(Eszembe jutott, hogy volt egy cikkem ezzel kapcsolatban, ami végül is nem került közlésre. Úgy döntöttem, hogy most kiteszem ide, ha akarjátok, elolvassátok. Lehet vitatkozni is vele, ha szeretnétek, akár itt, akár máshol.)
Gondolatok egy filmsorozat kapcsán
„Miért teszünk meg ma mindent, hogy elkerüljük az emberi kapcsolatokat? Miért járunk felnőttként is egyedül vagy a mamával, testvérrel (…) vacsorázni, szórakozni? Miért járunk garantáltan veszélytelen >>barátainkkal<< kirándulni, bulizni? Olyanokkal, akik közül azokat kedveljük igazán, akik még akkor sem akarnak még félkomolyan sem a párunkká válni, ha a másik nemhez tartoznak. Miért megyünk bele sokkal inkább egy futó kalandba, mint egy komoly érzelmi kapcsolatba?”
(Révész György: Szexuális környezetszennyezés)
Nem szeretem a tévésorozatokat. Mármint a vég nélkülieket, amikor nem egy adott történetet visznek filmre, hanem egy jó alapötletből kiindulva, a végtelenségig nyújtanak egy-egy hatásosnak bizonyult, de fokozatosan kifulladó sztorit egyre érdektelenebbé, erőltetettebbé váló pluszinformációkkal. Mostanában azonban van egy sorozat, aminek sikerült megfognia. És nem csak engem, hanem minket, számos ismerősömet, szóval a mi generációnkat általában. Tegye fel a kezét, aki még nem hallott róla: a How I Met Your Mother-ről van szó, magyarul az Így jártam anyátokkal-ról. (A cím magyar fordításának a maga kétértelműségével külön íze van!) Távolról (esetleg némi kultúrsznobizmussal) nézve pedig akár valami Jóbarátok-plágiumnak is tűnhet: New Yorkban játszódó szinglisorozat, sok rossz poén alá kevert műnevetéssel. Miért érzem mégis megszólítva magam általa?
Valószínűleg ebben sem az egyes részek története fogott meg, hanem a gyors sikerre tervezett tévésorozatoknál szokatlanul erős alapötlet. Eleve a történet időkezelése. Szeretem az életem bizonyos szakaszait úgy elképzelni, mint egy egységet, mint egy könyvet, amiben előre lehet lapozni vagy vissza. Szerintem pont ezért jó például Ottlik Géza Iskola a határonja (és folytatásai, a Buda és a Hajnali háztetők): pontosan ez alapján, időben ugrálva, különböző szereplők nézőpontjaiból, mégis egyes szám első személyben, szabad asszociációkon keresztül meséli el egy életen át tartó barátság történetét. Nem az időben legkorábbi pont a kezdet, nem a legkésőbbi a vég, mégis megvan a történet kerete, maga a baráti emlékidézés éveken átívelő szituációja. Valami ilyesmi a szóban forgó sorozat időkezelése is. Érdekes asszociációk, visszautalások, haveri nosztalgia. És tulajdonképpen ez is egy életre szóló barátságról szól. Látjuk belőle, mi az, ami olyan erősen összeköthet öt embert: a közös emlékek, amiket, még ha kínosak is, olyan jól esik másoknak is elmesélni.
Kezdődik az egész a jövőben: 2030-ban. Egy apa meséli a gyermekeinek, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal, jövendőbeli feleségével. Aztán egyből visszaugrunk a jelenbe, vagyis a filmbéli múltra 2005-re. Onnantól kezdve meséli a történetet, és most 2010-hez érve még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyáltalán kiderült volna ki lesz az a lány, aki. (Ezek szerint az elején jóval korábbra ugrott vissza ez a mesélő, mint ahol a tulajdonképpeni történet kezdődik. Úgy látszik 2005-ben az alkotók nem számítottak a sorozat ilyen szintű megnövekedésére. Ezek után érdekes kérdés: a jövő alakítja a múltat, vagy a múlt a jövőt? ) Pedig hány kapcsolata volt azóta a főszereplőnek! És mind dicstelen véget ért.
Ismerős szituáció? Hát igen. Emiatt érzem néha úgy, hogy ez a sorozat a mi nemzedékünket legjobban jellemző filmművészeti alkotás. Magunkat látjuk viszont a főszereplőkben, saját csetlésünket, botlásunkat. Évekig kísérletezünk más emberekkel, beleakadva a véglegesség illúziójába, majd ki is keveredve belőle. Hány ilyen, számunkra kedves Valakit használunk el, és hányan használnak el minket? Hány embernek kell még keserűséget okoznunk, elhagynunk és elhagyatnunk, míg eljön számunkra is a biztonság, az egymás melletti kitartás boldog bizalma? Itt van-e már az ideje ennek vagy ráérünk még? Irigyeljük az egyetem legeléjén összejött párt, Lilyt és Marshallt, akik kapcsolata és házassága a lehető legsimább sima ügynek tűnik, miközben szerencséjükre baráti társaságuk is nagyjából ugyanaz. Miközben tudjuk, hogy a főszereplő, Ted meg fogja találni a maga párját. De hogy mikor? (2030-ig van elég ideje. Illetve addig nincs, mert a gyerekeknek fel is kell még cseperedniük.) És valószínűleg mi is meg fogjuk találni ugyanúgy a magunkét. Lehet, hogy valahol mi is már magunkon elnézően mosolyogva idézzük fel mostani éveinket, és meséljük szerencsétlen botladozásunkat? Lehet. A sorozat minden epizódjának eleje és vége (a keret) egy-egy biztatás párkereső generációnknak arra, hogy nem leszünk egyedül húsz év múlva.
Miért, most egyedül vagyunk? Talán ez a másik fontos, amire rájöhetünk a film kapcsán: a főszereplő nincs egyedül. De ki is a főszereplő? Valójában nem is csak Ted. Hanem ő és barátai, az egész társaság, a haveri kör. A nagymenőnek látszani próbáló Barney, a kedvesen bumfordi Marshall, a vidám, művészlelkű Lily, és a munkájának élő, de egyébként vagány Robin. A közösség.
Ez az, amit sokszor nem veszünk észre, pedig nagy szükségünk van rá. Hogy addig is, amíg rátalálunk a nagy Ő-re, ne felejtsük el jól érezni magunkat. Ez pedig könnyebb, ha ott vannak nekünk a barátaink, akikre számíthatunk. Akik színessé és vidámmá teszik ezeket az éveinket, akikhez ragaszkodunk, akik… Hoppá! Akik jobban ismernek már minket, mint reménybeli párunk fog?! Akikkel sokkal több és izgalmasabb emlék köt össze, mint azzal az emberrel, akiben párunkra akadunk?! Akikkel a kapcsolatunknak nincs tétje, és akikkel szemben nincsenek elvárásaink, csak elfogadó szeretet és segítőkészség?! Hát igen, nyugtalanító kérdések, és ha akarjuk, szintén benne vannak az Így jártam anyátokkal-ban.
Vannak még ilyen barátságok?-kérdezhetné valaki. Jelentem, vannak. De vajon megmaradnak-e? Megmaradunk-e ebben a jó kis társaságban, ha nem itt találunk rá arra, aki mellett le szeretnénk élni az életünket? A film siet efelől is megnyugtatni a nézőt: itt viszonylag pozitív mintát látunk. A gyerekek, akiknek a narráció szól, reakcióik alapján láthatóan jól ismerik apjuk régi jó barátait, a történet szereplőit: Barney bácsit, Lily nénit, Marshall bácsit, Robin nénit. És látjuk a szereplőket konszolidáltabb, idősebb korukban egymással ugyanolyan jó kedvvel, a régi haversággal beszélgetni is. Ez talán mégiscsak azt mutatja, hogy nem kopik el teljesen a régi barátság a későbbiekben sem. (Abba talán nem nehéz ezek után belegondolni, hogy ezért viszont nekünk is tennünk kell.)
Talán ezt tudnám válaszolni azoknak az öregebb, „konzervatívabb” bírálóknak, akik esetleg azt kifogásolhatják, hogy a film „a mostani amerikai típusú szingliéletforma szabadosságát állítja mintául a mai fiatal generáció elé”. Tudniillik, hogy nem ezért érezzük találva magunkat általa. Ez nem feltétlenül minta, ezzel a film csak dokumentál, hogy magunkra ismerjünk, hogy magunkon nevethessünk. (Milyen szórakoztatóak és viccesek például Barney elméletei, ahogyan felállítja a csajozás tudományos alapjait, megalkotva olyan poénos fogalmakat, mint „puma-típusú nő” , „paraszem” , „szárnysegéd” !) Ha valamiben ez a film mintát adhat, az szerintem inkább ez lehet, amit az előbb mondtam: a barátságok megtarthatóságáról.
Manapság ugyanis nagyon gyakran látni, hogy az emberek attól szenvednek, hogy nincsenek közösségeik, nincsenek barátaik. Ennek pedig lehet akár az az egyik oka, hogy rengetegen hiszik, hogy párjukra akadva fel kell adniuk régi barátságaikat. Valamit valamiért. Lehet, hogy nem csak a ma szokásos önzés az oka annak a jelenségnek, amit a Hiperkarma így énekelt meg: „Valami azt súgja neki, hogy csak abban higgyen,/ akibe biztos, hogy nem fog beleszeretni…” ? Talán nem is csak a függetlenségünket féltjük, hanem néha a barátságainkat is?
Mindenesetre nem lennék annyira meglepve, ha az Így jártam anyátokkal végén Ted ráébredne, hogy a keresgélés évei minden szerencsétlensége ellenére élete legszebb részét jelentették. A néző meg sajnálná, hogy vége van a történetnek, és akármilyen csavarosra kanyarítják is az alkotók a megismerkedést a leendő menyasszonnyal, így szólna magában: „Ilyen egyszerűen jöttek össze?! Izgisebbre számítottam.”
Ez még persze odébb van. Egyelőre kényelmesen nyújtják még a történetet fenntartva a veszélyt, hogy ez a filmalkotás is az általam a fent ismertetett okok miatt nem szeretett sorozatok sorsára jut. Ettől viszont még generációs élményszerűsége, számunkra kigondolt üzenete és hangulati dokumentumértéke megmarad a későbbi időkre is.
