetne francia is, tekintettel a művész apai ágára.)
Az Egyetemen, a Régi Könyvtár épületében nagy, képes kiállítás azokról az időkről, amikor még Frycek is itt tanult.
Nem azért, de Chopin zenéje tényleg kellemes, és fülbemászó. Bár sokszor elgondolkozom, hogy az, hogy ennyire nem tudnak errefelé betelni vele, az tényleg a zeneszerző nagyszerűségének szól, vagy egész egyszerűen a nemzeti sznobizmus része. Mindenesetre három éve, amikor nyári egyetemen voltam itt, roppant kellemes élmény volt, amikor vasárnaponként ingyenes koncerteket rendeztek a Királyi Fürdő-parkban a szabadban, a szép napsütésben, magának a nagy Fryderyknek az érdekesen kinéző szobra alatt. A legnagyobb lengyel zongoristák játszották a Mester műveit. Mi meg lógattuk a lábunkat a vízbe, és hallgattuk. Szép volt!
Újabban meg a városnak egy csomó helyén Chopin-padokat állítottak fel, amik zenélni kezdenek, valahányszor valaki rájuk ül. Na, ez az ötlet valahonnan nagyon ismerős.
Az Egyetemen, a Régi Könyvtár épületében nagy, képes kiállítás azokról az időkről, amikor még Frycek is itt tanult.
Nem azért, de Chopin zenéje tényleg kellemes, és fülbemászó. Bár sokszor elgondolkozom, hogy az, hogy ennyire nem tudnak errefelé betelni vele, az tényleg a zeneszerző nagyszerűségének szól, vagy egész egyszerűen a nemzeti sznobizmus része. Mindenesetre három éve, amikor nyári egyetemen voltam itt, roppant kellemes élmény volt, amikor vasárnaponként ingyenes koncerteket rendeztek a Királyi Fürdő-parkban a szabadban, a szép napsütésben, magának a nagy Fryderyknek az érdekesen kinéző szobra alatt. A legnagyobb lengyel zongoristák játszották a Mester műveit. Mi meg lógattuk a lábunkat a vízbe, és hallgattuk. Szép volt!
Újabban meg a városnak egy csomó helyén Chopin-padokat állítottak fel, amik zenélni kezdenek, valahányszor valaki rájuk ül. Na, ez az ötlet valahonnan nagyon ismerős.
2010. október 11., hétfő
Chata Trapera
Október 10., vasárnap
Drága Fonósok!
Grzesiekkel és Aniával lementünk a Wisła partjára, vannak itt egészen szép és vadregényes „őserdők”, úgy értem eredeti növényzetüket őrző folyóparti erdők.
Utána viszont egy olyan helyre mentünk, ahová egyszer mindenképpen el kell mennem Veletek is. Gyönyörű. Nade ehhez megint képek kellenének. Majd megmutatom.
Szóval a neve: Chata Trapera. Vagyis egyszerűen: A Trapper kunyhója. De inkább egy csárdához hasonlít. Egy régi, akár középkori fogadóhoz. Nagy udvara van, asztalokkal meg gémeskúttal, tűzrakóhellyel, meg minden. Valami egészen fantasztikus, autentikus atmoszférája van. Ezért itt egyszer vagy fel kell lépnünk, vagy csinálnunk kell egy spontán táncházas bulit, mert ezt a helyet az Isten is arra teremtette!
Egyébként most is volt itt zene. Egy Tomek Świdek nevű egyszálgitáros énekes ült a gémeskút szélén (na jó egy erősítővel meg mikrofonnal, az igaz). De nagyon jól játszott, és nagyon szépen énekelt. Klasszikus bluest meg rockot, persze nemcsak afféle kötelező darabokat, mint a Nothing Else Matters meg a Buffalo Soldier meg a Passanger, hanem jó kis lengyel rockszámokat is, a Kulttól, a Perfecttől meg a Lady Panktól.
Például ezt is. (Ezt a szép szerelmes számot én most Nektek küldöm. Lady Pank: Zawsze tam, gdzie Ty (Mindig ott, ahol Te). Kedves Fonósok! Szeretnék ott lenni, ahol Ti vagytok!)
http://www.youtube.com/watch?v=fyoCXePXQF0
Mikor hazaértünk Ania feltett egy kis kalotaszegi zenét. És bár azt tudtam, hogy szereti a magyar zenét, azt nem tudtam, hogy táncolni is tud rá. Pedig tud. És egész jól. Tehát kalotaszegiztünk egyet. Jaj, de jó volt! Közben lehet, hogy pont egyszerre léptem Veletek, mert hát ez mind pont próbaidőben történt. Jé, akkor bele sem gondoltam.
Utána Grzesiekkel azt is megmutatták, hogyan táncolják a Kujawiakot. Ez egy nagyon szép, lassú, lírai tánc. A zenéjét mindig szerettem, a táncot eddig valahogy nem tudtam megtanulni. De majd arra is sor kerül. A zenét meg addig is biztosan megmutatom egyszer.
Drága Fonósok!