2010. október 22., péntek
Przewodnik (A kalauz)
(przewodnik- 1. idegenvezető, útikalauz, 2. útikönyv)
Mindez azért jutott eszembe, mert az Utazások Hérodotosszalban Ryszard Kapuściński érdekes dolgot ír le. Úgy néz, ki ez alapján a könyv alapján, hogy a Mester minden utazására magával vitt egy Hérodotosz-kötetet, amit gyakran, és szívesen olvasgatott. Hérodotosz útitársává, útikalauzává, mesterévé, ismeretlen régi ismerősévé vált. Ez persze előfordul sokakkal, akiknek van egy kedvenc írójuk. Én is sokszor átéltem ezt, gondolom, Ti is.
Csak amit le akartam vonni ebből (bár az előzőek alapján nem tűnik nagy megállapításnak): milyen sokat számít, hogy ha útnak indulsz, kinek a könyve van a hátizsákodban.
Nem fontos feltétlenül, hogy tényleg ott cipeld magaddal a konkrét kötetet, hogy abból állapítsd meg, merre kell menni, vagy, hogy az útleírásnál folyton idézgess belőle. (Mint Andrzej Stasiuk idézget gyakran Emil Ciorantól, a román írótól, Útban Babadagba című utazgatós könyvében.) Elég, ha képletesen nálad van. Merthogy a könyveknek tényleg van szelleme, és ez fontos. És utazni lehet egy-egy könyv szellemében. Sőt nemcsak utazni.
Például, mikor végzős gimis koromban elolvastam az Iskola a határont Ottlik Gézától, kezdett az az érzésem lenni, hogy a legjobb barátaimmal mi is egy ilyen könyv szereplői vagyunk. A hangulat miatt. Pedig baromira nem egy ilyen katonaiskolába jártunk, sőt egy kifejezetten liberális és lehetőségeinket a végtelenségig tágító suliba volt szerencsém középiskolába járni. Más volt, ami megfogott: talán a barátság éveken átívelő leírása elmesélése. Talán maga az elbeszélésmód, az időben való szabad lapozgatás oda-vissza.
Aztán később, amikor Paradigmák barátommal először jártunk egy lengyel népzenei táborban, a Dom Tańca táborában (ez négy évvel ezelőtt, nyáron történt), és utána életünkben először eljutottunk Warszawába, és Szymon vezetése alatt ámulva csavarogtuk be a Feltámadott Várost, akkor mindketten meg voltunk győződve róla, hogy mi most a Galaxis-útikalauz szellemében utazunk, és járjuk a Világot. (Pedig nem is stoppal utaztunk.)
Még két évvel később, mikor Szymonnal utaztunk Litvániába (Szymonnal elég sok helyet csavarogtunk be együtt szerte Polákországban, Magyarországon és Litvániában), akkor Szymon hátizsákjában ott lapult a litván író, Tomas Venclova könyve Vilniusról (a polákoknak: Wilno-ról). Az is valami hasonló, mágikus útikalauz az író szülővárosáról. (Tomas Venclova egyébként érdekes levélváltást folytatott a magánál idősebb, de szintén Wilno-hoz kötődő lengyel íróval, Czesław Miłoszsal ifjúkoruk városáról. Egy polák és egy litván a közös történelemről és egyazon városról két teljesen más szemszögből.)
Mikor egy éve Szerbiába kalandoztunk néhány jó fej emberrel, akkor én éppen Andrzej Stasiuk nagy rajongója voltam, olvasva az ő Kelet-Európát bejáró mászkálós könyvét az Útban Babadagba címűt. Bár már nem emlékszem, hogy még előtte vagy már utána kezdtem olvasni a könyvet, de így utólag valahogy összekötődött a fejemben a szerbiai utazással. Na de ez a könyv tényleg nem útikönyv, inkább hangulatokban kalauzol, amiket nem érdemes keresni: úgyis meg fognak találni Téged, ha elindulsz valamerre. Ugyanakkor mégis: némely részein egészen jó útleírások vannak, és egészen érdekes infók is egy-két országról, csak nem szabad azt várni, hogy majd ennek segítségével nem fogunk eltévedni Kelet-Európában.
Nemrég újra előszedtem Ottlik Géza könyvét, a Budát. Ez tulajdonképpen az Iskola a határon folytatása, vagyis Gábor, Bébé és Dani további kalandjainak elbeszélése. És egyszerre olyan érzésem támadt, hogyha az Iskola a határon a gimi volt, akkor ez a budai iskola meg a Collegium. De az igazat megvallva még nem fejeztem be az olvasását. Most itt van nálam, magammal hoztam Warszawába, olyan, mintha egy darabka Collegiumot hoztam volna magammal ide messzire. Ha nem lesz időm olvasni, akkor is itt van, és ez megnyugtató.
Arról nem is beszélve, hogy Hazugvirág és az Ifjú Költő barátaim mennyit beszéltek mindig Békés Pál könyvéről, A kétbalkezes varázslóról, és mennyit idézgettek belőle. (Meg idézgetnek most is.) Hát, és akkor egyszercsak, még elindulásom előtt ráakadtam A kétbalkezes varázslóra, és egy szuszra elolvastam. Meg kell mondanom, régen szórakoztam ilyen jól, könyvön.
Most meg itt vagyok, és néha az az érzésem, hogy ezt a helyet Nimbusz Endre Bertalan utcának hívják. Érdekes. Úgy látszik ez is kellett, hogy utolérjen, mielőtt eljöttem, hogy aztán mikor már itt vagyok, megint jókat szórakozhassak a gondolaton, hogy micsoda mesék lehetnek itt elásva. Arról nem beszélve, hogy már az első sarkon bedobtam volna a törölközőt a nehézségek előtt, ha nem jut eszembe két idézet: 1. „Ne ess pánikba!” 2. „Csak úgy egyszerűen: zummbele!”
Mindez azért jutott eszembe, mert az Utazások Hérodotosszalban Ryszard Kapuściński érdekes dolgot ír le. Úgy néz, ki ez alapján a könyv alapján, hogy a Mester minden utazására magával vitt egy Hérodotosz-kötetet, amit gyakran, és szívesen olvasgatott. Hérodotosz útitársává, útikalauzává, mesterévé, ismeretlen régi ismerősévé vált. Ez persze előfordul sokakkal, akiknek van egy kedvenc írójuk. Én is sokszor átéltem ezt, gondolom, Ti is.
Csak amit le akartam vonni ebből (bár az előzőek alapján nem tűnik nagy megállapításnak): milyen sokat számít, hogy ha útnak indulsz, kinek a könyve van a hátizsákodban.
Nem fontos feltétlenül, hogy tényleg ott cipeld magaddal a konkrét kötetet, hogy abból állapítsd meg, merre kell menni, vagy, hogy az útleírásnál folyton idézgess belőle. (Mint Andrzej Stasiuk idézget gyakran Emil Ciorantól, a román írótól, Útban Babadagba című utazgatós könyvében.) Elég, ha képletesen nálad van. Merthogy a könyveknek tényleg van szelleme, és ez fontos. És utazni lehet egy-egy könyv szellemében. Sőt nemcsak utazni.
Például, mikor végzős gimis koromban elolvastam az Iskola a határont Ottlik Gézától, kezdett az az érzésem lenni, hogy a legjobb barátaimmal mi is egy ilyen könyv szereplői vagyunk. A hangulat miatt. Pedig baromira nem egy ilyen katonaiskolába jártunk, sőt egy kifejezetten liberális és lehetőségeinket a végtelenségig tágító suliba volt szerencsém középiskolába járni. Más volt, ami megfogott: talán a barátság éveken átívelő leírása elmesélése. Talán maga az elbeszélésmód, az időben való szabad lapozgatás oda-vissza.
Aztán később, amikor Paradigmák barátommal először jártunk egy lengyel népzenei táborban, a Dom Tańca táborában (ez négy évvel ezelőtt, nyáron történt), és utána életünkben először eljutottunk Warszawába, és Szymon vezetése alatt ámulva csavarogtuk be a Feltámadott Várost, akkor mindketten meg voltunk győződve róla, hogy mi most a Galaxis-útikalauz szellemében utazunk, és járjuk a Világot. (Pedig nem is stoppal utaztunk.)
Még két évvel később, mikor Szymonnal utaztunk Litvániába (Szymonnal elég sok helyet csavarogtunk be együtt szerte Polákországban, Magyarországon és Litvániában), akkor Szymon hátizsákjában ott lapult a litván író, Tomas Venclova könyve Vilniusról (a polákoknak: Wilno-ról). Az is valami hasonló, mágikus útikalauz az író szülővárosáról. (Tomas Venclova egyébként érdekes levélváltást folytatott a magánál idősebb, de szintén Wilno-hoz kötődő lengyel íróval, Czesław Miłoszsal ifjúkoruk városáról. Egy polák és egy litván a közös történelemről és egyazon városról két teljesen más szemszögből.)
Mikor egy éve Szerbiába kalandoztunk néhány jó fej emberrel, akkor én éppen Andrzej Stasiuk nagy rajongója voltam, olvasva az ő Kelet-Európát bejáró mászkálós könyvét az Útban Babadagba címűt. Bár már nem emlékszem, hogy még előtte vagy már utána kezdtem olvasni a könyvet, de így utólag valahogy összekötődött a fejemben a szerbiai utazással. Na de ez a könyv tényleg nem útikönyv, inkább hangulatokban kalauzol, amiket nem érdemes keresni: úgyis meg fognak találni Téged, ha elindulsz valamerre. Ugyanakkor mégis: némely részein egészen jó útleírások vannak, és egészen érdekes infók is egy-két országról, csak nem szabad azt várni, hogy majd ennek segítségével nem fogunk eltévedni Kelet-Európában.
Nemrég újra előszedtem Ottlik Géza könyvét, a Budát. Ez tulajdonképpen az Iskola a határon folytatása, vagyis Gábor, Bébé és Dani további kalandjainak elbeszélése. És egyszerre olyan érzésem támadt, hogyha az Iskola a határon a gimi volt, akkor ez a budai iskola meg a Collegium. De az igazat megvallva még nem fejeztem be az olvasását. Most itt van nálam, magammal hoztam Warszawába, olyan, mintha egy darabka Collegiumot hoztam volna magammal ide messzire. Ha nem lesz időm olvasni, akkor is itt van, és ez megnyugtató.
Arról nem is beszélve, hogy Hazugvirág és az Ifjú Költő barátaim mennyit beszéltek mindig Békés Pál könyvéről, A kétbalkezes varázslóról, és mennyit idézgettek belőle. (Meg idézgetnek most is.) Hát, és akkor egyszercsak, még elindulásom előtt ráakadtam A kétbalkezes varázslóra, és egy szuszra elolvastam. Meg kell mondanom, régen szórakoztam ilyen jól, könyvön.
Most meg itt vagyok, és néha az az érzésem, hogy ezt a helyet Nimbusz Endre Bertalan utcának hívják. Érdekes. Úgy látszik ez is kellett, hogy utolérjen, mielőtt eljöttem, hogy aztán mikor már itt vagyok, megint jókat szórakozhassak a gondolaton, hogy micsoda mesék lehetnek itt elásva. Arról nem beszélve, hogy már az első sarkon bedobtam volna a törölközőt a nehézségek előtt, ha nem jut eszembe két idézet: 1. „Ne ess pánikba!” 2. „Csak úgy egyszerűen: zummbele!”
Irodalmi körkép II. Az utazó író
Ryszard Kapuścińskitól sem véletlenül idéztem nemrég. (És nem véletlenül pont ebből a könyvéből.) Ő a másik, aki miatt itt vagyok. Ugyanis róla is készítenem kellene egy dolgozatot.
Ryszard Kapuściński Pińskben született, ha jól emlékszem 1932-ben. A város a Pina folyó mellett van, ma Belaruszijához tartozik, de akkor még Lengyelország része volt. Rysiek kisgyerekként élte át a szovjet megszállást, aztán hamarosan pedagógus szüleivel elmenekültek Warszawába. Sokkal jobban ezzel se jártak, de sikeresen túlélték a háborút. Ryszard már az újjáépített városban kezdett az Egyetem, az UW töri szakán tanulni. Végül mégsem történész lett, hanem újságíró, a PAP (Polska Agencja Prasowa- Lengyel Sajtóügynökség) tudósítója, mindenféle egzotikus országokban. Az emlegetett könyvében leírja a kezdeteket, hogy hogyan küldték el először Indiába, majd Kínába, aztán egyre több helyre. (Az erről szóló részből idéztem.) De igazán híres és sikeres a ’60-as években lett, amikor Afrika háború sújtotta tájairól kezdett irkálni. Később is főleg Afrikáról kérdezték, és Afrikával kapcsolatban hívták meg mindenhová szakértőnek, mert vitathatatlanul sokat tudott erről a kontinensről. De azonkívül szinte az egész Világot beutazta. És majdnem minden utazásáról könyvet írt, méghozzá egészen érdekfeszítőeket. Az emberi oldalát akarta meglátni, a különböző konfliktusoknak. A gondolkodási és pszichológiai mechanizmusokat. És rá is csodálkozott mindenre. Kíváncsi, izgága, alapos, nyughatatlan, bátor ember volt. Fanatikus.
A legtöbb műve magyarul is olvasható (Szenyán Erzsébet fordította őket, akit van szerencsém személyesen is ismerni, mert jártam egy fordítói tanfolyamára egyszer.) Például ezek:
-Ében: az afrikai utazásairól és kalandjairól, többek között arról, hogyan végezték majdnem ki két cseh kollégájával együtt.
-Futballháború: tudósítások Afrikából és Dél-Amerikából. Általában háborúkról. Közben, mintegy pihenésképpen be vannak szúrva a kaukázusi élményei is, amik igazán szépek.
-Birodalom: a Szovjetunióról. Elég lesújtó véleménnyel van róla összességében, de ez nem az ő hibája. Viszont a Kaukázus (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország) és Közép-Ázsia országairól (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán) nagyon szépeket ír. Annyira, hogy az ember rögtön el akar utazni oda, olvasva ezt a könyvet.
(Lábjegyzet: A polákok mintha valami egészen különleges, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznének a kharthulikhoz (grúzokhoz). Talán egy másik ősi kultúrájú elnyomott népet látnak bennük, nem tudom. De gondoljunk bele: már a Négy páncélos és a kutyában is a Rudy nevű tank legénységében a három lengyel mellett egy grúz (Grigorij, azaz Szergo) is szolgált. Ráadásul, ha jól emlékszem a vezetékneve ugyanaz volt, mint a mostani kharthuli elnöknek: Szaakasvili.)
-A császár: Hailé Szelasszié etióp császár tündökléséről és bukásáról
-Lapidárium: egy különleges, hatrészes könyvsorozat, mondhatni egy blog-szerűség. De felfogható műfajteremtő könyvnek is: a napló, az idézetgyűjtemény, a tudósítás, az olvasónapló és még néhány ilyesmi műfaj keveréke.
-Utazások Hérodotosszal: egy írói ars poetica utazásról, történelemről, riporteri munkáról, idegen tájak megismeréséről általában.
Ryszard Kapuściński 2007-ben halt meg. Idén megjelent róla egy könyv, Kapuściński non-fiction címmel, egy Artur Domosławski nevű újságírótól. Ez nagy botrányt keltett, mert sokmindent leír, ami kellemetlen igazság az íróról. Remélem hamarosan el tudom olvasni, be is tudok számolni róla. (Ez hozzá tartozna az itteni munkámhoz.) Ami engem illet, szerintem, mint Sat Okh esetében is, nem biztos, hogy az olyanok számítanak, hogy igaz-e, amit leír vagy fikció, vagy hogy emellett hány barátnője volt, vagy jelentett-e a hírszerzésnek vagy mit tudom én. Nem számít például, hogy A császár esetében valóban beszélgetett-e Hailé Szelasszié volt tisztviselőivel. Végül is mindegy, mert az a könyv olyan mesteri leírása a hatalom mechanizmusának, az arisztokratizmusnak és a forradalomnak, amilyen mesteri tömör összefoglaló mű kevés van. Tulajdonképpen egy történelemben sokszor ismétlődő helyzet és folyamat pszichológiai alapú modellezése egyéni szemszögekbe helyezve. Ezért merem ajánlani minden töri szakosnak, és rajtuk kívül is mindenkinek, akit ilyenek érdekelnek. (Végül is úgyis eldönthetetlen lenne, hogy ehhez hány embert kérdezett meg az egykori császári udvarból, hiszen maga is leírta, hogy muszáj volt az alakokat összekeverni, más sorrendbe rakni, stb., egyszerűen a riportalanyok biztonsága érdekében.)
Ryszard Kapuściński Pińskben született, ha jól emlékszem 1932-ben. A város a Pina folyó mellett van, ma Belaruszijához tartozik, de akkor még Lengyelország része volt. Rysiek kisgyerekként élte át a szovjet megszállást, aztán hamarosan pedagógus szüleivel elmenekültek Warszawába. Sokkal jobban ezzel se jártak, de sikeresen túlélték a háborút. Ryszard már az újjáépített városban kezdett az Egyetem, az UW töri szakán tanulni. Végül mégsem történész lett, hanem újságíró, a PAP (Polska Agencja Prasowa- Lengyel Sajtóügynökség) tudósítója, mindenféle egzotikus országokban. Az emlegetett könyvében leírja a kezdeteket, hogy hogyan küldték el először Indiába, majd Kínába, aztán egyre több helyre. (Az erről szóló részből idéztem.) De igazán híres és sikeres a ’60-as években lett, amikor Afrika háború sújtotta tájairól kezdett irkálni. Később is főleg Afrikáról kérdezték, és Afrikával kapcsolatban hívták meg mindenhová szakértőnek, mert vitathatatlanul sokat tudott erről a kontinensről. De azonkívül szinte az egész Világot beutazta. És majdnem minden utazásáról könyvet írt, méghozzá egészen érdekfeszítőeket. Az emberi oldalát akarta meglátni, a különböző konfliktusoknak. A gondolkodási és pszichológiai mechanizmusokat. És rá is csodálkozott mindenre. Kíváncsi, izgága, alapos, nyughatatlan, bátor ember volt. Fanatikus.
A legtöbb műve magyarul is olvasható (Szenyán Erzsébet fordította őket, akit van szerencsém személyesen is ismerni, mert jártam egy fordítói tanfolyamára egyszer.) Például ezek:
-Ében: az afrikai utazásairól és kalandjairól, többek között arról, hogyan végezték majdnem ki két cseh kollégájával együtt.
-Futballháború: tudósítások Afrikából és Dél-Amerikából. Általában háborúkról. Közben, mintegy pihenésképpen be vannak szúrva a kaukázusi élményei is, amik igazán szépek.
-Birodalom: a Szovjetunióról. Elég lesújtó véleménnyel van róla összességében, de ez nem az ő hibája. Viszont a Kaukázus (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország) és Közép-Ázsia országairól (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán) nagyon szépeket ír. Annyira, hogy az ember rögtön el akar utazni oda, olvasva ezt a könyvet.
(Lábjegyzet: A polákok mintha valami egészen különleges, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznének a kharthulikhoz (grúzokhoz). Talán egy másik ősi kultúrájú elnyomott népet látnak bennük, nem tudom. De gondoljunk bele: már a Négy páncélos és a kutyában is a Rudy nevű tank legénységében a három lengyel mellett egy grúz (Grigorij, azaz Szergo) is szolgált. Ráadásul, ha jól emlékszem a vezetékneve ugyanaz volt, mint a mostani kharthuli elnöknek: Szaakasvili.)
-A császár: Hailé Szelasszié etióp császár tündökléséről és bukásáról
-Lapidárium: egy különleges, hatrészes könyvsorozat, mondhatni egy blog-szerűség. De felfogható műfajteremtő könyvnek is: a napló, az idézetgyűjtemény, a tudósítás, az olvasónapló és még néhány ilyesmi műfaj keveréke.
-Utazások Hérodotosszal: egy írói ars poetica utazásról, történelemről, riporteri munkáról, idegen tájak megismeréséről általában.