Grzesiekkel és Aniával lementünk a Wisła partjára, vannak itt egészen szép és vadregényes „őserdők”, úgy értem eredeti növényzetüket őrző folyóparti erdők.
Utána viszont egy olyan helyre mentünk, ahová egyszer mindenképpen el kell mennem Veletek is. Gyönyörű. Nade ehhez megint képek kellenének. Majd megmutatom.
Szóval a neve: Chata Trapera. Vagyis egyszerűen: A Trapper kunyhója. De inkább egy csárdához hasonlít. Egy régi, akár középkori fogadóhoz. Nagy udvara van, asztalokkal meg gémeskúttal, tűzrakóhellyel, meg minden. Valami egészen fantasztikus, autentikus atmoszférája van. Ezért itt egyszer vagy fel kell lépnünk, vagy csinálnunk kell egy spontán táncházas bulit, mert ezt a helyet az Isten is arra teremtette!
Egyébként most is volt itt zene. Egy Tomek Świdek nevű egyszálgitáros énekes ült a gémeskút szélén (na jó egy erősítővel meg mikrofonnal, az igaz). De nagyon jól játszott, és nagyon szépen énekelt. Klasszikus bluest meg rockot, persze nemcsak afféle kötelező darabokat, mint a Nothing Else Matters meg a Buffalo Soldier meg a Passanger, hanem jó kis lengyel rockszámokat is, a Kulttól, a Perfecttől meg a Lady Panktól.
Például ezt is. (Ezt a szép szerelmes számot én most Nektek küldöm. Lady Pank: Zawsze tam, gdzie Ty (Mindig ott, ahol Te). Kedves Fonósok! Szeretnék ott lenni, ahol Ti vagytok!)
http://www.youtube.com/watch?v=fyoCXePXQF0
Mikor hazaértünk Ania feltett egy kis kalotaszegi zenét. És bár azt tudtam, hogy szereti a magyar zenét, azt nem tudtam, hogy táncolni is tud rá. Pedig tud. És egész jól. Tehát kalotaszegiztünk egyet. Jaj, de jó volt! Közben lehet, hogy pont egyszerre léptem Veletek, mert hát ez mind pont próbaidőben történt. Jé, akkor bele sem gondoltam.
Utána Grzesiekkel azt is megmutatták, hogyan táncolják a Kujawiakot. Ez egy nagyon szép, lassú, lírai tánc. A zenéjét mindig szerettem, a táncot eddig valahogy nem tudtam megtanulni. De majd arra is sor kerül. A zenét meg addig is biztosan megmutatom egyszer.
Október 9., szombat
Ma végre aztán találkoztam legjobb lengyel barátommal, Szymonnal is. Szymon történész, a kora újkori lengyel-magyar kapcsolatok kutatója, szintén a Dom Tańca lelkes híve és a magyar Táncházmozgalom szintén nagyon lelkes tanulmányozója. Amellett fordító is. Amúgy még mindig sokkal jobban beszél magyarul, mint én lengyelül, pedig azt hittem már utolértem. Sok jó tanácsot adott az Egyetemhez. Ami viszont meglepett a vele való beszélgetésben, hogy mennyire tájékozott a Collegium ügyeit illetően.
-Felvettetek most egy lengyel szakost is, igaz?
Mi a szösz? -gondoltam. Ezek szerint még most is szokta nézegetni a Collegium felvételi adatait. Pedig már négy éve volt, hogy ott lakott, és nem tudom mennyit mondanak neki a mostani nevek. Mindenesetre elismeréssel adóztam neki újból.
Ja, ennek kapcsán megint megismertem egy egészen hangulatos kávézóz a Krakowskie Przedmieścién. A neve: Pożegnanie z Afryką, azaz Búcsú Afrikától, de ez egy regény címe, amit magyarra Távol Afrikától címen fordítottak, hát lehet, hogy a kávézót is így kellene nevezni.
Egyébként jövő héten Budapesten lesz, nem kizárt, hogy össze lehet majd vele futni a Fonóban.
-Felvettetek most egy lengyel szakost is, igaz?
Mi a szösz? -gondoltam. Ezek szerint még most is szokta nézegetni a Collegium felvételi adatait. Pedig már négy éve volt, hogy ott lakott, és nem tudom mennyit mondanak neki a mostani nevek. Mindenesetre elismeréssel adóztam neki újból.
Ja, ennek kapcsán megint megismertem egy egészen hangulatos kávézóz a Krakowskie Przedmieścién. A neve: Pożegnanie z Afryką, azaz Búcsú Afrikától, de ez egy regény címe, amit magyarra Távol Afrikától címen fordítottak, hát lehet, hogy a kávézót is így kellene nevezni.
Egyébként jövő héten Budapesten lesz, nem kizárt, hogy össze lehet majd vele futni a Fonóban.