Ryszard Kapuściński 2007-ben halt meg. Idén megjelent róla egy könyv, Kapuściński non-fiction címmel, egy Artur Domosławski nevű újságírótól. Ez nagy botrányt keltett, mert sokmindent leír, ami kellemetlen igazság az íróról. Remélem hamarosan el tudom olvasni, be is tudok számolni róla. (Ez hozzá tartozna az itteni munkámhoz.) Ami engem illet, szerintem, mint Sat Okh esetében is, nem biztos, hogy az olyanok számítanak, hogy igaz-e, amit leír vagy fikció, vagy hogy emellett hány barátnője volt, vagy jelentett-e a hírszerzésnek vagy mit tudom én. Nem számít például, hogy A császár esetében valóban beszélgetett-e Hailé Szelasszié volt tisztviselőivel. Végül is mindegy, mert az a könyv olyan mesteri leírása a hatalom mechanizmusának, az arisztokratizmusnak és a forradalomnak, amilyen mesteri tömör összefoglaló mű kevés van. Tulajdonképpen egy történelemben sokszor ismétlődő helyzet és folyamat pszichológiai alapú modellezése egyéni szemszögekbe helyezve. Ezért merem ajánlani minden töri szakosnak, és rajtuk kívül is mindenkinek, akit ilyenek érdekelnek. (Végül is úgyis eldönthetetlen lenne, hogy ehhez hány embert kérdezett meg az egykori császári udvarból, hiszen maga is leírta, hogy muszáj volt az alakokat összekeverni, más sorrendbe rakni, stb., egyszerűen a riportalanyok biztonsága érdekében.)
2010. október 17., vasárnap
Złota Słowiańska Jesień (Arany szláv ősz) II/2
Ami idehozott, az többek között az, hogy hallottam, hogy mostanában a park legszélén, az Agricolának nevezett részen egy ősszláv hétvégét tartanak, „Słowiańska Jesień” (Szláv Ősz) elnevezéssel. Mindenféle X. századi hagyományőrző csapatok jönnek ide, aztán itt kiállítják a cuccaikat, és kézműves foglalkozásokat, meg hadi bemutatókat tartanak. Érdemes is volt megnézni. Volt itt egy kovács, egy kötélverő, meg több amulettkészítő, egy fazekas meg egy asszony, aki viking rúnákból jósolt. Meg persze könyveket is árultak: viking és pogány szláv témájú könyveket és képregényeket. Meg szép képekkel illusztrált füzeteket a szláv panteonról.
Volt persze egy kisebbfajta csata-rekonstrukció is, mint hirdették, annak emlékére, hogy jó sok (nem tudom pontosan hány) évvel ezelőtt a Vitéznek nevezett I. Bolesław király és III. Otto német-római császár egymással szövetségben megverték Kékfogú Harald dán fejedelmet, és Haakon norvég fejedelmet. Valamelyik ezek közül, miután épségben hazajutott áttért a kereszténységre. Sic transit gloria mundi.
Verekedni sokféle fegyverrel verekedtek, leginkább X. századi egyeneskardokkal (egykezesekkel). Volt, akinek baltája volt. És volt egyvalaki, akinek szablyája. Ez nagyon lázba hozott. Később megkerestem a pihenő harcosokat a sátrak alatt, és megkérdeztem tőlük, hogy ez hogyan van. Mondtam, hogy én is űztem ám szablyavívást, ha nem is teljesen komolyan. Mondták, hogy az egy magyar szablya volt. Mondtam, hogy én is magyar (Węgier) vagyok.
-Madziar!-vigyorodott el az egyik szakállas harcos, aki Bolesław Chrobry szerepét játszotta a nagy bunyóban.
-Tak, Madziar, Madziar!-mondtam, én is, örvendezve.
Mondták, aztán, hogy ilyen típusú szablyát leginkább a keleti szlávok használtak, azaz a kijevi Rusz harcosai. Ők meg valahonnan valamilyen türk törzstől vehették át. A nyugati szlávoknak kevésbé volt ilyesmijük, de hát a magyarokkal ők is sokat érintkeztek, meg kereskedtek is, úgyhogy simán lehetett nekik is. De itt valahogy pont úgy jött ki a lépés, hogy olyan ember harcolt szablyával, aki vikinget játszott a csatában. Ez azért furcsa. Na mindegy. (Egyébként felszerelésre persze a két csapat nem különbözött egymástól. A közönség onnan tudhatta, hogy melyik kicsoda, hogy egyrészt a két vezér folytatott egymással egy „baráti” eszmecserét arról, hogy kinek az istenei a menőbbek, másrészt, hogy a skandinávok „Odin!”-t és „Thor!”-t meg „Tyr!”-t kiáltottak.) Szóval mondom, a szablyát nem sikerült már előkeríteni, de az egyeneskardjaikat szívesen megmutatták, és szívesen adták a kezembe, mikor látták, hogy némileg értek hozzá, mik ezek.
Egyszóval, ahogyan Obelix, a gall harcos szokta mondani a rómaiakkal vívott csaták után: „Sikeres bunyó volt, sokan eljöttek.”
De azért az egész nemcsak a bunyóról szólt. Hanem a kultúráról, a békés alkotómunkáról, a szlávok és a vikingek izgalmas szimbólumairól, legendáiról, isteneiről, meséiről.
Egyvalamit mégsem értek. (De lehet, hogy megint az én kekec természetemből fakad, hogy ilyenekre magamban egyáltalán rákérdezek.) Minek kell a polákoknak, ha az ilyen ősszláv időkről beszélnek, valamilyen formában hozzátenni: „De aztán keresztények lettünk ám!”? Mintha az idetévedt vándor nem találná magát amúgy is lépten-nyomon szemben ezzel a ténnyel, ha Lengyelországot járja. Úgy értem: hogy kezdődött ma ez a csata rekonstrukció? Bolesław és Harald vicsorognak egymásra, és kardjaikat villogtatva az istenekről beszélgetnek. Harald természetesen Asgard isteneit dicsőíti, Bolesław pedig egy nagy moralizáló szónoklatot vág le az egy igaz üdvözítő hitről. És a jelenet azzal végződik, hogy, miután laposra verték, embereit legyilkolták, a vesztes is megtér. Aztán volt egy másik csatajelenet is, később. Annak meg az volt a kerettörténete, hogy Mieszko emberei járják a nemzetségek szállásait, és ellenőrzik,, hogy mindenki betartja-e az egy igaz hit parancsait. És aki, nem, azzal kegyetlenül elbánnak.
Meg aztán ott van a témába vágó legjobb film, a Régi mese/ Régi rege (Stara baśń). (Nézzétek, meg, ha jó filmet akartok látni. Legalábbis régészeknek és a lengyel kultúra rajongóinak kötelező. X. századi történet, a lengyel uralkodócsalád a Piast-dinasztia eredetmondáját dolgozza fel, roppant szórakoztató formában. Megtaláljátok a Lengyel Intézet könyvtárában, többféle felirattal. Reklám vége.)
http://www.youtube.com/watch?v=D4gAwftdv64
Annak is az a vége, hogy Piast fia Ziemowit lett a törzsfőnök, jaj de jó. És akkor jön az epilógus, amely felsorolja Ziemowit leszármazottai, alegendabéli fejedelmeket majd: „…aztán a dédunokája Mieszko, aki kivágatta a szent tölgyeket, eldöntette a régi szobrokat, és a polánok népét Krisztus hitére térítette.” Ennyi, slussz. Semmi arról, hogy egyesítette a törzseket, hogy államot alapított, stb.
Szóval: miért mondják ezt újra és újra el? (Hogy: mi keresztények vagyunk ám.) Ha ennyire része a nemzeti identitásuknak, akkor minek ismételgetik maguknak folyton?
Az is lehet persze, hogy ebben is az ellenpontozás igénye van benne, az hogy az ember, ne fekete-fehéren lássa a világot. Hogy ezzel az egésszel nem azt mondják, hogy: „Mi keresztények vagyunk ám.”, hanem azt hogy „Azért kezdetben elég sok macerával járt ám ez a kereszténység is.”. Mert végül is az epilógus is azt mondja el, hogy mi mindent kellett lerombolnia Mieszko-nak, ahhoz, hogy megtérítse a polánokat. És a ma látott jelenet is arról szól: milyen kegyetlenek is tudtak lenni Mieszko emberei. Ilyen is volt régen. De ez történelem.
Mert amellett azért úgy látszik nem tüntették el a régi mitológiájukat olyan módon, mint amilyen nyomtalanul a miénk eltűnt az új hit felvétele után, hogy most vagy a néphit apró, elszórt szilánkjaiból kell összeraknunk valami nagyon körülbelüli rekonstrukciót, vagy helyette inkább megalkotunk magunknak egy mesterséges, erőltetett hamis mitológiát. Nem, a polákoknál azért fennmaradtak az istenek nevei, és a tudósok, és a zemberek érdeklődve tanulmányozzák, mit lehet róluk tudni. Szerencsés helyzetben vannak persze a maguk szláv mitológiájával, hiszen szláv nép sokféle van, és mitológiájuk hasonló, több helyről tudják összeszedegetni, amit tudni érdemes.
(Lábjegyzet: A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre?)
Erről ennyit.
Azért a sátrakban is árultak ősszláv talizmánokat. És a hagyományőrző csapat is egy ősszláv isten, Triglav (a „Háromfejű”) nevét viselte. És azért az egész sátortábor közepén ott állt a nagy isten, Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…) négyarcú szobra.
Mielőtt hazamentem volna az éppen erről az istenről elnevezett utcába, térdet fejet hajtottam, és áldoztam neki, vendégként a házigazdák istenének, ahogy illik. Megköszöntem neki ezt a szép napot, amint Perunnak, a Viharistennek is ezt a szép arany őszt.