Oktober 8., pentek, Milanówek
Na, ma már táncházban is voltam. Egészen pontosan Milanówekben, ami már Warszawa határán kívül esik, ezért kicsit hosszú ideig is tartott az út oda. Egy vajdasági vonattal mentünk, mert itt ilyenek is vannak. (Ez kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy megyei HÉV. Mert ez a fajta járgány az adott vajdaságon belül közlekedik, de tényleg a HÉV-hez hasonlít legjobban. Warszawa egyébként a Mazóviai Vajdaság (Województwo Mazowieckie) székhelye.)
Milanówekben lakik régi jó barátom, a Dom Tańca másik nagy szervező embere, Remek. A neve beszélő név, mert tényleg remek ember (egyébként viszont ez a Remigiusz beceneve). De ő most nem volt ott. Ott voltak viszont mások a Dom Tańcából, akik mind régi ismerősként üdvözöltek. Az egész egy elég érdekes helyen volt, ami egyszerre kávézó és kézművesbolt. Amolyan művészhely, kellemes füstölőillattal. Úgy is hívják: „U Artystek”. Ahhoz képest viszont nem nagy épület. Valamikor a vasútállomás része volt, jegypénztár, vagy ilyesmi.
Hát az igaz, hogy nem voltunk sokan. Sőt! Én meg azt reméltem, hogy lesz egy csomó csaj, akiknek majd megint el lehet adni, hogy Tomek vagyok Tarnówból, Janusz Bartoszowic klarinétos fia. Vagy nem lehet eladni, de lehet nekik villantani nyelvtudással és tánctudással. Ha meg már ismernek, csak annál jobb.
Csak három nő volt ott. Azok közül is kettő már férjnél van. Valószínűleg a harmadik is. Ők viszont már mind ismernek Gałkiból meg Szczebrzeszynből a Dom Tańca táboraiból. Jó volt őket újra látni. Ami azt illeti, férfiak is csak hárman voltunk. Hogy ennyi emberből ki volt a szervező, ki a zenekar és ki a táncos, az sem volt világos teljesen. Néha táncoltunk négyen. Vagy csak ketten. De volt olyan is, hogy mindenki zenélt. Csak úgy, magunknak. De az is király. Együtt zenélni jó.
Ezek voltunk ott:
Mateusz Niwiński- hegedű, dob
Agnieszka Niwińska (szül.: Agnieszka Zawdka)- dob, tánc, ének
Kasia De Latour (szül.: Katarzyna Andrzejowska)- hegedű, pedálos harmonika, dob
Joanna Sarnecka- harmonika, dob, tánc
Grzegorz Ajdacki- dob, tánc
B. L. Tamás- dob, doromb, tánc
Szeretem, hogy Lengyelországban nemcsak táncos, hanem táncházi zenész is lehetek, még ha nem is tudok rendesen játszani egy hangszeren se. De nem is kell. Dobolni pont jó vagyok. Ez elég menő.
Milanówekben lakik régi jó barátom, a Dom Tańca másik nagy szervező embere, Remek. A neve beszélő név, mert tényleg remek ember (egyébként viszont ez a Remigiusz beceneve). De ő most nem volt ott. Ott voltak viszont mások a Dom Tańcából, akik mind régi ismerősként üdvözöltek. Az egész egy elég érdekes helyen volt, ami egyszerre kávézó és kézművesbolt. Amolyan művészhely, kellemes füstölőillattal. Úgy is hívják: „U Artystek”. Ahhoz képest viszont nem nagy épület. Valamikor a vasútállomás része volt, jegypénztár, vagy ilyesmi.
Hát az igaz, hogy nem voltunk sokan. Sőt! Én meg azt reméltem, hogy lesz egy csomó csaj, akiknek majd megint el lehet adni, hogy Tomek vagyok Tarnówból, Janusz Bartoszowic klarinétos fia. Vagy nem lehet eladni, de lehet nekik villantani nyelvtudással és tánctudással. Ha meg már ismernek, csak annál jobb.
Csak három nő volt ott. Azok közül is kettő már férjnél van. Valószínűleg a harmadik is. Ők viszont már mind ismernek Gałkiból meg Szczebrzeszynből a Dom Tańca táboraiból. Jó volt őket újra látni. Ami azt illeti, férfiak is csak hárman voltunk. Hogy ennyi emberből ki volt a szervező, ki a zenekar és ki a táncos, az sem volt világos teljesen. Néha táncoltunk négyen. Vagy csak ketten. De volt olyan is, hogy mindenki zenélt. Csak úgy, magunknak. De az is király. Együtt zenélni jó.
Ezek voltunk ott:
Mateusz Niwiński- hegedű, dob
Agnieszka Niwińska (szül.: Agnieszka Zawdka)- dob, tánc, ének
Kasia De Latour (szül.: Katarzyna Andrzejowska)- hegedű, pedálos harmonika, dob
Joanna Sarnecka- harmonika, dob, tánc
Grzegorz Ajdacki- dob, tánc
B. L. Tamás- dob, doromb, tánc
Szeretem, hogy Lengyelországban nemcsak táncos, hanem táncházi zenész is lehetek, még ha nem is tudok rendesen játszani egy hangszeren se. De nem is kell. Dobolni pont jó vagyok. Ez elég menő.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)