(Lábjegyzetek:
Vitéz Bolesław (Bolesław Chrobry) tulajdonképpen az első lengyel király volt. Bár a kereszténységet már az apja, Mieszko fejedelem (eredetileg a Lędzian törzs vezére) felvette 966-ban, és ő is hajtotta végre azoknak a törzseknek az egyesítését, akikből aztán a polákok lettek, a királyi címet csak Bolesław kapta meg, ő is csak az élete vége felé, valamikor 1025 környékén. Nagy harcos, nagy hadvezér volt. Kiérdemelte a nevét. Területeket foglalt el a régi Magyarországból, egyesek szerint Pozsonyig elment. Azonkívül legyőzte a cseheket, és visszaszerezte tőlük Krakówot. Azonkívül a lándzsáját belevágta Kijev kapujába. Azonkívül, mint már szó volt róla, megverte a félelmetes harcosnak számító dánokat és norvégokat. Számos felesége volt élete során (de nem egyszerre, mint eleinte az apjának). Az első közülük Géza fejedelem lánya, István nővére volt (állítólag Juditnak hívták). De őt egy idő után elzavarta. Judit visszajött Magyarországra, hozván magával Bolesławtól született kisfiát, Bezprymet is. Felserdülvén ez a fiú alapította a szülővárosomat, a róla elnevezett Veszprémet. István pedig úgy torolta meg a sérelmet volt sógorán, hogy elhappolta előle a II. Sylvester pápa által készíttetett koronát, amire aztán a szegény Bolesławnak még huszonöt évet kellett várnia. És akkor sem Gniezno érseke tette a fejére, hanem Otto császár, persze haveri alapon. Ja, egyébként ez a Bolesław király látható a 20 złotys bankjegyen.
Mieszko: az államalapító fejedelem. A dinasztiaalapító szántóvető és kerékgyártómester, Piast ükunokája, Vitéz Bolesław apja. Eredetileg valószínűleg a Lędzian törzs vezére. Az biztos, hogy a mai Polákország nyugati részén, Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) történelmi régiójában, Gniezno és Poznań környékén volt a szállásterülete. A legenda szerint hét éves koráig vak volt, aztán csodásan meggyógyult. Később állítólag hét felesége volt. 965-ben feleségül vette Dobrava cseh hercegnőt, a többi asszonyt elzavarta, és Dobrava kedvéért felvette a kereszténységet. Aztán egy lendülettel egyesítette a terület törzseit és megteremtette a Lengyel Államot. A többi törzsfővel kegyetlenül leszámolt: sokakat megöletett, embereik közül sokat eladott rabszolgaként a németeknek. A németeket egyébként többször jól elverte. Ha igaz, hogy a lędzianok vezére volt, akkor ezek szerint a polákok magyar elnevezése (lengyel) a legnagyobb törzsük nevéből származik. Ja, egyébként ő (Mieszko) van a 10 złotys bankjegyen.
A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre, pogany fejedelmeikre?
Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…): Ő egy igen fontos istensége a szláv panteonnak. Neve sokféleképpen fordítható, mert a świat (svět, szvjet vagy pedig święto) és a wid (wit, vid) is elég sok mindent jelenthet. Én hajlok arra, hogy azt jelenti: Világ Ügyelője, Világ Figyelője.)
Volt persze egy kisebbfajta csata-rekonstrukció is, mint hirdették, annak emlékére, hogy jó sok (nem tudom pontosan hány) évvel ezelőtt a Vitéznek nevezett I. Bolesław király és III. Otto német-római császár egymással szövetségben megverték Kékfogú Harald dán fejedelmet, és Haakon norvég fejedelmet. Valamelyik ezek közül, miután épségben hazajutott áttért a kereszténységre. Sic transit gloria mundi.
Verekedni sokféle fegyverrel verekedtek, leginkább X. századi egyeneskardokkal (egykezesekkel). Volt, akinek baltája volt. És volt egyvalaki, akinek szablyája. Ez nagyon lázba hozott. Később megkerestem a pihenő harcosokat a sátrak alatt, és megkérdeztem tőlük, hogy ez hogyan van. Mondtam, hogy én is űztem ám szablyavívást, ha nem is teljesen komolyan. Mondták, hogy az egy magyar szablya volt. Mondtam, hogy én is magyar (Węgier) vagyok.
-Madziar!-vigyorodott el az egyik szakállas harcos, aki Bolesław Chrobry szerepét játszotta a nagy bunyóban.
-Tak, Madziar, Madziar!-mondtam, én is, örvendezve.
Mondták, aztán, hogy ilyen típusú szablyát leginkább a keleti szlávok használtak, azaz a kijevi Rusz harcosai. Ők meg valahonnan valamilyen türk törzstől vehették át. A nyugati szlávoknak kevésbé volt ilyesmijük, de hát a magyarokkal ők is sokat érintkeztek, meg kereskedtek is, úgyhogy simán lehetett nekik is. De itt valahogy pont úgy jött ki a lépés, hogy olyan ember harcolt szablyával, aki vikinget játszott a csatában. Ez azért furcsa. Na mindegy. (Egyébként felszerelésre persze a két csapat nem különbözött egymástól. A közönség onnan tudhatta, hogy melyik kicsoda, hogy egyrészt a két vezér folytatott egymással egy „baráti” eszmecserét arról, hogy kinek az istenei a menőbbek, másrészt, hogy a skandinávok „Odin!”-t és „Thor!”-t meg „Tyr!”-t kiáltottak.) Szóval mondom, a szablyát nem sikerült már előkeríteni, de az egyeneskardjaikat szívesen megmutatták, és szívesen adták a kezembe, mikor látták, hogy némileg értek hozzá, mik ezek.
Egyszóval, ahogyan Obelix, a gall harcos szokta mondani a rómaiakkal vívott csaták után: „Sikeres bunyó volt, sokan eljöttek.”
De azért az egész nemcsak a bunyóról szólt. Hanem a kultúráról, a békés alkotómunkáról, a szlávok és a vikingek izgalmas szimbólumairól, legendáiról, isteneiről, meséiről.
Egyvalamit mégsem értek. (De lehet, hogy megint az én kekec természetemből fakad, hogy ilyenekre magamban egyáltalán rákérdezek.) Minek kell a polákoknak, ha az ilyen ősszláv időkről beszélnek, valamilyen formában hozzátenni: „De aztán keresztények lettünk ám!”? Mintha az idetévedt vándor nem találná magát amúgy is lépten-nyomon szemben ezzel a ténnyel, ha Lengyelországot járja. Úgy értem: hogy kezdődött ma ez a csata rekonstrukció? Bolesław és Harald vicsorognak egymásra, és kardjaikat villogtatva az istenekről beszélgetnek. Harald természetesen Asgard isteneit dicsőíti, Bolesław pedig egy nagy moralizáló szónoklatot vág le az egy igaz üdvözítő hitről. És a jelenet azzal végződik, hogy, miután laposra verték, embereit legyilkolták, a vesztes is megtér. Aztán volt egy másik csatajelenet is, később. Annak meg az volt a kerettörténete, hogy Mieszko emberei járják a nemzetségek szállásait, és ellenőrzik,, hogy mindenki betartja-e az egy igaz hit parancsait. És aki, nem, azzal kegyetlenül elbánnak.
Meg aztán ott van a témába vágó legjobb film, a Régi mese/ Régi rege (Stara baśń). (Nézzétek, meg, ha jó filmet akartok látni. Legalábbis régészeknek és a lengyel kultúra rajongóinak kötelező. X. századi történet, a lengyel uralkodócsalád a Piast-dinasztia eredetmondáját dolgozza fel, roppant szórakoztató formában. Megtaláljátok a Lengyel Intézet könyvtárában, többféle felirattal. Reklám vége.)
http://www.youtube.com/watch?v=D4gAwftdv64
Annak is az a vége, hogy Piast fia Ziemowit lett a törzsfőnök, jaj de jó. És akkor jön az epilógus, amely felsorolja Ziemowit leszármazottai, alegendabéli fejedelmeket majd: „…aztán a dédunokája Mieszko, aki kivágatta a szent tölgyeket, eldöntette a régi szobrokat, és a polánok népét Krisztus hitére térítette.” Ennyi, slussz. Semmi arról, hogy egyesítette a törzseket, hogy államot alapított, stb.
Szóval: miért mondják ezt újra és újra el? (Hogy: mi keresztények vagyunk ám.) Ha ennyire része a nemzeti identitásuknak, akkor minek ismételgetik maguknak folyton?
Az is lehet persze, hogy ebben is az ellenpontozás igénye van benne, az hogy az ember, ne fekete-fehéren lássa a világot. Hogy ezzel az egésszel nem azt mondják, hogy: „Mi keresztények vagyunk ám.”, hanem azt hogy „Azért kezdetben elég sok macerával járt ám ez a kereszténység is.”. Mert végül is az epilógus is azt mondja el, hogy mi mindent kellett lerombolnia Mieszko-nak, ahhoz, hogy megtérítse a polánokat. És a ma látott jelenet is arról szól: milyen kegyetlenek is tudtak lenni Mieszko emberei. Ilyen is volt régen. De ez történelem.
Mert amellett azért úgy látszik nem tüntették el a régi mitológiájukat olyan módon, mint amilyen nyomtalanul a miénk eltűnt az új hit felvétele után, hogy most vagy a néphit apró, elszórt szilánkjaiból kell összeraknunk valami nagyon körülbelüli rekonstrukciót, vagy helyette inkább megalkotunk magunknak egy mesterséges, erőltetett hamis mitológiát. Nem, a polákoknál azért fennmaradtak az istenek nevei, és a tudósok, és a zemberek érdeklődve tanulmányozzák, mit lehet róluk tudni. Szerencsés helyzetben vannak persze a maguk szláv mitológiájával, hiszen szláv nép sokféle van, és mitológiájuk hasonló, több helyről tudják összeszedegetni, amit tudni érdemes.
(Lábjegyzet: A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre?)
Erről ennyit.
Azért a sátrakban is árultak ősszláv talizmánokat. És a hagyományőrző csapat is egy ősszláv isten, Triglav (a „Háromfejű”) nevét viselte. És azért az egész sátortábor közepén ott állt a nagy isten, Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…) négyarcú szobra.
Mielőtt hazamentem volna az éppen erről az istenről elnevezett utcába, térdet fejet hajtottam, és áldoztam neki, vendégként a házigazdák istenének, ahogy illik. Megköszöntem neki ezt a szép napot, amint Perunnak, a Viharistennek is ezt a szép arany őszt.
(Lábjegyzetek:
Vitéz Bolesław (Bolesław Chrobry) tulajdonképpen az első lengyel király volt. Bár a kereszténységet már az apja, Mieszko fejedelem (eredetileg a Lędzian törzs vezére) felvette 966-ban, és ő is hajtotta végre azoknak a törzseknek az egyesítését, akikből aztán a polákok lettek, a királyi címet csak Bolesław kapta meg, ő is csak az élete vége felé, valamikor 1025 környékén. Nagy harcos, nagy hadvezér volt. Kiérdemelte a nevét. Területeket foglalt el a régi Magyarországból, egyesek szerint Pozsonyig elment. Azonkívül legyőzte a cseheket, és visszaszerezte tőlük Krakówot. Azonkívül a lándzsáját belevágta Kijev kapujába. Azonkívül, mint már szó volt róla, megverte a félelmetes harcosnak számító dánokat és norvégokat. Számos felesége volt élete során (de nem egyszerre, mint eleinte az apjának). Az első közülük Géza fejedelem lánya, István nővére volt (állítólag Juditnak hívták). De őt egy idő után elzavarta. Judit visszajött Magyarországra, hozván magával Bolesławtól született kisfiát, Bezprymet is. Felserdülvén ez a fiú alapította a szülővárosomat, a róla elnevezett Veszprémet. István pedig úgy torolta meg a sérelmet volt sógorán, hogy elhappolta előle a II. Sylvester pápa által készíttetett koronát, amire aztán a szegény Bolesławnak még huszonöt évet kellett várnia. És akkor sem Gniezno érseke tette a fejére, hanem Otto császár, persze haveri alapon. Ja, egyébként ez a Bolesław király látható a 20 złotys bankjegyen.
Mieszko: az államalapító fejedelem. A dinasztiaalapító szántóvető és kerékgyártómester, Piast ükunokája, Vitéz Bolesław apja. Eredetileg valószínűleg a Lędzian törzs vezére. Az biztos, hogy a mai Polákország nyugati részén, Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) történelmi régiójában, Gniezno és Poznań környékén volt a szállásterülete. A legenda szerint hét éves koráig vak volt, aztán csodásan meggyógyult. Később állítólag hét felesége volt. 965-ben feleségül vette Dobrava cseh hercegnőt, a többi asszonyt elzavarta, és Dobrava kedvéért felvette a kereszténységet. Aztán egy lendülettel egyesítette a terület törzseit és megteremtette a Lengyel Államot. A többi törzsfővel kegyetlenül leszámolt: sokakat megöletett, embereik közül sokat eladott rabszolgaként a németeknek. A németeket egyébként többször jól elverte. Ha igaz, hogy a lędzianok vezére volt, akkor ezek szerint a polákok magyar elnevezése (lengyel) a legnagyobb törzsük nevéből származik. Ja, egyébként ő (Mieszko) van a 10 złotys bankjegyen.
A litvánok milyen büszkék rá, hogy ők voltak Európában, akik legtovább (a XIV. századig) kitartottak pogányságuk mellett. És még államot is tudtak szervezni emellett, ami a polákoknak és a magyaroknak nem ment a keresztség felvétele nélkül. De mit tehetnek mást a derék litvánok? Milyen más történelmi hagyományra hivatkozhatnak, ha nem éppen erre, pogany fejedelmeikre?
Światowid vagy Świętowit (vagy Szvjatovit vagy Světovid vagy…): Ő egy igen fontos istensége a szláv panteonnak. Neve sokféleképpen fordítható, mert a świat (svět, szvjet vagy pedig święto) és a wid (wit, vid) is elég sok mindent jelenthet. Én hajlok arra, hogy azt jelenti: Világ Ügyelője, Világ Figyelője.)
Arany szláv ősz II/1
A legjobb helye Warszawának azért mégiscsak, minden kétséget kizáróan a Királyi Fürdő-park (Park Łazienki). Akármennyire is Kraków a kedvencem, azért Warszawának mégiscsak megvan az az előnye, hogy jóval nagyobb zöld területek vannak, magán a városon belül.
Ez a park is hatalmas. És nagyon szép. Különösen ilyenkor, amikor annyiféle szép színűre festi a fákat az itteni arany ősz. Pompázatos színvilág. Sétálok az avaron a piros, sárga és barnás leveleken, a juharok, gesztenyék, tölgyek és néha nyírfák alatt. Nagyon szép.
(Az ilyen őszi ligetek különben is mindig eszembe juttatják a gyerekkorom két fontos helyszínét: a veszprémi Lenin-ligetet, amit azóta Erzsébet-ligetnek hívnak és az egri Népkertet, amit azóta Érsekkertnek hívnak.)
Ha az ember nagyon akar, még műemlékeket is talál itt. Leginkább mindenféle rokokó épületek, amelyeket Lengyelország utolsó királya, a nagy mecénás hírében álló II. Stanisław építtetett. (Civil nevén Stanisław August Poniatowskinak hívták. Majd még róla is mesélek, később.) Vannak itt mindenféle mesterséges tavak, amelyeken vadkacsák úszkálnak, néha még sirályokat is látni. Valószínűleg ezek miatt hívják Fürdőnek az egészet. De mostanság nem nagyon érdemes fürödni benne, és azt is kétlem, hogy Poniatowskiék kifejezetten úszkálni jártak volna ide. Ámbár ki tudja. Az egyik tavon van egy mesterséges sziget, amin egy színpad áll, tető nélküli és eseteként félbemaradt ión-oszlopokkal. Úgy tudom, itt még most is szoktak előadásokat és koncerteket tartani. Viccesen néz ki, hogy a nézőteret és a színpadot víz választja el egymástól.
A park maga a béke, ha az ember végigmegy rajta, de nem lenne Warszawa, ha ehhez is ne kapcsolódna valami harcos emlék. A park számos elszórt épületének egyikében valamikor a Napoléon háborúi után a kadétok egyik kaszárnyája volt. Innen vezette harcba ezeket a lelkes fiatalokat, Piotr Wysocki, azaz innen indult a Novemberi Felkelés. (Erről szól a Novemberi éj, Stanisław Wyspiański emlegetett műve.) De hagyjuk most ezt. Pillanatnyilag egyáltalán nem ez tűnik fontosnak és érdekesnek.
Mint már mondtam, sétálok a szép fák alatt. Néhol emberek állnak és kezükben magokat tartanak, amire rászállnak a kezeikre a széncinkék és a csuszkák. Az avarban pedig mindenfelé mókusok futkosnak és keresik az ennivalót. Vannak emberek, akik nekik is hoztak valamit.
Egyikük felkapaszkodik a lábamra, fel egész a térdemig.
-Szia!- mondja- Basia vagyok.
-Én meg Meder vagyok, de Tomeknek is szoktak nevezni.
-Figyu, van nálad valami kaja? Már ha érted, mire gondolok?
-Őőő, hát sajnos nincs…
Baśka erre menni készül. De aztán mégis meggondolja magát.
-Amúgy honnan jöttél?
-Hát, elég messziről. De egy nagyon hasonló helyről. Egy másik ilyen erdőből.
-És mi van ott?
-Ugyanilyen szép fák, főleg gesztenyék meg juharok meg avar, meg minden. Viszont nincs ilyen sok mókus, mint itt.
-Aha. És mit csinálsz?
-Tulajdonképpen ugyanazt amit Te. Futkosok fel-alá, és gyűjtögetek mindenfélét. Nemcsak olyanokat, amiket megeszek, hanem olyasmiket is, amiket másra is fel tudok használni. Mondjuk tudok vele másoknak jelezni. A barátaimnak.
-Érdekes. Én a barátaimnak nem azzal jelzek, amit a földön találok. Mi azt megoldjuk ilyen talált dolgok nélkül is. Egyszerűen saját magunkkal.
-Jó nektek. De azért nekem is nagy öröm, mint gondolom neked is, amikor az avarban a levelek alatt találok valamit, csakúgy teljesen véletlenül. Valami titkosat, ami el volt rejtve, de mert megtaláltam, biztos, hogy nekem lett címezve…
Basia élénken bólogat, és kedvesen néz nagy, sötét szemeivel.
Így beszélgettünk aztán még egy darabig. (Közben leguggoltam, így mindkettőnknek kényelmesebb.) Sokszor eszembe jutott közben, hogy Basia mennyivel maradandóbb dolgokkal foglalkozik, mint én. Nem egyszeri dolgokkal. Fontos dolgokkal. De ez egyáltalán nem baj. Ő megért engem, én is őt. Mint ahogy ebben a parkban olyan szépen megfér egymás mellett a nagyra nőtt fa és az ember alkotta színpad. Időnként kedvesen néznek egymásra.
-Na, most azért már mennem kell. Na szia!
-Szia!-mondtam. Még megígértem, hogy jövő héten is eljövök, ha nem lesz még nagyon hideg, és még majd beszélgetünk. Ő meg lemászott a térdemről, és elfutott. Aztán még egyszer visszafordult, biccentett egyet és felfutott a legközelebbi fára. Közben kapott egy diót egy embertől, azt kezdte rágcsálni.
Én meg továbbmentem.
Ez a park is hatalmas. És nagyon szép. Különösen ilyenkor, amikor annyiféle szép színűre festi a fákat az itteni arany ősz. Pompázatos színvilág. Sétálok az avaron a piros, sárga és barnás leveleken, a juharok, gesztenyék, tölgyek és néha nyírfák alatt. Nagyon szép.
(Az ilyen őszi ligetek különben is mindig eszembe juttatják a gyerekkorom két fontos helyszínét: a veszprémi Lenin-ligetet, amit azóta Erzsébet-ligetnek hívnak és az egri Népkertet, amit azóta Érsekkertnek hívnak.)
Ha az ember nagyon akar, még műemlékeket is talál itt. Leginkább mindenféle rokokó épületek, amelyeket Lengyelország utolsó királya, a nagy mecénás hírében álló II. Stanisław építtetett. (Civil nevén Stanisław August Poniatowskinak hívták. Majd még róla is mesélek, később.) Vannak itt mindenféle mesterséges tavak, amelyeken vadkacsák úszkálnak, néha még sirályokat is látni. Valószínűleg ezek miatt hívják Fürdőnek az egészet. De mostanság nem nagyon érdemes fürödni benne, és azt is kétlem, hogy Poniatowskiék kifejezetten úszkálni jártak volna ide. Ámbár ki tudja. Az egyik tavon van egy mesterséges sziget, amin egy színpad áll, tető nélküli és eseteként félbemaradt ión-oszlopokkal. Úgy tudom, itt még most is szoktak előadásokat és koncerteket tartani. Viccesen néz ki, hogy a nézőteret és a színpadot víz választja el egymástól.
A park maga a béke, ha az ember végigmegy rajta, de nem lenne Warszawa, ha ehhez is ne kapcsolódna valami harcos emlék. A park számos elszórt épületének egyikében valamikor a Napoléon háborúi után a kadétok egyik kaszárnyája volt. Innen vezette harcba ezeket a lelkes fiatalokat, Piotr Wysocki, azaz innen indult a Novemberi Felkelés. (Erről szól a Novemberi éj, Stanisław Wyspiański emlegetett műve.) De hagyjuk most ezt. Pillanatnyilag egyáltalán nem ez tűnik fontosnak és érdekesnek.
Mint már mondtam, sétálok a szép fák alatt. Néhol emberek állnak és kezükben magokat tartanak, amire rászállnak a kezeikre a széncinkék és a csuszkák. Az avarban pedig mindenfelé mókusok futkosnak és keresik az ennivalót. Vannak emberek, akik nekik is hoztak valamit.
Egyikük felkapaszkodik a lábamra, fel egész a térdemig.
-Szia!- mondja- Basia vagyok.
-Én meg Meder vagyok, de Tomeknek is szoktak nevezni.
-Figyu, van nálad valami kaja? Már ha érted, mire gondolok?
-Őőő, hát sajnos nincs…
Baśka erre menni készül. De aztán mégis meggondolja magát.
-Amúgy honnan jöttél?
-Hát, elég messziről. De egy nagyon hasonló helyről. Egy másik ilyen erdőből.
-És mi van ott?
-Ugyanilyen szép fák, főleg gesztenyék meg juharok meg avar, meg minden. Viszont nincs ilyen sok mókus, mint itt.
-Aha. És mit csinálsz?
-Tulajdonképpen ugyanazt amit Te. Futkosok fel-alá, és gyűjtögetek mindenfélét. Nemcsak olyanokat, amiket megeszek, hanem olyasmiket is, amiket másra is fel tudok használni. Mondjuk tudok vele másoknak jelezni. A barátaimnak.
-Érdekes. Én a barátaimnak nem azzal jelzek, amit a földön találok. Mi azt megoldjuk ilyen talált dolgok nélkül is. Egyszerűen saját magunkkal.
-Jó nektek. De azért nekem is nagy öröm, mint gondolom neked is, amikor az avarban a levelek alatt találok valamit, csakúgy teljesen véletlenül. Valami titkosat, ami el volt rejtve, de mert megtaláltam, biztos, hogy nekem lett címezve…
Basia élénken bólogat, és kedvesen néz nagy, sötét szemeivel.
Így beszélgettünk aztán még egy darabig. (Közben leguggoltam, így mindkettőnknek kényelmesebb.) Sokszor eszembe jutott közben, hogy Basia mennyivel maradandóbb dolgokkal foglalkozik, mint én. Nem egyszeri dolgokkal. Fontos dolgokkal. De ez egyáltalán nem baj. Ő megért engem, én is őt. Mint ahogy ebben a parkban olyan szépen megfér egymás mellett a nagyra nőtt fa és az ember alkotta színpad. Időnként kedvesen néznek egymásra.
-Na, most azért már mennem kell. Na szia!
-Szia!-mondtam. Még megígértem, hogy jövő héten is eljövök, ha nem lesz még nagyon hideg, és még majd beszélgetünk. Ő meg lemászott a térdemről, és elfutott. Aztán még egyszer visszafordult, biccentett egyet és felfutott a legközelebbi fára. Közben kapott egy diót egy embertől, azt kezdte rágcsálni.
Én meg továbbmentem.
Feltettem néhány képet a Facebookra, amik akár illusztrációul is szolgálhatnak az eddig elmondottakhoz. Ha érdekel, majd nézzétek meg őket.
2010. október 14., csütörtök
Október 14. Szép szavak kellenének…
24 éves vagyok. Most nem tudom, mit kellene írnom. Nemrég olvastam csak el Hazugvirág feljegyzéseit a sajátjáról, ami nem olyan régen volt. (Nem tudom, akkor írtam-e, de Isten éltessen, Virág!) Olyasmit írt, hogy nem szeret magáról ilyen önreflexiókat írni, szülinap alkalmából. És igaza is van. Én viszont akartam. Aztán rájöttem, hogy felesleges. Az embert a folytonos önreflexiók teszik tönkre, ezt magam is tapasztalom. Pedig az élet szép. Tényleg. Az első dolog, amit terveztem, hogy majd kimegyek a városba, és nem lévén órám majd egy kicsit könyvtárazgatok, aztán meg járkálni fogok fel-alá Warszawában, és próbálom jól érezni magamat. Egyedül. De ezt hagyjuk.
Nade ember tervez, Isten végez, vagy ahogy errefelé a polákok mondják: a katona lő, de a golyót az Úr vezeti. Az első, ami meglepett, az az volt, hogy Grzesiekék tudnak arról, hogy milyen nap van ma. (Ja, igen nem is mondtam, hogy ma van a lengyel pedagógusnap!) És fel is köszöntöttek, egy csomó palacsintával. Ez tényleg váratlan volt. Nahát!
Aztán nem sokkal ezután már egy alternatív színházban találtam magam, egy csomó régi díszlet, és egy csomó pozitív gondolat között. (Amikre szintén nem voltam felkészülve, azt kell, hogy mondjam.) Ania és Grzesiek ide jöttek, és itt folytattuk annak az etűdnek az összeállítását, amit még tegnap kezdtünk el. Ment is a dolog szépen.
Nade a színház! Az igazán szép helyen van. Ez a része a városnak, ahol most voltunk, már Dél-Praga, azaz a régebbi része ennek a városrésznek, ahol még tényleg megmaradtak ezek a régi épületek, és az egész két háború közötti lepukkantság. (Grzesiekék Észak-Pragában laknak, ahol teljesen új, modern lakótelepek vannak, és ami messze van mindentől.) És itt van az egyik tömbház, az ulica Lubelska 30-32, amelyet kiürült, romladozó épületként pár éve mindenféle művészek szálltak meg. Szobrászok, festők, grafikusok, fotósok és zenészek, sőt pszichológusok is, gondolom művész-terapeuták. És megcsinálták itt a maguk kis művészeti központját, a maguk rejtekhelyét, ezen az eldugott, zegzugos helyen. Sokféle terem, szoba van itt, és valamelyikben mindig van valaki. El lehet ide vonulni, alkotni, és össze is lehet jönni, kiállításokat és előadásokat csinálni, jókat inni és röhögni. Szóval, amolyan igazi underground gyülekezőhely. Itt működik a Scena Lubelska 30/32 is, ami, mint a fentiekből sejthető, egy alternatív színház, tele kreatív ötletekkel. A nevét, mint az már szintén kiderült, az utcáról kapta, és nem arról hogy Lublinban lenne. Izgalmas hely. Tele van minden a régi díszletekkel, és plakátokkal, azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy egy ilyen hely mennyi érdekességet rejthet, és micsoda egyedi, különleges atmoszférája van. A fő helyiség egy táncterem, ahol előadások és bulik egyaránt szoktak lenni. Színpad tulajdonképpen nincs és ez csak még élőbbé teheti a közönség számára az előadást, megadva azt az érzést, hogy a nézők is a színen vannak. Táncházas bulinak meg kívánni sem lehetne jobbat.
Így hát a Dom Tańca is jelen van ezen a helyen. Igazából a Dom Tańcának nincsen állandó székhelye, mindig ilyen és ehhez hasonló helyeken tartja a tanfolyamait és a buliit. (Némelyiken volt szerencsém járni; lepukkant, elhagyott, épp ezért nagyon izgalmas helyek voltak.) És persze, a táncházi zenészek is ilyen underground-arcokból lettek errefelé, ahogy az már lenni szokott (valószínűleg Magyarországon is így kezdődött az egész. Meg most is főleg ilyenekből jönnek össze a Táncházmozgalom legnagyobb arcai, nem afféle előkelő szalonzenészekből. Legalábbis szerintem. Na ez itt is így van. Ennek megfelelően több népzenész együttes is van, amelyik itt próbál. Meg másféle is. A Dom Tańca ugyanis nemcsak a parasztzenét őrzi, hanem a két világháború közötti Warszawa folklórját is. (Érdekes, hogy nálunk ez sokáig kimaradt az egészből, csak a mostani időkben kezdődtek el ilyen törekvések, gondolok itt a Tárkány Művekre, meg a Budapest Bárra. Lehet, őket szidni, hogy giccses, amit csinálnak, de szerintem mégiscsak szép, hogy a többféle, falusi és városi hagyományokat próbálják egymással „kibékíteni” (vagy ez nem is jó szó, hiszen nincs itt szó semmiféle ellentétről), de egymás mellé tenni, egymás mellett megmutatni. Hiszen mindkettő egyfajta hagyomány. Warszawában a hagyomány ilyenfajta őrzésének talán nagyobb tere van.) Ami egyébként a varsói folklórt illeti: talán vannak némely helyek, ahol még ma is él valamilyen formában. Praga régi részei, például valószínűleg jó terepet nyújthatnak ilyenekre. Akit ez érdekel, ajánlom nézze meg a Rezerwat című filmet. Szép, vidám, szívderítő alkotás. (A címet nem tudom, hogy fordítsam magyarra, akár Rezervátumot mondok, akár Sötétkamrát, mindkettőnek van valami vészjósló csengése, ami nem illik a film hangulatához. (Az utóbbi címváltozat azért jöhet szóba, mert fontos szerep jut benne a fotózásnak.))
Persze most is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne idehozni egyszer egy bulira a Fonót (a hely kicsit emlékeztet a Tűzraktérre), vagy egy előadásra a D’Coeurt vagy az Apró Színházat, vagy egy felolvasóestre az Open Mic társaságát. De ha belegondolok, ilyen helyeket Budapesten is találni néhányat. Sőt, szerte Magyarországon. Sőt, szerte Közép-Kelet-Európában. Sőt, szerte a Világon. És buliszervezésre mind alkalmasak, akár nemzetközi találkozásokra is. Mert ilyen magunkfajta fiatal, undergrond népi arcok mindenhol vannak.
Rövid idő múlva kiderült, hogy ebben a színházban számítógép is van Internettel, akkor használtam ki az alkalmat, hogy megírjam Nektek, hol vagyok éppen.
Aztán később a belvárosbéli csavargásom is megvalósult: bejártam a Krakowskie Przedmieściét és a Nowy Światot, csak úgy nézelődve, felmentem az Egyetemi Könyvtár tetejére, újra megnézni ezt a rengetegféle növényt, meg ilyeneket. Aztán visszasétáltam az Egyetemre, és beültem a Café Historiába. (Merthogy az UW-n minden intézetnek megvan a maga kávézója, a Történeti Intézetnek is.) Żureket ettem (ez zöldesfehér színű, nagyon finom lengyel savanyú leves, tormával, főtt tojással és kolbásszal) meg jó kis ropogós ruszin pierogot (ez meg tulajdonképpen sós derelye, túróval és krumplival töltve). Azonkívül felfigyeltem egy plakátra. Egy magyar film plakátja volt, azt írták ez „az év legtáncosabb komédiája”. A címe: Papryka, sex i rock’n’roll. (Ezt gondolom, nem nagyon kell lefordítani.) Na mi volt ez? Elárulom: a Made in Hungária.
Aztán visszasétáltam a belvárosba, el a Kultúra és Tudomány Palotájának környékére, aztán bementem az Empikbe is, megnézni, miféle bestsellerek hódítanak most Polákországban.
Szóval valahogy mégiscsak kellett ez a séta valahogy. De amikor hazaérek… Ezt nem is gondoltam! Ania és Grzesiek elénekelték a Sto lat…!-ot és megajándékoztak, amit végképp nem is sejtettem. És mit kaptam? Egy kötetet Bolesław Leśmiantól. Hohhó!
És azonkívül egy népzenei cd-t, egy gyűjtést Roztocze környéki falvakból (azaz pont Kelet-Lengyelországnak arról a területéről, ahol tavaly a Fonóval jártunk, meg ahol tavalyelőtt táborban voltam a Dom Tańcával. Játszanak is rajta olyan adatközlő zenészek, akikkel személyesen is találkoztam, mint Stanisław Głaz, Stanisław Fijałkowski meg Zbigniew Butryn…)
Nahát, nahát…
Nade ember tervez, Isten végez, vagy ahogy errefelé a polákok mondják: a katona lő, de a golyót az Úr vezeti. Az első, ami meglepett, az az volt, hogy Grzesiekék tudnak arról, hogy milyen nap van ma. (Ja, igen nem is mondtam, hogy ma van a lengyel pedagógusnap!) És fel is köszöntöttek, egy csomó palacsintával. Ez tényleg váratlan volt. Nahát!
Aztán nem sokkal ezután már egy alternatív színházban találtam magam, egy csomó régi díszlet, és egy csomó pozitív gondolat között. (Amikre szintén nem voltam felkészülve, azt kell, hogy mondjam.) Ania és Grzesiek ide jöttek, és itt folytattuk annak az etűdnek az összeállítását, amit még tegnap kezdtünk el. Ment is a dolog szépen.
Nade a színház! Az igazán szép helyen van. Ez a része a városnak, ahol most voltunk, már Dél-Praga, azaz a régebbi része ennek a városrésznek, ahol még tényleg megmaradtak ezek a régi épületek, és az egész két háború közötti lepukkantság. (Grzesiekék Észak-Pragában laknak, ahol teljesen új, modern lakótelepek vannak, és ami messze van mindentől.) És itt van az egyik tömbház, az ulica Lubelska 30-32, amelyet kiürült, romladozó épületként pár éve mindenféle művészek szálltak meg. Szobrászok, festők, grafikusok, fotósok és zenészek, sőt pszichológusok is, gondolom művész-terapeuták. És megcsinálták itt a maguk kis művészeti központját, a maguk rejtekhelyét, ezen az eldugott, zegzugos helyen. Sokféle terem, szoba van itt, és valamelyikben mindig van valaki. El lehet ide vonulni, alkotni, és össze is lehet jönni, kiállításokat és előadásokat csinálni, jókat inni és röhögni. Szóval, amolyan igazi underground gyülekezőhely. Itt működik a Scena Lubelska 30/32 is, ami, mint a fentiekből sejthető, egy alternatív színház, tele kreatív ötletekkel. A nevét, mint az már szintén kiderült, az utcáról kapta, és nem arról hogy Lublinban lenne. Izgalmas hely. Tele van minden a régi díszletekkel, és plakátokkal, azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy egy ilyen hely mennyi érdekességet rejthet, és micsoda egyedi, különleges atmoszférája van. A fő helyiség egy táncterem, ahol előadások és bulik egyaránt szoktak lenni. Színpad tulajdonképpen nincs és ez csak még élőbbé teheti a közönség számára az előadást, megadva azt az érzést, hogy a nézők is a színen vannak. Táncházas bulinak meg kívánni sem lehetne jobbat.
Így hát a Dom Tańca is jelen van ezen a helyen. Igazából a Dom Tańcának nincsen állandó székhelye, mindig ilyen és ehhez hasonló helyeken tartja a tanfolyamait és a buliit. (Némelyiken volt szerencsém járni; lepukkant, elhagyott, épp ezért nagyon izgalmas helyek voltak.) És persze, a táncházi zenészek is ilyen underground-arcokból lettek errefelé, ahogy az már lenni szokott (valószínűleg Magyarországon is így kezdődött az egész. Meg most is főleg ilyenekből jönnek össze a Táncházmozgalom legnagyobb arcai, nem afféle előkelő szalonzenészekből. Legalábbis szerintem. Na ez itt is így van. Ennek megfelelően több népzenész együttes is van, amelyik itt próbál. Meg másféle is. A Dom Tańca ugyanis nemcsak a parasztzenét őrzi, hanem a két világháború közötti Warszawa folklórját is. (Érdekes, hogy nálunk ez sokáig kimaradt az egészből, csak a mostani időkben kezdődtek el ilyen törekvések, gondolok itt a Tárkány Művekre, meg a Budapest Bárra. Lehet, őket szidni, hogy giccses, amit csinálnak, de szerintem mégiscsak szép, hogy a többféle, falusi és városi hagyományokat próbálják egymással „kibékíteni” (vagy ez nem is jó szó, hiszen nincs itt szó semmiféle ellentétről), de egymás mellé tenni, egymás mellett megmutatni. Hiszen mindkettő egyfajta hagyomány. Warszawában a hagyomány ilyenfajta őrzésének talán nagyobb tere van.) Ami egyébként a varsói folklórt illeti: talán vannak némely helyek, ahol még ma is él valamilyen formában. Praga régi részei, például valószínűleg jó terepet nyújthatnak ilyenekre. Akit ez érdekel, ajánlom nézze meg a Rezerwat című filmet. Szép, vidám, szívderítő alkotás. (A címet nem tudom, hogy fordítsam magyarra, akár Rezervátumot mondok, akár Sötétkamrát, mindkettőnek van valami vészjósló csengése, ami nem illik a film hangulatához. (Az utóbbi címváltozat azért jöhet szóba, mert fontos szerep jut benne a fotózásnak.))
Persze most is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne idehozni egyszer egy bulira a Fonót (a hely kicsit emlékeztet a Tűzraktérre), vagy egy előadásra a D’Coeurt vagy az Apró Színházat, vagy egy felolvasóestre az Open Mic társaságát. De ha belegondolok, ilyen helyeket Budapesten is találni néhányat. Sőt, szerte Magyarországon. Sőt, szerte Közép-Kelet-Európában. Sőt, szerte a Világon. És buliszervezésre mind alkalmasak, akár nemzetközi találkozásokra is. Mert ilyen magunkfajta fiatal, undergrond népi arcok mindenhol vannak.
Rövid idő múlva kiderült, hogy ebben a színházban számítógép is van Internettel, akkor használtam ki az alkalmat, hogy megírjam Nektek, hol vagyok éppen.
Aztán később a belvárosbéli csavargásom is megvalósult: bejártam a Krakowskie Przedmieściét és a Nowy Światot, csak úgy nézelődve, felmentem az Egyetemi Könyvtár tetejére, újra megnézni ezt a rengetegféle növényt, meg ilyeneket. Aztán visszasétáltam az Egyetemre, és beültem a Café Historiába. (Merthogy az UW-n minden intézetnek megvan a maga kávézója, a Történeti Intézetnek is.) Żureket ettem (ez zöldesfehér színű, nagyon finom lengyel savanyú leves, tormával, főtt tojással és kolbásszal) meg jó kis ropogós ruszin pierogot (ez meg tulajdonképpen sós derelye, túróval és krumplival töltve). Azonkívül felfigyeltem egy plakátra. Egy magyar film plakátja volt, azt írták ez „az év legtáncosabb komédiája”. A címe: Papryka, sex i rock’n’roll. (Ezt gondolom, nem nagyon kell lefordítani.) Na mi volt ez? Elárulom: a Made in Hungária.
Aztán visszasétáltam a belvárosba, el a Kultúra és Tudomány Palotájának környékére, aztán bementem az Empikbe is, megnézni, miféle bestsellerek hódítanak most Polákországban.
Szóval valahogy mégiscsak kellett ez a séta valahogy. De amikor hazaérek… Ezt nem is gondoltam! Ania és Grzesiek elénekelték a Sto lat…!-ot és megajándékoztak, amit végképp nem is sejtettem. És mit kaptam? Egy kötetet Bolesław Leśmiantól. Hohhó!
És azonkívül egy népzenei cd-t, egy gyűjtést Roztocze környéki falvakból (azaz pont Kelet-Lengyelországnak arról a területéről, ahol tavaly a Fonóval jártunk, meg ahol tavalyelőtt táborban voltam a Dom Tańcával. Játszanak is rajta olyan adatközlő zenészek, akikkel személyesen is találkoztam, mint Stanisław Głaz, Stanisław Fijałkowski meg Zbigniew Butryn…)
Nahát, nahát…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)